Vannak zenekarok, amelyeknek akkor kiemelkedő a teljesítményük, ha nem saját főzeneigazgatójuk áll a karmesteri pulpituson - más együttesekből azonban leginkább megszokott vezetőjük képes kicsiholni az optimumot. RICO SACCANI tevékenysége az utóbbi modell példájául szolgál: a BUDAPESTI FILHARMÓNIAI TÁRSASÁG ZENEKARA, amely nemrég egy német karmester, Gernot Schulz vezényletével fáradt, érdektelen produkciót nyújtó muzsikusgárdának mutatkozott, legutóbbi Csajkovszkij-Rahmanyinov-estjén, Saccani irányításával lelkesen és magas színvonalon zenélt. A zenekarhoz közel álló személytől hallottam, hogy az amerikai-olasz karmester alaposan megdolgoztatja a Filharmonikusokat: tanúsíthatom, e munka nem eredménytelen. Az eredményt pedig annál is illőbb magas árfolyamon értékelni, mivel a BFTZ esetében sanyarú körülmények között vergődő együttesről van szó - olyan jobb sorsra érdemes testületről, amelyet mintha elhanyagolnának a kultúra felelősei.
A koncert első részében Csajkovszkij 1.szimfóniája szólalt meg. A műsorválasztás rokonszenves: fontos, hogy Csajkovszkij három "korai" szimfóniáját is megismerjük és méltó helyre soroljuk a hangversenyrepertoár értékrendjében. A műsorra tűzés tényén túl ezt szolgálta az előadás színvonala is. Puha tónusokkal, rugalmas ritmusokkal, áttetsző hangzással indult az Allegro tranquillo, melyben elegáns fafúvós szólókat és könnyed vonósjátékot hallottunk. Érzékeny dinamikai kidolgozás jellemezte az Adagio cantabile ma non tanto lassút - itt Saccaninak és zenekarának sikerült tökéletesen eltalálnia a jellegzetes orosz románc-atmoszférát. Téli bálterem képét vetítette a hallgató képzeletének vásznára a Scherzo elegánsan lejtő valcere, és végül gondosan megformált bevezetés előzte meg a dinamikusan értelmezett finálét, amely lehetőséget adott a zenekar hangjának szimfonikus megzengetésére (e tételben külön említést érdemel a kürtök szereplése).
A hangverseny második részében először lépett magyar közönség elé a 23 éves orosz zongoraművész, DENIS MATSOUEV. A szibériai Irkutszkban született, és négyévesen kezdett zenével foglalkozni: első mesterei muzsikus szülei voltak. Tanulmányait később a Moszkvai Konzervatórium növendékeként folytatta. Fiatal kora ellenére máris számos hangversenykörút áll mögötte: játszott Angliában, Belgiumban, Franciaországban, Görögországban, az Egyesült Államokban és Japánban. 1993-ban a dél-afrikai zongoraversenyt nyerte meg, 1998-ban pedig első helyezést ért el a moszkvai Csajkovszkij-versenyen.
Szólóit hallgatva Rahmanyinov 3. zongoraversenyében, először az lepett meg: íme egy zongoraművész, aki a versenyek korában, a sportszerű virtuozitás kultuszának idején is képes figyelmet kelteni játékának erejével, tökéletességével, állóképességével. Miért? Talán mert a virtuózok egy része a technika hidegfejű bajnoka, akinek nincs zenei kifejezőereje, más része pedig vehemensen "odateszi" ugyan a darabot, de játékában rengeteg pontatlanság terheli a kivitelezés számláját. Velük ellentétben Matsouev zongorázása egyszerre szikrázóan tökéletes technikájú és eközben érzékeny muzikalitástól áthatott. Az Európától távoli születés hallatán akadhatnak, akik "csiszolatlan gyémántként", netán "szibériai tigrisként" képzelik el őt - olyan nyers őstehetségként, akinek a játéka tele van vadsággal és szélsőséges túlzásokkal, kétes ízlésre valló ötletekkel. A valóság az, hogy nagyon is sokszínűen és kifinomultan adta elő a 3. zongoraversenyt. Rahmanyinov terjedelmes kompozíciója elég hosszú és változatos alkotás ahhoz, hogy alkalmat adjon egy körüljárható művészportré megmintázásához. Matsouev zenei arcképén csak az egyik vonás a fáradhatatlan technika, az érces hang - a másik oldalon ott a lágyság, a líra, az érzelemgazdagság, a színek iránti érzékenység. Keze alatt az erőteljes tónus a leghatalmasabb szimfonikus fortissimóban sem torzul nyerssé - mindig tisztán artikulált zenei megnyilvánulás marad. Ha már túlzásokról esett szó: ilyet is hallhattunk tőle - de csak a ráadásokban. Egy markánsan megformált Szkrjabin-tétel után először jazz-improvizációval, majd egy szintén saját sütetű Rossini-feldolgozással, Figaro belépőjének parafrázisával kedveskedett a közönségnek - a két utóbbiban olykor valóban felbukkantak sekélyes ízlésre valló, vagy épp erőltetett mozzanatok. Mindennek jelentősége azonban eltörpül a fiatal művész hangszeres és zenei kiválósága mellett. Örömteli, hogy pályájának korai szakaszában ismerhettük meg - ki tudja, pár év múlva képes lesz-e megfizetni a magyar koncertrendezés Denis Matsouev újabb Budapesti fellépését? (Január 23. - Magyar Állami Operaház. Rendező: Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara)

Két évforduló aktualitásához kapcsolódik az a hangversenysorozat, amelynek második estjéről az alábbi sorok beszámolnak: száz esztendeje halt meg Giuseppe Verdi, és másfél évtizedes fennállását ünnepli a MAGYAR NEMZETI (korábban Állami) ÉNEKKAR. A kettős jubileum tiszteletére rendezett, ötrészes ciklus első estjén a Reqiuem szólalt meg, a harmadik műsorán a Quattro pezzi sacri, a Suona la tromba és a Pater noster szerepel néhány operarészlet társaságában, míg a második, negyedik és ötödik est - a sorozat legizgalmasabb része - Verdi gazdag operatermésének kevéssé ismert fejezeteiből elevenít fel hármat, koncertelőadásban. A második hangversenyen A két Foscari szólalt meg, s hallhatjuk még az évad során a Luisa Millert és A pünkösdi királyságot is.
A két Foscari Verdi életművének különleges darabja - azzá teszi mindenekelőtt a hely, melyet a háromfelvonásos opera az életmű kronológiájában elfoglal. A bemutató idején (1844) a zeneszerző már maga mögött tudja a Nabucco, A lombardokat és az Ernanit - de még jó néhány esztendő választja el az áttörést meghozó hármas remeklés, a Rigoletto (1851), A trubadúr (1853) és a Traviata (szintén 1853) sikerétől. A negyvenes évek "a gályarabság évtizede" - ahogyan Verdi később, visszatekintve nevezte a kényszerű túltermelés (évi két, olykor három opera) alapozó esztendőit. De különleges opera A két Foscari azért is, mert noha a mai hallgatónak el kell magyarázni a tragikus sorsú velencei dózse, Francesco és fia, Jacopo Foscari (Byron által is feldolgozott) történetét, a korabeli olasz közönség számára nagyjából olyan ismert volt e 15. századi história, mint - mutatis mutandis - mifelénk a Hunyadi Lászlóé. Francesco Maria Piave librettójának nem kell feltárnia, mi a cselszövény hátterében munkálkodó, intrikus basszus, Loredano bosszúszomjának oka; mi készteti, hogy könyörtelenül eltapossa a Foscari családot. És végül különleges opera A két Foscari, mert tele van ígérettel: hangütések, karakterek, dallamtípusok sokasága sejlik itt fel a Verdi későbbi termését jól ismerő hallgató számára - zenei és dramaturgiai előlegek, amelyek itt kezdenek formálódni, s az érett, nagy művekben nyerik el végső alakjukat. A két Foscari Verdi életművében a romantikus történelmi opera első kísérletei közé tartozik: ama művek közé, amelyeknek bizonyos részletei messze mutatnak, a Don Carlost vagy a Simon Boccanegrát jósolva.
A hangverseny-előadást a jubileumi sorozat művészeti vezetője, PÁL TAMÁS vezényelte. Az erényeknek, melyek a produkciót élvezetessé tették, s a hibáknak, melyek a hallgatót újra és újra elkedvetlenítették, többsége az ő tevékenységét dicséri, illetve annak számlájára írandó. Az előbbiekkel kezdve: Pál Tamás mint vérbeli színházi művész, pontosan tudja, miként kell működtetni egy operát, ha frakkos-estélyis előadásban szólal meg. Tudja, hogy a drámai hatás nem díszleten-jelmezen áll vagy bukik, inkább azon, sikerül-e sodrást adni a tempóknak, feszültséget a ritmusoknak, felcsattannak-e a hangsúlyok, összeszikráznak-e a dialógusok, és megsűrűsödik-e a levegő, felgyorsul-e a hallgatói érverés a nagy együttesek és a finálék hallatán. Pál Tamásnak mindezeket a feltételeket sikerült megteremtenie: ami a műfajt, a stílust és a hangadást illeti, keze alatt A két Foscari kétségbevonhatatlanul megszólalt.
Ami azonban két másik tényezőről: a produkció kidolgozásáról és a szereposztásról mondható, az aligha hízelegő a karmesterre nézve. Nem az ünnepelt iránti udvariasság mondatja a kritikussal: az előadóapparátus három nagy csoportja (zenekar, kórus, szólistagárda) közül a második, a Magyar Nemzeti Énekkar működött legkiegyensúlyozottabban. A karigazgató ANTAL MÁTYÁS nyilvánvalóan gondosan felkészítette énekeseit: erre utalt a kórus tartalmas hangzása, állóképessége, a kartételek kidolgozott, markáns megszólalása. (A két Foscariban, a téma jellegéből fakadóan jó néhányszor szerepet kap az önállósult férfikar, de a teljes vegyeskart foglalkoztató részletek száma is elegendő ahhoz, hogy képet kapjunk az énekkar jelenlegi állapotáról.)
Örömmel tekintettem a SZEGEDI SZIMFONIKUS ZENEKAR budapesti fellépésének elébe: az operai repertoárban járatos muzsikusgárda nyilván jól megbirkózik majd a feladattal, magam pedig fővárosi hangverseny kritikájában írhatok egy vidéki nagyváros együtteséről - okoskodtam. A végeredményt kiábrándítónak kell neveznem: bizonyos, hogy a Szegedi Szimfonikus Zenekar klasszisokkal jobb együttes annál, mint amilyennek ez a kidolgozatlan produkció mutatta. Az a csapzottság, amelyet a hallgató a magára maradó zenekar önálló megmozdulásaiban tapasztalt, csak a karmesteri munka gondatlanságával magyarázható. Pál Tamás vezetésével a Szegedi Szimfonikusok ezen az estén szinte kizárólag a nagy tuttikban nyújtottak elfogadhatót - ott, ahol a kórus hangfüggönye ápol és eltakar.
Végül a szereposztás. Ettől volt a produkció torka véres, ez ugyanis nélkülözött mindenfajta logikát, egységes értékrendet. A két címszerep egyikét, Francesco Foscari dózse megformálását Pál Tamás GYIMESI KÁLMÁN-ra bízta. Korábban nem ismertem a ma 68 esztendős bariton művészetét, de mindannak alapján, amit életrajzából a közel negyven esztendeje Szegeden éneklő muzsikusról tudok, s kiegészítve ezt mindazzal, amit a koncerten tapasztaltam, jó okom van tisztelni egyenletes teljesítményét, a feladathoz való viszonyulásából sugárzó tartást és mesterre valló tisztességet. Mindez nem változtat azon, hogy Gyimesi Kálmán ma egy hajdani hang maradványaival énekel, s hogy énekének és alakításának dimenziói csupán egy végvári formátumú operai kultúra kontextusán belül értelmezhetők. Lehet, hogy a sorozat művészeti vezetője úgy hitte, "jutalomjátékkal" lepi meg a szegedi baritont, mégsem ajándék volt ez, inkább akaratlan lejáratás, amit Gyimesi Kálmán nem érdemelt meg.
Gyimesi a szólamformálás részleges kudarca ellenére is méltóságot tudott adni annak, amit méltányosabb szó híján vidéki operajátszásnak nevezhetünk. Vele szemben a női főszerepet (Lucrezia Contarini) beugrással vállaló FELBER GABRIELLA egy másik, magasabb árfolyamon jegyzett értékrendet képviselt - de alacsonyabb színvonalon, sok hangképzésbeli és a művészi kifejezés területét érintő problémával. A dologban az a tragikus, hogy a két értékrend így sem kompatibilis. Egy harmadik szféra képviselőjének nevezném a másik címszereplőt, az ifjú Jacopo Foscarit megszólaltató olasz tenort: LEOPOLDO DI SCIUTO "külföldi" énekes. Persze, persze - csakhogy a színvonal, amit modoros előadásmódjával és nyers-szürke hangjával képvisel, leginkább egy jobbfajta haknibrigád tagjára emlékeztet. Olvasom a műsorfüzetben, nemrég Katia Ricciarelli és José Cura oldalán lépett fel: nos, adja az ég, hogy tévedjek, s pár év múlva ő váljék a legjobb tenorok egyikévé - ez sem változtatna azon, hogy itt és most úgy énekelt, ahogy. A jobb napokat látott, tisztes vidékiség, a viharvert fővárosi nívó és az import hakniszellem hármas értékrendi zűrzavara mellé negyedik tényezőnek Pál Tamás beállított egy valóban nemzetközi színvonalú szereplőt. A főként külföldön működő PALERDI ANDRÁS basszusa imponáló erejű és tartalmú, magvas, koncentrált orgánum, amelyet tulajdonosa abszolút biztosan kezel. Az énekes sziklakemény figuraként, a kivédhetetlen Balsors élő jelképeként állította elénk Loredano bosszúálló figuráját - abszolút hitelesen, és olyan minőségi kivitelezésben, amely rangos operaszínpadokon is megállja a helyét. Talán mondanom sem kell, hogy paradox módon az ő kitűnő teljesítménye csak tovább növelte a produkció egészének zűrzavarát: mellette a többiek éneke még kínosabbnak tűnt fel - a hallgató pedig attól függően, hogy mely percben ki szólalt meg, folytonosan váltogathatta elvárásait, ha csak megközelítőleg is megpróbált ráhangolódni a Pál Tamás vezényelte Két Foscari szellemi hullámhosszára. (Január 26. - Zeneakadémia. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok)

Három Mozart- és egy Vaughan Williams-művet szólaltattak meg január végi koncertjükön a WEINER-SZÁSZ KAMARASZIMFONIKUSOK. Az együttes, amely az elmúlt években sok emlékezetes hangversenyt adott, most a szokottnál halványabb teljesítményt nyújtott: gyakran keltettek figyelmet fáradt karakterek; jó néhány részlet - olykor egy-egy egész tétel - szólalt meg gépiesen, átlagosan; sokszor a hangzás is szürke volt. A koncert egésze azt sugallta, a zenekar jelenleg nincs jó állapotban - ismerve a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok igényességét és ambícióját, okkal remélhetjük, hogy csupán átmeneti jelenségről van szó.
A két rész közül a másodikat éreztem minden tekintetben jobbnak, meggyőzőbbnek, s ezen belül is a Fantázia egy Thomas Tallis-témára szenvedélyes, érzelemgazdag előadását nevezném az est csúcsteljesítményének. A vonóskar itt szólalt meg a legszebb színekkel, legtartalmasabban. PUSKER IMRE vezénylése, akárcsak a többi kompozíció megszólaltatásakor, ebben a műben is temérdek fölösleges mozdulatot tartalmazott, s itt is nélkülözte azt az egzaktságot, amely a valóban pontos zenekari játék feltétele - ám a karmester tevékenysége kétségtelenül e kompozíció előadásakor hatott leginkább ösztönzően a muzsikusokra. Hasonlóan jó benyomást keltett a Linzi szimfónia (K. 425), melyben különösen a saroktételek dinamizmusa érvényesült akadálytalanul - viszont csökkentette e mű hatását a fúvósok többnyire fésületlen játéka.
Az első részben - a finálé kissé kedvetlenül felmondott leckéjétől eltekintve - kellemes perceket szerzett a karmester nélkül, koncertmesteri irányítással elhangzott Serenata notturna (K. 239) többnyire friss, könnyed, szellemes megszólaltatása. A szünet előtt felhangzott versenymű, a 453-as Köchel-jegyzékszámú G-dúr zongoraverseny szólistája, VÁRJON DÉNES elegánsan és kulturáltan, minőségi kidolgozásban játszotta szólamát - karcsú (bár nem épp csengő) hangon, érzékeny billentéssel. Csupán a varázslathoz szükséges többlettel maradt ezúttal adós: azzal a nehezen körülírható, megmagyarázhatatlan bensőségességgel, amely egy interpretációt poétikussá avat, és lehetővé teszi, hogy záruljon az áramkör, az előadó megérintse a hallgatót. Talán nem is méltányos mindezt számon kérni - hogy mégis megteszem, annak maga Várjon Dénes az oka: az utóbbi években játéka oly jelentőségteljessé vált, s oly sokszor örvendeztette meg a közönséget fajsúlyos pillanatokkal, hogy mindezen előzmények után természetesnek tűnik, ha most már mindig ezt a színvonalat várjuk tőle - a rang kötelez. (Január 30. - Zeneakadémia. Rendező: Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok)

A Muzsika olvasói számára ismerősen cseng SHARON KAM neve: a világhírű klarinétművésznő Lutosławski-Penderecki-felvételeiről nemrég jelent meg recenzió a lap hanglemezrovatában (Dalos Anna: Búcsú a dallamtól. Muzsika 2000/11, 40). Úgy látszik, a Teldec lemezén is szereplő, 1996-ban bemutatott Penderecki-concerto az utóbbi időben az izraeli szólista megkülönböztetett jelentőségű repertoárdarabjává lépett elő, hiszen ezt játszotta nemrég, első budapesti fellépése alkalmából is, a NEMZETI FILHARMONIKUSOK vendégeként, HAMAR ZSOLT vezényletével.
Sharon Kam elismerésre méltó biztonságú hangszeres virtuóz, érzékeny muzsikus és az új zene elkötelezett, értő propagátora egy személyben. Persze kétségtelen: annak ellenére, hogy kortárs kompozíció, a Penderecki-klarinétverseny is megteszi, ami tőle telik: megszólaltatója számára a sokszínű bemutatkozás, a közönséggel való felszabadult kapcsolatteremtés inspiráló közegét kínálja. A szvitszerű mű a maga egybefüggő, hét rövid tételével egyrészt a folyamatosság lendületét kölcsönzi az előadásmódnak, másrészt a változatos karakterek sokaságával előzékenyen segíti a hangszerjátékost abban, hogy minél többet megmutathasson önmagából.
A Muzsika februári számában Grabócz Márta többek közt így írt Eötvös Péter brácsaversenyéről, a Replicáról: "ez a darab ismét a »hangszeres színház« kortárs zenei műfajának kivételes példája, amelyben a szólót és az egyéb hangszereket, illetve hangszercsoportokat úgy lépteti föl a zeneszerző, mint egy drámai mű szereplőit". Némi változtatással mindez Penderecki Klarinétversenyére is áll. Talán az a fő különbség, hogy itt nem annyira a szólóklarinét és a zenekar párbeszéde a döntő (bár erre is bőven találunk példát), inkább a magányos szubjektum hosszú-hosszú beszéde, monológja, tépelődése - mikor melyik kifejezés illőbb. A klarinét emberként toppan elénk, és mondja a magáét: elmeséli, kicsoda ő, honnan jött, hogyan él, s mit gondol a halálról. Sokat és sokfélét mond, ezért aztán beszédében is megtaláljuk szinte minden lelkiállapot zenei tükrét: az energikus-ritmikus megnyilvánulásokat; a szögletes karaktereket; a sipítozó-gunyoros hangot; a sápadt, halk lamentót; a pontos-rideg meccanicót és a nyugodt-meditatív parlandót.
Sharon Kam átérezte és átélte a Klarinétverseny varázslatos szubjektivitását: azonosult a darabban megjelenő képzeletbeli személlyel, sőt valósággal belebújt a bőrébe, együtt lélegzett vele, és átvette biológiai ritmusát. Virtuózan és szabadon, színgazdagon és szuggesztívan zenélt - csupa gesztus, csupa magatartásforma, csupa jelentés volt muzsikálása. A legtöbbet nyújtotta, amit kortárs mű előadója nyújthat: közel hozta hozzánk a kompozíciót.
Annak ellenére, hogy a klarinétművész fellépése ünneppé avatta az estet, mégis azt kell mondanom: a Nemzeti Filharmonikusok ez alkalommal tapasztalt színvonala az újjáalakult együttes tisztes hétköznap- jait példázta. Hamar Zsolt, mint mindig, most is felkészülten lépett a pulpitusra, s mint mindig, most is világos instrukciókkal, lendületesen és pontosan vezényelt. Keze alatt Mozart Varázsfuvola-nyitányát rutinosan és kiegyensúlyozottan játszotta a zenekar, de a lassú szakaszokban a tolmácsolás nélkülözte azt az emelkedett atmoszférát, amellyel a nyitány a nagy kérdések ajtaján kopogtató, példázatszerű történetet előlegezi. A második részt kitöltő Brahms-mű, a 4. szimfónia megszólaltatását is inkább nevezheti a kritika feszes, kidolgozott repertoárelőadásnak, mint újszerű, figyelemreméltó megfogalmazásnak. A nyitótételben sikerült megvalósítani az áttetsző hangzás és a súlyos karakterek egyidejűségének paradoxonát; atmoszférát teremtett az Andante moderato párás-hűvös őszi tájképe; óriások vaskos tréfájaként hatott a Scherzo és megfellebbezhetetlenségével szögezett székhez a Passacaglia. Ennyit nyújtott ez a megszólaltatás - vagyis nem többet, mint amennyit a Brahms-negyediknek mindig, minden előadásban nyújtania kell. Másfelől azonban azt is megállapíthatja a kritika: a négy tételt hallgatva nem akadt olyan perc, amelyért a zenekarnak vagy karmesterének szégyenkeznie kellene. (Február 5. - Zeneakadémia. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok)

Egy este kísértetet láttam (és hallottam) a Zeneakadémián: az Állami Hangversenyzenekar kísértetét. Mint hazajáró lélekhez illik, megjelenésébe és viselkedésébe talányosság vegyült: másképp nevezte magát, LISZT- WAGNER ZENEKAR gyanánt mutatkozott be. De felismertem. Szellemet - a szelleméről. Hallgatván a kísértetjátékot, pár perc után így szóltam: te az ÁHZ vagy, ne is tagadd!
A lexikális adatok nappali fényében persze mindez másképp fest - de ki biztos abban, hogy a világosság mutatja meg a dolgok igazi arcát? JURIJ SZIMONOV 1995-ben szimfonikus együttest alapított a Magyar Állami Operaház Zenekara, a Rádiózenekar, az (akkor még) Állami Hangversenyzenekar és a Budapesti Fesztiválzenekar tagjaiból. Számomra nem világos a célkitűzés. A társulat, mint azt a műsorfüzetben olvastam, "azért alakult, hogy elsősorban Liszt és Wagner műveit népszerűsítse, a szerzők művészi instrukcióinak megfelelően". E mondat oly sok kételyt ébreszt, hogy csupán néhányat sorolok el, a súlyosabbak közül. Tudtommal zenekar nem azért szokott alakulni, hogy 2 (azaz kettő) zeneszerző műveit szólaltassa meg, hanem azért, hogy folyamatosan dolgozzon - és jól játszszon. Hogyan válhat a Liszt-Wagner Zenekar kiérlelt hangzású szimfonikus együttessé, ha nem tartja műsorán Mozart, Haydn, Beethoven, Schubert, Schumann, Brahms, Bruckner, Mahler, Bartók, Kodály, Stravinsky műveit? Egyáltalán: milyen hangverseny-repertoár az, amelynek két "lába" közül az egyik nem a koncertpódiumon, hanem az operaszínpadon áll biztosan? Zenekart alapítani azért, hogy felerészt olyan műveket adjon elő koncertszerűen, amelyek nem koncertszerű előadásra valók? És a legnagyobb kérdés: a folyamatos munka hiánya. Azok a zenekarok, amelyeknek tagjai (máshol teljesítvén rendszeres szolgálatot) csupán időszakonként dolgozhatnak együtt, legfeljebb kivételes esetben válhatnak új értéket teremtő, önálló arccal rendelkező együttesekké. Ne feledjük, a Budapesti Fesztiválzenekar is akkor kezdte írni történetének legszebb lapjait, amikor 1992-ben a Főváros állandó zenekarává lett.
Mindezek a kérdések aligha fogalmazódnak meg bennem, ha nem érzékelem a hangversenyen azt a bizonyos szellemet, amelyre a bevezetőben utaltam. Ezt azért neveztem az ÁHZ szellemének, mert kísértetiesen elevenítette fel a csalóka kettősséget, amely a Kobayashi-korszak legreménytelenebb éveit jellemezte. Gondatlanul megcsinált, kidolgozatlan produkciók, amelyeket a karmester a forrpontokhoz érve energikusan összeránt, a nagy tuttikban hatásosan megzenget, a strettákban izgatottra hangol és felpörget, ezzel a közönség nagyobb (hozzá nem értő) részében azt a tévképzetet keltve, hogy ami megszólal, az minőség. Nos, ami Szimonov keze alatt ezen az estén megszólalt, az időnként valóban minőség volt. Szuggesztívan kezdődött a Mazeppa - csak később keltett figyelmet a vonóskar pontatlansága, fakószürke színe. Hatásos karakterformálás vezette be A walkürök lovaglását - csak később figyeltünk fel arra, milyen tisztázatlan, kásás a zenekari hangzás, milyen nyersek-durvák a nagy forték. A vonóskar az első rész végén a Wotan búcsúját követő Tűzvarázsban vetkőzött teljesen pőrére. Aki Wotan szavára (Loge, hör! Lausche hierher!) valóban hallgatózni kezdett, nemsokára olyan hegedűhangot hallott, amelyet okkal nevezhetett nagyon csúnyának.
A második rész élén Liszt Haláltánca határozott formálású, erőteljes, de érdektelen előadásban szólalt meg. Az érdektelenségért a szólista posztján mindent megtett a Poznan´i Zeneművészeti Főiskola tanársegédje, több nemzetközi verseny második helyezettje, MACIEJ PABICH. Hibátlanul játszott, ám kemény hangon és gépiesen. A művet követő taps hallatán pedig kifejezetten tolakodónak bizonyult: mintha csak szólóestet adott volna, pironkodás nélkül háromszor is leült ráadást játszani a zongora mellé, harmadszorra, Liszt 2. magyar rapszódiájának friss szakaszában immár arról is bizonyságot téve, hogy nemcsak unalmas, de a sekélyes-hatásvadász előadói eszközökhöz is vonzódó muzsikus. Ne lássuk, ne halljuk őt többé budapesti pódiumon!
Hátra volt még a második rész műsorából Az istenek alkonyából a Gyászinduló és a Zárójelenet. Az előbbitől a rézfúvósok nyersesége s a csúnya kromatikus menetek vették el az igényesebb hallgató kedvét, az utóbbiban azonban a Brünnhilde szólamát éneklő MISURA ZSUZSA fellépése árnyaltabb értékelést érdemel - akárcsak az első részben Wotanként hallott BERCZELLY ISTVÁN teljesítménye. Igaz, hogy Berczelly esetében csupán a hang ereje és a tartás volt adott, hiányzott a megszólalásmód (s így a figura) monumentalitása, s az is igaz, hogy Misura Zsuzsa hangja fáradtnak, fénytelennek tűnt, és nem volt elég magvas - de mindketten világosan körvonalazott, tiszta rajzú szólamot formáltak, egész énekesi kultúrájukat mozgósítva a művészi feladat méltó teljesítése érdekében. (Február 6. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)