Muzsika 2000. december, 43. évfolyam, 12. szám, 43. oldal
Csengery Kristóf:
Hangverseny
 

Október elején nagy érdeklődéssel várt esemény helyszíne volt a Zeneakadémia nagyterme: zsúfolt ház előtt első ízben lépett közönség elé a nem sokkal korábbi próbajátékot követőn újjáalakult NEMZETI FILHARMONIKUS ZENEKAR. A koncert feszültségét növelte, hogy a zene felhangzását szokatlan incidens előzte meg: a televíziós közvetítés miatt több mint fél órán át várakoztatott közönség harmincöt perc múltán elveszítette türelmét, és ütemes tapssal próbálta pódiumra hívni a karmestert. Bekiabálások hangzottak el, többek közt ez a mondat is: mi nem statiszták vagyunk, hanem fizető közönség. A karmester nem jelent meg, megjelent azonban a zenekar miniszteri biztosa, és a pattanásig feszült hangulatban belekezdett egy ünnepi beszédbe. A közönség kitapsolta a szónokot, aki rövidesen távozott a pódiumról.
Szerencsére az előjáték nem vetett árnyékot magára a hangversenyre: KOCSIS ZOLTÁN vezényletével már a műsor első száma is kreatív légkörben szólalt meg. A fogadtatásban sem érződött neheztelés a korábbiakért: a közönség, amely pár perccel korábban önérzetesen követelte, hogy vegyék komolyan, és ne tekintsék a tömegkommunikáció élő kulisszájának, a felhangzó zenére tapssal válaszolva ismét summa cum laude vizsgázott. Nemcsak azt jelezte, mire mond nemet, de azt is, mit helyesel: ovációval jutalmazta az új zenekar teljesítményét. Most bebizonyosodott, hogy a Nemzeti Filharmonikusok kötelékéből valóban azok távoztak, akiknek menniük kellett, s a próbajátékon az együttesbe olyan új tagok kerültek, akiknek tudására mint kősziklára lehet építeni. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar és elődje, az Állami Hangversenyzenekar az elmúlt negyedszázadban soha nem szólalt meg olyan hangminőséggel, soha nem játszott olyan tisztán, pontosan és magabiztos virtuozitással, mint ezen az estén.
A koncert alaphelyzetét s az ebből származó pozitív és negatív következményeket egy hasonlat érzékeltetheti. Az autós nagy pénzhez jut, s a régi, döcögő tragacsot vadonatúj, pazar sportkocsira cseréli. A pompás masina mindent tud - illetve majd csak tudni fog, előbb még be kell járatni, ki kell ismerni. Az új Nemzeti Filharmonikusok hangzása nagyszerű lehetőségeket rejt magában, de a bemutatkozó hangversenyt megelőző néhány hét alatt az egyes hangszercsoportok még nem csiszolódhattak össze - ezen az estén még sok minden külön-külön szólt, akadtak részletek, melyek nyers vagy darabos hangzással jelezték, hogy az érlelődéshez idő kell.
Az új kocsi tulajdonosa nagyon büszke arra, amit a gép tud, s ezt meg is szeretné mutatni. Ezzel a szándékkal magyarázom a műsorösszeállítást, amelyet más körülmények között elhibázottnak neveznék. Az ember elképedve hallgatja, milyen rosszat tesz Mozart 453-as Köchel-jegyzékszámú G-dúr zongoraversenyének, ha közvetlenül előtte Wagner-nyitány hangzik fel, A nürnbergi mesterdalnokoké. Hasonlóképp oltja ki Ravel Bolerójának hatását, ha nem sokkal korábban Richard Strauss Don Juanját hallgatjuk. Más szóval: az est során megszólaltatott négy kompozíció nincs beszélő viszonyban egymással. Ezúttal azonban mind a négy mű demonstrációs darabként szolgált: az egyikben a hatalmas, telivér tuttikat lehetett kiadósan megzengetni, a másik a vonós dallamjáték hajlékonyságára és puhaságára hívta fel a figyelmet, a harmadikban parádés szólók követték egymást, a negyedikben a ritmikai feszültség fokozódása párosult a dinamika meghangszerelt crescendójával. Az új kocsi tulajdonosa persze nemcsak azt kívánja megmutatni, mit tud az autó, de azt is, mire képes ő maga, ha ilyen pompás járművet irányíthat. Sajnos az est e tekintetben tűnt legkevésbé vonzónak. Kocsis Zoltán vezénylését és zongorázását, egészében: műértelmezéseit ezúttal - részben talán a rendkívüli alkalommal magyarázhatón - túlságosan is befolyásolta egyetlen, jól körülhatárolható alaphangulat, s ez nem a legelőnyösebben világította meg sokoldalú muzsikusegyéniségét. Keze alatt a Mesterdalnokok nyitánya mindenekelőtt bevonulási menetként hatott, s ez a mű gazdag jelentéstartalmából mindennél inkább a pompára és egyfajta uralkodói büszkeségre terelte a figyelmet - pedig nem ezek a mű legvonzóbb tulajdonságai. Keménynek és rámenősnek éreztem zongorázását a Mozart-koncert nyitótételében, s ezúttal a finálé sem kápráztatott el operai pezsgéssel és humorral - inkább sietősnek éreztem. Mélyen és érzelemgazdagon, igazi költői szépséggel szólalt meg viszont az Andante középtétel. A műsor második részének két számában feltűnt, mennyire a kameráknak vezényel a karmester, olyan (még a mimikára, az apró oldalpillantásokra is kiterjedőn kidolgozott) show-műsorba illő koreográfiával, amelyre mint zenén kívüli hatáselemre Kocsisnak, a Dohnányi utáni magyar zene egyik legnagyobb előadóegyéniségének nincs, nem is volt soha szüksége. A zárószámot, Ravel Boleróját ebben az olvasatban teljes félreértésnek vélem: az előadás vidám volt, már-már virgonc, feszesen pattogott. Nyoma sem volt benne a visszafogottság gazdag energiaforrásának, s annak az éjfekete erotikának, amely e mű minden hiteles előadását jellemzi. Megítélésem szerint a teljes hangverseny műsoráról Strauss szimfonikus költeménye hangzott el az eredetihez leghívebb tolmácsolásban: a korábban is megfigyelt demonstrációs szándék ezúttal is érzékelhető maradt, ám itt és most egyensúlyba került a mű reprezentatív karakterével, s így az élet gazdagságát és mámorát hirdető mű tartalmainak szolgálatába állhatott. A lelkes ünneplésre, mint nemzeti zenekarhoz illik, Kocsis Zoltán és muzsikusai egy tüzes Rákóczi-indulóval válaszoltak. (Október 9. - Zeneakadémia. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)

Mostanában sokan és sokféleképpen búcsúztatják a 20. századot: történészek, politikusok újságírók - ki-ki mesterségének szempontjai szerint. A művészeknek is van mire visszatekinteniük, hiszen az Osztrák-Magyar Monarchia végnapjainak gyakran idézett "boldog békeidejétől" máig zenében és irodalomban, színházban és képzőművészetben olyan gyökeres változások zajlottak le, amelyekhez hasonlóra a történelem korábbi szakaszaiban nem volt példa. CSALOG GÁBOR azok közé tartozik, akik úgy érzik, illik tisztelegniük egy lezáruló korszak előtt, amely számtalan újító szellemű alkotást termett. Koncertjének címe, Az én századom jelezte, hogy a közönség szubjektív válogatással szembesül. "Múlófélben lévő évszázadunk tizenhárom nagy, egymástól végletesen különböző, össze alig illő zeneszerzője kerül ezen az estén egymás társaságába. Hogy az előadó legszemélyesebb kedvencei közül minél kevesebb legyen a hiányzó, az elhangzó darabok rövidek" - olvashattuk a zongoraművész ajánlását a koncert szórólapján.
Csalog válogatásának a vállalt szubjektivitás és a művek csekély terjedelme mellett további fontos tulajdonsága, hogy merész közvetlenséggel kapcsolódnak össze benne egymástól távoli világok képviselői; a meglepő társítások asszociációkat ébresztenek, így segítve hozzá a figyelmes hallgatót korábban nem sejtett összefüggések felfedezéséhez. Ezúttal Fauré, Ravel, Debussy nem került egymás szomszédságába: közéjük ékelődött előbb Szkrjabin és Bartók, majd Schoenberg és Rahmanyinov - azt már mondani sem kell, hogy e két utóbbi páros tagjai között is erős feszültség vibrál. Hasonló "kontrasztanyag" funkcióját töltötte be a második rész műsorán Sosztakovics - ezúttal Kurtág és Messiaen között. Csalog nem most alkalmazta először ezt a módszert: az elmúlt években adott szólóestjeinek legtöbbjét az éles ellentétek gondolatébresztő dramaturgiája jellemezte.
A darabok rövidsége akarva-akaratlanul arra figyelmeztet, bármily sok újat hozott is a közelmúlt zenéje (s benne a zongorarepertoár), azért a folytonosság is érzékelhető az előzmény és a következmény: a 19. és a 20. század termése között. A rövid darabok jelzik, a 20. század zongoraművészetének formabontó és új formákat kereső kötetlensége adósa a 19. század egyik kulcsműfajának: a lírai zongoradarabnak. Ez utóbbi a maga idejében számos nevet kaphatott: hívták impromptunek, etűdnek, prelűdnek, albumlapnak - a lényeg egy volt, a formálás szabadsága és a közlés irodalmias személyessége, e kettőt pedig a 20. század zongorarepertoárja is megörökölte.
Csalog játékát egy ellentmondással jellemezhetem: váltakozva - sőt olykor szinte egyszerre - volt szenvedélyes és részletezőn árnyalt; robusztus és kifinomult. Fauré Desz-dúr prelűdjében a kifejezésmód visszafogottsága, a harmonizálást színekre váltó zongorázás ragadott meg; Szkrjabin prelűdjében (op. 59/2) az előadás a rövid, zaklatott gesztusokra, a szaggatottságra és a darabosságra hívta fel a figyelmet Fauré vonalakban gondolkodó, lágy zenéje után. Fontos, hogy szerepelt a műsorban Bartók Négy siratójának 3. és 4. tétele - a zeneszerző útkereső pályaszakaszát reprezentáló ciklust (a Vázlatokkal és a 14 bagatellel együtt) máig nem méltatja kellő figyelemre a zongoraművész-társadalom. Csalog értelmezése a kopár drámaiságot hangsúlyozta a bartóki siratózenékben. Egészen más világot képviselt mindezek után Ravel darabja, az Éjjeli lepkék, amely Csalog Gábor ujjai alatt villódzásával, a puha basszusok és a csengő diszkant közt rugalmasan kitáruló hangzástérrel egészen modern mű benyomását keltette - holott öt esztendővel korábbi, mint az előző négy tétel: 1905-ből származik. Ezek után két hatalmas ugrás: Schoenberg op. 33/a jelzésű zongoradarabja, a maga hideg, erőteljes expresszionizmusával előre; Rahmanyinov megejtő szépséggel tolmácsolt, lengyeles ízű, romantikusan lírai H-dúr prelűdje (op. 32) vissza az időben és a stílusfejlődésben. Debussy Etűd kromatikus hangokra című kompozíciójában ismét a zsongás kapott főszerepet, Stravinsky Cirkuszpolkájában a drabális humor, az aszimmetria és a szaggatottság.
A 20. század zongoramuzsikájában tallózó műsorból nem hiányozhatott a korszak nagy újdonságainak egyike, a preparált zongora. Ezt a hangzásvilágot John Cage darabja, a Zene Marcel Duchampnak illusztrálta - Csalog előadásában vonzónak találtam a tárgyilagosságot és a fegyelmet, a mű által képviselt állapot: a bölcs szemlélődés érzékeltetését. Kurtág Györgyhöz érve (Hommage à Berényi Ferenc) a kevés eszközzel sokat mondás vált Csalog előadásának meghatározójává. Más- és más módon köszönhettünk nagyszerű pillanatokat a három utolsó szám megszólaltatásának: Sosztakovics c-moll prelúdium és fúgájában az építkezés magasrendű tervszerűségével, Messiaen Húsz pillantás a gyermek Jézusra című ciklusának egy tételében a történés sűrűségének és a zene nagyságának felmutatásával ragadott meg Csalog, a koncert befejező számával, Ligeti György Varsói ősz alcímet viselő 6. zongoraetűdjével pedig azt mutatta meg, hogy a 20. század végi zongoramuzsika még mindig nem felejtette el a nagyszabású és szenvedélyes, hatásosan virtuóz Konzertstückökben rejlő lehetőségeket. (Október 15. - Műcsarnok. Rendező: Budapesti Őszi Fesztivál)

A csiszoltabb ízlésű magyar muzsikusok régóta csodálják az angol kórusok és énekegyüttesek egységes és plasztikus hangzását, intonációjuk tisztaságát - és persze az áttetsző megszólalásmódnak azt a hasonlíthatatlan könnyedségét, amely előadásukban nemcsak a világi, de az egyházi repertoárt is jellemzi. E kultúra eredményei számunkra, közép-európaiak számára a szó szoros értelmében utolérhetetlenek - részben mert nem versenyezhetünk egy olyan vokális gyakorlattal, amely a legszerényebb becslés szerint is legalább fél évezrede folyamatos, részben pedig mert (mint azt az éneklés élettanával foglalkozók jól tudják) Angliában egyszerűen más fizikai feltételek között "terem" a voce, mint Magyarországon: más a levegő összetétele, páratartalma, és ez az eredmény szempontjából nem közömbös. Mindezek a körülmények mifelénk glóriával övezik az angol kórusok teljesítményét - ezért is várták sokan nagy érdeklődéssel, hogyan szerepel majd Budapesten A LONDONI WESTMINSTER KATEDRÁLIS KÓRUSA. Az együttes, sok más angol énekkarral ellentétben, történetesen "csupán" egyetlen évszázadnyi folyamatos működés múltjára tekint vissza - Herbert Vaughan bíboros kezdeményezése nyomán Richard Runciman Terry vezetésével 1903-ban kezdte meg munkáját. 1947-ben George Malcolm állt a kórus élére; őt Stephen Cleobury, David Hill és James O'Donnell követte. A budapesti koncertet MARTIN BAKER vezényelte - ő idén februárban lett a Westminster Katedrális zenei vezetője.
A kórus 10 fiúszopránnal, 10 fiúalttal és a tenor- illetve basszusszólamon osztozó 10 felnőtt férfiénekessel érkezett Budapestre. A műsor első néhány száma kellemetlen meglepetést szerzett: Christopher Tye (1505-1573) zsoltárfeldolgozása, az Omnes gentes plaudite manibus megszólalásakor nyilvánvalóvá vált, hogy a hangzás nem elég homogén, a kórus "szétszól", a hangadás nyerseségtől sem mentes. Hasonló benyomást keltett az egy évszázaddal későbbi angol zenét képviselő Purcell-zsoltár, a Jehovah quam multi sunt előadása is: ezt hallgatva úgy tetszett, a Westminster Katedrális Kórusának hangzásideáljában van némi (az angol vokális kultúrára éppenséggel nem jellemző) erőszakosság. Kedvezőbb tapasztalatokkal gazdagodhattunk Orlando Gibbons (1583-1625) anthemjét hallgatva: az O clap your hands together megszólalása közelebb esett a legszebb angol kórusfelvételekről őrzött emlékeinkhez - talán azért, mert itt maga a mű hangzása tömörebb, egységesebb.
Igazán figyelemreméltó, teljes értékű élményt, úgy látszik, elsősorban a romantikus és annál későbbi repertoár tolmácsolásakor képes nyújtani az együttes: az első rész végén izgalmas volt megismerni Vaughan Williams reneszánsz stíluselemeket és modern hangzást elegyítő g-moll miséjének két tételét. A kórussal érkezett orgonista, ROBERT QUINNEY két G-dúr fantáziát szólaltatott meg: az első részben Bach kompozícióját (BWV 572), a másodikban egy csekély jelentőségű angol zeneszerző, Hubert Parry (1848-1918) munkáját. Játéka nem tűnt jelentősnek: Bach esetében, az igazat megvallva, lélektelen darálás benyomását keltette.
A második rész élén előadott gregorián alleluja kissé mereven hatott - a koncert hátralévő részében pedig ismét azok a művek bizonyultak a Westminster Katedrális Kórusa által képviselt hangzásideálhoz és előadásmódhoz illőnek, amelyek a 20. századot vagy a századfordulót képviselték. Ilyen volt James MacMillan Seinte Marie Moder Milde című darabja, amely a kortárs zene eszközeit vegyíti érdekesen archaizáló effektusokkal; ilyen volt Johnathan Harvey kissé érdektelen, mérsékelten modern I love the the Lordja - és feltétlenül ide sorolnám Edward Elgar romantikusan telt hangzású, izgalmat és lelkesedést sugárzó, romantikus Great is the Lordját. (Október 16. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

Liszt Ferenc születésnapjáról idén is ünnepi hangverseny emlékezett meg a Zeneakadémián. Negyedszázados hagyomány, hogy a Liszt Ferenc Társaság esztendőről esztendőre ez alkalommal adja át ünnepélyesen a Liszt Ferenc Hanglemez Nagydíjat: most a 26. díjkiosztás csatlakozott a 189. évfordulóhoz. A hangverseny előtt Lukin László, a Liszt Ferenc Társaság társelnöke mondott beszédet; a nagydíjat a 19 Magyar rapszódiának a Naxos cég kiadásában megjelent felvételéért a távol lévő Jandó Jenő édesapja, id. Jandó Jenő vette át. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma képviseletében Kőrösi Orsolya helyettes államtitkár Pro Cultura Hungarica díjat adott át az est szólistájának, az angol Liszt Ferenc Társaság elnökének, LESLIE HOWARD zongoraművésznek, aki évtizedek óta kitartóan népszerűsíti Liszt életművét, s e munkája megkoronázásaként tizenöt esztendő után nemrég fejezte be 57 kompaktlemezből álló Liszt-sorozatának munkálatait: a gyűjtemény a zeneszerző valamennyi zongoraművét tartalmazza. A hangverseny előtti ünnepségen részt vett Hamburger Klára zenetörténész, Liszt-kutató, a Liszt Ferenc Társaság főtitkára is, aki bemutatta a közönségnek a művészt, és méltatta érdemeit.
Nehéz a kritikus helyzete, mikor az ünnepséget követő hangversenyről készül beszámolni, mivel észrevételei nem mindenben illenek az örömteli alkalomhoz. Leslie Howard hosszú és nehéz műsort állított össze, mely gazdagon reprezentálta Liszt munkásságának sokféleségét - ritkaságok és átiratok is bőségesen szerepeltek benne. Mindjárt bevezetőül jeleznem kell: a hangverseny második része sokkal kedvezőbb portrét rajzolt muzsikusalkatáról, mint az első - az pedig, hogy a szünet előtt megszólaltatott kompozíciók hallgatásakor hiányérzet fogalmazódhatott meg a hallgatóban, részben talán a programválasztással is összefügg. Leslie Howard a nyitószám, az Ünnepi Goethe-induló 2. változata, majd a Harmonies poétiques et réligieuses Litanies de Marie tételének 2. változata után az első rész jelentős hányadát a dán származású, német Eduard Lassen (1830-1904) drámai kísérőzenéinek Liszt által készített zongoraváltozatával töltötte ki. Lassen színpadi zenét írt Hebbel Nibelungok című drámájához és Goethe Faustjához - először az előbbiből hallottuk a Hagen és Kriemhild, illetve a Behlarn című tételt, majd az utóbbiból szólalt meg a Húsvéti himnusz és az Udvari ünnep: induló és polonéz. Kétségtelen, hogy az eredetileg zenekarra fogalmazott Lassen-művek népszerűsítő célzatú liszti zongoraváltozatai meggyőzően példázzák a zeneszerző-zongoravirtuóz nagylelkűségét és sokat emlegetett kollegialitását, maguk a Lassen-zenék azonban még átdolgozott változatukban is túl keveset nyújtanak ahhoz, hogy ilyen hosszan lekössék a hallgató figyelmét: középszerűek és invenciószegények. Márpedig sajnos nagyobbrészt ez a szerény kvalitású zene töltötte ki az ünnepi Liszt-est első részét. Kétségtelen azonban, hogy Leslie Howard az eredeti Liszt-kompozíciókban (így a Lassen-átdolgozások után az első részt záró Scherzo és indulóban) is inkább mutatkozott megbízható és teherbíró zongoristának, mint sugárzó személyiségű, közlékeny és szuggesztív művésznek. Az Ünnepi Goethe-induló kulturált előadásából hiányoltam a karaktereket, a dinamikai kiteljesedést, a darab ívét - egyszóval a formátumot; a Harmonies poétiques et réligieuses részlete nélkülözte a kisugárzást, a billentés finoman kikevert színeit. Az első részt záró Scherzo és induló előadását korrektnek éreztem - a futamok varázsa, a technika delejező hatása, a virtuozitás erotikája nélkül.
Mint említettem, a második rész művészi mérlege kedvezőbb. Színvonalas repertoárelőadásban hallottuk a B-A-C-H fantázia és fúgát; korrekt kivitelezésben szólalt meg a Harmadik elfelejtett keringő. A Szent Erzsébet-legenda részleteiben valóban atmoszférateremtő zongorázást élvezhettünk, a zárószám, a híres Gounod-feldolgozás (Keringő a Faustból - koncertparafrázis) pedig már a felszabadultság és a grandiozitás lehetőségét is megcsillogtatta. Leslie Howard produkciói mindig lelkiismeretesen kidolgozottak, játéka néhány apróbb pontatlanságtól eltekintve technikailag gondosan megmunkált - s a hosszú koncert megmutatta, hogy rendelkezik azzal az állóképességgel és kitartással, amely nyilvánvalóan nélkülözhetetlen volt nemrég befejezett hatalmas vállalkozásának megvalósításához. (Október 22. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

Aki rendszeresen jár koncertre, már az elmúlt egy-két évben megfigyelhette: a MATÁV SZIMFONIKUS ZENEKAR játékának színvonala az utóbbi időben lassan, de biztosan javulni kezdett. Az idei évadkezdés alkalmával mégis meglepődtem, amikor szeptember végén a Ligeti András vezényelte bécsi klasszikus esten a korábbi, ingadozó nívójú együttes helyett mintha egy másik, sokkal tartalmasabb és gazdagabb hangzású, biztosabban játszó zenekar lépett volna pódiumra (Muzsika 2000/11, 47.). Ez a meglepetés azonban csupán szerény előlegnek bizonyult egy újabb, immár október végi élményhez képest. JURIJ SZIMONOV vezényletével az egykor Postás Szimfonikusok, majd Magyar Szimfonikus Zenekar néven a hazai zeneélet középmezőnyében számon tartott testület mai utóda, a MATÁV Szimfonikus Zenekar a karmester által megkövetelt tempó- és dinamikai váltásokat rugalmas könnyedséggel megvalósító, sokféle színárnyalatot felvonultatni képes, magabiztosan és lelkesen muzsikáló együttesként szerepelt.
Ritkán tapasztalható, hogy egy koncerten az első pillanattól mindvégig üresjáratok és figyelemelterelés nélküli, tiszta zenélés zajlik: ez az este ilyen volt. Már Muszorgszkij Hovanscsina-előjátékban meglepett a hegedűdallam oroszos lágysága, az atmoszférateremtés biztonsága, a csellók szélesen formált kantilénája a kürtök harangozást utánzó effektusának háttere előtt - és persze a befejezés elhaló, tiszta vonóshangzása. Sosztakovics 1. hegedűversenyéhez érve a zenekart bizonyára inspirálta, hogy az 1977 óta Amerikában élő DMITRIJ SZITKOVETSZKIJ személyében olyan szólistát kísérhet, aki nemcsak makulátlan hangon játszik és tökéletes technikai biztonsággal uralja a rendkívül nehéz versenymű magánszólamát, de Sosztakovics stílusát is anyanyelvi szinten beszéli, hitelesen és szuggesztívan közvetítve a mű tragikus alaphangulatát, sötét tónusait, különféle megszólalásmódjainak a triviálistól a démoni "ördöghegedűs"-intonáción át a zaklatott tépelődésig és a gyászindulóig ívelő skáláját.
A zenekar a Sosztakovics-versenyművet is érzékenyen kísérte, de persze itt érthetően elsősorban Szitkovetszkij aratott elsöprő sikert. A második részt kitöltő műben, Csajkovszkij 3. szimfóniájában azonban ismét az együttes kvalitásai felé fordulhatott a figyelem. Finoman kikevert színek, kamarazenei kidolgozású fúvós szólók, életteli fokozások és markáns ritmika a nyitótételben; hajlékonyan lágy és melankolikus dallamformálás az elegánsan előadott Valcerban; szép vonós pianók és dalszerű értelmezés az Andantéban; szellemesség a Scherzóban és feszes tartás, telivér tuttik, élénk hangsúlyok a temperamentumos fináléban - tömören így foglalhatnám össze benyomásaimat. Jurij Szimonov igényessége, pontossága és karmesteri virtuozitása közismert, mégsem hinném, hogy az est látványos eredményei egyedül neki volnának köszönhetők: ilyen magas színvonalat csak olyan együttesből lehet kicsiholni, amely szakmailag és morálisan hosszabb ideje jó állapotban van. Az egész magyar zenekari kultúra érdeke, hogy ez a kitűnő koncert ne egyszeri esemény legyen, hanem egy áttörés kezdete: ha így volna, akkor a MATÁV Szimfonikusok néhány év alatt a hazai zenekari mezőny második vonalából az elsőbe kerülhetnének át. (Október 25. - Zeneakadémia. Rendező: MATÁV Szimfonikus Zenekar)

"1985-ben az Intermoduláció Kamaraegyüttes kifejezetten azért alakult meg, hogy Messiaen nyolcvanadik születésnapjára eljátszhassuk a Kvartettet. Ez volt a kiindulópont. Úgy éreztük, elképesztő, hogy van egy alapvető jelentőségű 20. századi szerző, akit nálunk - a szűk szakmát leszámítva - jószerével senki sem ismer, s a 20. századnak egy alapműve, amelyet idehaza sokan még csak nem is hallottak, s végül akadnak muzsikusok, akik ezt a darabot borzasztóan szeretnék eljátszani, de erre sehogy sem kínálkozik lehetőség." - Néhány éve TIHANYI LÁSZLÓ a Muzsika hasábjain, egy interjúban így emlékezett vissza a hazai kortárs zenei előadópraxis egyik meghatározó jelentőségű műhelyének létrejöttére. Azóta újabb esztendők teltek el, s az INTERMODULÁCIÓ KAMARAEGYÜTTES elérkezett működésének másfél évtizedes jubileumához, amelyet hangversennyel ünnepelt meg.
Aki figyelmesen hallgatta a koncert műsorát, megállapíthatta, hogy az abszolút reprezentatív: a műfajjal, a hangszerösszeállítással, a szerző vagy az előadó személyével minden egyes kompozíció Tihanyi és az Intermoduláció Kamaraegyüttes fontos törekvéseit, a műhely tevékenységének meghatározó fejezeteit jellemezte. A nyitószám, Eötvös Péter Kozmosz (1961) című darabjának 1999-es változata ECKHARDT GÁBOR előadásában kétszeresen ilyen volt: egyrészt egy, az együttes karmesterének zenei fejlődésében fontos szerepet játszó szerző munkássága előtt tisztelgett, másrészt szólistaként hívta pódiumra az Intermoduláció munkájában döntő szerepet vállaló zongoraművészt, aki néhány kollégájával együtt különlegesen sok áldozatot hozott a kortárs zenei repertoár hazai megismertetésének érdekében. Eckhardt igen energikusan játszott, érzékeltetve a darab széttagolt gesztusainak elszigeteltségét, kamatoztatva a zene drámaiságát. Eötvös után Boulez, a Dérive (1985) következett: aki ismeri Tihanyi zenei gondolkodását, tudja, milyen jelentős szerepet játszik benne a francia zeneszerző életműve. A kompozíciót nagy színérzékenységgel, a finoman vibráló hangzásfelületeket érzékenyen megmunkálva szólaltatta meg az előadógárda. Az első rész harmadik és negyedik száma ismét egy-egy előadót állított reflektorfénybe: Berio Serenatájában (1957) KACZANDER ORSOLYA artisztikusan formált, árnyalt dinamikájú, karcsú és mozgékony fuvolaszólóját kísérte a 14 tagú kamaraegyüttes; Ligeti György immár legendásnak számító Csellóversenyét (1966) pedig nem kisebb muzsikus tolmácsolta, mint PERÉNYI MIKLÓS, meggyőzően illusztrálva a műben megnyilatkozó különleges "takarékos komponálásmód" rendkívüli lehetőségeit, azt az ámulatra méltón sok színt, dinamikát, gesztust, amit Ligeti néha csupán egyetlen hangból varázsol elő.
A második részt ismét egy olyan alkotás nyitotta, amely bizonyos szempontból jellemző az Intermoduláció Kamaraegyüttes és Tihanyi munkásságára: egy átirat, Ravel Oiseaux tristes (Szomorú madarak) című zongoraművének kamaraegyüttesre hangszerelt változata. Tihanyi az átdolgozásban megnyilvánuló színfantázián keresztül azt mutatja meg, milyen kortárs zenei hangzások lehetősége rejlik Ravelnak ebben a viszonylag kevéssé ismert tételében. Sajátos módon a szent keze ezúttal nem hajlott önmaga felé: megállapíthattuk, az előadógárda éppen Tihanyi Ravel-feldolgozását játszotta legkevésbé felkészülten.
Másfél évtizedes működése során az Intermoduláció Kamaraegyüttes számtalan kortárs magyar mű ősbemutatóját abszolválta - érthető tehát, hogy az ünnepi hangverseny is képviselte egy kompozícióval a műhely tevékenységének ezt az alighanem legfontosabb fejezetét. Fiatal zeneszerző, Horváth Balázs alkotását ismerhettük meg: a Magnets I/B (Crux) kissé hosszadalmas, túlírt zenei folyamata világosan kirajzolódó dallami nyersanyagot dolgoz fel kontrapunktikusan, a tizenegy tagú kamaraegyüttes hangzásképének kialakításakor alapvető szerepet szánva a térhatásnak (a muzsikusok a színpadon, valamint a terem két oldalán és közepén, egymástól távol elhelyezkedve, mintegy körülvették a közönséget, amely a zenét így a legkülönfélébb irányokból, elemeire bontva hallhatta). Végül, a műsor befejező számaként az a zeneszerző szólalt meg, akinek életműve a 20. századi repertoárra szakosodott együttesek tudásának megkerülhetetlen próbaköve: Arnold Schoenberg a terjedelmes és nehéz op. 24-es Szerenáddal, amelyet Tihanyi gondos betanításában az Intermoduláció Kamaraegyüttes - a Petrarca-szonettben felkészülten éneklő AMBRUS ÁKOS közreműködésével - pontosan és színgazdagon, karakterek és dinamikai árnyalatok iránt érzékenyen, humort sem nélkülöző értelmezésben szólaltatott meg. (Október 26. - Zeneakadémia kisterme. Rendező: Budapesti Őszi Fesztivál)

Ha a Tihanyi vezette Intermoduláció Kamaraegyüttes (Serei Zsolt csapatával, a Componensemble-lal együtt) a hazai kortárs zenei előadópraxis régebbi műhelyeinek egyike, az UMZE KAMARAEGYÜTTES megalakulása és eredményes működése viszont az elmúlt néhány esztendő örömteli fejleményeinek egyike. Egy nappal az iménti beszámolóban értékelt koncert után NAGY ZSOLT vezényletével ez utóbbi lépett közönség elé - szigorú következetességgel megtervezett, egy kivételével csak magyar szerzők műveiből válogató műsorral (a kivétel azonban jókora kakukktojásnak bizonyult).
A magyar komponisták sorában Jeney Zoltán, Eötvös Péter, Szőllősy András és Ligeti György egy-egy opusza követte egymást: egyik sem volt ősbemutató, a koncert szerkesztői kipróbált repertoárdarabokból válogatták a koncert műsorát, amely a Musica Danubiana konferenciához kapcsolódott, annak kiegészítő programjaként. Az UMZE Kamaraegyüttes muzsikusairól csak a legjobb mondható: előadásaik pontosak és igényesek, a megszólaltatott művek anyanyelvi ismeretéről tanúskodnak. A '80-as évek vége óta külföldön dolgozó Nagy Zsolt professzionista kortárs zenei karmester: egyszerre rutinos (a szó jó értelmében) és szuggesztív, biztos irányító és érzékeny kottaolvasó. Vezényletével Jeney Zoltán darabja, a Hérakleitoszi töredékek mindenekelőtt kortárs zenétől szokatlanul világos formálásával, markáns tagolásával és szép színeivel keltett figyelmet. Eötvös Péter kompozíciójában, a Shadowsban az előadás az egymásnak válaszolgató hangszercsoportok által létrehozott "tér-zene" hatását kamatoztatta egy concertante-elemekben gazdag, szuggesztív előadás keretei között. Kitűnő teljesítményt nyújtott a műben a két szólista, KLENYÁN CSABA és ITTZÉS GERGELY.
Ha Jeney Hérakleitoszi töredékeiben a tagoltságot hangsúlyozta az UMZE Kamaraegyüttes előadása, Szőllősy András Elégiájában éppen a zene folyamatossága került előtérbe. A muzsikusgárda kifejező, emóciógazdag játékkal, tartalmas vonóshangzással és rajzos fúvós szólamokkal szolgálta az emelkedett zenei beszéd hatását. Ligeti György Kamarakoncertje pedig mindenekelőtt arra sarkallta az előadókat, hogy a mű kidolgozásának érzékenysége mellett a zeneszerzői ötletek eredetiségét, a Ligetire oly jellemző "másképp-komponálás" leleményességét hangsúlyozza. Ami menthetetlenül kilógott a műsorból, az éppen a hangversenyen elhangzott ősbemutató volt: Dubravko Detoni darabja. Szőllősy és Ligeti között, két nagyformátumú zeneszerző társaságában feltűnt, sőt kínosan hatott a Stella Borealis bornírtsága. A mű üres effektuszeneként kezdődik (mindig giccsközeli állapotra utal, ha a zongora és a csembaló játékosának a hangszer húrjait kell lágyan föl-le glissandózva simogatnia). Aztán egy primitív dallamból (mi-lá-ré-dó-ti-lá-szó-fá-mi) "épít fel" banális fokozást a zeneszerző, bombasztikus crescendo ívéhez igazodva. Érthetetlen, hogyan kerülhetett ez a fércmű egy ilyen igényesen szerkesztett koncert műsorára.
A közönségnek mind az Intermoduláció Kamaraegyüttes, mind pedig az UMZE Kamaraegyüttes koncertjén nélkülöznie kellett a méltó színvonalú tájékoztatást. Részletes műsorfüzetet nem árusítottak, a Budapesti Őszi Fesztivál által kiadott szórólapon kizárólag a szerzők neve és a darabok címe szerepelt: a komponistákról, a művek keletkezési idejéről, előadó-apparátusáról, a darabok hátterében meghúzódó alkotói szándékról egy árva sor sem. Pedig a zenekedvelő magától nem fog rájönni arra, hogy egy műnek miért az a címe, hogy Magnets I/B (Crux) vagy Stella Borealis! Ha valaminek, hát a kortárs zenének elengedhetetlenül szüksége van a koncertek hallgatóságát körültekintően tájékoztató ismertetőkre. Az a gondatlanság, amelyet e tekintetben e két koncert szórólapjait kézbe véve tapasztaltam, ma már sehol, semmilyen körülmények között nem elfogadható - legkevésbé egy fesztiválon. (Október 27. - MTA kongresszusi terme. Rendező: Budapesti Őszi Fesztivál)


Fiúénekesek a Westminster Katedrális Kórusából


Leslie Howard


Dmitrij Szitkovetszkij


Tihanyi László


Perényi Miklós és az Intermoduláció Kamaraegyüttes


NagyZsolt és az UMZE Kamaraegyüttes
Felvégi Andrea