Október elején nagy érdeklődéssel várt esemény helyszíne volt a Zeneakadémia
nagyterme: zsúfolt ház előtt első ízben lépett közönség elé a nem sokkal korábbi
próbajátékot követőn újjáalakult NEMZETI FILHARMONIKUS ZENEKAR. A koncert feszültségét
növelte, hogy a zene felhangzását szokatlan incidens előzte meg: a televíziós
közvetítés miatt több mint fél órán át várakoztatott közönség harmincöt perc
múltán elveszítette türelmét, és ütemes tapssal próbálta pódiumra hívni a karmestert.
Bekiabálások hangzottak el, többek közt ez a mondat is: mi nem statiszták
vagyunk, hanem fizető közönség. A karmester nem jelent meg, megjelent azonban
a zenekar miniszteri biztosa, és a pattanásig feszült hangulatban belekezdett
egy ünnepi beszédbe. A közönség kitapsolta a szónokot, aki rövidesen távozott
a pódiumról.
Szerencsére az előjáték nem vetett árnyékot magára a hangversenyre: KOCSIS ZOLTÁN
vezényletével már a műsor első száma is kreatív légkörben szólalt meg. A fogadtatásban
sem érződött neheztelés a korábbiakért: a közönség, amely pár perccel korábban
önérzetesen követelte, hogy vegyék komolyan, és ne tekintsék a tömegkommunikáció
élő kulisszájának, a felhangzó zenére tapssal válaszolva ismét summa cum
laude vizsgázott. Nemcsak azt jelezte, mire mond nemet, de azt is, mit helyesel:
ovációval jutalmazta az új zenekar teljesítményét. Most bebizonyosodott, hogy
a Nemzeti Filharmonikusok kötelékéből valóban azok távoztak, akiknek menniük
kellett, s a próbajátékon az együttesbe olyan új tagok kerültek, akiknek tudására
mint kősziklára lehet építeni. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar és elődje, az
Állami Hangversenyzenekar az elmúlt negyedszázadban soha nem szólalt meg olyan
hangminőséggel, soha nem játszott olyan tisztán, pontosan és magabiztos virtuozitással,
mint ezen az estén.
A koncert alaphelyzetét s az ebből származó pozitív és negatív következményeket
egy hasonlat érzékeltetheti. Az autós nagy pénzhez jut, s a régi, döcögő tragacsot
vadonatúj, pazar sportkocsira cseréli. A pompás masina mindent tud - illetve
majd csak tudni fog, előbb még be kell járatni, ki kell ismerni. Az új Nemzeti
Filharmonikusok hangzása nagyszerű lehetőségeket rejt magában, de a bemutatkozó
hangversenyt megelőző néhány hét alatt az egyes hangszercsoportok még nem csiszolódhattak
össze - ezen az estén még sok minden külön-külön szólt, akadtak részletek, melyek
nyers vagy darabos hangzással jelezték, hogy az érlelődéshez idő kell.
Az új kocsi tulajdonosa nagyon büszke arra, amit a gép tud, s ezt meg is szeretné
mutatni. Ezzel a szándékkal magyarázom a műsorösszeállítást, amelyet más körülmények
között elhibázottnak neveznék. Az ember elképedve hallgatja, milyen rosszat
tesz Mozart 453-as Köchel-jegyzékszámú G-dúr zongoraversenyének, ha közvetlenül
előtte Wagner-nyitány hangzik fel, A nürnbergi mesterdalnokoké. Hasonlóképp
oltja ki Ravel Bolerójának hatását, ha nem sokkal korábban Richard Strauss Don
Juanját hallgatjuk. Más szóval: az est során megszólaltatott négy kompozíció
nincs beszélő viszonyban egymással. Ezúttal azonban mind a négy mű demonstrációs
darabként szolgált: az egyikben a hatalmas, telivér tuttikat lehetett kiadósan
megzengetni, a másik a vonós dallamjáték hajlékonyságára és puhaságára hívta
fel a figyelmet, a harmadikban parádés szólók követték egymást, a negyedikben
a ritmikai feszültség fokozódása párosult a dinamika meghangszerelt crescendójával.
Az új kocsi tulajdonosa persze nemcsak azt kívánja megmutatni, mit tud az autó,
de azt is, mire képes ő maga, ha ilyen pompás járművet irányíthat. Sajnos az
est e tekintetben tűnt legkevésbé vonzónak. Kocsis Zoltán vezénylését és zongorázását,
egészében: műértelmezéseit ezúttal - részben talán a rendkívüli alkalommal magyarázhatón
- túlságosan is befolyásolta egyetlen, jól körülhatárolható alaphangulat, s
ez nem a legelőnyösebben világította meg sokoldalú muzsikusegyéniségét. Keze
alatt a Mesterdalnokok nyitánya mindenekelőtt bevonulási menetként hatott, s
ez a mű gazdag jelentéstartalmából mindennél inkább a pompára és egyfajta uralkodói
büszkeségre terelte a figyelmet - pedig nem ezek a mű legvonzóbb tulajdonságai.
Keménynek és rámenősnek éreztem zongorázását a Mozart-koncert nyitótételében,
s ezúttal a finálé sem kápráztatott el operai pezsgéssel és humorral - inkább
sietősnek éreztem. Mélyen és érzelemgazdagon, igazi költői szépséggel szólalt
meg viszont az Andante középtétel. A műsor második részének két számában feltűnt,
mennyire a kameráknak vezényel a karmester, olyan (még a mimikára, az apró oldalpillantásokra
is kiterjedőn kidolgozott) show-műsorba illő koreográfiával, amelyre mint zenén
kívüli hatáselemre Kocsisnak, a Dohnányi utáni magyar zene egyik legnagyobb
előadóegyéniségének nincs, nem is volt soha szüksége. A zárószámot, Ravel Boleróját
ebben az olvasatban teljes félreértésnek vélem: az előadás vidám volt, már-már
virgonc, feszesen pattogott. Nyoma sem volt benne a visszafogottság gazdag energiaforrásának,
s annak az éjfekete erotikának, amely e mű minden hiteles előadását jellemzi.
Megítélésem szerint a teljes hangverseny műsoráról Strauss szimfonikus költeménye
hangzott el az eredetihez leghívebb tolmácsolásban: a korábban is megfigyelt
demonstrációs szándék ezúttal is érzékelhető maradt, ám itt és most egyensúlyba
került a mű reprezentatív karakterével, s így az élet gazdagságát és mámorát
hirdető mű tartalmainak szolgálatába állhatott. A lelkes ünneplésre, mint nemzeti
zenekarhoz illik, Kocsis Zoltán és muzsikusai egy tüzes Rákóczi-indulóval válaszoltak.
(Október 9. - Zeneakadémia. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)
Mostanában sokan és sokféleképpen búcsúztatják a 20. századot: történészek,
politikusok újságírók - ki-ki mesterségének szempontjai szerint. A művészeknek
is van mire visszatekinteniük, hiszen az Osztrák-Magyar Monarchia végnapjainak
gyakran idézett "boldog békeidejétől" máig zenében és irodalomban, színházban
és képzőművészetben olyan gyökeres változások zajlottak le, amelyekhez hasonlóra
a történelem korábbi szakaszaiban nem volt példa. CSALOG GÁBOR azok közé tartozik,
akik úgy érzik, illik tisztelegniük egy lezáruló korszak előtt, amely számtalan
újító szellemű alkotást termett. Koncertjének címe, Az én századom jelezte,
hogy a közönség szubjektív válogatással szembesül. "Múlófélben lévő évszázadunk
tizenhárom nagy, egymástól végletesen különböző, össze alig illő zeneszerzője
kerül ezen az estén egymás társaságába. Hogy az előadó legszemélyesebb kedvencei
közül minél kevesebb legyen a hiányzó, az elhangzó darabok rövidek" - olvashattuk
a zongoraművész ajánlását a koncert szórólapján.
Csalog válogatásának a vállalt szubjektivitás és a művek csekély terjedelme
mellett további fontos tulajdonsága, hogy merész közvetlenséggel kapcsolódnak
össze benne egymástól távoli világok képviselői; a meglepő társítások asszociációkat
ébresztenek, így segítve hozzá a figyelmes hallgatót korábban nem sejtett összefüggések
felfedezéséhez. Ezúttal Fauré, Ravel, Debussy nem került egymás szomszédságába:
közéjük ékelődött előbb Szkrjabin és Bartók, majd Schoenberg és Rahmanyinov
- azt már mondani sem kell, hogy e két utóbbi páros tagjai között is erős feszültség
vibrál. Hasonló "kontrasztanyag" funkcióját töltötte be a második rész műsorán
Sosztakovics - ezúttal Kurtág és Messiaen között. Csalog nem most alkalmazta
először ezt a módszert: az elmúlt években adott szólóestjeinek legtöbbjét az
éles ellentétek gondolatébresztő dramaturgiája jellemezte.
A darabok rövidsége akarva-akaratlanul arra figyelmeztet, bármily sok újat hozott
is a közelmúlt zenéje (s benne a zongorarepertoár), azért a folytonosság is
érzékelhető az előzmény és a következmény: a 19. és a 20. század termése között.
A rövid darabok jelzik, a 20. század zongoraművészetének formabontó és új formákat
kereső kötetlensége adósa a 19. század egyik kulcsműfajának: a lírai zongoradarabnak.
Ez utóbbi a maga idejében számos nevet kaphatott: hívták impromptunek,
etűdnek, prelűdnek, albumlapnak - a lényeg egy volt, a
formálás szabadsága és a közlés irodalmias személyessége, e kettőt pedig a 20.
század zongorarepertoárja is megörökölte.
Csalog játékát egy ellentmondással jellemezhetem: váltakozva - sőt olykor szinte
egyszerre - volt szenvedélyes és részletezőn árnyalt; robusztus és kifinomult.
Fauré Desz-dúr prelűdjében a kifejezésmód visszafogottsága, a harmonizálást
színekre váltó zongorázás ragadott meg; Szkrjabin prelűdjében (op. 59/2) az
előadás a rövid, zaklatott gesztusokra, a szaggatottságra és a darabosságra
hívta fel a figyelmet Fauré vonalakban gondolkodó, lágy zenéje után. Fontos,
hogy szerepelt a műsorban Bartók Négy siratójának 3. és 4. tétele - a zeneszerző
útkereső pályaszakaszát reprezentáló ciklust (a Vázlatokkal és a 14 bagatellel
együtt) máig nem méltatja kellő figyelemre a zongoraművész-társadalom. Csalog
értelmezése a kopár drámaiságot hangsúlyozta a bartóki siratózenékben. Egészen
más világot képviselt mindezek után Ravel darabja, az Éjjeli lepkék, amely Csalog
Gábor ujjai alatt villódzásával, a puha basszusok és a csengő diszkant közt
rugalmasan kitáruló hangzástérrel egészen modern mű benyomását keltette - holott
öt esztendővel korábbi, mint az előző négy tétel: 1905-ből származik. Ezek után
két hatalmas ugrás: Schoenberg op. 33/a jelzésű zongoradarabja, a maga hideg,
erőteljes expresszionizmusával előre; Rahmanyinov megejtő szépséggel tolmácsolt,
lengyeles ízű, romantikusan lírai H-dúr prelűdje (op. 32) vissza az időben és
a stílusfejlődésben. Debussy Etűd kromatikus hangokra című kompozíciójában ismét
a zsongás kapott főszerepet, Stravinsky Cirkuszpolkájában a drabális humor,
az aszimmetria és a szaggatottság.
A 20. század zongoramuzsikájában tallózó műsorból nem hiányozhatott a korszak
nagy újdonságainak egyike, a preparált zongora. Ezt a hangzásvilágot
John Cage darabja, a Zene Marcel Duchampnak illusztrálta - Csalog előadásában
vonzónak találtam a tárgyilagosságot és a fegyelmet, a mű által képviselt állapot:
a bölcs szemlélődés érzékeltetését. Kurtág Györgyhöz érve (Hommage à
Berényi Ferenc) a kevés eszközzel sokat mondás vált Csalog előadásának meghatározójává.
Más- és más módon köszönhettünk nagyszerű pillanatokat a három utolsó szám megszólaltatásának:
Sosztakovics c-moll prelúdium és fúgájában az építkezés magasrendű tervszerűségével,
Messiaen Húsz pillantás a gyermek Jézusra című ciklusának egy tételében a történés
sűrűségének és a zene nagyságának felmutatásával ragadott meg Csalog, a koncert
befejező számával, Ligeti György Varsói ősz alcímet viselő 6. zongoraetűdjével
pedig azt mutatta meg, hogy a 20. század végi zongoramuzsika még mindig nem
felejtette el a nagyszabású és szenvedélyes, hatásosan virtuóz Konzertstückökben
rejlő lehetőségeket. (Október 15. - Műcsarnok. Rendező: Budapesti Őszi Fesztivál)
A csiszoltabb ízlésű magyar muzsikusok régóta csodálják az angol kórusok és
énekegyüttesek egységes és plasztikus hangzását, intonációjuk tisztaságát -
és persze az áttetsző megszólalásmódnak azt a hasonlíthatatlan könnyedségét,
amely előadásukban nemcsak a világi, de az egyházi repertoárt is jellemzi. E
kultúra eredményei számunkra, közép-európaiak számára a szó szoros értelmében
utolérhetetlenek - részben mert nem versenyezhetünk egy olyan vokális
gyakorlattal, amely a legszerényebb becslés szerint is legalább fél évezrede
folyamatos, részben pedig mert (mint azt az éneklés élettanával foglalkozók
jól tudják) Angliában egyszerűen más fizikai feltételek között "terem" a voce,
mint Magyarországon: más a levegő összetétele, páratartalma, és ez az eredmény
szempontjából nem közömbös. Mindezek a körülmények mifelénk glóriával övezik
az angol kórusok teljesítményét - ezért is várták sokan nagy érdeklődéssel,
hogyan szerepel majd Budapesten A LONDONI WESTMINSTER KATEDRÁLIS KÓRUSA. Az
együttes, sok más angol énekkarral ellentétben, történetesen "csupán" egyetlen
évszázadnyi folyamatos működés múltjára tekint vissza - Herbert Vaughan
bíboros kezdeményezése nyomán Richard Runciman Terry vezetésével 1903-ban
kezdte meg munkáját. 1947-ben George Malcolm állt a kórus élére; őt Stephen
Cleobury, David Hill és James O'Donnell követte. A budapesti
koncertet MARTIN BAKER vezényelte - ő idén februárban lett a Westminster Katedrális
zenei vezetője.
A kórus 10 fiúszopránnal, 10 fiúalttal és a tenor- illetve basszusszólamon osztozó
10 felnőtt férfiénekessel érkezett Budapestre. A műsor első néhány száma kellemetlen
meglepetést szerzett: Christopher Tye (1505-1573) zsoltárfeldolgozása, az Omnes
gentes plaudite manibus megszólalásakor nyilvánvalóvá vált, hogy a hangzás
nem elég homogén, a kórus "szétszól", a hangadás nyerseségtől sem mentes. Hasonló
benyomást keltett az egy évszázaddal későbbi angol zenét képviselő Purcell-zsoltár,
a Jehovah quam multi sunt előadása is: ezt hallgatva úgy tetszett, a
Westminster Katedrális Kórusának hangzásideáljában van némi (az angol vokális
kultúrára éppenséggel nem jellemző) erőszakosság. Kedvezőbb tapasztalatokkal
gazdagodhattunk Orlando Gibbons (1583-1625) anthemjét hallgatva: az O clap
your hands together megszólalása közelebb esett a legszebb angol kórusfelvételekről
őrzött emlékeinkhez - talán azért, mert itt maga a mű hangzása tömörebb, egységesebb.
Igazán figyelemreméltó, teljes értékű élményt, úgy látszik, elsősorban a romantikus
és annál későbbi repertoár tolmácsolásakor képes nyújtani az együttes: az első
rész végén izgalmas volt megismerni Vaughan Williams reneszánsz stíluselemeket
és modern hangzást elegyítő g-moll miséjének két tételét. A kórussal érkezett
orgonista, ROBERT QUINNEY két G-dúr fantáziát szólaltatott meg: az első részben
Bach kompozícióját (BWV 572), a másodikban egy csekély jelentőségű angol zeneszerző,
Hubert Parry (1848-1918) munkáját. Játéka nem tűnt jelentősnek: Bach esetében,
az igazat megvallva, lélektelen darálás benyomását keltette.
A második rész élén előadott gregorián alleluja kissé mereven hatott - a koncert
hátralévő részében pedig ismét azok a művek bizonyultak a Westminster Katedrális
Kórusa által képviselt hangzásideálhoz és előadásmódhoz illőnek, amelyek a 20.
századot vagy a századfordulót képviselték. Ilyen volt James MacMillan Seinte
Marie Moder Milde című darabja, amely a kortárs zene eszközeit vegyíti érdekesen
archaizáló effektusokkal; ilyen volt Johnathan Harvey kissé érdektelen, mérsékelten
modern I love the the Lordja - és feltétlenül ide sorolnám Edward Elgar
romantikusan telt hangzású, izgalmat és lelkesedést sugárzó, romantikus Great
is the Lordját. (Október 16. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest
Kht.)
Liszt Ferenc születésnapjáról idén is ünnepi hangverseny emlékezett meg a
Zeneakadémián. Negyedszázados hagyomány, hogy a Liszt Ferenc Társaság esztendőről
esztendőre ez alkalommal adja át ünnepélyesen a Liszt Ferenc Hanglemez Nagydíjat:
most a 26. díjkiosztás csatlakozott a 189. évfordulóhoz. A hangverseny előtt
Lukin László, a Liszt Ferenc Társaság társelnöke mondott beszédet; a
nagydíjat a 19 Magyar rapszódiának a Naxos cég kiadásában megjelent felvételéért
a távol lévő Jandó Jenő édesapja, id. Jandó Jenő vette át. A Nemzeti
Kulturális Örökség Minisztériuma képviseletében Kőrösi Orsolya helyettes
államtitkár Pro Cultura Hungarica díjat adott át az est szólistájának,
az angol Liszt Ferenc Társaság elnökének, LESLIE HOWARD zongoraművésznek, aki
évtizedek óta kitartóan népszerűsíti Liszt életművét, s e munkája megkoronázásaként
tizenöt esztendő után nemrég fejezte be 57 kompaktlemezből álló Liszt-sorozatának
munkálatait: a gyűjtemény a zeneszerző valamennyi zongoraművét tartalmazza.
A hangverseny előtti ünnepségen részt vett Hamburger Klára zenetörténész,
Liszt-kutató, a Liszt Ferenc Társaság főtitkára is, aki bemutatta a közönségnek
a művészt, és méltatta érdemeit.
Nehéz a kritikus helyzete, mikor az ünnepséget követő hangversenyről készül
beszámolni, mivel észrevételei nem mindenben illenek az örömteli alkalomhoz.
Leslie Howard hosszú és nehéz műsort állított össze, mely gazdagon reprezentálta
Liszt munkásságának sokféleségét - ritkaságok és átiratok is bőségesen szerepeltek
benne. Mindjárt bevezetőül jeleznem kell: a hangverseny második része sokkal
kedvezőbb portrét rajzolt muzsikusalkatáról, mint az első - az pedig, hogy a
szünet előtt megszólaltatott kompozíciók hallgatásakor hiányérzet fogalmazódhatott
meg a hallgatóban, részben talán a programválasztással is összefügg. Leslie
Howard a nyitószám, az Ünnepi Goethe-induló 2. változata, majd a Harmonies poétiques
et réligieuses Litanies de Marie tételének 2. változata után az első rész jelentős
hányadát a dán származású, német Eduard Lassen (1830-1904) drámai kísérőzenéinek
Liszt által készített zongoraváltozatával töltötte ki. Lassen színpadi zenét
írt Hebbel Nibelungok című drámájához és Goethe Faustjához - először az előbbiből
hallottuk a Hagen és Kriemhild, illetve a Behlarn című tételt,
majd az utóbbiból szólalt meg a Húsvéti himnusz és az Udvari ünnep:
induló és polonéz. Kétségtelen, hogy az eredetileg zenekarra fogalmazott
Lassen-művek népszerűsítő célzatú liszti zongoraváltozatai meggyőzően példázzák
a zeneszerző-zongoravirtuóz nagylelkűségét és sokat emlegetett kollegialitását,
maguk a Lassen-zenék azonban még átdolgozott változatukban is túl keveset nyújtanak
ahhoz, hogy ilyen hosszan lekössék a hallgató figyelmét: középszerűek és invenciószegények.
Márpedig sajnos nagyobbrészt ez a szerény kvalitású zene töltötte ki az ünnepi
Liszt-est első részét. Kétségtelen azonban, hogy Leslie Howard az eredeti Liszt-kompozíciókban
(így a Lassen-átdolgozások után az első részt záró Scherzo és indulóban) is
inkább mutatkozott megbízható és teherbíró zongoristának, mint sugárzó személyiségű,
közlékeny és szuggesztív művésznek. Az Ünnepi Goethe-induló kulturált előadásából
hiányoltam a karaktereket, a dinamikai kiteljesedést, a darab ívét - egyszóval
a formátumot; a Harmonies poétiques et réligieuses részlete nélkülözte
a kisugárzást, a billentés finoman kikevert színeit. Az első részt záró Scherzo
és induló előadását korrektnek éreztem - a futamok varázsa, a technika delejező
hatása, a virtuozitás erotikája nélkül.
Mint említettem, a második rész művészi mérlege kedvezőbb. Színvonalas repertoárelőadásban
hallottuk a B-A-C-H fantázia és fúgát; korrekt kivitelezésben szólalt meg a
Harmadik elfelejtett keringő. A Szent Erzsébet-legenda részleteiben valóban
atmoszférateremtő zongorázást élvezhettünk, a zárószám, a híres Gounod-feldolgozás
(Keringő a Faustból - koncertparafrázis) pedig már a felszabadultság és a grandiozitás
lehetőségét is megcsillogtatta. Leslie Howard produkciói mindig lelkiismeretesen
kidolgozottak, játéka néhány apróbb pontatlanságtól eltekintve technikailag
gondosan megmunkált - s a hosszú koncert megmutatta, hogy rendelkezik azzal
az állóképességgel és kitartással, amely nyilvánvalóan nélkülözhetetlen volt
nemrég befejezett hatalmas vállalkozásának megvalósításához. (Október 22.
- Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)
Aki rendszeresen jár koncertre, már az elmúlt egy-két évben megfigyelhette:
a MATÁV SZIMFONIKUS ZENEKAR játékának színvonala az utóbbi időben lassan, de
biztosan javulni kezdett. Az idei évadkezdés alkalmával mégis meglepődtem, amikor
szeptember végén a Ligeti András vezényelte bécsi klasszikus esten a korábbi,
ingadozó nívójú együttes helyett mintha egy másik, sokkal tartalmasabb és gazdagabb
hangzású, biztosabban játszó zenekar lépett volna pódiumra (Muzsika 2000/11,
47.). Ez a meglepetés azonban csupán szerény előlegnek bizonyult egy újabb,
immár október végi élményhez képest. JURIJ SZIMONOV vezényletével az egykor
Postás Szimfonikusok, majd Magyar Szimfonikus Zenekar néven a hazai zeneélet
középmezőnyében számon tartott testület mai utóda, a MATÁV Szimfonikus Zenekar
a karmester által megkövetelt tempó- és dinamikai váltásokat rugalmas könnyedséggel
megvalósító, sokféle színárnyalatot felvonultatni képes, magabiztosan és lelkesen
muzsikáló együttesként szerepelt.
Ritkán tapasztalható, hogy egy koncerten az első pillanattól mindvégig üresjáratok
és figyelemelterelés nélküli, tiszta zenélés zajlik: ez az este ilyen volt.
Már Muszorgszkij Hovanscsina-előjátékban meglepett a hegedűdallam oroszos lágysága,
az atmoszférateremtés biztonsága, a csellók szélesen formált kantilénája a kürtök
harangozást utánzó effektusának háttere előtt - és persze a befejezés elhaló,
tiszta vonóshangzása. Sosztakovics 1. hegedűversenyéhez érve a zenekart bizonyára
inspirálta, hogy az 1977 óta Amerikában élő DMITRIJ SZITKOVETSZKIJ személyében
olyan szólistát kísérhet, aki nemcsak makulátlan hangon játszik és tökéletes
technikai biztonsággal uralja a rendkívül nehéz versenymű magánszólamát, de
Sosztakovics stílusát is anyanyelvi szinten beszéli, hitelesen és szuggesztívan
közvetítve a mű tragikus alaphangulatát, sötét tónusait, különféle megszólalásmódjainak
a triviálistól a démoni "ördöghegedűs"-intonáción át a zaklatott tépelődésig
és a gyászindulóig ívelő skáláját.
A zenekar a Sosztakovics-versenyművet is érzékenyen kísérte, de persze itt érthetően
elsősorban Szitkovetszkij aratott elsöprő sikert. A második részt kitöltő műben,
Csajkovszkij 3. szimfóniájában azonban ismét az együttes kvalitásai felé fordulhatott
a figyelem. Finoman kikevert színek, kamarazenei kidolgozású fúvós szólók, életteli
fokozások és markáns ritmika a nyitótételben; hajlékonyan lágy és melankolikus
dallamformálás az elegánsan előadott Valcerban; szép vonós pianók és dalszerű
értelmezés az Andantéban; szellemesség a Scherzóban és feszes tartás, telivér
tuttik, élénk hangsúlyok a temperamentumos fináléban - tömören így foglalhatnám
össze benyomásaimat. Jurij Szimonov igényessége, pontossága és karmesteri virtuozitása
közismert, mégsem hinném, hogy az est látványos eredményei egyedül neki volnának
köszönhetők: ilyen magas színvonalat csak olyan együttesből lehet kicsiholni,
amely szakmailag és morálisan hosszabb ideje jó állapotban van. Az egész magyar
zenekari kultúra érdeke, hogy ez a kitűnő koncert ne egyszeri esemény legyen,
hanem egy áttörés kezdete: ha így volna, akkor a MATÁV Szimfonikusok néhány
év alatt a hazai zenekari mezőny második vonalából az elsőbe kerülhetnének át.
(Október 25. - Zeneakadémia. Rendező: MATÁV Szimfonikus Zenekar)
"1985-ben az Intermoduláció Kamaraegyüttes kifejezetten azért alakult meg,
hogy Messiaen nyolcvanadik születésnapjára eljátszhassuk a Kvartettet. Ez volt
a kiindulópont. Úgy éreztük, elképesztő, hogy van egy alapvető jelentőségű 20.
századi szerző, akit nálunk - a szűk szakmát leszámítva - jószerével senki sem
ismer, s a 20. századnak egy alapműve, amelyet idehaza sokan még csak nem is
hallottak, s végül akadnak muzsikusok, akik ezt a darabot borzasztóan szeretnék
eljátszani, de erre sehogy sem kínálkozik lehetőség." - Néhány éve TIHANYI
LÁSZLÓ a Muzsika hasábjain, egy interjúban így emlékezett vissza a hazai kortárs
zenei előadópraxis egyik meghatározó jelentőségű műhelyének létrejöttére. Azóta
újabb esztendők teltek el, s az INTERMODULÁCIÓ KAMARAEGYÜTTES elérkezett működésének
másfél évtizedes jubileumához, amelyet hangversennyel ünnepelt meg.
Aki figyelmesen hallgatta a koncert műsorát, megállapíthatta, hogy az abszolút
reprezentatív: a műfajjal, a hangszerösszeállítással, a szerző vagy az előadó
személyével minden egyes kompozíció Tihanyi és az Intermoduláció Kamaraegyüttes
fontos törekvéseit, a műhely tevékenységének meghatározó fejezeteit jellemezte.
A nyitószám, Eötvös Péter Kozmosz (1961) című darabjának 1999-es változata
ECKHARDT GÁBOR előadásában kétszeresen ilyen volt: egyrészt egy, az együttes
karmesterének zenei fejlődésében fontos szerepet játszó szerző munkássága előtt
tisztelgett, másrészt szólistaként hívta pódiumra az Intermoduláció munkájában
döntő szerepet vállaló zongoraművészt, aki néhány kollégájával együtt különlegesen
sok áldozatot hozott a kortárs zenei repertoár hazai megismertetésének érdekében.
Eckhardt igen energikusan játszott, érzékeltetve a darab széttagolt gesztusainak
elszigeteltségét, kamatoztatva a zene drámaiságát. Eötvös után Boulez, a Dérive
(1985) következett: aki ismeri Tihanyi zenei gondolkodását, tudja, milyen jelentős
szerepet játszik benne a francia zeneszerző életműve. A kompozíciót nagy színérzékenységgel,
a finoman vibráló hangzásfelületeket érzékenyen megmunkálva szólaltatta meg
az előadógárda. Az első rész harmadik és negyedik száma ismét egy-egy előadót
állított reflektorfénybe: Berio Serenatájában (1957) KACZANDER ORSOLYA
artisztikusan formált, árnyalt dinamikájú, karcsú és mozgékony fuvolaszólóját
kísérte a 14 tagú kamaraegyüttes; Ligeti György immár legendásnak számító Csellóversenyét
(1966) pedig nem kisebb muzsikus tolmácsolta, mint PERÉNYI MIKLÓS, meggyőzően
illusztrálva a műben megnyilatkozó különleges "takarékos komponálásmód" rendkívüli
lehetőségeit, azt az ámulatra méltón sok színt, dinamikát, gesztust, amit Ligeti
néha csupán egyetlen hangból varázsol elő.
A második részt ismét egy olyan alkotás nyitotta, amely bizonyos szempontból
jellemző az Intermoduláció Kamaraegyüttes és Tihanyi munkásságára: egy átirat,
Ravel Oiseaux tristes (Szomorú madarak) című zongoraművének kamaraegyüttesre
hangszerelt változata. Tihanyi az átdolgozásban megnyilvánuló színfantázián
keresztül azt mutatja meg, milyen kortárs zenei hangzások lehetősége rejlik
Ravelnak ebben a viszonylag kevéssé ismert tételében. Sajátos módon a szent
keze ezúttal nem hajlott önmaga felé: megállapíthattuk, az előadógárda éppen
Tihanyi Ravel-feldolgozását játszotta legkevésbé felkészülten.
Másfél évtizedes működése során az Intermoduláció Kamaraegyüttes számtalan kortárs
magyar mű ősbemutatóját abszolválta - érthető tehát, hogy az ünnepi hangverseny
is képviselte egy kompozícióval a műhely tevékenységének ezt az alighanem legfontosabb
fejezetét. Fiatal zeneszerző, Horváth Balázs alkotását ismerhettük meg: a Magnets
I/B (Crux) kissé hosszadalmas, túlírt zenei folyamata világosan kirajzolódó
dallami nyersanyagot dolgoz fel kontrapunktikusan, a tizenegy tagú kamaraegyüttes
hangzásképének kialakításakor alapvető szerepet szánva a térhatásnak (a muzsikusok
a színpadon, valamint a terem két oldalán és közepén, egymástól távol elhelyezkedve,
mintegy körülvették a közönséget, amely a zenét így a legkülönfélébb irányokból,
elemeire bontva hallhatta). Végül, a műsor befejező számaként az a zeneszerző
szólalt meg, akinek életműve a 20. századi repertoárra szakosodott együttesek
tudásának megkerülhetetlen próbaköve: Arnold Schoenberg a terjedelmes és nehéz
op. 24-es Szerenáddal, amelyet Tihanyi gondos betanításában az Intermoduláció
Kamaraegyüttes - a Petrarca-szonettben felkészülten éneklő AMBRUS ÁKOS közreműködésével
- pontosan és színgazdagon, karakterek és dinamikai árnyalatok iránt érzékenyen,
humort sem nélkülöző értelmezésben szólaltatott meg. (Október 26. - Zeneakadémia
kisterme. Rendező: Budapesti Őszi Fesztivál)
Ha a Tihanyi vezette Intermoduláció Kamaraegyüttes (Serei Zsolt csapatával,
a Componensemble-lal együtt) a hazai kortárs zenei előadópraxis régebbi műhelyeinek
egyike, az UMZE KAMARAEGYÜTTES megalakulása és eredményes működése viszont az
elmúlt néhány esztendő örömteli fejleményeinek egyike. Egy nappal az iménti
beszámolóban értékelt koncert után NAGY ZSOLT vezényletével ez utóbbi lépett
közönség elé - szigorú következetességgel megtervezett, egy kivételével csak
magyar szerzők műveiből válogató műsorral (a kivétel azonban jókora kakukktojásnak
bizonyult).
A magyar komponisták sorában Jeney Zoltán, Eötvös Péter, Szőllősy András és
Ligeti György egy-egy opusza követte egymást: egyik sem volt ősbemutató, a koncert
szerkesztői kipróbált repertoárdarabokból válogatták a koncert műsorát, amely
a Musica Danubiana konferenciához kapcsolódott, annak kiegészítő programjaként.
Az UMZE Kamaraegyüttes muzsikusairól csak a legjobb mondható: előadásaik pontosak
és igényesek, a megszólaltatott művek anyanyelvi ismeretéről tanúskodnak. A
'80-as évek vége óta külföldön dolgozó Nagy Zsolt professzionista kortárs zenei
karmester: egyszerre rutinos (a szó jó értelmében) és szuggesztív, biztos irányító
és érzékeny kottaolvasó. Vezényletével Jeney Zoltán darabja, a Hérakleitoszi
töredékek mindenekelőtt kortárs zenétől szokatlanul világos formálásával,
markáns tagolásával és szép színeivel keltett figyelmet. Eötvös Péter kompozíciójában,
a Shadowsban az előadás az egymásnak válaszolgató hangszercsoportok által
létrehozott "tér-zene" hatását kamatoztatta egy concertante-elemekben gazdag,
szuggesztív előadás keretei között. Kitűnő teljesítményt nyújtott a műben a
két szólista, KLENYÁN CSABA és ITTZÉS GERGELY.
Ha Jeney Hérakleitoszi töredékeiben a tagoltságot hangsúlyozta az UMZE Kamaraegyüttes
előadása, Szőllősy András Elégiájában éppen a zene folyamatossága került
előtérbe. A muzsikusgárda kifejező, emóciógazdag játékkal, tartalmas vonóshangzással
és rajzos fúvós szólamokkal szolgálta az emelkedett zenei beszéd hatását. Ligeti
György Kamarakoncertje pedig mindenekelőtt arra sarkallta az előadókat,
hogy a mű kidolgozásának érzékenysége mellett a zeneszerzői ötletek eredetiségét,
a Ligetire oly jellemző "másképp-komponálás" leleményességét hangsúlyozza. Ami
menthetetlenül kilógott a műsorból, az éppen a hangversenyen elhangzott ősbemutató
volt: Dubravko Detoni darabja. Szőllősy és Ligeti között, két nagyformátumú
zeneszerző társaságában feltűnt, sőt kínosan hatott a Stella Borealis
bornírtsága. A mű üres effektuszeneként kezdődik (mindig giccsközeli állapotra
utal, ha a zongora és a csembaló játékosának a hangszer húrjait kell lágyan
föl-le glissandózva simogatnia). Aztán egy primitív dallamból (mi-lá-ré-dó-ti-lá-szó-fá-mi)
"épít fel" banális fokozást a zeneszerző, bombasztikus crescendo ívéhez igazodva.
Érthetetlen, hogyan kerülhetett ez a fércmű egy ilyen igényesen szerkesztett
koncert műsorára.
A közönségnek mind az Intermoduláció Kamaraegyüttes, mind pedig az UMZE Kamaraegyüttes
koncertjén nélkülöznie kellett a méltó színvonalú tájékoztatást. Részletes műsorfüzetet
nem árusítottak, a Budapesti Őszi Fesztivál által kiadott szórólapon kizárólag
a szerzők neve és a darabok címe szerepelt: a komponistákról, a művek keletkezési
idejéről, előadó-apparátusáról, a darabok hátterében meghúzódó alkotói szándékról
egy árva sor sem. Pedig a zenekedvelő magától nem fog rájönni arra, hogy egy
műnek miért az a címe, hogy Magnets I/B (Crux) vagy Stella Borealis! Ha valaminek,
hát a kortárs zenének elengedhetetlenül szüksége van a koncertek hallgatóságát
körültekintően tájékoztató ismertetőkre. Az a gondatlanság, amelyet e tekintetben
e két koncert szórólapjait kézbe véve tapasztaltam, ma már sehol, semmilyen
körülmények között nem elfogadható - legkevésbé egy fesztiválon. (Október
27. - MTA kongresszusi terme. Rendező: Budapesti Őszi Fesztivál)
|