A budapesti hangversenyélet - amely korántsem programjainak példás összehangoltságáról híresült el az utóbbi évtizedben - egyfajta árapály-jelenségként lükteti ki éves ritmusát. Különösen a kortárs zene bemutatásában érezhető erősen apály és dagály váltakozása. Pár éve örömmel üdvözöltem a Korunk Zenéje és az Őszi Fesztivál különválását, hiszen a két, markánsan különböző profilú sorozat révén színesebbé vált a kép, s immár az egész október koncertkalendáriuma megtelt a kortárs zene jeles napjaival. Idén azonban már-már a dömping értékcsökkentő hatását éreztem. Nem mintha sokallnám a két fesztivál kínálatát: a Korunk Zenéje ez évben éppenséggel karcsúra sikeredett, az Őszi Fesztiválnak pedig - tudjuk - csupán egyetlen vonulatát képezi a zene, s mintegy tucatnyi, érdeklődésemre számot tartó koncertje vagy opera-előadása két hétre terült szét. Ám még az Őszi Fesztivál programján belül is akadt bosszantó egybeesés. Sáry László akadémiai székfoglaló hangversenyével egy időben egy mókásnak ígérkező, végzős zeneakadémisták által játszott, Kovalik Balázs rendezte "ruhatári" opera (Szalai Katalin: Le donne furiose) és egy Mauricio Kagel-bemutató (A népvezér) zajlott - szívesen megnéztem volna mindkettőt...
Alapvetően nem is a két hagyományos kortárs zenei seregszemle okozott túlkínálatot, hanem az a tény, hogy a fővárosi hangversenyélet a szeptemberi lassú eszmélés után októberben egyébként is hirtelen, heves burjánzásba kezd. A Cimbalmos Baráti Kör szinte kizárólag kortárs magyar művek bemutatóit fölvonultató fesztiválját például kifejezetten hiba volt októberre időzíteni, hiszen a rendezőknek számolniuk kellet volna azzal, hogy rendezvényük csaknem észrevétlen marad a két nagy fesztivál árnyékában. Ráadásul ugyancsak októberben került sor Bozay Attila operájának posztumusz bemutatójára (és mindössze négy előadására) éppúgy, mint a Dukay Barnabás 50. születésnapját köszöntő koncertre.
Mindez együttesen már elérte a telítettségnek azt a fokát, amikor a rendhagyó programok, újdonságok, érdekességek kioltják egymás hatását. A túlkínálatnak tudható be, hogy a Muzsika jelen számában nem kevesebb, mint négy kritikus írja a hónap kortárs zenei krónikáját, s beszámolójuk még így sem lesz teljes. A kritikusok túlterheltsége a kisebbik baj, ám a hónap folyamán többször is eszembe jutott, hogyan festhet Tihanyi László naptára, hiszen a jeles karmester szinte minden nap fellépett, s Gyöngyössy Zoltánnak, Klenyán Csabának vagy Csalog Gábornak szintén bőven akadt tennivalója, miként azoknak a muzsikusoknak is, akik egyszer az Intermoduláció Kamaraegyüttes, másszor az UMZE cégére alatt léptek színpadra (a Componensemble társulata és az említettek között is találunk átfedéseket). Akárcsak a magyar régizenészek, a kortárs zenére szakosodott előadók száma sem haladja meg a jó másfél kamarazenekarra valót, s kérdés, hogy sűrű igénybevételük során jut-e idejük minden egyes produkció kiérlelésére.
Aligha csodálhatjuk, hogy az évszázad (sőt -ezred) utolsó esztendejében a kortárs koncerteket is a visszatekintés gesztusa jellemezte. Egy-egy műhely vagy együttes fennállásának évfordulója, hazai és külföldi zeneszerzők kerek születésnapja, Bach halálának 250. jubileuma egytől egyig ürügyet szolgáltatott a programszerkesztésnek. Ugyanakkor jelentős külföldi zeneszerző-egyéniség vagy előadó ezúttal nem járt nálunk. Jelenlétük önmagában ugyan nem garantálta volna rendkívüli produkció létrejöttét, mindenesetre tény, hogy a millenniumi október során a "nagy durranás" - kevésbé vulgáris kifejezéssel élve: az emlékezetes, katartikus élmény elmaradt. Lássunk hát neki e "fesztivál-hétköznapok" ránk eső részének krónikájához!

1975-ben készült a Magyar Rádió Elektronikus Zenei Stúdiójának első produktuma, Victor Máté Viszkozitások című műve. Ettől kezdve a kísérletező kedvű magyar komponistának nem kellett föltétlenül Kölnben, Utrechtben, Párizsban vagy Pozsonyban megvalósítania elektronikus kompozícióját. Szigeti István retrospektív válogatása - amely csupán első része egy három koncertből álló sorozatnak - a negyedszázad határainál is szélesebb merítésű műsort kínált: Eötvös 1968-as Meséje és Pongrácz Zoltán 1972-es Mariphoniája is terítékre került - utóbbi a honi elektroakusztikai termés első nagy sikerét aratta Bourges-ban, 1974-ben. Legfiatalabb alkotásként Decsényi János A beteg szökőkút című darabja hangzott el, amelyet a szerző 2000 júliusában realizált Horváth István hangmérnök közreműködésével.
Mit szépítsük: az elektroakusztikus zene mindmáig periferikus területe a hazai komponálásnak. Ez nem értékítélet, csupán helyzetjelentés, és mit sem von le a HEAR Stúdióban végzett huszonöt éves műhelymunka eredményeiből. A periferikus jelleg említésekor nem csupán arra gondolok, hogy a hazai zeneszerző-társadalomnak csupán kisebbik része érdeklődik az efféle eszközök iránt, s a műfaj még kisebb közönséget vonz, mint a kortárs komponálás egyéb területei, hanem főként arra, hogy nagy, emlékezetes remekművek nemigen születtek e médium által. Az elektroakusztikus darabok akkor igazán élvezetesek számomra, ha felismerem bennük a homo ludens vonásait, a "játszani is engedd" szellemét, s az örök kísérletezés kamaszos izgalmát. (Van-e akár a legmegátalkodottabb filoszok között is valaki, aki legalább életének egy rövid időszakában ne akart volna mérnök - mondjuk hangmérnök - vagy feltaláló lenni?) A koncert számos általános tanulsággal szolgált számomra, amelyek papírra vetve talán közhelyesnek hatnak, magam mégis felfedezésként szembesültem velük. Mindenekelőtt avval, hogy elektroakusztikus művekben is mennyire jellemző a zeneszerzőre az a hangzásvilág, amelyből darabját felépíti. Hogy az alkotói eredetiség és a zeneszerzői kvalitás e területen is mennyire egyértelműen érezhető.
Az október 3-i hangversenyen hallott kilenc kompozíció három típusba sorolható. Az elsőbe érzésem szerint azok tartoznak, amelyek az új technikát valóban új tartalommal, új gondolkodásmóddal társították. Ezek a darabok nevezhetők igazán "hangszerszerűnek", idiomatikusnak. Érdekes, hogy mindhármuk az emberi hangot használja kizárólagos nyersanyagforrásként. PONGRÁCZ ZOLTÁN Mariphoniája immár több évtizedes patinájával is élvezetes, kedves alkotás. EÖTVÖS PÉTER Meséje, amely Molnár Piroska színgazdag hangjából építkezik, üde hangzásvilága és a magyar népmesék felépítését követő dramaturgiája által kínál szívderítő hallgatnivalót. SZIGETI ISTVÁN Elka című darabja az emberi hang (méghozzá női hang és gyermeki gügyögés) legalapvetőbb megnyilvánulásait, altatószerű dúdolást, nevetést, sóhajt, sírást fejleszti elektroakusztikus eszközökkel, s ellenpontozza őket saját maguk manipulált hangtöredékeivel. A zenei forma itt nem folyamatos, mint Eötvösnél, hanem nagy cezúrák osztják fel, s egy felhangorgiában tobzódó, refrénszerűen vissza-visszatérő "promenád-téma" tagolja, ám logikus folyamattá áll össze, amelyet a darabot indító dúdolás repríze szépen le is kerekít. Egyedül a "kódát", a semmibe vesző befejezést éreztem kissé elcsépeltnek.
A kompozíciók második csoportjában a zene autonómiájának kérdése vetődik fel, hiszen a hangeffektusok valamilyen narratív tartalom kísérőzenéjévé válnak. E darabokban szinte hemzsegnek a konkrét hangfestések. Hogy az autonómia léte vagy nemléte ebben a műfajban mennyire nem értékmérő, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy ezek között az erősen illusztratív opuszok között hallottam a legkevésbé tetsző és a legélvezetesebb művet. PATACHICH IVÁN Balladáját (olykor Barna Jancsi balladája néven is emlegetik) régóta ismerem, s mindig meglep, hogy a népballada történetének ennyire naiv, közvetlen illusztrációját hogyan szánhatja valaki műalkotásnak. Ráadásul a hol prózában mondott, hol énekelt ballada melodramatikus effektusai a giccs vádját is megalapozzák a darabbal szemben. Bőséggel illusztrál DECSÉNYI JÁNOS is A beteg szökőkút (La fontana malata) című kompozíciójában, de ugyanakkor szabadon asszociál, hangulatot teremt, különböző rétegeket ütköztet és mindenekelőtt - játszik. A mű alapjául szolgáló Aldo Palazzeschi-verset a zeneszerző maga mondja el eredeti nyelven, miközben a mély női hang (Masa Anita) nemes fájdalmú olasz melódiát énekel, hegedűkísérettel (Gazda Bence), a szalagról pedig a köhécselő, nyögdécselő szökőkúthangok konkrét "zaja" hallik. A darab ellenállhatatlan humorát fokozzák a megtorpanások, a szökőkút agonizálásának pillanatai, melyre a vers utal, s az újraindulások - egészen az elkerülhetetlen, "tragikus" végkifejlet utolsó csobbanásáig. Az édesbús hangulat és az italianità fokozására az "utcai" hegedűsnek még Csajkovszkij Olasz capricciója is az eszébe jut. Míg Patachich műve a drámaiságot vulgarizálja, Decsényi képes a vulgáris, vásári elemek ütköztetésére és szelíd derűvé oldására. A kedves, játékos humorú darab mosolyt csalt a hallgatók ajkára, s a felhőtlen szórakozás perceit csempészte a Műcsarnok előadótermébe.
Az elhangzott kompozíciók harmadik típusában az elektroakusztikus eszközök a hagyományos hangzás lehetőségeinek mintegy kibővítésére szolgálnak. E művek állnak a legközelebb a hagyományos hangszereléshez, s gyakran igazi hangszereket is használnak. VICTOR MÁTÉ 1981-es keltezésű Viatrone-jában a harsona szólójához (előadója Káip Róbert) a hangszalag átalakított, manipulált harsonahangokból formált kórusa képez homogén, méhkasként zsibongó kíséretet, hogy aztán a lassú kantilénában szintetikus, tartotthang-effektusoknak adja át a helyét. A mű leghatásosabb pillanata a középrész ritmikus szakasza, amelyben egy ritmus-ostinato fölött a harsona markáns, perlekedő szólamot játszik (ez a zenei anyag többet ígér, többet is rejt magában, mint amennyit a szerző kibontakoztat belőle). DUBROVAY LÁSZLÓ nem egyetlen hangszer, hanem egy egész zenekar lehetőségeinek megsokszorozását végzi el Symphonia című kompozíciójában. Az 1984/85-ben keletkezett mű első két tételének jelentős része minden különösebb nehézség nélkül áttehető lenne hagyományos nagyzenekarra, s az eltorzított, elmosódó dallamokból könnyen rekonstruálhatnánk konkrét hangmagasságokból álló hangszeres szólamokat. A ritmika lejtése is félreismerhetetlenné teszi a hagyománnyal való szoros kapcsolatot. E hagyományossá visszaírható tételek egyébként arról tanúskodnak, hogy Dubrovay magyar hangja nem új keletű: különösen az első tételt szövik át a pentatonizáló, magyaros dallamfordulatok. A Symphonia legérdekesebb vonása épp az, hogy ezek a világosan felismerhető elemek miként transzformálódnak igazi elektroakusztikus anyaggá. A harmadik tételre mindez megváltozik; itt a szerző egyfajta programra céloz: "mi lenne, ha az emberiség elveszítené az ellenőrzést a technika önfejlődése által diktált folyamatok felett?" Ezt illusztrálja az immár teljesen szintetikus, "embertelen" hangzás. Nem hallgathatom el, hogy a 25 perces mű - nemcsak a koncert másik nyolc műsorszámának arányos időtartamához, hanem saját zenei anyagának mondanivalójához képest is - aránytalanul hosszúnak tűnt.
PINTÉR GYULA fuvolára, hegedűre és hangszalagra komponált "kettősversenye", az Ediké és Monici gesztusokban és színekben gazdag kompozíció. (Nem véletlenül nyert első díjat a Magyar Rádió és a HEAR Stúdió 3. Elektroakusztikus Zenei Versenyén.) A formát - akárcsak Szigeti darabjában - itt is éles metszetek tagolják, s ezek a filmszerű snittek vérbő, szenvedélyes hangszerszólókat, rövid, aszimmetrikus ritmusú impulzusokból szőtt játékot, a fuvola és hegedű hangszerszerű párbeszédeit tagolják. A humánus hangzás is a mű erényei közé tartozik.
Skoff Zsuzsa betegsége miatt SUGÁR MIKLÓS-tól nem az eredetileg tervezett Kondor Béla-dalciklust hallottuk, hanem az 1989/90-ben, Párizsban keletkezett Pages dessinées (Rajzolt lapok) című darabot. A mű címe a komponálás módszerére utal, hiszen a párizsi UPIC stúdió berendezésén készült, amelyen a zene minden egyes paraméterét elektronikus irónnal kellett felrajzolni egy táblára. E hangszernek valóban sajátos hangzásvilága van, amely az akusztikus és az elektronikus orgona, más billentyűsök, illetve "keyboard"-osok, valamint a harangjátékok és a távol-keleti ütőhangszerek által kínált lehetőségek összességére emlékeztetett. A darab szisztematikusan feltérképezi ezeket a hangzáslehetőségeket - talán a sok glissando is a rajzos előállításnak köszönhető. Mindenesetre örvendetes, hogy bizonyos visszatérő elemek által (például egy hangrepetíciós, táguló, majd önmagába visszatérő motívum segítségével) lekerekített zenei forma is megszületik a "rajzolt lapok" egymásutánjából. (Korunk Zenéje, október 3., Műcsarnok - "25 éves a HEAR" , a Magyar Rádió Elektroakusztikus Stúdiója)

A Componensemble koncertje a 75 éves Boulez előtti tisztelgés legjobb eszközét találta meg: négy új opuszt mutatott be, melyek mindegyike az ünnepelt személyéhez kapcsolható, s emellett két, idehaza ritkán hallható Boulez-művet is megszólaltatott.
Beszámolómat egy külső körülmény leírásával kell kezdenem. A hangverseny eredeti helyszíne, a Francia Intézet auditóriuma ideális akusztikus teret biztosított volna e kompozíciók számára, a Zeneakadémia Kisterme viszont (ismét) teljesen alkalmatlannak bizonyult - a hangszigetelés hiánya miatt. A harmadik emeleten gyakoroló zongoristák futamai, a Körút forgalmának zaja vagy a nagytermi események nemcsak hogy beszűrődtek, de időnként szinte elnyomták a Kisterem színpadán felhangzó zenét. Bevallom, aligha kaphattam volna képet az elhangzott darabokról, ha a rádiófelvétel utólag nem siet segítségemre. Be kellene már végre látni, hogy a Kisterem - legalábbis jelen állapotában - egyszerűen nem alkalmas koncertek befogadására, különösen ha csöndesebb darabot is műsorra tűznek. JENEY ZOLTÁN szextettje, a sans, amely az énekhang kivételével BOULEZ Gazdátlan kalapácsának apparátusát alkalmazza, bőséggel él efféle, rezdülésnyi finomságú effektusokkal. A szerző - saját ismertetője szerint - általa már máshol is használt zenei anyagokat vonultat fel a darabban, valamely eredeti tulajdonságuktól megfosztva. Bevallom, nem fáradoztam e zenei anyagok eredetének felderítésével (a mű kezdete mindenesetre a Halotti szertartás egyik részletére emlékeztet). A kompozíciót három szakasz alkotja. Az elsőben az altfuvola Jeneyre jellemző, aszimmetrikus ritmikájú dallamát három ütőhangszer kíséri; a másodikban ugyanennek a dallamnak teljesen átritmizált formája kerül a pizzicato brácsaszólamba. A zárószakasz hol ismétlődő, hol variálódó négyhangos motívumok vonulata, az altfuvola, xilofon, vibrafon, gitár, brácsa és maracas leheletfinom színeire hangszerelve. E statikus, ugyanakkor egyre változó folyamat - egy csepp a "Könnyek tavá"-ból, mikroszkóp lencséje alatt kinagyítva - poétikus befejezést kölcsönöz a sansnak.
SEREI ZSOLT két klarinétra és öt vonósra írt L'ombre sur les structures pliées című darabja nemcsak címében és belső tételeinek címében utal megannyi Boulez-darabra, s az hommage gesztusa nem merül ki abban, hogy a kompozíció alapanyaga a Structures című mű ama tizenkét hangú sora, amelyet Boulez maga is Messiaentól kölcsönzött. E technikai elemeken túl a kötöttség és a szabadság dialektikus egyensúlya és a Boulezhez méltóan finom és érzékeny hangzás teremt kapcsolatot a 75 esztendős mester és magyar szellemi tanítványa között. A két klarinét egymást folyvást keresztező, s ritmikailag is szinte komplementer módon kezelt szólama egységes, egymásba fonódó, gyönyörű gyökérzetként húzódik végig a művön. A három hegedű, brácsa és cselló a Prisme középrészt leszámítva akkordikusan mozog, s hangszervezését a Reihe irányítja. A nyitó formarészben (Originel) például a tizenkét hang a különböző szólamokban le-lemaradva, egy-egy hanggal elcsúszva bontakozik ki, s alkot sűrű vonós szövetet. Ez a szövet gyakran emelkedik éteri magasságokba, s mindig eufonikus hátteret biztosít a klarinétok ikerénekéhez. Serei L'ombre...-ja igen szép darab. Talán a legszebb mindazok közül, amelyeket először hallottam az októberi gazdag kínálatban. Szabó Bálint és Klenyán Csaba nagyszerű klarinétjátéka jelentősen hozzájárult szépségének felmutatásához. A szerző egy elejtett megjegyzésében utalt rá, hogy folytatja a kompozíciót. Úgy legyen! TIHANYI LÁSZLÓ Matrix című négykezes zongoradarabjának "káosz sorát" (egy 12x22-es mátrixba rendezett hangkészletet) használta fel új partitúrájához. Mint Tihanyi legtöbb opusza, a Dessin (Rajz) is vizuális, sőt térképzeteket kelt. A "kép" egyik rétegében a hangkészlet villámgyors, erőteljes, virtuóz hatású futamokká rendeződik. Hangszerelésük nagy mesterségbeli tudásra vall: a vonós szólamok találkozásából éppúgy markáns rajzolat tűnik elő, mint a basszusklarinét mélyről fölröfögő motívumaiból, vagy a párhuzamosan futtatott, kopulázott fúvós-vonós szólampárokból. A másik réteget hosszan tartott hangokból felépülő akkordikus anyag alkotja, melyet crescendók és decrescendók belső lüktetése éltet. Ezen akkordok felrakása ismét a komponista nagyszerű színérzékéről tanúskodik. Míg a futamok alkotják az erővonalakat, a "rajz" távlatait, a perspektívát az akkordok teremtik meg. Az utolsó formarészben a futamok szélesebb melodikus vonalakká nőnek, s a szólamok ritmikailag roppant komplex összessége kelti egyfajta csúcspont érzetét. A klarinét utolsó, égbe röppenő gesztusa csattanó értékű, elegáns, "franciás" befejezés. Mindazonáltal úgy érzem, a Dessin nem olyan fajsúlyos alkotás, mint az utóbbi évek Tihanyi-terméséből például a Schattenspiel, hanem megmaradt a köszöntő-darabok funkcióját pompásan betöltő, boulezi hangzásvilágot idéző, kellemes alkalmi kompozíciónak.
A hangszínek szépsége lehet kulcsszavunk SÁRY LÁSZLÓ Szélrózsa III című, tizenkét szólamú Boulez-hommage-ának ismertetésekor is. A partitúra a szerzőnek (és az Új Zenei Stúdióban működött más pályatársainak) statikus, meditatív zenéi közül való. A különbség e korábbi kompozíciókhoz képest talán csak annyi, hogy a Szélrózsa III konszonánsabb: "békésebb" vizek felett lebeg. A vonósok akkordjai fölött a két fuvola és a klarinétok föl-fölerősödő impulzusai alkotnak összefüggő folyamatot, míg a xilorimba, a vibrafon és a gitár repetált hangjai inkább csak az anyag belső pulzálását biztosítják. A Zeneakadémia Kistermének akusztikailag szennyezett terét a Jeney-mű mellett talán éppen ez a darab sínylette meg a leginkább, s egyes hangszeres színek sem ragyogtak olyan zavartalanul, mint például a klarinétok a Serei-partitúra életre keltésekor.
Pierre Boulez 1985-ös Mémoriale-ja Gyöngyössy Zoltán jutalomjátéka volt. Valóban lenyűgöző az a rubato, az agogikának és az artikulációnak az a kidolgozottsága és szabadsága, amellyel a fuvolaművész ráérzett a szólóhangszer irrégulier, vacillant szólamának karakterére. A hangverseny második felében a Boulez-életmű kulcsfontosságú darabja, az 1953 és 1955 között komponált Le marteau sans maître hangzott el - megkockáztatom, interpretáció-történeti jelentőségű előadásban. Serei Zsolt már jó néhány évvel ezelőtt műsorra tűzte, de akkor az előadás elmaradt. Most imponálóan biztos, értő interpretációban került a közönség elé. Különösen jelentős fegyverténynek érzem, hogy a gyilkosan nehéz énekszólam Horváth Mária jóvoltából magabiztosan, magvas, érzékeny hangon, a megkívánt hevülettel - egyszóval tökéletesen kelt életre. Századvégi füllel hallgatva a ritmikus ellenpontozás, a virtuóz, szeszélyes léptű gyors szakaszok képezik a legendás, nagy hatású mű legmaradandóbb, legértékesebb részét. (Korunk Zenéje, október 4., Zeneakadémia kisterem)

Az ember szép lassan megtanulja, hogyan "szerkesztődik", hogyan áll össze egy hangverseny programja. Magasröptű koncepciók mellett legtöbbször az élet vaskos realitása is fontos szerepet játszik benne. Próbáljuk meg rekonstruálni az október 10-én lezajlott hangverseny fogantatását! 1. A Korunk Zenéjén mindig is elhangzott legalább egy nagyzenekari koncert is, legyen ez így most is. 2. A kiválasztott együttes legyen a nagy tapasztalatokkal rendelkező Rádiózenekar. 3. Az idén 70 éves Soproni Józsefet méltón ünnepelhetjük meg eddig még bemutatatlan, nagyszabású művével, a Te Deummal. (Hogy miért a Nemzeti Énekkar, s miért nem a Rádiókórus vállalta a feladatot, az számomra rekonstruálhatatlan, de bizonyára jó oka van.) 4. Léptessük fel fiatal, tehetséges muzsikusunkat, Kelemen Barnabást, aki sorra veszi repertoárjára a kortárs hegedűverseny-irodalom darabjait. Pár éve Ligeti versenyművét is pompásan játszotta, teremtsünk tehát lehetőséget, hogy Schnittke 2. koncertjét is előadja. 5. Az est karmestere legyen Lionel Friend, aki visszatérő vendége a fesztiválnak, nagy tudású, kortárs zenében jártas muzsikus. Mindeddig tökéletesen egyetértek a gondolatmenettel (ha egyáltalán ez volt a gondolamenet), de itt következik a baj: 6. Kérdezzük meg Lionel Friendet, mit szeretne még elvezényelni a Soproni- és a Schnittke-mű mellett! Ha netán honfitársai terméséből válogat, annál jobb, hátha megtámogatja a koncertet a British Council. (Ez utóbbi kitétel már csak saját, rosszindulatú konfabulációm, hiszen a Korunk Zenéje támogatói között nem szerepel az angol kulturális misszió e jeles intézménye.) Egy szó mint száz, a két angol művet szívesen nélkülöztem volna a programból. ROBERT SAXTON hosszú nevű feltámadás-zenéje (Music to Celebrate the Resurrection of Christ) legalább hatásos, hangszeres ötletekben gazdag, energikus és összefogott, alig tízpercnyi kompozíció, ám MICHAEL TIPPETT zenekari Concertója az egész őszi koncertsorozat leggyötrelmesebb hallgatnivalóját jelentette számomra. Egyetlen erénye a zenekar rendhagyó hangszercsoportokra való felosztása, s e csoportok színes "megmozgatása", de ennyire tartalmatlan, felszínes, sőt otromba, hangszerelési trouvaille-jait leszámítva teljesen invenciótlan darabbal már rég nem találkoztam. Nehezen mondom ki, mert az ilyesminek óhatatlanul van valami demagóg felhangja, netán soviniszta mellékzöngéje, de fáj a szívem, ha arra gondolok, hogy a Rádiózenekar ilyen partitúrára pazarolta munkaidejét, miközben az elmúlt harminc év magyar szimfonikus terméséből sok, jobb sorsra érdemes darabot nélkülözünk immár hosszú esztendők óta (hogy csupán Szőllősy András zenekari kompozícióit említsem, de a hiánylista könnyen folytatható...) SCHNITTKE 2. hegedűversenye sem került kedvenc opuszaim közé, de legalább egy jelentős alkotó erőteljes, roppant virtuóz, hangszerszerű, és bizonyos tragikus nagyságot is magáénak mondható műve.
Gúnyolódásnak hatna, ha ezek után azzal folytatnám, hogy SOPRONI JÓZSEF Te Deuma kapta a pálmát ezen az estén. Három miséjét ismerve a bennük megszólaltatott hangot vártam Soproni Te Deumától. Pontosabban: a terjedelmes szövegű misetételek, a Gloriák és a Credók jubiláló hangvételét; egy mértéktartó, de érzelemgazdag mester hűvös, kissé távolságtartó, de fénylő és ünnepélyes stílusát; a karcsú, de biztos léptű basszusok fölött deklamáló kórustömböket, amelyek pompásan illusztrálták a zeneszerző azon törekvését, hogy a 20. század második felében is tudni kell folyamatos, nagyléptékű gyors tételeket írni. Várakozásom beigazolódott, mert megszólalt a jól ismert hang, kibontakozott a folyamatos basszuson nyugvó nagyforma, feltárult az utóbbi évtized Soproni-műveit félreismerhetetlenül jellemző harmóniavilág. Ugyanakkor nem lennék őszinte, ha nem vallanám be csalódásomat, amelyet a Missa Scarbantiensis, a Missa Choralis vagy a Missa Gurcensis szerzőjének új liturgikus darabját hallván éreztem. A Te Deum a misék közül leginkább a Scarbantiensis reprezentatív, szimfonikus, monumentális stílusával tart rokonságot, ám ünnepélyes alaphangja szinte kizárólagossá válik. A folyvást csúcspontokra törő zenei folyamatban nem alkotnak erőteljes kontrasztot a mindig együttesen fölléptetett szólókvartett szakaszai - melyeket Kolonits Klára, Meláth Andrea, Timothy Bench és Tóth János énekelt. A végeredmény messze elmarad például Kodály Budavári Te Deumának kőbe vésett, szikár fensége mögött, és monumentalitás vagy liturgikus visszafogottság helyett inkább csak egysíkúvá válik. A 18. század második és a 19. század első felének szimfonikus egyházi irodalmát ismerve megkockáztatjuk, hogy Soproni elődei nehézségeivel szembesül és az ő sorsukban osztozik, amikor a himnikus szárnyalású, egy tömbből faragott Te Deum-szöveg megzenésítésekor nem tudja kibontakoztatni alkotóerejének legjavát. (Korunk Zenéje, október 10., Zeneakadémia nagyterem)

Farkas Zoltán

RÉGI ÉS ÚJ KÖZÖSSÉGEK

Ne áltassuk magunkat: szólóestet egy fesztiválon többnyire akkor rendeznek, ha már semmire sem futja a költségvetési keretből. Ha ilyenkor sikerül rávenni egy külhoni, közepesen híres művészt, hogy szerényebb honoráriumért eljöjjön, a szervezők dörzsölhetik a kezüket - eggyel több az események száma, javul a statisztika, kövéredik a műsorfüzet. Annyi érdeklődő csak összejön az illetőt innen-onnan ismerőkből, kritikusokból, egyéb lézengő ritterekből, amellyel egy kicsiny terem harmada megtelik... És szerencsés esetben a produkciónak még sikere is lesz eme cseppet sem nagy rádiuszú körben.
Guido Arbonelli klarinétestje ezt a szerencsés esetet példázta. A fiatal olasz jó klarinétos. Hangja ugyan nem a legnemesebb (olykor - s nem csak Esz-klarinéton - picit visítós), de technikája kifogástalan, és képes arra, hogy atmoszférát teremtsen maga körül. Kezdetnek LENDVAY KAMILLÓ szólódarabját játszotta (Respectfully yours, Mr. Goodman). A kompozíció a klarinétosok közt népszerű, s érthető miért: hálás játszanivalót kínál, finoman jazzes részletekkel (ne feledjük: a címben említett Mr. Goodman a Kontrasztok megrendelőjével azonos), áttetsző szerkezettel, kis futamocskával a vége felé, a la Kék rapszódia. S pontosan addig tart, ameddig kell: nincs benne fáradt pillanat. E kellemes entrée után Berg 1913-ban alkotott Négy miniatűrje szólalt meg a kiváló pianista, Eckhardt Gábor közreműködésével. Újabban nem először tapasztalom: a 20. század elejének némely alkotása messze merészebbnek tűnik a mai "kísérletező szellemű" műveknél. Mintha akkoriban az élenjáró szerzők váratlanul gyorsan haladtak volna előre - ma sem tudjuk őket utolérni. Busoni álma valósul meg ezekben a fantasztikusan eredeti tételekben: a "szabad", a régimódi közösségektől mentes zene - amely azonban, tegyük mindjárt hozzá, nem kelti anarchia érzetét. A titok megfejtésével máig adós a zenetudomány. Nyilvánvaló ugyan, hogy az efféle muzsikának is vannak a komponista által többé-kevésbé ösztönösen követett összhangzattani "szabályai", de egyelőre nem akadt ennek az összhangzattannak Kesztlerje (nagy kérdés persze, mire mennénk egy példatárszerű rendszerezéssel; elképzelem a XIX. leckét fokszámokkal - brrr.) Koncerteken egyébként a legtöbbet mindig a csönd árulja el darabról, előadásról. A közönség csöndje. E négy tétel alatt szinte megdermedt a levegő.
Berg magaslata után kétségkívül közelebb ereszkedtünk a tengerszinthez abban a tíz percben, amelyben vendégünk tíz különböző szerző miniatűrjeit mutatta be. Mint az ismertetőfüzetből megtudhattuk, valójában csak ízelítő volt mindez egy nagyobb sorozatból, amely hatvan darabból tevődik össze - mind a hatvanat Arbonelli felkérésére, biztatására készítették neves és kevésbé neves mai komponisták. A ciklus ötlete eredeti, a Filharmónia Kht. ama javaslatáért pedig, hogy ne az egész hangozzék el, csak a hatoda, hálásak lehetünk. Ennyi épp elég volt kóstolónak. Máskor szívesen hallgatunk másik tíz percet, mert vitathatatlanul akad benne mulattató, megható, elgondolkodtató - a jelentéktelenek között. Mutatóba - kritika helyett - hadd idézzem a bevezető mondat híján KIRÁLY LÁSZLÓ saját ismertetését (az ő műve az ötödik percet töltötte ki a tízből). "A gyors tempójú darab mindössze négyféle ritmikai mozgásformát alkalmaz: a trillát, a skálaszerű futamot, a pontozott és pontozatlan negyed értékű hangokat és a staccato nyolcadmozgást. A forma egyszerű íve a magasból a mélybe hajlik, majd ismét felkapaszkodik a kezdő magasságokig és rövid csattanóval ér véget". Tanúsíthatom: a leírás pontos. Mire végigolvassa az ember, nagyjából vége is a zenének.
A hangszer sokféle különleges játékmódját bemutató, fúvóshangot énekkel, sőt, dobbantásokkal-cuppogásokkal kombináló apró etűdöcskék után HOLLÓS MÁTÉ Rapszodikus monológjával visszatérhettünk az egyszerű, természetes klarinéthanghoz. Mint Hollós utóbbi években közreadott darabjai általában, ez is gondosan megírt, logikusan felépített muzsika. Pentaton magból indul ki, ezt szövi tovább, variálja, torzítja, diminuálja. A nyilvánvaló motivikus kapcsolatokon túl egy apró zárlati formula visszatérései is erősítik a forma kohézióját (ez a nagyszekund-lépés sokszor úgy jelenik meg, mint egyfajta zárójeles közbevetés - halkan, már-már távoli visszhangként). De hosszabb, egybefüggő szakasz reprízét is felismerheti a hallgató. A mű második felében olyan dallamok szólalnak meg, amelyek régi énekekre emlékeztetnek. Mintha a monologizáló 20. századi "egyén" egy pillanatra rátalálna a "közösség" egykori hangjára...
A második félidő ismét régebbi, zongora-kíséretes kompozícióval kezdődött: Arbonelli és Eckhardt Gábor NINO ROTA 1945-ben komponált Sonata in Re-jét játszotta. Fáradozásuk ez esetben nem hozott olyan eredményt, mint a Berg-daraboknál, ami tökéletesen érthető: ebbe a zenébe képtelenség életet lehelni. Egyik korábbi recenziómban már elmondtam véleményemet Rotáról. Korunk egyik érthetetlen jelenségének tartom, hogyan tehetett szert oly nagy hírnévre. Jól tudom persze, Fellini csodálatos filmje a magyarázat: a Nyolc és fél cirkuszi zenéje. Amely önmagában véve semmi különös - de nem vitás, az adott szituációban megfelel. A többi Rota- műből azonban sistereg a tehetségtelenség. Neoklasszikus zene minden báj, elegancia, fanyarság, szellemesség nélkül - majdnem elviselhetetlen. A keserves negyedóra végeztével FRANCO DONATONI Soft című, basszusklarinétra írt szólójával ismerkedhetett a publikum. A közelmúltban elhunyt Donatonit az olaszok vezető mestereik közt tartják számon - hogy nem alaptalanul, arról e mű hallgatásakor is meggyőződhettünk. A basszusklarinét rengeteg színét, technikai lehetőségét vonultatta fel a jól felépített, külsőséges megoldásoktól tartózkodó kompozíció. GUIDO ARBONELLI a végére tartogatta a saját klarinét-zongora opuszát - talán ő is ismeri a mondást: Zucker bleibt zu letzt. Nos, ezúttal kissé kesernyésnek tűnt ez a cukor. A zongora pedálban tartott takarékos hangzatai felett kibontakozó klarinétmotívumokból semmi különös nem kerekedett ki. Hallgattuk, hallgattuk a fura című zenét (Ho visto sorgere la Luna), lankadó figyelemmel. Az ismertető szerint a klarinétszólam csupa Mozart-motívumot idéz, a felismerhetetlenségig megváltoztatott tempóval, karakterrel. Ez utóbbit készséggel elhiszem. Egyet sem sikerült felismernem. (Korunk Zenéje, október 6. - Régi Zeneakadémia)

Az Abmiram-duó október 7-i koncertjéről (MTA díszterem) nincs sok mondanivalóm. Az egyetlen meghirdetett ősbemutató (egy Sáry-opusz), sajnos elmaradt. A többi darab már szerepelt az együttes koncertjein - igaz, magam eddig csak Hollós Máté Atanosát hallottam korábban.
B. Nagy Tünde és Kőhegyi András remek muzsikusok, nagyszerű, virtuóz előadók. Elsőrangúak. Az általuk megszólaltatott művekről azonban ezt nem jelenteném ki ilyen határozottan. BOLDOGH ANDRÁS darabjai (Barátság, illetve Lüktetés a Mindenségbe) például kellemes hallgatnivalók, de nem marad utánuk mély emlék. Ha zongorán szólaltatná meg valaki, mondjuk, a Lüktetés harmóniaváltásait, az alighanem kiábrándító volna. A csengő-bongó ütőszínek nélkül maradna a kopár, suta összhangzattan-példa. KŐHEGYI ANDRÁS saját alkotásai (Beavatás I, illetve Az út) sem sorolhatók az idővel dacoló, kőbe vésett remekek közé. A Beavatás I. a szerző szándéka szerint az ősi kultúrák elemi ösztönöket felszabadító mágikus szertartásainak hangulatát idézné. Nem vitás: az ütők színvilágában kevésbé járatos átlaghallgatót egy darabig elszórakoztatják az érdekes hangzások. Ahhoz azonban, hogy valóban eksztatikus állapotba kerüljünk, mint egykori eleink ott a barlang előtt, a varázsló dobszavára, didzseridu-dünnyögésre, miegyébre, a dolog kevés - jó adag alkohollal kellene kiegészíteni (nota bene: azok a hajdani szeánszok sem nélkülözték a zene melletti stimulánsokat - a varázsló tudta, melyik gombát érdemes fogyasztani stb.) A kínálatból a legtartalmasabbnak talán ANDY PAPE duója bizonyult (CaDance). Ezt a hajdani minimalista zenék játékosságát megőrző, aránylag kevés eszközzel élő darabot mindenesetre szívesen meghallgatnám máskor is. (Korunk Zenéje, október 7. - MTA díszterme)

2000 - Bach év, menthetetlenül, kíméletlenül. Mit használ az efféle kampány, mit ront - nem tudom. Hajlok a szkepszisre. Azt azonban jó ötletnek tartom, hogy a Korunk zenéjének egy hangversenye (október 8, Nádor-terem) Bach előtt tisztelgő műveket mutatott be, mégpedig egy kivétellel olyanokat, amelyek erre az alkalomra készültek (a kivétel KURTÁG Hommage à Bachja, amelyet mintegy mottóként Gyöngyössy Zoltán fuvolázott el). LÁNG ISTVÁN csembalófantáziájának címéül egy kérdést választott: "Ist es möglich ohne B-A-C-H?" A kérdés tagadó választ provokál - én azonban mégis azt mondanám, "Ja, es ist durchaus möglich". Ahhoz a fajta szövésmódhoz, hangrendszerhez tudniillik, amely a Horváth Anikó virtuóz előadásában megismert Láng-mű sajátja, egyáltalán nem szükségeltetik ős-sejtként a Bach névbetűiből összeálló motívum. A szabad tizenkétfokúságról van szó, arról, amit Henri Pousseur Webern op. 9 körüli műveit elemezve organikus kromatikának nevezett. Ennek lényege: minden hang vonzza kromatikus szomszédait. Nagyobb hangközök mintegy kijelölik a hangok helyét - amit átugrottunk, annak előbb-utóbb szerepelnie kell. A B-A-C-H csak egy jellegzetes formula a sok közül e pánkromatikus (ám a hagyományos hármashangzat-tonalitást már tagadó) stílusban. Ugyanilyen jogon szerepelhetne az úgynevezett keresztmotívum is (b-a-desz-c). Láng darabjának lényegén mit sem változtatna, ha ez lenne a kiemelt, fontos formai pontokon nyíltan a hallgató elé tárt "alapötlet".
DUBROVAY LÁSZLÓ roppant ügyesen megkerülte a feladatot. Írt egy művet tubára, a következő címmel, "Ha Bach ismerte volna..." Nagyanyám jut eszembe, akinek a családi legendárium szerint egyszer az elemiben a "légy"-ből kellett volna felelnie. De nem tanulta meg, csak a lovat. Ezért aztán rákezdte: "A légy nem ló. Mert a lónak..." Persze jelest kapott. Dubrovaynak is készséggel megadom a jelest, sőt a kiválót. A tubára írt darab ugyanis, bár Bachhoz a világon semmi köze nincs, hallatlanul érdekes, színes, fantáziadús, lenyűgöző munka. És ami ugyancsak érdekes: eredetileg a fiatal csodatubásnak, a versenygyőzelmet győzelemre halmozó Szentpáli Rolandnak készült (erre vonatkozik a cím: ha Bach ismerte volna Sz. R.-t, nyilván ő is írt volna tubaművet), ám a koncerten mégsem Szentpáli Roland játszotta el. Nem sokkal a koncert előtt derült ki ugyanis, hogy Szentpáli - aki már tudta a művet - valamiért rossz időpontot jegyzett a naplójába, aznap külföldre volt hivatalos egy régebbi szerződés szerint. És megtörtént a csoda. Bazsinka József három nap alatt megtanulta az irgalmatlanul nehéz, speciális képességeket igénylő zenét. Ez azért sportteljesítménynek sem utolsó. És egyben figyelmeztetés: itt az utóbbi években nagy dolgok történhettek a Zeneakadémián, Szabó tanár úr óráin.
Tubaszóló után egy másik, enyhén szólva nem Bach idejére jellemző hangszert hallhattunk - szaxofont. Méghozzá a Budapest Saxophone Quartet jóvoltából rögtön négyet is. FEKETE GYULA voltaképp ugyanazt az elvet követte, mint Dubrovay, ha lehet, még ügyesebb ideológiával. Egy Szabolcsi Bencétől vett idézet adta ezúttal a mentséget-magyarázatot: "Bach arcában minden korszak azt olvasta, amit önmaga igazolására olvasni akart". Eme (félelmetesen igaz) jelszó jegyében tényleg azt írunk, amit akarunk. Például írhatunk szép belső mozgású hangszőttest is szaxofonok bánatos-nazális hangjára - egy árva szót sem szólhat ellene az Alkotmánybíróság.
DUKAY BARNABÁS is kvartettet hozott rituális felajánlásként, mondhatni offertóriumként a Bach szelleme előtt tisztelgő koncert- szertartáshoz. Egy különleges, bizánci-görög nyelvű, szakrális szövegű és sejtelmes című kánont (Lebegő pára a mélység színén - mintha századfordulós impresszionista címfeliratok paródiáját olvasnánk), amelyben nem tudni, voltaképp melyik is az alapszólam. Tudniillik egyszerre szól ugyanannak rákja, tükre, tükörrákja: éppoly joggal nevezhetem a felsőt alapnak, mint az alsót. A szerkezet merevnek látszik - Dukay azonban egy figyelemre méltó ötlettel oldja. Időnként minden szólam énekese választás elé kerül. Két hangot jelöl a kottája - ebből pillanatnyi ihlete szerint választhatja az egyiket. Így persze a mű végső formája soha meg nem jósolható. Megmarad ugyan a hallatlan egység, a geometrikus kristályrács, de megtelik élettel. Nem tagadható: varázsa volt Károlyi Katalin, Tájler Ildikó, Kiss Edit és Gupcsó Gyöngyvér hangján ennek a konok, szikár zenének.
KÁROLYI PÁL szünet után előadott kamarazenekari Szonátáját kevésbé éreztem varázslatosnak. Az előadógárdára (Mendelssohn Kamarazenekar) nem lehetett panasz - a mű tűnt kissé szószátyárnak. Károlyi valamikor szertelen ötletekkel vétette magát észre (zongoradarabok sejlenek fel emlékezetemben, csupa clusterből-effektusból, Kocsissal). Most lehiggadt. Ez jó is, meg nem is. Egyéni vélemény dolga, de én javíthatatlanul jobban kedvelem a zabolátlan ötleteket, mint a tisztes motivikus pepecselést, holmi Verklärungként megjelenő kvintekkel.
Zárószámként az univerzális és bámulatosan termékeny, örökifjú HIDAS FRIGYES Concertinóját tapsolhatta meg a Nádor terem kicsiny, ám nem hálátlan közönsége. Az összes felkért komponista közül kétségkívül Hidas vette a legkomolyabban a feladatot - "Hommage à Bach"-ként modern "Harmadik Brandenburgit" írt, bőséges utalásokkal az "eredetire". Mi több, ő még a Bachnál hiányzó (mindössze két akkorddal jelzett) második tételt is rendesen kidolgozta... (Egyszer meg lehetne írni azt a még modernebb "Harmadik Brandenburgit", amelyben csak két-két akkord jelzi mind a három tételt. Mielőtt bárki eltulajdonítaná, ezennel szerzői jogvédelem alá helyeztetem az ötletet). (Korunk Zenéje, október 8. - Nádor-terem)

Korunk zenéjén, Őszi fesztiválon, Óperencián túl, de az Üveghegyen azért még innen, azaz október vége előtt került sor két új magyar kompozíció premierjére: éppen aznap (21-én), amikor Bozay Attila operáját mutatta be az Operaház. Ki hogyan egyezteti a terminusokat, nem tudom, de nem áll feladata magaslatán, az biztos. Miután magam is kíváncsi voltam az operára, a koncertet utóbb a 23-i rádióközvetítésből követtem figyelemmel (s aztán DAT-felvételről is meghallgattam). LAJTHA LÁSZLÓ Hetedik szimfóniája után TERÉNYI EDE Requiem 1956-ért című orgonaverseny-szerű szimfóniája hangzott el ezen az ünnepi műsoron, majd DUBROVAY LÁSZLÓ Cantata aquilaruma, a Sasok éneke Molnár András szólójával. (A Magyar Rádió Ének- és Zenekarát Kovács László vezényelte, a Terényi-darab orgonaszólamát Molnár Tünde játszotta).
A Requiemmel kapcsolatban nincs helye udvarias köntörfalazásnak. Egy tekintélyes és rokonszenves erdélyi szerző írt egy rossz művet. Terjengőset, érdektelent. Kilenc tétele van Terényi hangszeres halotti miséjének - egy-egy részlettől eltekintve megfogható karakter nélkül. Diatonikus motívumok hangzanak, idelép az orgona, oszt oda meg vissza - állandóan az a hallgató érzése, hogy léphetne máshová is, nincs semmiféle szükségszerűség a hangok mögött. Valaki improvizál, különösebb koncentráció és találékonyság nélkül. Mindennek annyi köze van az '56 eseményeihez, mint a hűvösvölgyi villamosnak. Azaz helyesbítek: a villamosnak több van. Azt ugyanis épp akkoriban keresztelték át 56-ossá, addig a 83-as számot viselte az istenadta.
A Cantata aquilarum más eset. Nagy ovációval fogadta a publikum, s ez cseppet sem meglepő. Dubrovay évek-évtizedek szorgos kísérletezése során kialakított magának egy sajátos hangrendszert, mondhatni új összhangzattant. Érdes, disszonáns, kaparós harmóniákat ír, amelyek azonban titokzatos módon mégis igen jól hangzanak. A rendszer tehát működik. És az újszerű hangzás új értelmet ad egy csomó hagyományos zenei elemnek. Ismét lehet egyszerű ritmusokat, énekszerű dallamokat használni. Mindez elképesztő hangszerelési találékonysággal, színfantáziával és arányos, áttekinthető szerkesztéssel párosul. A zenei erőtér egyik pontján a kromatika áll, meg az a-d-esz-jellegű motívumvilág - a túlsó pólus a felhangsor, a kettő közt helyezhetők el a régi református énekekre, históriás dallamokra, Kodály Psalmusának kórusmelódiájára emlékeztető diatonikus, mollos-dóros melódiák.
Egy bajom van ezzel a minden ízében pompás zenével: nem méltó szövegre készült. Gyurkovics Tiborért egyesek rajonganak, mások (s alighanem ez a többség, bár nem tartottam hivatalos közvélemény-kutatást) modorosnak és nehezen elviselhetőnek tartják azt, amit az utóbbi években ír. Bevallom, én sem tartozom hívei közé. Megkíséreltem kikapcsolni az elfogultságot. A kísérlet minden erőfeszítés dacára nem sikerült. Már a cím sem tetszik. "Sasok éneke" - mintha egy albán hősköltemény volna. Végül is ne feledjük: Sqiperia annyit tesz, mint sasbérc. A szkipetárok a "sas" fiai (hogy most a "kétfejű" ragadózóról ne is szóljak). És nem találom elsőrangúnak a verselést, a rímeket sem, nem értek egyet ezzel az álságos, mindig nyugat-ellenes élű "Kelet-Nyugat" dilemmával. "Zárva Keletre, Nyugatra nyitva / ez a magyarság keserű titka" ... stb. Kompország, miegyebek - jó lenne egyszer s mindenkorra túllenni ezeken. Dubrovay nagyságrendekkel jelentősebb muzsikus annál, hogy beérje efféle, alig leplezetten napi pártpolitikai célokat szolgáló szövegekkel. (Október 21. - Zeneakadémia nagyterem)

Porrectus

HAGYOMÁNYTISZTELŐ 20. SZÁZAD

Október 5-én fiatal magyar kamarazenekar, a Camerata Jupiter adott hangversenyt a Magyar Tudományos Akadémia dísztermének tekintélyt és tiszteletet parancsoló falai között. Akár a véletlen műve volt ez a helyszínválasztás, akár tudatos megfontolásé, mindenképpen szerencsésnek bizonyult, amennyiben a műsoron szereplő kompozíciókat talán kissé különös, de a műveknek bizonyos szempontból tökéletesen megfelelő kontextusba helyezte. A hangversenyen PETROVICS EMIL Sirató és tűnődő című vonószenekari kompozíciója és 5. kantátája, valamint Honegger fuvolára, angolkürtre és vonószenekarra komponált Concertója és 2. szimfóniája hangzott el. Mindkét zeneszerző azon 20. századi komponisták közé tartozik, akik valójában sosem kívánták szétfeszíteni a zenei élet hagyományos kereteit, s a klasszikus tradíciókon nevelkedett közönség számára könnyen befogadható kompozícióik harmonikusan illeszkedtek a méltóságteljes terem által hangsúlyozott 19. századi keretbe.
Az est nyitánya Petrovics 1997-ben az ELTE zenekarának felkérésére komponált Sirató és tűnődő című alkotása volt, amelyet a szerző maga vezényelt. (Az előzetesen meghirdetett műsortól eltérően Petrovics csak saját műveinek volt karmestere a hangversenyen.) A kompozíció ABA szerkezetű első tétele, gyászos, panaszos ritmikája és harmóniavilága Bartók Concertóját juttatta a hallgató eszébe, míg a második tétel keringő-reminiszcenciái immár klasszikusnak számító utalással az élet és halál körforgásának örök rendjére engedtek asszociálni.
A már a második világháború után, 1949-ben született Honegger-concerto, amelynek szerzői műfajmegjelölése (Concerto da camera fuvolára, angolkürtre és vonószenekarra) szinte már a barokk kort idézi, keltett talán - kissé paradox módon - a leghatározottabban 20. századi asszociációkat ama művek közül, amelyeket a hangverseny programja kínált. Mindazonáltal a kompozíciót, különösen annak második tételét hallgatva az a benyomás keríthette hatalmába a közönséget, hogy ez a romantikus hangvétel szándékosan eltávolított, valójában már nem létezhet, hogy az a szépség, amit hall, nem valódi, és a virágok, amelyek a szeme előtt látszanak kinyílni, csipkéből vannak. A két szélső, hangjában, karakterében sok tekintetben jellegzetesen franciás tételtől meglehetősen különböző Andante törékenységét és finomságát leginkább a fuvolaszólót interpretáló Kaczander Orsolya érzékeny, hajlékony íveket rajzoló, plasztikus játéka adta vissza, ugyanakkor a szólóhangszerek egymást váltó, majd összefonódó dallamainak megszólaltatásában a fuvolás értő partnere volt angolkürtön Dienes Gábor.
A szünet után a közönség újra Petrovics-alkotást hallhatott: a Törökországi levelek címet viselő 5. kantátát, amelynek szövegét Czigány György állította össze Mikes Kelemen levelei nyomán. A basszusra és kamarazenekarra írt kompozíció dramaturgiai felépítése a szöveg és a zenei szempontjából egyaránt rendkívül érdekes: az öt tételt ugyanis egy rendszeresen visszatérő motívum ("Jó éjszakát, édes néném!") kapcsolja össze, mintegy egymás tartalmi variációivá formálva őket. (Ez alól csak a különös, szinte a teljes mozdulatlanság érzését keltő, a basszusszólót csak egyetlen cimbalommal kísérő harmadik, és az egész kompozíciót lezáró ötödik tétel jelent kivételt.) A kapcsolódási pont megválasztása azonban kissé szokatlan, hiszen a levelek címzettje valójában nem létezik, és ezáltal a mű azt a benyomást kelti, mintha éppen ez a nemlétezés, a semmi volna a "variációsorozat" alapja. Arra, hogy a kantáta valóban értelmezhető a tökéletes magány, a nemlétező kapcsolatok, a légüres tér megkomponálásaként, az ötödik tételben elért drámai tetőpont és az elhaló lezárás szavai világítanak rá leginkább: "mintha volna más is, mint az, ami éppen eltűnik örökre". A hallgatóság lelkesen fogadta az először csaknem húsz évvel ezelőtt, 1981-ben elhangzott kompozíciót, amelyhez jól illeszkedett Massányi Viktor buffó-modorosságoktól mentes hangszíne és drámai előadása.
Zárószámként a Camerata Jupiter Honegger 1941-ben komponált és híres műpártoló honfitársának, a svájci Paul Sachernak ajánlott, vonószenekarra és ad libitum trombitára írott 2. szimfóniáját szólaltatta meg. Bár az Honegger-műveket karmester nélkül interpretáló zenekar játéka nem volt mindvégig tökéletes, mégis a teljes koncert folyamán töretlenül jellemezte egy olyan tulajdonság, amely hangversenyen sokszor nagyobb súllyal esik latba a kifogástalan csiszoltságnál: a zenészek képesek voltak megteremteni az egyes kompozíciók egyedi légkörét, hangulatát. A szimfóniát lezáró, himnikusan szárnyaló trombitaszólóval útjára bocsátott közönség mindent összevetve kellemes emlékekkel távozhatott erről a kortárs zenei, és mégis annyira "klasszikus" hangversenyről, amely ékesen bizonyította, hogy 20. századi alkotásokból is lehet olyan koncertműsort összeválogatni, amely szélesebb közönségréteg érdeklődési körének is meg tudna felelni, mint amennyien egy ilyen estére elmerészkednek. (Korunk Zenéje, október 5. - MTA díszterme)

Rákai Zsuzsa