|
Literátus emberek inkább szépíróként, muzsikusok legfeljebb Bartók Béla színpadi
műveinek történetéből, így is, úgy is jobbára csak érintőleg találkozhattak gróf
Bánffy Miklós nevével. Megjelenik Bartók Béla leveleiben, nyilatkozatában, Balázs
Béla, A kékszakállú herceg vára és A fából faragott királyfi szövegírójának
naplójában, emlékezéseiben, főként a táncjáték keletkezéséről és bemutatásáról.
Bartók akkor "a m. kir. Operaház"-at "Augias istállójá"-hoz hasonlította, "ahol
csak egy embernek van tekintélye és intézkedési joga ... a kormánybiztosnak, de
viszont ez a - különben jó akaratú és v. b. t. t. úr ritkán néz be a színházba"
(Buşiţia Jánosnak, 1917. május 6.) Ez a "különben jó akaratú és v[alóságos] b[első]
t[itkos] t[anácsos] úr" volt gróf Bánffy Miklós. Bartók a magánszereplőkkel és
a karmesterrel, Egisto Tangóval együtt neki köszöni az előadást: "gróf Bánffy
Miklós, a díszletek és jelmezek művészi megtervezője pedig nagy szeretettel támogatta
munkájukat" (Magyar Színpad, 1917. május 12.).
Sokkal részletesebben emlékezett a mű keletkezésére és előadására Balázs Béla,
különböző időkből származó közléseiben. Ismételten megerősítette, hogy a táncjáték
szövegét Bartók Bélának írta; hogy a mű megkomponálása, elfogadtatása és bemutatása
az ő munkájának eredménye.
A táncjáték 1912. december 16-án jelent meg a Nyugatban. Itt talált rá
Bánffy, aki akkoriban az Operaház műsorához keresett új, kisebb műveket. Lehetőséget
látott benne magának díszletek tervezésére, festésére, mert - ugyancsak Balázs
szerint - "ötletes jó dekorateur volt".
Előadása szerint Balázs Béla az Operaház lépcsőjén találkozott Bánffy intendánssal,
amikor A fából faragott királyfi szövegkönyvét vitte a Színházba. Bánffy
megkérdezte, hogy van-e már zenéje a táncjátéknak. Balázs "ekkor gyorsan azt hazudta,
hogy van, Bartók zenéje". Bánffy először szó nélkül ott hagyta, "és már szaladt
fel a lépcsőn" - majd meggondolta magát, és a díszlettervekre gondolva visszafordult
Balázshoz, elfogadta a librettót. Mindezt nem most látjuk, halljuk először. Ismerjük
már Demény János életrajzi dokumentációjából (Bartók Béla művészi kibontakozásának
évei... in ZTT VII. 1959, 31-33.), és Kroó György tanulmányából (A fából
faragott királyfi keletkezéséről, in Magyar zenetörténeti tanulmányok Mosonyi
Mihály és Bartók Béla emlékére, 1973, 290.). Most azonban nem a művek és szerzőik,
hanem az intendáns iránti érdeklődés emlékeztet vissza rájuk.
Az Operaház személyzete "fellázadt" a mű ellen - mondja másutt Balázs Béla. "A
gróf, akit nagyon bosszantott az Opera szabotázsa, mert már megtervezte a dekorációkat,
de erélyesen nem léphetett fel Bartók mellett, akit ő sem becsült többre, mint
személyzete és a közvélemény, egy sóhajtó pillantást vetett az íróasztalán heverő
díszletterveire, aztán felém fordult, szemébe nyomta monokliját és figyelmesen
fixírozott. Aztán még egy pillantást a rajzokra és megnyomta az asztali csengő
gombját." Ez volt hát Bánffy válasza Balázsnak arra az ajánlatára, hogy vállalja
a táncok betanítását.
Balázs Béla utólagos emlékezései némi fanyarsággal, nem egyértelmű rokonszenvvel
emlegetik Bánffy Miklóst. Naplójának egyidejű bejegyzéseit olvasva, véleménye
még kettősebbnek látszik az intendánsról. Valószínűleg 1916. január 12-éről: "Hallom
Bánffy megint intendáns. Ő az egyetlen, akihez fordulhatok." (Balázs Béla: Napló,
1914-1922, második kötet, 117.). Augusztus végén: "Bánffy az erdélyi mágnás tegnap
még szellemes, tehetséges, tréfáló kedvteléssel rajzolgatta a balett szcenáriáját".
(II. 184.). [1917] január 7. Vasárnap: "Tizenegykor jött be Bánffy az operába,
és du. 3 óráig dolgoztunk. Ha egyszer-egyszer nekiül, akkor nagyszerűen tud dolgozni.
Sok kedves jó ötlete volt ... Grófi fölény, grófi hidegvérű pimaszság..." (II.
211.). Vagy egy egészen meghökkentő "vallomás", még 1916. szeptember 3-ról: "Hallom,
hogy valami erdélyi szabadcsapat alakult valami erdélyi gróf vezetése alatt. Érzem,
ha Bánffy verbuvált volna, elmentem volna." (II. 186.).
Minél több emléket, véleményt gyűjtenénk még össze Bánffyról kortársaitól, annál
inkább sürgetne a kérdés: ki is volt, milyen is volt hát ez az "erdélyi mágnás"?
Lexikonjaink a második világháborút követő években nem sokat mondanak róla. Érthetően
szűkszavúak egy olyan történelmi főnemesi család fiáról szólva, mint a Bánffyaké.
Közlékenyebbekké válnak a lexikoncikkek az utóbbi évtizedben. Az Új Magyar Irodalmi
Lexikonból már részéletesebben megtudjuk, hogy 1873. december 30-án született
Kolozsvárott. Budapesten érettségizett, 1895-ben szerzett jogi doktorátust. Iskolai
tanulmányai idején festeni tanult Székely Bertalantól. 1901-1906-ban képviselő,
1906-tól Kolozsvár és Kolozs megye főispánja. 1912-1917-ben a Nemzeti Színház
és az Operaház intendánsa. 1916-ban IV. Károly király koronázásának kormánybiztosa.
1921. április 14.-1922. december 14-ig külügyminiszter, különböző diplomáciai
megbízásokat teljesít. 1928-1944-ig az Erdélyi Helikon főszerkesztője,
az erdélyi református egyház főgondnoka. 1944 végén az Utunk munkatársa.
1950-ben visszaköltözik Budapestre. Itt él Reviczky utcai lakásában haláláig,
1950. június 5-ig. 1935-40 között írja meg az Erdélyi történet című regénytrilógia
három kötetét: Megszámláltattál - És híjjával találtattál - Darabokra szaggattatol.
Színpadterveket, jelmezeket készít, illusztrálja Tamási Áron és a maga írásait.
Megint csak kérdéses lehet, hogy ennyi puszta életrajzi adat hogyan kerül egy
így-úgy tanulmányféle írásba. De talán valamennyire már Illés Endre érdekes Bánffy-"arcképe"
is felelhet a kérdésre: A dilettáns. Arcképvázlat Bánffy Miklósról (Kortárs,
1965, IX. évf. 1. sz.). Illés Endre Bánffyval folytatott beszélgetései, találkozásai
élményét foglalja össze, természetesen művei ismeretében. "Bánffy nem volt rossz
író, ő nagyméretű dilettáns volt" - summázta véleményét mindjárt írása kezdetén.
Habitusát, karakterét olyan írókéval hasonlítja össze, mint Proust, Lampedusa
vagy Kafka. "Csak Bánffy Miklós nem volt olyan érdekes és izgalmas, mint Proust,
Lampedusa vagy Kafka." Megfigyeli benne a felforgatás, az újítás hajlamát, bizonyos
ördögiséget. Elbeszéléséből feljegyzi az egykori koronázási botrányt, amikor a
szertartás, a Mátyás templom díszes pompájába bevezette a háború csonka-bonka,
elnyomorodott, harctérről jött tanúit a királyi kitüntetések átvételére. Kifejti
Illés a "dilettáns" jelző és jellem értelmét. "A dilettáns gyönyörködő
ember ... aki kedvét leli mindabban, ami művészet és erőfeszítés." "A dilettáns
sohasem illeszthető be a tehetséges - tehetségtelen ellentétpárba. ...
jobban megközelíthető Demokritosz fogalompárjával: tele-üres. Ő a tele.
Állandóan tele van a világgal ..."
Valóságos jelentést, tartalmat Illés Endre "névadása" akkor kap, amikor Bánffy
regényes társadalomrajzát olvasva, félre nem érthető önéletrajzi utalásait megértve
vállaljuk, hogy vele együtt járjuk be az első világháborút megelőző korszak előkelő
társasági életének különböző színhelyeit, kerülünk különböző helyzeteibe. Sűrűn
váltogatva találjuk magunkat az erdélyi arisztokrácia családias összejövetelén,
cigányos mulatságban, úri vadászaton. Képviselőházi, politikai pártharcok, viták
részesévé válunk, megjárjuk a kaszinók kártyacsatáit és részt veszünk a műkedvelő
énekes grófnő szalonjának zeneestélyén. Van alkalmunk különbséget tenni az erdélyi
főnemesség közvetlenül emberi és a hercegi rangú dunántúli rokonság feszes, szertartásos
viselkedési rendje között, és mindebből leszűrni a bibliai, ószövetségi történet
tanulságát, Belsazar jóslatának beteljesedését a "békebeli" világ úri társaságán.
Mindez egymagában kevés volna ahhoz, hogy éppen a Muzsika hasábjain emlékezzünk
a "dilettáns" Bánffy grófra, erre a furcsán sokoldalú művészemberre, ha nem különböztetné
meg író kortársai zömétől látás- és gondolkozásmódjának sajátos zeneisége. Ne
gondoljunk azokra a bekezdésekre, ahol szakszerű akar lenni, megmosolyogtat a
zenei szakszótár esetlen használatával. Ilyenkor akár a szó rosszabb értelmében
is dilettánsnak látszik. Igazán zenei módon viselkedik karakterek, embercsoportok,
egyes emberek zenei magatartásának szüntelen számbavételével és felhasználásával
szereplői jellemzésében. Eléggé szokatlan ez a zenei érzékenység és tájékozottság
irodalmunk verbális-retorikai hagyományában.
Bánffy zenei világa - ahogy Illés Endre idézi Demokritoszt - "tele van". Beleférnek
a családi hagyomány emlékei: "... az öreg Pongrácz Laji, a híres prímás... rágyújtott
a "Kék nefelejts, kék nefelejts"-re, mert ez volt a Laczókné nótája még leánykorából,
amikor ő is, mint olyan sokan, szerelmes volt szerzőjébe, Bánffy Gyurkába." (I.
1. - 57. A továbbiakban a regényciklus részeit római, köteteiket és lapjaikat
arab szám jelöli, az Erdélyi Helikon kiadása szerint.) Az említett Bánffy Gyurka
egyébként Bánffy György báróként jelenik meg a Zenei Lexikonban. Népszínművek
szerzője. "Kék nefelejts"-dalának szerzőségét vitatják.
Öreg vándorszínészt, régi ismerőst látogat a regények főszereplője, Abády Bálint,
unokatestvérével, Gyerőffy Lászlóval. Egyszerű szoba. "Az ágy lábán túl megbarnult
hegedű lóg egy szögön, a vonója átfűzve a húrjain. ... László ... a hegedűt kérdezte
... »Az a hegedű? ... - az csak emlékül van nálam - Abády kegyelmes úr adta
nekem, az úrfi nagyapja.« »Nem is tudtam, hogy a nagyapám zenéhez
és értett. Soh'sem beszélt erről.« »Oh! Gyönyörűen játszott. Nem afféle
cigánynótákat, hanem Bach-ot, meg Mozart-okat vagy micsodát. Kottából is tudott.«
(I. 1. - 87-88.)
Egy-egy zenei szituáció máskor is fel-felnyit emberi titkokat. Abády Bálint egy
este Kiskeresztúron, Kendy Sándor házában kénytelen istállót keresni egy sérült
lónak. Kendy Sándort már az első rész első kötetében, a vendéggyülekezőben bemutatta
a krónikás. "Mint őse, ő is nyakas erőszakos nagyúr .... A háta mögött, Kajszá'-nak
hívták". Abády belép az előcsarnokba. "Az emeletről zongora hangja hallatszott.
Egyik Chopin Nocturne, kissé érzelgősen hangsúlyozva, de brilliánsan folyékony
futamok. »Csodálatos - gondolta Bálint - a süket asszony zenél«".
Felmegy az emeletre. "Az asztalon ernyős, magasszárú lámpa. Ez alatt ül a fiatalos
Kendy Sándorné a hímzőrámája mellett és ölti a szemeket. Az óriási régi zongora
előtt pedig a sötét ablakoknál az öreg Kendy. Ő az, aki játszik. Annyira meglepő,
annyira váratlan, hogy ez a durva beszédű, parasztoskodó, kemény nézésű öreg úr
érzelgős Chopint játszik, hogy Bálintnak elállt a lélegzete." (II. 1. - 173-174.)
Regényciklusában Bánffy különböző szintű vonulatokban vezeti végig társasági karakterisztikája
zenei szálait, alkalmak és személyek szerinti jellemzését. Az egyikbe tartoznak
az úri szalonokban énekelt, játszott történelmi és kortárs műzene műfajai, darabjai
és műkedvelő arisztokratái. Egy másikban a bálok, nagy mulatságok cigányzenés
összejövetelein a valcerek, a nóták vannak otthon. Egy harmadik, inkább csak sejtetett
ágon bukkannak fel időnként valami még nem hallott, meg nem jelölt zenei világ
jelzései, makabreszk és vizionárius utalások, éppen születő vad táncok, talán
egy születő új zene hírnökei.
A rétegek a regények másik főszereplőjének személyében egyesülnek. Ő az a bizonyos,
árván maradt unokatestvér, Gyerőffy László, akivel már a vándorszínész látogatása
közben, a hegedűepizódban találkoztunk. Talán egy valóságos rokon regényalakja,
vagy alterego, az író saját művészi hajlamainak megszemélyesítője. Kezdetben idegenül
feszeng a gyülekező erdélyi társaságban: többnyire inkább Magyarországon élt.
De a hangulat iránta "rövidesen megenyhült". Jól hegedült cigányosan is, ezúttal
is hamarosan a cigánybanda elé állt és játszott. "Nem olyan andalgó, érzelmes
nótákat, amilyenek eddig hangzottak, hanem tréfás, kemény, riszáló dalokat. »Csicsónénak
három lánya« ... Nem énekelt hozzá, hanem itt-ott a szöveget mondta gúnnyal
vagy dacosan. - Kissé Fráter-utánzó volt ő is, ahogy olyan sokan akkoriban, de
nem olyan szolgai imitátor, mint a többiek..." (I. 1. - 67.). Ugyanezt fogja majd
játszani később, egy szamosújvári korcsmában, lezüllötten, mint aki valóban "híjjával
találtatott" (II. 2. - 60.).
Ugyanő az, Gyerőffy László, aki a házi hangversenyek alkalmával zongorán kíséri
az énekest. Így dalesten a dunántúli rokonoknál. "A terem legvégén áll a hosszú
Bösendorfer. Mellette kissé visszahajolva a szép Berédyné támaszkodik hozzá..."
"A zongorán háromágú alacsony két kandeláberben gyertyák égnek, mert midőn bevezették
a villanyt, elfelejtettek kontaktot helyezni a zongora közelébe. - Ezek mögött
ül László. Halkan futamozik, míg begyűl a társaság." "Mikor mindenki a helyén,
a szép Fanny visszalépett Lászlóhoz; mellette állva elkezdett énekelni. A »Mondnacht«
Schumanntól, ez volt az első szám." Az együttes muzsikálás részletes leírása,
"még több más dal" következik. "Brahmstól a »Feldeinsamkeit«,
egy Paladilhe, a »Psyché«, "utána még két gyönyörű Schumann".
Később még Richard Strauss is műsorra kerül (I. 1. - 175-178.).
Különböző dalestek, házi hangversenyek továbbra is napirenden vannak a kötetekben,
változatos műsorral, jelezve egyben az író zeneirodalmi tájékozottságát. De Gyerőffy
igazi elhivatottságát barátai zeneszerzői tehetségében látják. Már az első társasági
jelenet, a Csicsóné és más bohóckodásai után biztatja Abády: "Játssz valamit a
te dolgaidból!" "A »Valse macabre«-t." Idegen hangzás. "Modern,
fájdalmas zene, váratlan átmenetekkel is néhol, sértő szeptimok keserűségében
haladva." Nem illett a cigányzenés alkalmakhoz (I. 1. - 67-68.).
A dunántúli dalest után másnap László nagy szerelmével, Kollonich Klárával marad
a zongoránál. Játszik Klára biztatására. "Egy székely balladából csináltam ezt".
"Furcsa vontatott szólam, folyton visszatérő zenei mondat. Szokatlan, kissé sértő
harmóniák, át-átugorva nonákban, más-más hangnemekbe. Valami dacosan bánatos,
sokszor ismétlődő hangok is, egysorban megütve hosszasan, majdnem vég nélkül,
melyekből mikor már dosztig volnál vele, hirtelen fölsír valami sóvárgó zokogás,
átszökve álomba, vágyba, búsongásba, hogy ismét visszatérjen abba a monotonul
ütögető azonos hangsorba. És a végén kérdés, derékon széjjeltört akkordban."
Egyéb, lírai darabok után "...László egy erdélyi csűrdöngölőbe kezdett: »ha
volna egy kis ördögöm, kalitkába zárnám, s mentül jobban vickándozna, annál jobban
ráznám...« A szavakat is hozzá mondta néha és a pajkos ritmust össze-vissza
variálta, rettentően szapora taktusban: fönt, alul, középen, az egész klaviatúrán
végig kacagtatta, kettészakasztotta bosszantóan, összetoldotta ismét, glisszandókkal
belesikoltott itt-ott és alul olyan erőszakos kromatikákkal dörgött... Nagyon
nagy kedvvel csinálta az ilyet. Tudta, hogy jól csinálja. Ilyenkor tört ki belőle
az a lappangó szilajság, mely sem a mozdulataiban, sem a beszédében soh'sem jelentkezett.
Egyedül ha zenélt, csak akkor szabadult ki belőle." (I. 1. - 187-188.).
Még számos más hely is kínálkoznék hasonló idézetül, de éppen a most olvasott
bekezdés téteti fel velünk a kérdést különös élességgel: csakugyan "ő sem becsülte
többre" Bartókot, "mint személyzete és a közvélemény"? (Balázs). Nem lehetséges,
hogy Gyerőffy László zenei arcképén a Bartók zenéjével való egykori találkozás
emlékei elevenednek meg az intendáns keze nyomán?
|
