1852. október 8-án Liszt még így írt készülő Magyar Rhapsodiák című sorozatáról Mátray Gábornak, aki - a művész kérésére - küldött neki "népdalkiadványaiból".²

"Igen tisztelt úr! [...] Utolsó mulatásomkor (1846) Magyar és Erdélyországban a magyar dallamok [kiemelés tőlem, H. K.] ugy szólván lelkem vérévé váltak, midőn azokat több cigány zenekarok játszák előttem, hányszor nem álmodám be magamat azokba, s hányszor nem gyönyörködém álmélkodva rajtok? Milly csodateljes varázs-kaleidoscoppját állítják azok öszve a szomoruság, inség, mélyelműség, dagály, dac, kecs, ábrándozás, komolyság, enyelgés, életbú és életbajoknak. Nemzeti zenénk [!] e mély, benső, hatalmas s szabad, tartalomdús és emelkedéssel teljes költészetét művészileg visszaadni nekem is feladatomul lőn. Kielégítőleg eszközlém-e, erről tanuságot teend ama több évi munkám, melly e tél folytán "magyar rhapsodiák" egyetemes címe alatt (egy-egy 10-15 levélre terjedő 14 füzetben) Bécsben Haslingernél egészen ujon készítve fog megjelenni."

1847-ben, amikor a sorozat kéziratával elkészült, szükségesnek látta, hogy kísérőszöveggel lássa el. Ezért 1847. július 17-én - éppen Carolyne Wittgenstein hercegnével való megismerkedése után, amikor Marie d'Agoult-val való kapcsolata évek óta a mélyponton volt³ - Galacból, meglepő módon, arra kérte a grófnét, írjon számára maximum 3-4 kolumnás "tout petit essai"-t, amely elő- vagy utószóként szolgálna. Ehhez ő maga, aki "teljességgel képtelennek érzi magát" erre a munkára, instrukciókkal látná el.⁴ Marie erre már nem vállalkozott. Mire az "egészen rövid esszé" 1859-ben, Párizsban megjelent,⁵ önálló kötetté duzzadt - Wittgenstein hercegné megfogalmazásában. Hogy magában a megfogalmazásban volt-e egyáltalán Lisztnek valami része, azt majd csak a kritikai kiadásból fogjuk megtudni. A könyv egész felépítése, stílusa, gondolkodásmódja a hercegné szellemét tükrözi. Ami - legalább elméletileg - bizonnyal Liszttől származik benne, azok a zenére vonatkozó elméletek, konkrétumok, a különféle országokban szerzett személyes élmények, tapasztalatok. Ezek azonban - felhígítva, szintén a hercegné tálalásában - a 348 oldalas könyvnek csak valamivel hosszabb, második felében találhatók.
Liszt gyűjtötte a cigányokra vonatkozó korabeli irodalmat; bekérte Mátray Gábornak és Czeke Sándornak a magyar zenéről és az itteni cigányság interpretációs szerepéről szóló írásait is.⁶ Tudatában volt tehát, hogy ezek a szakemberek cáfolták azt a már létező nyugati elméletet, mely szerint a magyarországi cigányok játszotta, cigányzenének nevezett muzsika nem magyar, hanem indiai eredetű. Hogy - ennek ellenére - mikor és mitől lett neki is az a meggyőződése, hogy a nemrég még magyarként emlegettett dallamok (lásd Mátraynak írott, fentebb közölt levelét) indiai eredetűek, nem tudjuk. Tény, hogy élete végéig makacsul ragaszkodott ehhez a súlyos tévedéséhez.
Liszt nem filológus volt, hanem romantikus művész. Kivételesen nyitott és toleráns európai szellem, akitől távol állt mindenfajta társadalmi, vallási, nemzetiségi, etnikai diszkrimináció. Az ő szemében - akárcsak a rokon szellemű, félig magyar költő, Nikolaus Lenau⁷ munkáiban, a romák a megzabolázhatatlan szabadságvágy megtestesítői voltak. A cigányzenészek "kedves kollégái"; ő maga pedig, saját meghatározása szerint, "félig franciskánus, félig cigány",⁸ "a magyar királyság első számú cigánya".⁹ Az ő "rapszodoszuk"¹⁰ kívánt lenni, azzal, hogy egy ősi, elveszett cigány eposz töredékeinek vélt dallamaikat "rekonstruálta" Magyar Rapszódiáiban. Többszörösen tévedett, hiszen ezek a - maximum néhány évtizedes -, cigányok játszotta, az ő interpretációjukkal szorosan egybefonódott magyar népies műdalok se nem cigány, se nem népi eredetűek, se nem ősiek. Lényegében nem tett mást tehát, mint Ipolyi Arnold nagyváradi püspök, aki töredékes adatok alapján romantikus, fiktív magyar eredetmitológiát alkotott.¹¹ Ezt is megcáfolták ugyan tudományosan,¹² ellenszenvet azonban nem keltett (sőt az Akadémia kitüntette!), hiszen - Liszt hamis elméletével ellentétben - nem sértette a magyar nemzeti érzelmeket. A művészben fel sem merült, hogy könyvével sokkolhatja a magyar közvéleményt (nem is értette, mi sértőt találhatnak benne!), mindenesetre azzal igyekezett a magyarokat eleve "kiengesztelni", hogy legendás nagyvonalúságukat, a cigányokkal és zenéjükkel kapcsolatos, egyetlen népéhez sem hasonlítható türelmüket hangsúlyozta.
Wittgenstein hercegné - a könyv szerzője - Liszttel ellentétben nem toleráns európai művész volt, hanem a cári Oroszországban, nemzeti-vallási előítéletek szellemében nevelkedett, fanatikusan katolikus lengyel nagybirtokos arisztokrata. Ráadásul iszonyú, logikai bukfencekkel, képzavarokkal, ellentmondásokkal, cikornyákkal teli, dagályos stílusban író, a tényeknek sokszor fittyet hányó, a maga "bölcsességeit" gátlástalanul és terjengősen fejtegető szláv kékharisnya. Rettenetes sületlenségeket hordott össze mind a magyarokról, mind a cigányokról, s a magyar helység- és személyneveket, szavakat a felismerhetetlenségig eltorzítva közölte.¹³ A szabadságot szerető romák abszolút negatív "ellenpontjaként", a könyv egyhetedét (tíz fejezet, 21.-52. oldal) a témához egyáltalán nem kapcsolódó módon (ne felejtsük el: Liszt eredetileg a Magyar Rapszódiák előszavául szánta!), előítéletek fűtötte indulattal, a "másik" hazátlan népnek, az izraelitáknak szentelte. Ebben egyebek közt - Wagner Das Judentum in der Musik című dolgozatához¹⁴ hasonlóan - kifejtette, hogy a zsidóknak nincs kreatív tehetségük. A Liszt közlendőjétől és szellemiségétől idegen rész élét a zeneszerző egy, a témakörbe vágó, szép, személyes élményével, a bécsi Sulzer zsidó kántor¹⁵ meghallgatásának leírásával igyekezett tompítani.
A könyv megjelenése után Párizsban, elsőként a Revue des Deux Mondes augusztus 1-jei számában jelent meg róla megsemmisítő bírálat, P. Scudo tollából.¹⁶ Magyarországon már a híre, és jóval később maga a könyv is telitalálatként explodált: a legnagyobb elnyomás időszakában, 1849 és 1867 között mintegy félidőben - , amikor beteljesedni látszott a nemzethalál Herder megjósolta végzete.¹⁷ Liszt akkor tette közzé ezt a téves elméletét, amikor a magyar nemzeti identitást jelentő nyelv, sokszor a viselet is tilos volt. Amikor éppen ezért a cigányok játszotta magyar nóta és tánc avanzsált a magyar nemzeti identitástudat első számú - mert cenzúrázhatatlan - kifejezőjévé. Ennek megfelelően előadói, a cigányok ambivalens helyzetben voltak Magyarországon. Egyfelől mint a nemzeti zene par excellence előadói, páratlan népszerűségnek örvendtek. Az alkoholhoz hasonló és attól elválaszthatatlan mámor okozóiként meghatározó szerepet játszottak a tehetetlen letargiájában birtokára visszahúzódó, "sírva vigadó" magyar nemesség életmódjában.¹⁸ Másfelől viszont valamennyi itt élő kisebbség közül őket vetették meg legjobban: szinte állatnak tekintették a romákat. Mindennél jellemzőbb, amit majd Brassai Sámuel ír le a Liszt könyve ellen készült pamfletjében: "az erdélyi nemes embernek kell lenni kopójának, bivalyának és cigányának".¹⁹
Ha megpróbáljuk beleképzelni magunkat a sötét Bach-korszak, az elnyomás és a romantikus nacionalizmus légkörébe, a túlnyomó többségében zeneileg műveletlen hazafias közép- és kisnemesség helyébe, talán érzékelhetővé válik, mit jelentett itt és ekkor egyszercsak a hír: a szegény, elnyomott, üldözött, nemzethalálra ítélt magyarságtól most még egyetlen megmaradt, szent kincsét, a zenéjét is elvitatják. Mégpedig nem kisebb rendű és jelentéktelenebb ember, mint "hírhedett zenésze a világnak", aki "bárhová jut, mindig hű rokon", akihez a nemzet koszorús költője ódát írt, és akit a nemzet díszkarddal övezett volt.²⁰ És nem elég, hogy azt állítja: a magyarnak - épp csak a magyarnak! - nincs is zenéje; mindennek tetejébe éppen a legalacsonyabb rendű, megvetett, kóbor népségnek, a cigányoknak meri azt tulajdonítani! Vagyis szerinte a magyar ezt a zenét - a cigánytól lopta! Legfeljebb a dajka szerepe jut Liszt szerint a magyarnak, amiért a cigányságot országában megtűri, s annak zenéje ott kivirágozhatott! Ebben az értelemben reagált az egész magyarországi sajtó, augusztustól az év végéig; nemcsak a magyar nyelvű: a német és zsidó (polgári) kisebbség német nyelven megjelenő orgánumai úgyszintén. A magyar lapok újságírók és nótaszerző vagy -szerető földbirtokos "szakemberek" felháborodástól izzó írásaival voltak tele, akik többnyire nem is olvasták Liszt könyvét (franciául is kevesen tudtak közülük), csak hírét hallották. Bartalus István 1866-ban, a Budapesti Szemlében visszatekintve mondja:

"Ha Liszt cigányokról írott munkája jobb időkben jelent volna meg, kétségkívül vagy csak nevetséget okozott vagy egészen elhangzott volna. De a Bach-rendszer alatt a nemzetiségünket eltörleni szándékozó rendszabályok közepett ellenkezőleg hatott."²¹

Jellemző kulcsmondata a reakciónak, ami a Pesti Napló augusztus 10-i számában jelent meg: "Zenénket is elperlik már?"²² A Vasárnapi Újságban, augusztus 21-én, a magát S-y J. szignóval jelző szerző hosszabb cikkben fakad ki Liszt ellen anélkül, hogy a könyvet látta volna, s "a legnagyobb botrány"-nak nevezi.

"Szegény magyar! - írja többek közt - tűrni fogod-e, hogy a nemzetek előtt nemzeti zenédet, dalodat, tánczodat eldisputálják? Ki vagy te akkor, minő életrevalóság van benned, ha mindenedet, még nemzeti zenédet, dalodat, tánczodat is mástól loptad vagy kölcsönözted?"²³

Szeptemberben, a Pesti Naplóban Simonffy Kálmán "országos botrány"-ként értékeli, és felmondja Liszttel a barátságot.²⁴ Még maga Jókai Mór is kifakad, Kakas Márton néven, versben, Az Üstökös augusztus 17-i számában.²⁵

A Pesti Naplóban, szeptemberben jelent meg Szénfy Gusztáv elutasítása.²⁶ Egy másik "szakértő", akiktől a felháborodott urak "kompetens választ" vártak Liszt könyvére, jó ismerőse, gróf Fáy István volt. Ő, az arisztokrata, a Vasárnapi Újság szeptember 25-i számában néhány logikus érvvel, de nagyon baráti hangon igazítja helyre a művész tévedését, és nagyvonalúan mentegető szavakat is talál:

"de azért hazafiságát ne bántsuk, mert ő sok áldozatot tett a haza oltárára, ámbár nem szóval, de tettel volt hazafi. Ő reá büszke lehet a nemzet. Talán csak elhamarkodásból történt állítása."²⁷

Lovag August von Adelburg egész - Pesten, Lampelnál kiadott, Czeke Sándor előszavával ellátott, német nyelvű - brosúrát szentel a cáfolatnak.²⁸
Fáy grófnál határozottabban és nagyobb szakértelemmel, kompetenciával veszi védelmébe Lisztet novemberben, a Hölgyfutárban a jó barát, Reményi Ede. Bár "nagy hibá"-nak tartja elméletét, szerinte mégis "csodák csodája", hogy Liszt "ennyit is tud a magyar zenéről, Magyarországról." Ő maga, mint gyakorló előadóművész, világosan megkülönbözteti a "cigány-zene" "cigány ingredientiáját": ez

"az ornamentatio, a cigány fölfogás a műdarabok előadásában, és az olyan álmodozó, bús nóták, melyekben sem a rhytmus, sem a hangmértékek nem határozottak".²⁹

Bulyovszky Gyula lapja, a Nefelejts szeptember 11-i számának címlapján valóságos védőbeszédet közöl, a "Kedves Olvasó"-nak címezve.

"[...] még ha tévedt volna is - írja többek közt -, nem érdemli meg, hogy abban a modorban támadtassék meg, mint vele történt", "ez bántó kisszerű személyeskedés, a dolog lényegének szakértéssel cáfolása [...] helyett."³⁰

Bartalus István - egyike a tanult muzsikusoknak, akiktől "tudományos cáfolatot" várnak, szintén figyelmeztet szeptember 21-én a Budapesti Hírlapban:

"állítását sokképen meg lehet és kell vitatnunk, mielőtt Liszt fölött pálcát törnénk."³¹

Ők a kivételek; általában elszabadulnak az indulatok. Egy Ujfalussy Lajos nevű úr például, Ó-Pályiból - ki tudja, milyen jogon? - a Vasárnapi Újság október 2-i számában közölt levelében Liszt zeneszerzői képességeit is siet kétségbe vonni:

"mert hiszen ismert művekből áttett nehéz változatait, s az esztergomi főtemplom fölszentelési ünnepélyére készült egyházi énekét talán maga sem tartja maradandó becsű műveknek.³²

Három cikkben található valami más, érdekes mozzanat. Az egyiket, a Magyar Néplapra hivatkozva, a Pester Lloyd közli, október 9-én.³³ Dr. Szabó Alajos professzor olvasói levele ez, aki elmondja: Pozsony környékén hallott valódi cigány zenét, illetve táncot; ennek tanulmányozására hívja fel Lisztet és a szakembereket. A másik ugyane lap december 4-i számában jelent meg; szerémségi tudósítójuk arról számol be, hogy ott a szerb nép nem a cigánnyal muzsikáltat magának, hanem maga énekli, játssza - dudán, cimbalmon, guzlán - a maga dalait és táncait.³⁴
A Pester Lloyd (amely a németül beszélő lakosság, így a neológ zsidóság lapja volt), négy hosszú, folytatásos fejezetet szentel a könyv bírálatának.³⁵ A magyarságot ért sérelmekre a többiekhez hasonlóan reagál. Itt azonban (a II. részben, vö. a 34. jegyzettel), már ekkor szóvá teszik az önkényesen a könyvbe ékelt, az izraelitáknak szentelt fejezetcsoportot. Arra a vádra, hogy a zsidókból hiányzik a nemzeti zene megteremtéséhez való képesség, a cikkíró, az asszimilációra leginkább törekvő magyarországi kisebbség nézeteit kifejezve, a Bach-korszakban eléggé merészen, így replikázik:

"Liszt igyekszik bebizonyítani, hogy a jelenkori zsidók nem alakították ki fajtájuk nemzeti zenéjét; ez azonban nézetünk szerint mindazok számára teljességgel természetes, akik tudják, hogy a zsidók megszűntek államot alkotni az államban, ellenkezőleg, ahhoz a nemzethez tartoznak, amelynek országában élnek, s amelynek valamennyi érzésében és reményében osztoznak."

Végre, 1860-ban, megszólalt az a szaktekintély, akinek tollából az egész nemzet várta Liszt könyvének megalapozott és megsemmisítő válaszát: Kolozsvárott megjelent Brassai Sámuel Magyar- vagy cigányzene? című, 56 oldalas brosúrája.³⁶ A - számos hozzászólóval ellentétben - franciául kiválóan értő, éles elméjű, sokoldalúan felkészült, remek tollú debatter polihisztor iróniája számára valósággal kínálta magát a hercegné stílusa, a magyar nyelv, helyesírás és történelem, a cigányság itteni életének nem ismerete. Hosszú passzusokat idézett a könyvből saját fordításában, és tett nevetségessé a pamfletben. Ám ő is elsősorban a nemzeti presztízs megsértésével vádolta Lisztet, ami érzelmi reakció, nem pedig tudományos cáfolat. S az utókor szemében óhatatlanul van valami tragikomikus abban, hogy Brassai is - akárcsak a dilettáns nótaszerzők, de éppígy Bartalus István³⁷ - Liszt valóságos tévedésének cáfolatakor maga is téves premisszából indult ki: hiszen kizárólag a magyar nótát tartotta nemzeti zenének. Nyilván konzervatív szemléletével függött össze a nemzeti kisebbségek és az alsóbb magyar néposztályok megvetése, semmibevétele. Mai szemünkben (bár történelmietlen, ettől csak nem tudunk szabadulni!) valósággal döbbenetes, hogy - Erdély közepén! - az akkor bizonnyal viruló magyar parasztdalra nem figyel, azt nem is tartja említésre méltónak.³⁸(Nem kevésbé meglepő tájékozatlanságra vall, hogy "egyik legrégibb dallamunk"-ként a Rákóczi nótát említi.)³⁹ Ugyanakkor közöl néhány, Reguly Antal által nemrégen gyűjtött vogul dallamot; s bár a magyar nyelvi rokonság ügyében nem foglal állást, ezek értékes voltával bizonyítja: a magyarságnak is nyilván volt ősi zenéje!⁴⁰ Lisztet cáfoló zeneelméleti fejtegetéseiből is az tetszik ki, hogy ebben a tudományágban a polihisztor nem volt szakember. Társadalmi nézeteihez hasonlóan konzervatívak a művészetet illető ítéletei. Dolgozatában nem mulasztotta el, hogy néhány oldalvágást intézzen Liszt, a programzenész, a "jövendő zenésze", a "czikornyás" előadóművész s a pedagógus: a "húrszaggató iskola" mestere ellen.⁴¹
Brassai a könyv magyar fordításának megakadályozása céljából tette közzé pamfletjét. Ez nem sikerült: 1861-ben, Pesten, Heckenastnál megjelent a teljes szöveg, Székely József rossz magyar fordításában, németül pedig Peter Cornelius rövidített, átdolgozott változata látott napvilágot. (Ez utóbbiból, a zsidó olvasók iránti tapintatból, Cornelius kihagyta az izraelitákról szóló részt.)⁴² A nagy vihar akkorra már elült, a lapok csak a rossz magyar fordítást szidták.
Mentséget Liszt számára a hatvanas években is csak azok találtak, akik zeneszerzőként elismerték. Így Mosonyi Mihály, a Zenészeti Lapokban megjelent, a mester iránti rajongó tisztelet ihlette írásában,⁴³ és a kiváló filológus professzor, Ponori Thewrewk Emil A hang mint műanyag című tanulmányában. Ez a zene területére nem téved, de szigorúan tudományos érvekkel, logikusan bizonyítja a magyar nyelv és nemzeti zene ritmusának rokonságát.⁴⁴
Amikor a "cigánykönyv" körüli botrány kirobbant, Lisztnek az Esztergomi mise bemutatója (1856 augusztus) körüli kellemetlenségek és sértések éveiből már voltak tapasztalatai arról, hogy hazájában a rajongás hogyan csaphat át ellenségeskedésbe, intrikába. Akkor az egyértelműen a komponistának szólt. Ám a cigányzene-kérdésben a magyarul nem értő, itthon csak ritkán, vendégként tartózkodó (és akkor is leginkább arisztokrata körökben forgó) világfi nem tudott elmélyülni, azonosulni a magyar közgondolkodással. (S minthogy nem ment gyűjtőútra, "batyuval a hátán", ahogyan tervezte volt, hazája eldugott falvaiba, még kevésbé volt alkalmas az ismeretlen, igazi magyar folklór felfedezésére.) Mint már a Simonffy Kálmánnak írott replikából is kiviláglott: fel sem fogta, mit tartanak, mit tarthatnak könyvében sértőnek. Éppen ezért érezte mélységesen igazságtalannak az ellene folytatott országos kampányt. Hogy mennyire fájt neki, az bizonyítja, hogy legjobb magyar barátjának, Augusz Antalnak éppen abban a nagyon személyes hangú levelében beszél erről, amelyben megköszöni a báró Daniel Liszt tragikus, korai halála alkalmából írott kondoleáló sorait.

"A hazafiság kétségtelenül nagy és csodálatra méltó érzés - írja, 1860. január 14-én -, de ha túlfűtöttségében már nem ismeri a szükséges határokat, és egyedüli tanácsadója a lázas indulat, előfordul, hogy szelet vet és vihart arat [...] Azonban szilárdul hiszem, hogy be tudom tölteni feladatomat, és állandóan azon leszek, hogy dicsőséget szerezzek hazámnak [...] munkámmal és művész voltommal. Ha nem egészen olyan módon is, ahogyan azt némely hazafiak értelmezik, akik számára a Rákóczi induló körülbelül azt jelenti, mint Omár kalifának a Korán; ha nem egészen úgy is, mint azok, akik - mint Omár az alexandriai könyvtárat - szívesen tűzre dobnák a teljes német zenét, azzal a szép érvvel: vagy benne van a Rákóczi indulóban, vagy nem ér semmit. Ha nem ezen a módon is, ettől, azt hiszem, nem kevésbé kötődöm Magyarországhoz. Sőt, hadd mondjam el Önnek: a zaj, amit a cigányokról írott kötetem nyomán csapnak, ráébresztett, hogy magam sokkal igazibb magyar vagyok ellenfeleimnél, a "mániákus magyaroknál", hiszen a lojalitás a mi nemzeti karakterünk egyik jellegzetes vonása."⁴⁵

(folytatjuk)

___________
JEGYZETEK

¹ E tanulmány rövidített változatát felolvastam a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság konferenciáján, 1997. október 4-én. Eredeti formájában a mintegy 150 oldalas dolgozat német nyelven - Eckhardt Mária javaslatára - Detlef Altenburg professzor felkérésére készült, Liszt írásai kritikai kiadásának (Franz Liszt Sämtliche Schriften, hrsg. von Detlef Altenburg. Wiesbaden, Breitkopf und Härtel) tervezett, dr. Bettina Berlinghoff gondozta utolsó kötete számára. A tanulmányt az összes kért, egykori sajtódokumentum németre fordított változatával együtt, 1993-ban leadtam. Korrektúra - legfrissebb értesülésem szerint - legkorábban 2001 nyarán remélhető.
² Mátray (Rothkrepf) Gábor zenetörténész (1779- 1875). A levél magyar fordítása megjelent a Hölgyfutár 3, 1852. október 16-i, 237. számában. "Hírharang", 957. Eredetije - úgy látszik - elveszett, mert a gyűjteményekből hiányzik.
³ Carolyne von Sayn-Wittgenstein hercegné, szül. Iwanowska (1819-1887), Liszt második élettársa. Marie d'Agoult grófné, szül. de Flavigny (1805- 1876), Liszt első élettársa, három gyermekének édesanyja.
⁴ Daniel Ollivier (szerk.): Correspondance de Liszt et de la Comtesse d'Agoult 1840-1864. Paris, Grasset, 1934, Tome 2, 389.
⁵ Franz Liszt: Des Bohémiens et de leur musique en Hongrie. Paris, Bourdillat, 1859.
⁶ Mátray Gábor: "Bihari János, magyar népzenész életrajza". In: Kubinyi Ferenc és Vahot Imre (szerk.): Magyarország és Erdély képekben, II. köt. Pest, Emich, 1853, 156-161. Mátray Gábor: "A magyar zene és a magyar czigányok zenéje". In: fenti mű, IV. köt., 1859, 118-128. - Czeke Sándor (1830-1900): "Über ungarische Musik und Zigeuner". 1858. Magyar fordítás: Rózsaági Antal, "A magyar zene és a czigányok", in: Szépirodalmi Közlöny 1858. okt.-nov. és Böhm Gusztáv: Aradi Híradó, 1858-1859. - Liszt levele Erkel Ferenchez, amelyben Czeke dolgozatait kéri: Wien, 1856. 09. 16, in: Prahács Margit (szerk.): Franz Liszt Briefe aus ungarischen Sammlungenn 1835-1886. Bp. - Kassel - Basel stb., Akadémiai Kiadó-Bärenreiter, 1996, 88. sz., 92. - Mátray német fordításban megküldte Lisztnek "A magyar zene és a magyar czigányok zenéje" c. dolgozatát 1853-ban; ez és a rá vonatkozó levelezés elveszett. Vö. Várnai Péter: "Egy magyar muzsikus a reformkorban". Utószó Mátray: A muzsikának közönséges története és egyéb írások reprint kiadásához. Vál., jegyz. Gábry György. "Magyar Hírmondó", Bp. Magvető, 1984.
⁷ Niembsch von Strehlenau (1802-1850)
⁸ "On me définirait assez bien en allemand Zu einer Hälfte Zigeuner, zur andern Franziskaner." Levél Carolyne Wittgensteinnek, 1856. 08.13. In: La Mara [Marie Lipsius] (szerk.): Franz Liszts Briefe. Leipzig, Breitkopf und Härtel. Bd. 4, 1899, 229. sz., 316.
⁹ Levél gróf Festetics Leónak, Wien, 1846. 08. 05. In: Prahács: i. m., 22. sz., 57.
¹⁰ Levél Marie d'Agoult-nak, Dáka, 1846. 10. 08. In: Daniel Ollivier, i. m.: 368 és Des Bohémiens, 344.
¹¹ Ipolyi (Stummer) Arnold nagyváradi püspök, történetíró (1823-1886): Magyar Mythologia. Pest, 1854.
¹² Csengery Antal, publicista és politikus (1822-1880). Az Ipolyi-Csengery vitáról vö. Hanák Péter: "Egyetemesség és nemzeti jelleg". (Az MTA 152. Közgyűlésén elhangzott előadás röv. vált.) In: Magyar Hírlap, 1992. május 16, "Ahogy tetszik".
¹³ A hibásan közölt szavak, nevek példáit lásd a II. rész 4. jegyzetében.
¹⁴ Richard Wagner: "Das Judentum in der Musik", 1850. In: Gesammelte Schriften und Dichtungen. Leipzig 1871-1883. Bd. 5, 83-108.
¹⁵ Salomon Sulzer osztrák kántor (1804-1890). 1825-1881-ig a bécsi Új zsinagóga főkántora, a zsidó templomi zene reformátora.
¹⁶ "La musique des Bohémiens, par M. Franz Liszt." In: Revue des Deux Mondes, 29., tome 22, Seconde période, 1859. aug. 1. "Revue - Chronique", 757-763.
¹⁷ A német költő 1784 és 1791 közt írott, Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit c. műve 2. kötetében, a "Finnen, Letten und Preussen" c. fejezetben (Berlin-Weimar, Aufbau Verl., 1965) fejtette ki azt az elméletét, mely szerint Magyarország betöltötte misszióját azzal, hogy megvédte Európát a törököktől; az ország és a nyelv el fog tűnni.
¹⁸ Vö. Podmaniczky Frigyes: Naplótöredékek 1824-87. 3. köt. 1850-1875. Bp. Grill, 1888. 29: "Egészen olyan időket élünk, mikor a czigányzene képezi lehangolt kedélyünk utolsó menedékét." 141: "[...] Olyanok valánk, mint az opium-evő, a ki e delejes mámorban ringató s a képzelődések országába szerteszét barangoló varázsképletek világából felébredvén, lehangolt, mert túlfeszített idegzete révén a tehetetlen önkívüliség állapotára van kárhoztatva." 145: "[...] a mikor azután nagy kelete volt a »magyar nótának«, mert hisz igaz marad az mindig, hogy »sírva vigad a magyar«. - Akkoriban a viszonyok minden képen kedveztek a sírva vigadásnak, úgy annyira, hogy a czigány elmaradhatatlan tartozékává vált minden falusi összejövetelnek."
¹⁹ Brassai Sámuel, nagy hírű kolozsvári polihisztor (1800-1897). Pamfletje: Magyar- vagy Czigányzene? Elmefuttatás Liszt Ferencz "Czigányokról" írt könyve felett. Kolozsvár, Ev. Reform Főtanoda ny., 1860, 26.
²⁰ Vörösmarty Mihály (1800-1855): Liszt Ferenchez. Megjelent: Athenaeum, 1841. jan. 3. - A díszkard átadása: Pest, 1840. jan. 4.
²¹ Bartalus István zenetörténész (1821-1899): "A cigány és viszonya zenénkhez". Budapesti Szemle, 1865-1866. 3. Közlemény, 1866. 35-73.
²² Pesti Napló 10, 1859. aug. 10. "Különfélék": "Liszt könyve a czigányzenéről megjelent. Még nem láttuk [...]"
²³ Vasárnapi Újság 6, 1859. aug. 21., 34. sz., "Tárház", 403-404.
²⁴ Simonffy Kálmán (1832-1881) nagyabonyi birtokáról küldte a levelet. Ceglédi főjegyző, népszerű magyar nóták autodidakta szerzője. Írása in: Pesti Napló 10, 1859. szept. 6, 202. sz.: "Dr. Liszt F. és a magyar zene". Ugyanitt közli Lisztnek írott "szakító" levelét, franciául és magyar fordításban, amelyben többek közt ez áll: "Adieu pour toujours!" És közli Liszt augusztus 27-i, azonnali válaszát is, ("ha majd elolvasta a könyvemet, észreveszi, hogy elsősorban a hazám iránt érzett buzgó ragaszkodás ihlette"), kérdőjelekkel ellátva és kommentálva: "Nagyon szép! Neki az egész nemzeti zene ügy csak bliktri. No majd lesz szerencsém rövidesen megmutatni, hogy mi honi zeneszerzők nem így érzünk."
²⁵ Az Üstökös, 17. sz. 1859. aug. 27. III. kötet. A vers a címlapon található. Jókai Mórral (1825-1904) Liszt később jó kapcsolatban volt, járt is a lakásában, 1873-ban, abból az alkalomból, hogy Jókainé Laborfalvy Róza (1817- 1886) előadta Liszt A holt költő szerelme c. melodrámáját.
²⁶ Szénfy (Kohlmann) Gusztáv jogász, autodidakta zeneszerző, zenei író (1819-1875). Kellő tudományos apparátus nélkül ugyan, de ő már valódi népdalgyűjtéssel (Erdély: székely és román énekek) is foglalkozott. Jellemző módon dolgozatát az Akadémia bíráló bizottsága (tagja tk. Mátray Gábor, Brassai Sámuel) elutasította. Cikke: "Liszt a czigány zenéről", in: Pesti Napló, 208. sz., 1859. szept. 9, 4.
²⁷ Gróf Fáy István, zongoraművész és zenei író (1809-1862). Liszt tanítványát, Hans von Bülow-t bízta volt meg, 1854. márc. 19-én (La Mara [szerk.]: Briefwechsel zwischen Franz Liszt und Hans von Bülow. Leipzig, Breitkopf und Härtel, 1898, 17. sz., 8-9.), szerezze meg a gróf hatalmas "Zigeuner-Ungarische" gyűjteményét. Ugyanitt találó jellemzést ad a könnyelmű, eladósodott grófról: "toujours jovial, et incorrigible". Fáy cikke in: Vasárnapi Újság, 6, 1859. szept. 25., 39. sz., 464-465.
²⁸ August Ritter von Adelburg (Abranovics, 1830-1873): Entgegnung auf die von Dr. Franz Liszt in seinem Werke "Des Bohémiens et de leur musique en Hongrie" (Die Zigeuner und ihre Musik in Ungarn) aufgestellte Behauptung dass es bloß eine Musik der Zigeuner gibt. Mit einem Vorwort von Alexander von Czeke, Verfasser der in den Westermann'schen Monathsheften erschienenen Abhandlung: "Über ungarische Musik und Zigeuner" "Et tu mi fili Brute". Pest, Robert Lampel, 1859. 1-30.
²⁹ Reményi (Hoffmann) Ede hegedűvirtuóz (1828-1898) Görgey tábori hegedűse volt, ezért 1849-ben emigrációba kényszerült. 1860-ban kapott amnesztiát. Róla szól Liszt, könyvének CXXXIII. fejezetében. A Hölgyfutár 1859. nov. 11-i, 133. sz. 1087-ik oldalán: "Tárca": "A magyar zenéről" címmel közli Reményi írását, egyik testvérének írt levél formájában. A világjáró, idegen nyelveket beszélő művész (a magyar nóták híres előadója, aki Brahmsszal megismertette őket), szakértelemmel és sok empátiával közelít Liszt írásához.
³⁰ Bulyovszky Gyula főszerkesztő, költő (1827-1883). Liszt a feleségével, Szilágyi Lilla színésznővel (1833-1909) is kapcsolatban állt, édesanyja Párizsból ajándékot is küldött vele Weimarba. Cikke in: Nefelejts, 1859. szept. 14, 24. sz., "Csevegés az olvasóval".
³¹ Budapesti Hírlap, 1859. szept. 21. "Tárcza". Zenészeti levelek. I. "Öreg barátomnak Kolozsvártt".
³² Vasárnapi Újság 6, 1859. okt. 2, 476, "Tárház": "Még egy szó Lisztről és a magyar zenéről".
³³ Pester Lloyd, 1859. okt. 9, 59: "Liszt und die ungarische Musik" címmel.
³⁴ Pester Lloyd, 1859. dec. 4: "Nochmals Liszt und die »Zigeunermusik«.
³⁵ Pester Lloyd, "Franz Liszt über die Zigeuner und ihre Musik". I.: 6. évf. 1859. szept. 25, 129. sz. - II.: 6. évf. 1859. okt. 6, 238. sz. - III.: 6. évf. 1859. okt. 21, - IV.: 6. évf. 1859. okt. 23, 253. sz.
³⁶ Vö. a 19. jegyzettel.
³⁷ Vö. a 21. jegyzettel.
³⁸ Hogy ez még a 20. század elején is így volt, vö. Bartók Béla: "Liszt-problémák". Székfoglaló a Magyar Tudományos Akadémián, 1936. In: Bartók Béla összegyűjtött írásai I. Közreadja: Szőllősy András. Bp. Zeneműkiadó, 1966.
³⁹ Brassai Sámuel: i.m., 44.
⁴⁰ Brassai: i.m., 35-36. Reguly Antal nyelvtudós, a finn-magyar rokonság kiváló kutatója (1818-1855); korai halála miatt gazdag urali anyagát Hunfalvy Pál és mások adták ki.
⁴¹ Brassai, i. m., 22: "a programzene, melynek szerzőnk a leglármásabb trombitása"; 51-52: "Tudjuk, hogy zongora játékában, mellyel virtuoz napjaiban egész Európát elbolondítá [...], a fő elem, a fő segédeszköz, a czikornya vala"; 55: "Mert valamint t. hazánkfia virtuoz korában egy hurszaggató iskolát állított vala a müvészet hátrányára a vak utánzók seregéből [...]"
⁴² Liszt Ferencz: A czigányokról és a czigány zenéről Magyarországon. [A fordító nevének feltüntetése nélkül.] Pest, Heckenast, 1861. - Franz Liszt: Die Zigeuner und ihre Musik in Ungarn. Deutsch bearbeitet von Peter Cornelius. Pesth, Heckenast, 1861. - Peter Cornelius zeneszerző (1824-1874), Liszt jó barátja, több írásának németre fordítója.
⁴³ Mosonyi (Brand) Mihály, zeneszerző (1815-1870): "Levél Paulina kisasszonyhoz", VII. In: Zenészeti Lapok II. 1862. 3. sz., 21-23. A szerző olyannyira lelkes, hogy - mint írja - még a nevét is Liszt könyve hatására változtatta magyarra.
⁴⁴ Ponori Thewrewk Emil (1838-1917): A hang mint műanyag. Költészet-zenészeti értekezés. A magyar zene eredeti magyar voltának bebizonyításával. Pest, Hartleben, 1866. - Három évvel Liszt halála után, a La Revue de l'Orient c. budapesti lap 1889. júl. 21-i számában (4. évf., 29. sz.), "Musique tsigane ou musique hongroise" c. tárcájában fenti írását ezzel a szép tiszteletadással zárja: "s'il faut concéder que Liszt s'était trompé sur l'origine de notre musique, il faut reconnaître d'un autre côté qu'il a acquis un mérite immortel en interprétant notre musique nationale au monde entier par son art sans pareil et par sa plume brillante." (Be kell ismerni, hogy zenénk eredetét illetően Liszt tévedett; másfelől azonban el kell ismerni, halhatatlan érdemeket szerzett azzal, hogy nemzeti zenénket [ő még ebben is korrekt: nem népi, hanem nemzeti zenéről beszél!] az egész világgal megismertette, páratlan művészetével és briliáns tollával.)
⁴⁵ Augusz Antal báró, tolnai földbirtokos és politikus (1807-1878)., akinek szekszárdi vendészerető házában Liszt többször is, politikailag nehéz időkben (1870, porosz-francia háború) lakott. A művész neki írott (francia nyelvű) levelei: Csapó Vilmos (szerk).: Franz Liszt's Briefe an Baron Anton Augusz 1846-1878. Bp. 1911 , Franklin ny. Az idézett levél: 31. sz., 95-96.