Nem siratni akartam, hanem dicsérni. Készültem a 95. születésnapra, felidéztem emlékeimet, mindazokat, amelyek közel fél évszázad alatt gyűltek össze. Immár legendás történeteket, helyzeteket, mondatokat, megjegyzés-foszlányokat - olyanokat, amelyek belém ivódtak, amelyek nap mint nap kísértenek, figyelmeztetnek, irányítanak szigorral, szeretettel, iróniával.
Dicsérni akartam és nem siratni.
Méltatni szerettem volna őt, és nem elszoruló szívvel búcsúzni attól az embertől, akihez mérhető Mestert sohasem ismertem, akit apának járó érzelemmel szerettem. Szüleimtől kaptam az életemet - ő adta fundamentumát zeneszerzői, művészi, tanári létemnek.
Sírok keservesen, de nem siratom Farkas Ferencet, mert itt marad velünk, nemcsak remekbe szabott műveinek pompázatos és felmérhetetlenül változatos sokaságával, hanem teljes valójával, viselkedésével, hasonlíthatatlan ízlésével, tudásával, életszeretetével - és a halál, az elmúlás gondolatával békésen, egyszerűen, színpadiasságtól mentesen együtt élő, tiszta lelkével.
Életműve lezárult, szellemének termékenyítő tüze azonban nyugodtan és méltóságteljesen figyelmeztet bennünket a következő évezredben való tájékozódás roppant nehézségeire: szemérmesen világítja meg azt a magányos ösvényt, amelyen a zene, a művészet tisztességgel, szeretettel haladhat az emberi élet szebbé tételének csapdákkal teletűzdelt útján. Szelíden, de határozottan utasította el a handabandázást, a hordószónoklatot, a demagógiát, a tudálékosságot, s ezek helyett - kétkedő, mosolyogtató, s ugyanakkor férfias fejcsóválások közepette - a kifejezés és fogalmazás pontosságát, a közlés felelősségét, a szépség mindenekfelettiségét, a műfaji elfogulatlanságot, a tökéletes anyagismeretet, a másként gondolkodók tiszteletben tartását, szívében rejtőző tiszta magyarságát, s más népek, korok irodalmának, zenéjének, viselkedésének, tulajdonságainak mélységesen átélt megértését választotta.
Nem méltatni akarom, hanem köszönetet mondani azért a ma még felmérhetetlen örökségért, amelyet ránk hagyott. Aligha van zeneszerető ember, aki ne találna kedvére való gyöngyszemet, élményt adó gyönyörűséget ebben a barokk mestereket is pironkodásra késztető, hatalmas életműben. Aligha van előadóművész, együttes, zenekar, amely nélkülözné alkotásainak örömteli hangját, pompás anyagszerűségét, tökéletes formálását, bűvös dallamosságát, kristálytiszta harmóniáit, ravasz ritmikáját és biztos sikert ígérő hatásosságát. Latin szellemisége nem rokonszenvezett a spekulatív újításokkal, de radikális elutasításban sem részesítette az ilyen kísérleteket. Sőt. Ha kedve tartotta, felhasználta ezeket a szerkesztési elveket is: olyanokat, amelyekkel felfrissítette, megfűszerezte szilárdan kicsiszolt stílusát, nyelvezetét, közlési modorát. Megfigyelhettem és megállapíthattam, hogy nála tökéletes egységben működött az alkotás és a gondolkodás, az élet és a komponálás, a képzelőerő és a szigorú, de sohasem doktrinér fegyelmezettség. A magyar zenetudomány megbocsáthatatlan mulasztása, hogy még vázlatosan sem tett kísérletet e nagyszerű életmű feldolgozására.
A sors különös kegyének érzem, hogy a Zeneakadémián tőle tanulhattam; hogy később tanársegédként mellette dolgozhattam; hogy átélhettem azt a légkört, amely inkább hasonlított egy görög filozófiai iskola szellemi világához, mintsem valamiféle feladatot számonkérő, nyögvenyelős, kellemetlenkedő, tanteremszagú atmoszférához. Utóda lehettem, és mint tanszékvezető igyekeztem megőrizni mindazt, amit teremtett: a szakmai komolyságot; a szabadság és a tolerancia sérthetetlenségét; a tehetségek kibontakoztatásának kötelességét és felelősségét; a tanári kar és a diákság harmonikus együttműködésének egyedül célravezető esélyeit.
A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola, amely immár Zeneművészeti Egyetem, egyik legcsodálatosabb tanárát, a magyar szellemi élet és a 20. század nagyvonalúan és bölcsen gondolkodó, nagyformátumú és hihetetlenül művelt muzsikusát, zseniális zeneszerzőjét vesztette el. Amit megteremtett és ránk hagyományozott, immár a magyar és egyetemes zenetörténet szerves és örökbecsű részévé vált.
Nem búcsúzni jöttem, hanem örvendezni azon, hogy Farkas Ferenc Tanár Úr, a Mesterek Mestere közel egy évszázadot töltött el velünk, s hogy két kézzel szórta szellemének varázslatos termését bőkezűen - szegénynek és gazdagnak, magyarnak és nem magyarnak.
Fejet hajtani jöttem elszomorodva, és nem siratni, hanem sírni. Megköszönni mindazt, amit kaptunk, és mindazt, amit élete utolsó percéig adott nekünk.
Isten veled, Tanár Úr! Ne felejts el bennünket, mint ahogyan mi sem feledünk el sohasem. Nyugodjál békességben!

1994