|
Csupán részleteket vett át a Magyar Televízió a Johann Sebastian Bach halálának
250. évfordulóján nemzetközi összefogással készített 24 órás televíziós műsorfolyamból.
Hogy utólag mégsem fog el a régtől beidegzett frusztráció amiatt, hogy nálunk
megint egyszer nem úgy történtek a dolgok, ahogy történniük kellett volna, annak
elsősorban az az oka, hogy a mégiscsak átvett műsorrészekből néhány órányit megnéztem.
A választás, bizony, nehéz volt; és nem csupán azért, mert roppant elfoglalt voltam
július 28-án, hanem azért is, mert a legrészletesebb műsorújságból sem lehetett
megtudni többek között a h-moll mise vagy a János-passió előadóit, fontosnak tetsző
műsorszámok akár csak megközelítő időpontját, szóval az alapvető adatokat. (Magában
a műsorban meg nyilván azért nem látták szükségesnek informálni a nézőt, mert
úgyis mindent tud az otthoni műsorfüzetből.)
A fő bajokhoz képest azonban mindez semmiség. Pedig a dolog nem indult igazán
rosszul. A számunkra első műsorszám, a mi óránk szerint délben kezdődő János-passió
közvetítése a tokiói Szuntari Hangversenyteremből tisztességes és vállalható előadás
tanúivá tett bennünket. Szuzuki Maszaki és az általa vezényelt Japán
Bach-kollégium változó, de mindvégig elfogadható színvonalú előadást produkált.
A régi hangszereken játszó zenekarban ültek unalmas bürokraták - például az Es
ist vollbrachtban játszó szólógambás - és kiváló hangszeresek, a tizenhat
fős, kétnemű altszólammal fellépő kórus kifejezetten jól szerepelt (a darab legmeggyőzőbb
tételei éppen a turbák voltak), az ejtőernyősök közül a manapság divatos német
evangélista, Gerd Tuerck elég jó, a Jézust éneklő Stephen MacLeod
még jobb, az altáriákat előadó Robin Blaze meg egyenesen élményszerű. A
japán énekszólisták közül Szuzuki Miduri (szoprán) nem volt igazán profi,
viszont a kisebb basszusszerepeket éneklő Urano Csijuki teljesítménye messze
túlszárnyalta a többi szólistáét, persze Robin Blaze kivételével. Szuzuki megbízhatóan
vezényelt és continuózott; ahol drámai szituációkat, karaktereket lehetett megjeleníteni,
ott időnként fel tudta forrósítani a levegőt, máshol viszont a holland síkságra
emlékeztetett az előadás a maga súly- és agogikaszegénységében. A koncertet hallva
azonban legfeljebb azon furcsálkodhattunk, hogy miért éppen ez az - alapjában
rokonszenves - előadás kapott helyet egy ilyen kivételes alkalomhoz kapcsolódó
műsorban. Most már tudom: az igazi kérdés az, hogyan lehetett ez a János-passió
az általam látott hat-hét órányi műsor legjobb élő nagyprodukciója.
A délutáni műsorszakaszt nem láttam. Este nyolckor azután, amikor Lipcsébe kapcsoltak,
azt gondolhattuk, most kezdődik a maratoni műsor tetőpontja. De nem az, hanem
a hanyatlása kezdődött. A Tamás-templomból közvetített h-moll misével az első
baj természetesen az, hogy ennek a műnek ehhez a helyhez nincs köze, csizmának
az asztalon nincs helye. (Azt természetesen - zenei szempontból - nem lehet kifogásolni,
ha egyházi zeneművet világi helyszínen vagy idegen vallás templomában adnak elő.
Az adott kontextusban azonban a Tamás-templom nem a létező lutheránus templomok
egyikeként jelenik meg, hanem egyértelműen önmagát alakítja, s a jelzett súlyos
hiteltelenség tökéletesen értelmetlenné teszi az önellentmondásba sodort helyszín
kiválasztását az ünnepi aktusra.)
Ennél jóval nagyobb baj, hogy az a provinciális kaliberű, akkurátus iskolamester,
akinek az egyébként kifogástalanul játszó zenekart vezényelnie adatott, a feszes,
indulószerű, valamint a táncos karakterek, továbbá a teljesen értelmetlen, sőt
nevetséges staccatók és akcentusok szerelmese, eme vesszőparipáinak a szöveg és
a zene karakterétől alig befolyásolva, mindazonáltal imponáló magabiztossággal
hódolt. (No és gregorián intonációt hallottunk énekelni, az elvárhatónál határozottan
hamisabban.) Nem is igen van értelme a mű egyes tételeit, az előadó-apparátus
egyes részeit külön-külön értékelni; az előadás önmagában is inkompetens volt,
250. évfordulós műsornak meg csak szomorú tréfa. Itt kezdett el földerengeni,
hogy a műsor - hogy is nevezzem? - megálmodóinak? alkotóinak? producereinek? talán
nem is az volt a fontos, hogy a Mester műveinek méltó felidézésével a Szellem
ünnepét szolgálják, hanem valami más. Berlini barátom mondja, hogy ez a wessiktől
importált karnagy úgy lett Thomaskantor, hogy kitűnő elődje, Stasi-ügynöknek bizonyulván,
megfosztatott eme fontos tisztségétől. A választás vitathatatlanul szerencsésnek
bizonyult, hiszen odaát összehasonlíthatatlanul kevesebb volt a Stasi-ügynök.
Hogy egy rossz zenész azért kerülhetett a megemlékezések zenei középpontjába,
mert azon a helyen szolgál, amely helynek az előadott műhöz semmi köze - ez a
kommersz felületesség tiszta képlete, a mindennapok döntéshozóinak logikája, akik
számára éppen a lényegi szempontok megragadhatatlanok. (Hogy valami "fontosabb"
mögött még a leghagyományosabb német érték, a precizitás is háttérbe szorult,
arról a különben is illogikusan adagolt tételcím-inzertek egyike, a "Donna
nobis pacem" tanúskodott plasztikusan. Egy német televízióban ilyen inzertet kulturális
szerkesztőség nem állít elő: ilyet ott legfeljebb a szórakoztató műsorok szerkesztőségei
gyártanak. [Nálunk a kettő között ilyen alapon persze nem lehet különbséget tenni.])
Most már, azt hiszem, rövidebbre foghatom a mondandómat. Ezután egy számomra teljességgel
felháborító videóklip következett, amely némileg frivol, de főleg tökéletesen
üres és közhelyszerű módon villantotta fel az élet nagy pillanatait: születést,
halált, szerelmet, szexet, holmi Bach-"feldolgozás" hangjaitól kísérve, a magasztosat,
a kiemelkedőt mintegy feloldva, és így megsemmisítve az élet banális tényeiben.
A klip készítői nyilvánvalóan semmit, de semmit nem tudtak kezdeni Bachhal. Azután
- és már azelőtt, majd ismét és ismét - feltűnt a képernyőn a produkciós iroda
emblémája és a szponzorok névsora. Ezekben, úgy láttam, nem volt hiba. Majd következett
az egyetlen általam látott, méltó színvonalú produkció, Anner Bylsma a
c-moll csellószvittel. Volt tehát világhírű előadó is, egyetlen ember. Sokat nem
is költhettek vezető karmesterekre, zenekarokra, énekesekre, akik Bachban elsősorban
Bachot keresik, hiszen az igazi sztárok, a Jacques Loussier-trió, a Turtle Island
String Quartet nevű showgroup, a King's Singers, Bobby McFerrin és a többiek,
akik a késő este megkezdett lipcsei vásártéri Swinging Bach show-n, a 24
óra nyilvánvaló súlypontjában szerepeltek, sokba kerülnek. Volt easygoing
konferálás is, kiderült, hogy Bach tényleg nagyon nagy fej lehetett, hiszen ilyen
emberekre is hatással volt, megihlette őket - róluk pedig tudjuk, hogy igazi nagymenők.
Nem, nem, nem, nem őrültem meg. Igenis, virágozzék száz virág, virágozzék ezer
virág. Mindenki műveljen vagy élvezzen olyan művészetet, amilyet magáénak érez,
és senkinek ne legyen joga őt ezért megbélyegezni. De ezen a napon, éppen ezen
a napon nagyon nagy hiba volt, bűn volt Bachot eszközzé zülleszteni, a létező
bornírtság részévé tiporni. (Háromtételes mű csak részekre szaggatva, kimagozva
- lassú tételétől megfosztva - szólalhatott meg ezen az estén.) Ezen a napon,
és azon belül is azokban az órákban, amikor világszerte a legtöbben nézték az
adást, bűn volt azt sugallni (mit sugallni, fülsiketítően harsogni), hogy Bach
nem a mi világunk, hogy a maga természetes mivoltában elérhetetlen számunkra,
hogy miránk szabott fölfedezése nem életünk egyik nagy kalandja, hanem mástól
csócsáltan, készen kell ezt is vennünk, hogy katarzis nincs, katarzis nincs, katarzis
nincs. Feloldás sincs.
|
