A címben jelzett időszakban hat felvétel készült a Fidelióból s egy a mű első változatából, a Leonorából. Ez meglepően magas szám, különösen ha arra gondolunk, hogy a megelőző évtizedben, 1979 és 1988 között mindössze két Fidelio-felvétel készült (Decca-Solti, ETERNA-ARIOLA-Masur). Mi lehet az oka a megnövekedett érdeklődésnek? Csábító volna mély tartalmi aktualizálódásra gyanakodni és szellemtörténeti fejtegetésekbe bonyolódni, de attól tartok, a valódi ok sokkal prózaibb. Úgy vélem, a digitális technika, a CD győzelme után a nagy lemezkiadók nem érték be azzal, hogy csak a korábbi felvételeket adják ki kompaktlemezen, hanem az új technikával újra meg akarták hódítani az egész alaprepertoárt, s ezért majdnem mind előálltak a maguk új Fidelio-felvételével is.
A sort a Philips nyitotta meg 1989 novemberében felvett Fideliójával. A Drezdai Állami Zenekart, a drezdai opera kórusát és a szólistákat Bernard Haitink vezényli. Az előadás legjobb közreműködője a zenekar. Nemes, árnyalt, színes és érzéki hangzása felhőtlen örömet szerezne, ha a Fidelio interpretációja kimerülne ezekben a minőségekben, csakhogy Haitink vezénylése lagymatag, feszültség nélküli. A zenekar mindig szépen szól, de a darab hatalmas drámáját és eszmeileg elkötelezett éthoszát egyetlen pillanatra sem jeleníti meg. A puszta eufóniában kimerülő zenekari interpretáció keltette hiányérzetet azután határozott ellenérzésbe fordítja az énekesek többségének nem kielégítő teljesítménye. A címszerepet Jessye Norman énekli, de a nagy név problematikus vokális megformálást takar. A hang túl nagy, egyszersmind kontrollálatlan, valósággal szétrobbantja az énekszólamot. Az előadásmód hamisan patetikus, a prózai részekben már-már az operaénekes szövegmondás paródiájáig groteszk. De ez legalább egy szereposztási tévedés áldozatául esett profi énekes, sőt jelentős művész kudarca. Reiner Goldberg Florestanja azonban megmagyarázhatatlan abszurdum - mintha egy dilettáns szabadult volna be a produkcióba. Az orgánum a teljes kiképzetlenség benyomását kelti, úgyszólván minden hangot más színnel szólaltat meg, nyersen, mindig a gikszer határán járva. Éneklését mindvégig kínos hallgatni, érthetetlen, hogy egy Philips presztízsű lemezkiadó hogyan vállalhatott ilyen kritikán aluli teljesítményt. Ekkehard Wlaschiha Don Pizarro szerepében jó, tömör hanganyag birtokosa, de kulturálatlan énekesnek mutatkozik, s muzikálisnak sem tűnik. Éneklése közönséges, s valami belső lassúság benyomását kelti, még amikor összhangban van a zenekarral, akkor is olyan, mintha lemaradt volna, egész előadását szellemi pontatlanság jellemzi, s ezért teljesítménye a jelentős hangvolumen ellenére sem igazán átütő erejű - a hangi alakítás nem egy sötét, de rangos figurát idéz fel számunkra, hanem egy durva őrmestert. Don Fernando, a miniszter fontos szólamában Andreas Schmidt tökéletesen jelentéktelen. Marcellinaként Pamela Coburn és Jaquinóként Hans-Peter Blochwitz legalább a helyén van, de az egyetlen énekes-alakítás, amely méltó a műhöz, amely valóban plasztikus, körüljárható, eleven karaktert teremt, Kurt Mollé Rocco szerepében. Moll ábrázolása mind az apa-hang, mind árnyaltság tekintetében megfelelő örököse Gottlob Frick oly sok felvételen hallható, klasszikusnak tekinthető Roccójának. Ez az egy élményszerűen adekvát figura azonban nem menti meg az előadást, amely reménytelenül elmarad a mű követelményeitől.
A következő Fidelio-felvételt a Decca készítette 1991 áprilisától novemberéig. A karmesteri és a zenekari teljesítmény itt Christoph von Dohnányi és a Bécsi Filharmonikusok jóvoltából bizonyos tekintetben tökéletes. A partitúra átvilágítása, a hangzás artisztikuma, meglehet, felülmúlhatatlan, s noha a zenekar már alighanem magában is anyanyelvi szinten tolmácsolja a művet, Dohnányi minden számot mesterien intonál, különösen emlékezetesek a hármas (no. 5.) indításának markáns hegedűstaccatói - talán egyetlen felvételen sem ennyire szuggesztív Leonóra bátorságának és elszántságának az érzékeltetése. A karmesternek az egész zenei anyagról, a legkisebb részletig határozott felfogása van, s ezt félreérthetetlenül és tévedhetetlen arányérzékkel közli. S mégis, a tökéletességnek ez az áradása, miközben lenyűgöz, lassan hiányérzetet is kelt. A zenei karakterek változatossága ellenére a szépség valahogy túl folyamatos, a folyamat túl sima. Az előadásban minden pontos, s természetesen nemcsak a kottahűség, hanem az interpretáció értelmében is, de ez a pontosság olyan elegáns, a megoldás annyira mutatós és tetszetős, hogy nem tűnik fel a mű drabális volta, nem válik érzékelhetővé Beethoven küzdelme a tárggyal és az anyaggal, ami megfelel annak a küzdelemnek, amelyet a szereplők vívnak sorsukkal, nem válik egy pillanatra sem interpretációs problémává a darab híres és hírhedt problematikussága, amit Szabolcsi Bence oly szemléletesen fogalmazott meg: "a rétegek egymáson fekszenek, vagy egymásra zökkennek, anélkül, hogy simán át tudnának folyni egymásba, anélkül, hogy hangjuk, lüktetésük, állásfoglalásuk azonos volna". Dohnányi és a Bécsi Filharmonikusok mintegy ellebegnek ezek felett a problémák felett, s az előadásban a rétegek nagyon is simán folynak át egymásba, az interpretáció a változatosság kijátszása ellenére is erősen homogeneizál. Nem először esik ez meg a Fidelio-felvételek történetében, hasonló a probléma Leonard Bernstein 1978-as, ugyancsak nagyon szép - túl szép - felvételével, melyen szintén a Bécsi Filharmonikusok működnek közre. Az énekesek színvonala és teljesítménye vegyes. A címszerepet Gabriele Schnaut, a kiváló Wagner-énekesnő formálja meg, jól győzve orgánummal és énektechnikával a szólam roppant nehézségeit, nagyon színvonalas operai produkciót nyújt, de azt a sajátos színt, az odaadásnak, a lelkesültségnek, az emelkedettségnek azt a sajátos színét, amit aligha nevezhetünk másnak, mint e szerepet minden más operaszereptől megkülönböztető éthosznak, a beethoveni idealitásnak a fényét nem kapjuk meg tőle. Florestant Josef Protschka énekli. Intelligens, kulturált, muzikális tenorista, de hangi lehetőségei igencsak korlátozottak. Elég pontosan el tudja énekelni, hogy mit kellene hallanunk, miközben nem annyira azt, mint inkább a nekünk szóló szellemi instrukciót appercipiáljuk. Reiner Goldberg rettenetes kínlódása után persze megkönnyebbülés ilyen szellemi minőséggel találkozni, de nem mondható, hogy Protschka hangi alakítása beteljesült művészi tett volna. Hartmut Welker Don Pizarrója ennek az előadásnak is gyenge pontja, a hang szürke, a személyiség kevés - a figura távolról sem kapja meg azt az erőt, súlyt és jelentőséget, amelyet a darab világában be kellene töltenie. Kurt Rydl Roccója hangilag is, előadásmódban is keményebb figura a szokásosnál s talán lenni-kellőnél, de amit veszít a figura apaszerepéből, azt megnyeri Pizarro ellenfeleként. Rocco emberi metamorfózisa, hogy tudniillik a joviális kispolgárt a civil kurázsi kis, mindennapi hőssé, de a maga életkörében mégiscsak hőssé teszi, most nem történik meg, de a Rydl által teremtett alak markáns, hatásos. Ruth Ziesak könnyű és eleven szopránja érzékelteti, hogy valamivel több van Marcellinában, mint ami Jaquino szférájában vár rá, s a magasabbra emelkedés vágya nem megalapozatlan. Uwe Heilmann Jaquinója a másik oldalról erősíti ezt meg. Don Fernando szólamát a pályája ereszkedőjén járó jelentős bariton, Tom Krause énekli, őrizve még a személyiség erejét, de már kevéssé koncentrált orgánummal.
A Decca Fideliója magasan felülmúlja a Philipsét, igen kvalitásos előadás, bizonyos aspektusaiban szinte tökéletes, de a mű legmélyebb problémáiig nem vezet el.
1994 júniusában a Teldec készített új felvételt a darabból. Az Európai Kamarazenekart, az Arnold Schoenberg Kórust és a szólistákat Nikolaus Harnoncourt vezényli. Régen volt már, amikor Harnoncourt a lemezek kísérőfüzeteiben alaposan átgondolt, összefogott és kerek kis esszéket közölt a felvett művekről, a sztárrá vált karmester már jó ideje csak interjúalanyként mondja el lazán és szubjektívan megjegyzéseit a darabokról, és vázolja előadási koncepcióját. Szereti a tradícióval élesen szembenálló, kihegyezett megfogalmazásokat, ez esetben például azt mondja: "Ez az opera a hitvesi szeretet nagy dicsőítő éneke. Az összes többi cselekményelem csak ezt domborítja ki. Beethoven eszméi ellen való, ha elnyomás- vagy szabadító operát csinálunk belőle." Fölöttébb kíváncsi lennék arra a Fidelio-felvételre, amely az első és a második felvonás fináléjában érzékletessé és egyértelművé teszi ezt a szembeállítást. De hát Harnoncourt maga jelentette ki a Die Bühne című osztrák színházi lap számára adott interjújában: "Ich bin vom Prinzip her ein oppositioneller Mensch" (1999/12). A zenei interpretációban azonban az érzéki művész legyőzi a doktrinér teoretikust. Harnoncourt már a nyitánnyal olyan izzó drámába ragad, amilyet Toscanini híres 1944-es élő felvétele óta csak Karl Böhm egy 1968-as San Franciscó-i előadásának ugyancsak élő felvételén hallottam. Ebben az előadásban Marcellina és Jaquino nyitókettőse, mely többnyire érdektelenségbe fullad, nem ártatlan civódás, hanem életbevágó, szenvedélyes veszekedés. Harnoncourt a kísérőfüzetben azt mondja, hogy a darab erősen oratorikus. Ehhez képest interpretációja - szerencsére - elementárisan operai, drámai-teátrális. Az egész előadás egyetlen eleven cáfolata annak az előítéletnek, mely a darabot nemes művészi tettnek, de rossz operának minősíti. Harnoncourtnál minden sűrű, forró, dinamikusan előre törő, a veszélyes szorításból csak a megváltó trombitaszóra engedő dráma. A karmester - akarta vagy sem - teljes mértékben rehabilitálta a Fideliót mint operát - interpretációja valóban újrafelfedezése a műnek. Az Európai Kamarazenekar érzékenyen és konstruktívan követi Harnoncourt impulzusait, az eleven drámaiság nem a precizitást elmosó spontaneitás eredménye, hanem éppenséggel tökéletes perfekcionizmussal párosul, és a pregnáns pontosság gyümölcse. Az énekesek produkciói nem teljesen egyenrangúak, de az egész előadás intenzitása ezt csaknem feledteti, minden teljesítményt megemel. Charlotte Margiono Leonorája a legnőiesebb valamennyi Leonora között, akit csak hallottam. Noha nem igazán hősnő, képes mintegy felfokozódni a szerep hősi pillanataiban. Mégis inkább hangjának melegsége, feminin szépsége ragad meg, s ennyiben megerősíti Harnoncourt felfogását, miszerint a darab központi témája a hitvesi szeretet/szerelem. Peter Seiffert is inkább egyszerűen csak szenvedő férfi, mint az a nemes lény, aki az igazságért harcolt (miként Don Fernando mondja róla) - szólamformálása intenzitásával tűnik ki, nem pedig emelkedettségével. A hitvestársak így valamivel polgáribb dimenzióban jelennek meg, mint Beethoven zenéjében, az operában ábrázolt két világ, egyfelől Rocco, Marcellina és Jaquino, másfelől Florestan, Leonora, Don Pizarro és Don Fernando életköre nem válik el egymástól olyan élesen, mint eredetileg a darabban. A különbségek elmosását eredményezi az is, hogy Polgár László Roccója - mint ezt a budapesti operaszínpadról is tudjuk - valamivel magasabb, előkelőbb Beethoven kisemberénél, másfelől Sergei Leiferkus (akit mi még Szergej Lejferkuszként ismertünk meg) kifejezetten gyenge Don Pizarro szerepében. Az énekes világkarrierje számomra teljesen érthetetlen; hogy a seszínű, magvatlan bariton, a személyiség hiánya, a definiálatlan éneklés miért vonzza a lemezcégeket és a karmestereket, már Jagóját hallgatva is rejtély volt számomra - még e baritonínséges időkben is. Barbara Bonney kristálytiszta, elegáns előadása Marcellina figuráját is megemeli némileg, csak Deon van der Walt Jaquinója van teljesen a helyén. Boje Skovhus Don Fernandója közelebb jár a Beethoven által teremtett zenei figurához, mint az előbbi két felvételé, de még mindig nem elég meggyőző. Leiferkus jelentéktelen Pizarrójától eltekintve minden énekes produkció színvonalas, de figurálisan egy árnyalatnyit pontatlan. Ezt azonban kompenzálja a karmesteri-zenekari produkció intenzitása, megvilágító ereje. Harnoncourt Fideliója a darab hangfelvételen rögzített interpretációtörténetének egyik legjelentősebb állomása.
A Teldec felvételét egy évvel követte az RCA Victoré, 1995 májusában, Colin Davis vezényletével. Ez az előadás persze nem veszi fel a versenyt a Harnoncourt-éval, de a mű valódi alkatának megközelítése szempontjából felülmúlja Haitinkét és Dohnányiét. Igaz, a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekara nem szól olyan szépen, mint a Drezdai Állami Zenekar, nem is beszélve a Bécsi Filharmonikusokról. De Davis a zenei anyagnak egy olyan aspektusára veti a hangsúlyt, amely a Fidelio esetében fontosabbnak látszik a Szépség aspektusánál: az architektonikus megformálásra. Davis mindig felépíti a zenét, ha lehet ilyet mondani, nem annyira a zene időbeliségét, mint inkább a formák kvázi-térbeliségét emeli ki. Ettől az eljárástól a zene mindenekelőtt súlyt kap, s a drámaiságot nem annyira az előretörő dinamizmus, mint inkább a formák nehézkedése, vonzása-taszítása, egymásnak feszülése hozza létre. S az előadás nagy értéke, hogy a formálásnak, a számok felépítésének-felépülésének ez az elsődlegessége nemcsak a darab zenekari szubsztanciájában érvényesül, hanem következetesen kiterjed az énekes produkciókra is. Ennek az eljárásnak nagy pillanatokat köszönhetünk. Egyetlen előadásban sem olyan elvarázsolt az első felvonásban a kánon-kvartett kezdete és egyetlen előadásban sem olyan hatalmas a második felvonásban a Leonora- Florestan-kettős érzelmi intenzitása, mint ezen a felvételen. Ennek az erős, a hangok viszonyaiban lekötött energiákat felszabadító megformáltságnak a gyümölcse, hogy Marcellina és Jaqiuno nyitókettőse minden heveskedés nélkül is súlyosan drámai, hogy Leonora és Florestan a sors terhét nagy lelkierővel viselő hőssé emelkedik, hogy Don Pizarro nyomasztóan, félelmetesen veszélyes ellenfél. Deborah Voigt személyében Gabriele Schnauthoz hasonlóan jelentős Wagner-énekesnő eleveníti meg Leonora szólamát, s hasonló eredménnyel is. A figura hősi jellege megvalósul, de sajátos éthosza, idealitása, páratlan beethoveni szelleme nem. Ben Heppnernek is elsősorban az orgánuma van meg Florestan roppant nehéz szólamához, a szerep lelkületét, emelkedettségét önmagától nem tudná elérni, ehhez a karmester által inspirált formálás, főként az ária architektonikájának szinte látható felépülése, átvilágítása kellett. Ezen a felvételen végre igazi Don Pizarrót hallunk Günter von Kannen jóvoltából. Az áriában még nem lép elég plasztikusan a zenekar elé, de a Roccóval énekelt kettősben, az első fináléban és második felvonásbeli jelenetében sötét, éles, átütő erejű, veszélyes figura. Elizabeth Norberg-Schulz talán a legelevenebb Marcellina az itt tárgyalt felvételeké közül. Jaquino szerepében Michael Schadét, a ma már jelentős Mozart-énekest halljuk. Thomas Quasthoff közelíti meg leginkább Don Fernando humanitás-hangját, nem üres, mélyről fakadó pátoszát. A felvétel legjellegtelenebb hangi alakítása Matthias Hölléé Rocco szerepében. Colin Davisnek minálunk nem nagy a presztízse. Annál inkább hangsúlyozandó, hogy nem melegen közvetlen hangú, némileg távolságtartó, mindenekelőtt architektonikus, tömegek-tömbök súlyviszonyaiban gondolkodó, erős megformálásra törekvő előadása illik a Fidelio sajátos alkatához, és komolyan veendő interpretációja Beethoven operájának.
Három év szünet után, 1998 novemberében a Naxos készített új felvételt a darabból. A produkciónak erős magyar vonatkozása van, a felvétel Budapesten készült, részben magyar stábbal, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar tagjaiból alakult Nikolaus Esterházy Sinfonia és a Magyar Rádió Énekkara közreműködésével. Sőt a karmester is magyar származású, még ha külföldön - jelenleg Bécsben - működik is: Michael Halász, azaz Halász Mihály. Operakarmesteri művészetét ismerhetjük már a Naxos korábbi Varázsfuvola-felvételéből. Jól ismeri a mű klasszikus előadási tradícióját és annak szellemében realizálja a partitúrát, minden részletre kiterjedő figyelemmel, stílusos műgonddal. Interpretációjából nem tudunk meg újat a műről, de szabatos és eleven képet kapunk róla, s ez pontosan megfelel a Naxos funkciójának, esztétikájának. Az előadás feltétlen erénye, hogy a darab műfaji jellege egyetlen pillanatra sem válik kétségessé: életszerű, drámai operaelőadásként elevenedik meg előttünk. A nemrég feltűnt Inga Nielsen szopránja karcsúbb, mondhatni lányosabb a szokásos Leonora-hangoknál, de megbirkózik a szerep hősi dimenzióival. Ezen a felvételen hallható az egyik legjobb Florestan: Gösta Winbergh. Az énekes Mozarttól jutott el Wagnerhez, s e szerepben optimálisan olvadnak össze a két stílus itt helyénvaló értékei. A világos, fénylő tenorhang plasztikus és választékos artikulációval párosul, s ez a nemes vokalitás megközelíti a figurának azt az etikus sugárzását, amelyet a legtöbb Florestan-alakításnál nélkülözni kényszerülünk. Mellette a kilenc év után Roccóként újra feltűnő Kurt Moll képviseli a jelentős operaénekesi formátumot. Alan Titus Don Pizarrója erős ábrázolás, de a hang fókuszálatlan, túl pasztózus, s ezért a figura durvább, közönségesebb a helyénvalónál. Marcellinaként Edith Lienbacher, Jaquinóként Herwig Pecoraro megfelel a szerep követelményeinek, de Wolfgang Glashof Don Ferrandója esetében újra nélkülöznünk kell a beethoveni szellemet. Mivel a Naxos felvételei általában nem ugyanabban a viszonyítási rendszerben értékelődnek, mint a nagy lemezkiadók felvételei, le kell szögezni, hogy az előadás hű képet ad a Fidelióról és megállja a helyét a versenyben. Sőt mindenképpen jobb, mint a Philips 1989-es felvétele vagy az, amelyről ezután kell beszámolnom.
A darab eddig utolsó felvételét ismét a Teldec készítette el 1999 májusában-júniusában. A felvétel, melyet a szólisták, a Berlini Állami Zenekar és a Német Állami Opera kórusa élén Daniel Barenboim vezényel, egy chicagói oratorikus előadás eszméjén alapul, amikor is az eredeti drámai dialógusok helyett narrátor kötötte össze a zeneszámokat. A felvételen a narrátor összekötő szövege elmaradt, a zeneszámok minden további nélkül sorjáznak a lemezeken. De a karmester még egy vonatkozásban módosított a darabon. Annyiban visszatért a mű első változatához, az 1805-ös Leonorához, hogy nem a Fidelio-, hanem a II. Leonora-nyitány vezeti be a darabot és nem a Marcellina-Jaquino-kettőssel nyitja a cselekményt, hanem Marcellina áriájával, s ezt követi a kettős. Egyik döntés sem bizonyult szerencsésnek. Nem mintha a Fidelio prózai dialógusai magasrendű drámát képviselnének, de mégiscsak megadják azokat a szituációkat, amelyek motiválják a zeneszámok megszólalását. Nélkülük a zeneszámok légüres térbe kerülnek, és az egész előadás sterillé válik. A kettős és az ária sorrendjének felcserélése pedig mind pszichológiailag, mind dramaturgiailag rossz megoldás. Az elgondolás talán az volt, hogy az ária tartalma - Marcellina Fidelio iránti vonzalma - motiválja a kettőst, Jaquino visszautasítását Marcellina által. Csakhogy pszichológiailag hitelesebb, dramaturgiailag hatásosabb, ha in medias res drámai cselekménybe vonnak be minket, s Marcellina csak utólag, lelkiismeret-furdalástól motiválva reflektál a történtekre. A meglehetősen unalmasan előadott hosszú II. Leonora-nyitány után a történet álló helyzetből indítása nagyon előnytelen. Ráadásul az előadás említett sterilitása egyáltalán nem a desztillált tökéletességé, ami nem egy Fidelio-felvételen megfigyelhető. A produkció ugyanis igen távol áll a tökéletességtől. A zenekari teljesítmény méltatlan a kitűnő Berlini Állami Zenekarhoz, amely - a Berlini Állami Opera zenekara lévén - anyanyelvi szinten kell hogy tudja a művet. Ehhez képest játéka a próbálatlanság benyomását kelti, a hangzás durva, arányai kiegyensúlyozatlanok. Mindez nemcsak azért különös, mert méltatlan a zenekar és a karmester rangjához, hanem ezért is, mert nem az együttes valóságos állapotát tükrözi, hiszen Barenboim a következő évben kitűnő felvételt készített a zenekarral Beethoven kilenc szimfóniájából. Az énekesek csak tetézik a bajt. Waltraud Meier a címszerepben teljes kudarc. Ennek a kiváló és izgalmas Wagner-énekesnőnek mintha sejtelme sem volna a beethoveni szólam plasztikájáról, az orgánum, mely egyébként sem ura a szólam szélsőségeinek, szétzilálja a zenei képletek vonalait, a formatisztaság áldozatul esik a deklamáció wagneri léptékének. Érdekes, hogy a másik két Wagner-énekesnő, Gabriele Schnaut és Deborah Voigt sokkal inkább belül kerül a beethoveni idiómán, mint a Wagnert nagyon is árnyaltan éneklő Waltraud Meier. Fájdalmas hallgatni ezt az énekes produkciót, mert jelentős művész marad alul a feladattal való küzdelemben. Florestant Plácido Domingo énekli, gyönyörű orgánumának legszélső határain imbolyogva, s ezúttal nem is olyan lelkiismeretesen felkészülve a német szövegartikulációból, mint legjobb Wagner-szerepeiben. Szólamformálásának természetesen rangja van, de most inkább rutinos, mint ihletett, a szerep szelleme nem sugárzik hangi alakításából. Falk Struckmann Don Pizzarója erőteljes figura, de inkább a forszírozott dinamika, mint az éles megformálás következtében. René Pape - Matthias Hölléhez hasonlóan - korrekt, de jellegtelen Rocco, Soile Isikoski hangja túl súlyos Marcellina szólamához-egyéniségéhez, Werner Güra Jaquinója megfelelő. Kwangchul Youn testes, de vibráló hangon énekli Don Fernando szólamát, s mint oly sok szereptársának, neki sem sikerül megidéznie a figura szellemiségét. A műnek ez a legújabb felvétele az évtized Fidelio-lemezeinek mélypontja - jobb lett volna nem elkészíteni.
Végül szólni kell még egy felvételről, melyet John Eliot Gardiner készített a Leonorából 1996 szeptemberében a Deutsche Grammophon Archiv Produktion sorozata számára. A mű abban a formában, ahogy a lemezről elhangzik, nem létezik. Gardiner a Leonora 1805-ös első és 1806-os második változata alapján alakította ki, ahol is az alap az első változat, amely azonban számos részletében a második változat megfelelő helyeivel lett módosítva. Gardiner szerint a műnek voltaképpen nincsen végleges kidolgozása, hanem csak három változattal van dolgunk, vagyis az opera igazi "work in progress". Ezt túlzásnak tartom, keményen szólva: posztmodern sznobizmusnak; az 1814-es Fidelio igenis definitív átdolgozása a darabnak, mely a maga kicsit rendhagyó tökéletességében messze maga mögött hagyja az első két változatot. A változatok tüzetes öszszehasonlításával tanítani lehetne az operadramaturgiát, a leglakonikusabb és legerősebb változat megtalálásának folyamatát. Ennek ellenére sem mondhatni, hogy a Fidelio teljesen érvénytelenítette volna a korábbi változatokat, azoknak meggyőző előadás esetén meglehet a maguk érdekessége. Márpedig Gardiner interpretációja az első és a második változat hibridjéből nagyon is meggyőző produkció, mely az itt tárgyalt időszak felvételei közül csak a Harnoncourt-éval mérhető öszsze. Noha a drámai dialógusok ebben az előadásban sem hangzanak el, hanem egy széles érzelmi-indulati skálán mozgó narrátor szövege köti össze a zeneszámokat, a karmester A forradalom és a romantika zenekarával, a Monteverdi Kórussal és szólistáival kivételesen drámai és izgalmas előadást produkált. A korabeli hangszerek érzékenysége, a historikus ismereteken alapuló artikuláció a zenei anyag olyan rejtett dimenzióit hozta felszínre, amilyeneket sem a Leonora korábbi felvételeiből (Ferdinand Leitner, 1960; Herbert Blomstedt, 1977), sem a klasszikus tradíció jegyében született Fidelio-előadásokból nem lehetett sejteni. Ebben az előadásban még jobban kibontakozik a beethoveni operazenének nem csak a karmesteri temperamentum által felszított, hanem alkati drámaisága, mint Harnoncourt Fideliójában. Gardiner pálcája nyomán a zenei anyag karaktergazdagsága, belső mozgalmassága és a Fidelióhoz képesti redundanciája ellenére is magával ragadó sodrása valósággal lenyűgöző. Ebben az előadásban csakugyan a forradalom és a romantika kora támad fel a maga teljes forrongásában. A karmester szuggesztivitása az énekeseket is mind ábrázoló és kifejező tehetségük csúcsára emeli. Hillevi Martinpelto karcsú és hajlékony szopránja bravúrosan győzi a korai Leonora nem annyira drámai monumentalitást, mint inkább plaszticitást és mozgalmasságot igénylő szólamát. Kim Begleynek még nem kell olyan széles élményskálájú és az orgánumot is próbára tevő feladattal megküzdenie, mint a Fidelio Florestanjának, s ezért a hang kevéssé nemes anyaga még nem kelt hiányérzetet - az énekes pályája azóta a nagy karaktertenor szerepek felé kanyarodott el (Busoni Mephistophelese, Loge). Franz Hawlata kitűnő Rocco, de már nem a Gottlob Frick-i zsáner szerint, hanem kedélyesebb és hajlékonyabb. Christiane Oelze, illetve (Colin Davis Fidelio-felvétele után újra) Michael Schade eleven, életszerű Marcellina, illetve Jaquino. Matthew Best hangja Don Pizarro szerepében igen csekélynek bizonyul, de az előadás annyira erős és inspiráló, hogy a börtön kormányzójának őrjöngése és despotizmusa félelmetes energiával valósul meg. Alastair Miles Don Fernandója azért meggyőzőbb a Fidelio-felvételekénél, mert a szerep itt még nem kapta meg nagy humanitás-zenéjét. Gardiner Leonora-változata és -interpretációja jelentős művészi tett. Operatörténeti érdekességet mutat be, ez a bemutatás azonban minden inkább, mint muzeális gesztus - eleven, szuggesztív, a maga különlegességében tökéletesen érvényes, teljes értékű művészi esemény, mi több, revelatív esemény.
A tárgyalt időszak felvételei vegyes képet mutatnak. Magasan kiemelkedik közülük Harnoncourt és Gardiner interpretációja, de van köztük olyan is, amelyet felesleges volt elkészíteni (Haitink, Barenboim). Másik háromnak (Dohnányi, Davis, Halász) megvannak a maguk értékei. Fel lehet azonban figyelni konstans hiányosságokra, mégpedig az énekesek tekintetében. Az egész időszakban nem mutatkoztak olyan Leonora-énekesnők és Florestan-tenorok, akik e szerepek beethoveni éthoszát, emelkedettségét, lelkesültségét, fénylő idealitását képviselni tudták volna; a Kirsten Flagstadok, Martha Mödlök, Báthy Annák, Julius Patzakok, Wolfgang Windgassenek, Simándy Józsefek kora, úgy tűnik, végleg lejárt. S valószínűleg a szerep rövidsége miatt nem lehet ma már olyan formátumú énekest szerződtetni Don Fernando szerepére, aki felérne ennek a szerepnek a fontosságához. Augusztus 12-én a 3sat televízióadó közvetítette Lipcséből a Fidelio egy koncertszerű előadását. A végén a hetvennégy éves Theo Adam énekelte a miniszter szerepét, e szólam határai között még hibátlan hangon, lefegyverző autoritással. A Fidelio-felvételek e tekintetben keltett következetes hiányérzete után megnyugvással konstatáltam: erről van szó! Ha ideális Leonorát és Florestant nem is lehet találni, Don Fernandót azért még igen. Legfeljebb a piac nem kedvez neki. De Fidelio és piac - ezek nem egy világból való fogalmak.