|
A közelmúltban a Nemzeti Filharmonikusok szólistájaként lépett föl a Zeneakadémián
Michael Collins angol klarinétművész. A hangverseny előtt szállodai szobájában
beszélgettünk, melyet a lakó szűnni nem akaró jó kedélye különböztetett meg a
sok egyforma szobától.
- A budapesti közönség most hallhatta harmadszor: kétszer a Liszt Ferenc Kamarazenekarral
játszott, ezúttal a Nemzeti Filharmonikusok szólistája...
- Hadd pontosítsak: egyszer, réges-régen kamaráztam a Takács Vonósnégyessel
a Vigadóban - akkor még négy magyar alkotta az együttest, és éppen a hat Bartók-kvartett
lemezfelvételén dolgoztak. Sőt pályám elején a keszthelyi Interfórum rendezvényén
is szerepeltem.
- Honnan barátsága a klarinéttal?
- A hangszereket már iskolás korom előtt is szerettem, izgalmasnak tartottam
a hangjukat. Az általános iskolai igazgatónőm zenerajongó volt, és minden szombaton
magával vitt néhányunkat a londoni Royal Festival Hallba, ahol rendszerint az
egyik nagy brit szimfonikus zenekar adott hangversenyt a gyerekeknek. Ott hallottam
először Rimszkij-Korszakov Seherezádéját a nagy klarinétkadenciákkal. Odafordultam
az igazgatónőhöz, és azt mondtam neki: ez az én hangszerem! Akkor már hegedülni
és csellózni is tanultam az iskolában, de a vonós hangszer nem volt nekem való:
az egyiktől a karom fájdult meg, a másiktól a vállam. A szüleim valószínűleg nem
hitték el, hogy komolyan gondolom a klarinétozást, mert eltartott egy darabig,
míg végre kaptam egy hangszert.
- Tehát azon szerencsések közé tartozik, akik már hétévesen tudják, mi a hivatásuk,
és egyenes utat járhatnak be.
- Így van. Emellett persze iskolásként részt vettem a kötelező énekkari próbákon,
később a Royal College of Music hallgatójaként is, de egyszer, még elsőéves koromban
a karnagy úr, Sir David Wilcox szólót énekeltetett velem, ráadásul a többiek
füle hallatára, úgyhogy azután felé se néztem az énekkarnak. A klarinét volt a
szenvedélyem. Tizenegy éves koromban lettem a Royal College növendéke; ott szombatonként
a tehetséges gyerekeknek tartottak foglalkozásokat: hangszert és kamarazenét is
tanultunk. (Hétköznap rendes iskolába jártam.) Tizennyolc évesen vettek föl teljes
jogú, nappali tagozatos hallgatónak.
- Nyilván nem szólistaként kezdte a pályafutását.
- Hét évig voltam a Philharmonia Zenekar első klarinétosa, majd körülbelül
öt évvel ezelőtt otthagytam az állásomat, és azóta szabadúszó szólistaként dolgozom.
Igazság szerint ma is tagja vagyok a főleg 20. századi zenét játszó London Sinfoniettának,
de ez lazább kapcsolat.
- Milyen viszony fűzi az újabb zenéhez?
- Szeretem, és hogy úgy mondjam, rendkívüli kihívásnak is érzem. Ez a zene
nem hagyja, hogy ellustuljon az agyam, állandóan gondolkodni kell, alaposan ki
kell dolgozni a darabokat. Bevallom, amikor meghívtak a London Sinfoniettához,
nem tudtam, hogy ennyire a kortárs zenére összpontosít az együttes. Az első koncerten
nagyon megizzadtam, annyira nehéz műveket játszottunk. Ugyanakkor örömet is szerez
az új zene, és fontos része a teljes repertoárnak. Ráadásul ha mindig csak Mozartot
és Brahmsot játszottam volna, nem lett volna módom fölfedezni, mi mindenre képes
a hangszerem. A kortárs zene egyértelműen kitágítja a lehetőségeket.
Egy sor zeneszerző ajánlott nekem darabot, a szívemnek legkedvesebb egy John Adams-versenymű,
amely az én felkérésemre készült. A szerző maga is basszusklarinétosként kezdte
a Bostoni Szimfonikusoknál. Félórás, háromtételes darabot írt, a címe Gnarly
Buttons, ami az amerikai szlengben bonyolult billentyűket jelent. Nem
terheli túl a hallgatót; egyfajta minimalista zene. De szeretem azokat a műveket
is, melyeket Richard Rodney Bennett-től és Elliott Cartertől kaptam.
- És mi a véleménye a historikus előadói gyakorlatról?
- A klarinét olyan sok változáson esett át, hogy a mai hangszerre bizonyára
az öreganyja sem ismerne rá. Gyakorlatilag más instrumentum, mint amilyenek az
ősei voltak. De ma is sokan játszanak a klasszikus klarinéton vagy annak kópiáin.
Szépen, tisztán is szólnak, elég meghallgatni John Eliot Gardiner Angol Barokk
Szólistáit. De ha belegondolunk, Mozart vagy Weber klarinétos zseniknek írta műveit,
Stadlernak és hasonló tudású előadóknak - nem hiszem, hogy ma sokan képesek volnának
lejátszani ezeket a darabokat régi hangszeren. A modern, több billentyűs klarinéton
ez jóval egyszerűbb. Amikor megkérdezik tőlem, miért nem próbálkozom meg a régi
hangszerrel, azt szoktam válaszolni, hogy a sajátomon is bőven van mit tanulnom,
a régebbi változatot meghagyom azoknak, akiknek ez a szívügyük. Nekem már az is
eléggé megterhelő, hogy a világ különböző tájain más-más hangolással kell játszanom.
Odahaza, Londonban 440 Hz-es az a hang, Németországban 444-445, Bécsben 446 és
így tovább. A klasszikus klarinéthoz viszont 435 Hz illik - ha innen kell visszatérnem
a mai hangszerhez, az már összezavarja a hallásomat. Nem is értem, hogyan lehet
lépést tartani ennyiféle hangolással. Nekem az a legyen a, nem pedig
gisz - márpedig Mozart 201-es A-dúr szimfóniáját ma néha majdnem aszban
játsszák.
A historikus gyakorlat a nyolcvanas-kilencvenes években túlzásokba esett. Lépten-nyomon
új zenekarok bukkantak elő, aztán kiderült, hogy az együttes nagyrészt ugyanazokból
a zenészekből áll, mint a korábbi, más néven futó csoport. A lemezcégek is ugyanazokat
az összkiadásokat és egyedi műveket dobták piacra: a kilenc Beethoven-szimfóniát
és így tovább. Hallottam én Beethovent koncerten, barokk zenekar előadásában,
és nagyon nem tetszett, mert igen hamisan játszottak. Hát ezt a produkciót mivel
lehet igazolni? - kérdeztem magamtól. A stúdiómunka más tészta: egy légkondicionált
helyiségben megoldható, hogy a hangszerek ne hangolódjanak el túlságosan, de az
egyre melegedő hangversenyteremben ez lehetetlen. A pontatlan intonáció miatt
nem is lehet figyelni a zenére.
- Továbbadja a tudását a fiatalabbaknak?
- Volt idő, hogy tanítottam a Royal College-ban, de miután szólista vált belőlem,
nem maradt rá időm. Úgy éreztem, nem becsületes eljárás a növendékeimmel, hogy
rendre helyettes tanár megy be az órájukra. Aztán kaptam egy fölöttébb vonzó ajánlatot:
a Royal Academy of Musicon mindössze egyetlen napon kell megjelennem az egész
félév során - ez az időbeosztás, mi tagadás, rögtön megtetszett. Ezen a napon
mesterkurzusszerűen foglalkozom az összes klarinétos hallgatóval. Amikor majd
kiöregszem a szólózásból, talán nagyobb rendszerességgel fogok tanítani.
- Kérem, világosítson föl, milyen tartalmi, fokozatbeli vagy egyéb különbség
van a Royal College és a Royal Academy között.
- A két intézmény, akárcsak a Guildhall School of Music, ugyanúgy teljes
profillal működő zeneakadémia, mint a Liszt Ferenc Budapesten. A különbséget -
amely persze jelentős is lehet - a tanárok személye jelenti; a hallgatók is ezen
az alapon döntenek. Én mindenképpen Thea Kinghez szerettem volna járni,
s mivel ő a Royal College of Music professzora volt, én is oda iratkoztam be.
Ha másutt tanított volna, akkor én is más intézménybe jártam volna.
- A Monty Python-csoport egyik jelenetében hangzik el, hogy "a mai közönség
még nem készült föl egy féllábú Tarzan fellépésére". A klarinétnak, amelyen a
Mozart-versenyt játszotta, szintén fél lába van...
- Ezt a darabot az eredetileg használt basszetklarinét mai rekonstrukcióján
játszom - a billentyűzete már modern, és a hangszer a-ra van hangolva. Nagyon
ügyetlen zeneszerszám: a szokásos klarinétnál nagyobb is, nehezebb is, és a legmélyebb
hanghoz a hüvelykujjamat is használnom kell. No mármost, ha a hüvelykujjammal
is játszom, akkor nincs, ami megtartsa a hangszert - a fogaim közé mégsem szoríthatom...
Eleinte olyasféle zsinórral akasztottam a nyakamba, amilyet a szaxofonosok is
használnak, de ezt kényelmetlennek találtam, a fejem is alaposan megfájdult tőle.
Ülve is megpróbáltam játszani rajta, úgy, hogy a végét a lábfejemre támasztottam,
de egy hosszú versenyműnél ez sem szerencsés. A mesterem, Thea King sokat tett
a basszetklarinét népszerűsítéséért, és az ő hangszerészének támadt az a kitűnő
ötlete, hogy egy kis fém tartót illeszt a hangszer aljára, és ehhez csatlakozik
a hosszú, hajlékony, alumíniumból készült láb. A hajlékonyságának köszönhetem,
hogy nem kell mereven egy helyben állnom a koncert alatt. Már a Carnegie Hallban
is feltűnést keltett, de hiába erősködtem, nem engedték, hogy a koncert előtt
elmondjam, tulajdonképpen milyen hangszeren adom elő a darabot. A közönség nyilván
azt gondolta: micsoda lusta fráter, még a klarinétját sem hajlandó egymaga tartani.
A Nemzeti Filharmonikusoknak is elmagyaráztam a próbán, miről van szó, még mielőtt
viccelődni kezdtek volna rajta. A láb a legpraktikusabb megoldás - első látásra
talán furcsa, de engem nem zavar, sőt segít.
- Első zenekarkíséretes budapesti hangversenyén negyedmagával állt a pódiumra
a London Winds tagjaival. Állandó vagy alkalmi az együttes? És csak négyen
alkotják?
- Az együttes tíz esztendeje alakult, baráti alapon, az én kezdeményezésemre.
Nem vagyunk úgy összenőve, mint egy vonósnégyes, de rendszeresek a fellépéseink.
A London Winds magja egy hagyományos fúvósötös, s természetesen kiegészülünk,
ha Richard Strauss Szerenádját, Stravinsky Fúvósszimfóniáit, Mozart
Gran Partitáját vagy más, nagyobb apparátust igénylő művet adunk elő. Most
éppen Kurt Weill Hegedűversenyének bemutatására készülünk - a kíséretet
kizárólag fúvósok adják. Tehát sokféle zenét játszunk, és mindig karmester nélkül.
Kamarázni nagyon szeretek, és szívesen társulok zongoristákkal. A Kontrasztokat
Martha Argerichcsel vettem fel. A Mozart-koncertről készült lemezemen Mihail Pletnyov
a karmester, akivel nagy fába vágtuk a fejszénket: klarinétátiratot készített
Beethoven Hegedűversenyének magánszólamából, s nemrég fejeztük be a darab lemezfelvételét.
Nagyon nehéz lejátszani, de a második és a harmadik tétel úgy szól, mintha az
eredeti mű is klarinétra íródott volna. Pletnyov most a Tavaszi szonáta klarinétátiratán
dolgozik, ha elkészül vele, együtt fogjuk bemutatni.
|
