|
Huszonhárom település, harmincegy helyszín, harmincöt koncert, tizenöt egyéb rendezvény,
szelíd lankákban bővelkedő táj, jó bor és kilenc nap: mi az? Aki kitalálta, augusztus
18. és 26. között bizonyára ellátogatott a 9. Zempléni Művészeti Napokra,
erre az immár hagyományosnak mondható, rangos zenei fesztiválra. Az eseménysorozat
szervezőinek ebben az évben nem titkolt szándékuk volt, hogy a 2000., millenniumi
év előtt tisztelegjenek. Ennek megfelelően a program gazdag kínálatának jelentős
hányadát magyar kompozíciók alkották. Így ismerkedhetett meg a közönség a magyar
zenetörténet értékes, ritkán hallható emlékeivel, kortárs szerzők műveivel, s
hallgathatta újra a legnépszerűbb slágerdarabokat is. A fesztivált keretbe foglaló
hangversenyeket Bartók, Kodály és Liszt neve fémjelezte. A nyitókoncerten (egy
Britten- és egy Enescu-mű mellett) Bartók és Kodály egy-egy zenekari és kórusműve
csendült fel, Kocsár, Petrovics és Karai szintén kórusra írt kompozíciói társaságában,
míg a záróest műsorán a MATÁV Szimfonikus Zenekar és a Debreceni Kodály
Kórus előadásában Kodály Psalmus Hungaricusa és Liszt Faust-szimfóniája szerepelt.
A kortárs magyar zenét a kóruskompozíciókon kívül Gazda Péter Szoborzenéje és
Decsényi János Sírfelirat Aquincumból című műve képviselte. A nemzeti romantika
Rózsavölgyi, Bihari, Csermák, Lavotta és Erkel művei által elevenedett meg (Erkel
Ferenc Kamarazenekar, Lavotta Kamarazenekar), s a mindig sikert arató Liszt-rapszódiákban
lelt visszhangra (Liszt Ferenc Kamarazenekar). A zongoravirtuóz-zeneszerző
Lisztet idézte fel Jandó Jenő szólóestje. Aki a régebbi korszakok magyar
zenéje iránt érdeklődött, hallgathatott 16-17. századi vitézi énekeket és hangszeres
muzsikát a Vagantes-trió előadásában, ízelítőt kaphatott Bakfark Bálint
lantmuzsikájából, 18. századi táncokból, valamint a Vietórisz-kéziratban, Huszár
Gál énekeskönyvében és más forrásokban fellelhető énekekből (Ars Renata Szólóének-együttes,
Musica Profana Együttes).
Bach halálának 250. évfordulójáról sem feledkeztek meg a fesztivál létrehozói:
a Művészeti Napok kínálatában három Bach-koncert szerepelt, ezeken orgonaművek,
kantáták, versenyművek és szvitek hangzottak el a Liszt Ferenc és az Erkel Ferenc
Kamarazenekar előadásában. A barokk és klasszikus kamarazene kedvelőinek további
csemegével szolgált a Divertimento Kamaraegyüttes két koncertje, melyeken
Telemann, Biber, J. S. Bach, J. Chr. Bach és Haydn hangszeres művei szólaltak
meg, valamint az a hangverseny, amelyen mind instrumentális, mind vokális kompozíciók
- Händel, Vivaldi, Haydn, Albero darabjai - helyet kaptak, s amely három művész,
Zádori Mária, Soltész Ágnes és Horváth Anikó együttműködésének köszönhetően
jött létre. A kórusmuzsika, ezen belül a reneszánsz, romantikus és 20. századi
magyar kórusirodalom is képviseltette magát a fesztivál rendkívül színes palettáján;
erről a nyíregyházi Pro Musica és Cantemus Kórus, valamint a Banchieri
Énekegyüttes gondoskodott. A liturgikus zene iránt érdeklődők gregorián dallamokat
és középkori többszólamú tételeket hallgathattak a Budapesti Énekes Iskola
előadásában, s ízelítőt kaphattak a görög-keleti egyházi zenéből is (Szent
Feltámadás-székesegyház Credo Kamarakórusa).
A Művészeti Napok nyitottságára jellemző, hogy idén a program összeállítói kibővítették
a műfaji kereteket: a komolyzenei koncertek mellett tradicionális és népzenei
programok, valamint könnyedebb hangvételű összeállítások is szerepeltek a fesztivál
műsorán. Annak sem kellett csalódnia, aki szórakoztató klasszikus zenére vagy
akár népszerű dallamok rendhagyó feldolgozásaira, átirataira vágyott (Harmónia
Fúvósegyüttes, Ponticello Gordonkaegyüttes). Egyáltalán: senkinek sem kellett
csalódnia, hiszen - amint az eddig felsoroltakból kitűnik - Decsényitől a filmslágerekig,
Bachtól a magyar népzenéig, a gregoriántól a Haydn-dalokig szinte minden szerepelt
a kínálatban, így hát mindenki megtalálhatta az ízlésének megfelelőt. Hogy ez
meglehetősen eklektikussá tette a Művészeti Napokat? Nos, egy ilyen kellemes és
családias hangulatú, nyárvégi zenei fesztivál esetében ez egyáltalán nem zavaró.
A kifejezetten egy-egy szerzőre vagy korszakra - régizenére, kortárs zenére -
koncentráló eseménysorozatok mellett mindenképpen van létjogosultsága egy sokoldalú,
sokféleséget vállaló programnak is. A lényeg, s végeredményben minden zenei fesztiválnál
döntő szempont, hogy maguk a koncertek milyen színvonalúak voltak.
E ponton egy vallomással tartozom. Örömmel írom le, hogy amit láttam és hallottam,
azzal elégedett voltam - de mindez csak egy bizonyos százalékát jelentette a teljes
kínálatnak. Talán ez volt az egyetlen hátránya annak a bőségnek, ami a Zempléni
Művészeti Napokra jellemző; az egyszerre több helyszínen, egy időben vagy gyors
egymásutánban zajló események szinte lehetetlenné tették, hogy a tudósító mindenhová
eljusson, ahová szeretett volna. A hétmérföldes csizma és más varázsszerszámok
segíthettek volna ezen a helyzeten, de akkor e sorok írója talán enyhébb lefolyású
koncertmérgezést kap (annyi esemény kínálkozott akár csak egy napra is), s végül
nem tudja munkáját elvégezni. Száz szónak is egy a vége: a programok közül válogatnom
kellett, így csupán arra vállalkozhatom, hogy - mintha kaleidoszkópba tekintenék
- felidézzem az emlékezetes pillanatokat, s megpróbáljak képet adni a fesztivál
hangulatáról.
A program törzsét a délutáni, rövidebb lélegzetű, egymáshoz láncszerűen kapcsolódó
falusi koncertek, az úgynevezett "kiránduló koncertek" alkották. Ezekhez csatlakozott
majd' minden nap a "fej", azaz a nagy esti hangverseny. (Megjegyzem, a "nyak"
egy kicsit rövid volt: ha valaki végigjárta a zenés délutánt, ugyancsak sietnie
kellett, ha el akarta érni az esti műsort...) A kiránduló koncertek ötlete azonban
igazán remeknek bizonyult. A közönség hangulatos kamarazenei programokat és egyéb
érdekességeket hallgathatott vendégszerető falvakban, festői környezetben. Augusztus
19-én magam is végigkövettem egy muzsikával egybekötött kirándulást. Az első helyszín
a monoki Andrássy-kastély kápolnája volt, ahol a Divertimento Kamaraegyüttes
játszott. Már az első darab, Telemann C-dúr triószonátájának elhangzása során
kiderült, hogy kvalitásos és szívvel-lélekkel játszó fiatal muzsikusokat ismerhetünk
meg, akik valószínűleg külön-külön is kiváló játékosok, s ezen felül képesek az
összhang megteremtésére, ismerik a kamarazenélés minden fortélyát, figyelnek egymásra.
A gyors tételek életteliek voltak, s ha a tempó megkövetelte, magabiztos virtuozitással
szólaltak meg. Különleges csemegét kínált a műsorban Biber Sonata representativája,
amely a barokk programzenék sorába illeszkedő, állathangokat utánzó, magamutogató,
de szellemes darab. Pilz János hegedűjátéka valóban játék volt;
játék a karakterekkel, a különböző hangszínekkel, a brekegést vagy nyávogást utánzó
csúnya hegedűhanggal, no és persze a szép hegedűhanggal. Erőteljes alapdinamikája
is jól illett a mű exhibicionizmusához. Egészen másfajta muzsikálást követelt
meg Haydn G-dúr triója fuvolára, csellóra és csembalóra; finom megoldásokat, szép
és értelmezve tagolt frazeálást, gondosan kimunkált dallamíveket. Mindezt megtalálhattuk
Oross Veronika kitűnő fuvolázásában, amely attól vált igazán élővé, hogy
mind a kisebb, mind a nagyobb zenei egységeknek iránya, azaz lendülete és ezzel
együtt logikus zenei célja volt. A continuo-kíséret az egész koncert folyamán
biztos alapot szolgáltatott a dallamhangszerek kibontakozásához.
Negyedóra múlva már Golopon, Haydntól és a többiektől igen messze jártunk, amikor
Juhász Zoltán kecskeduda-játékát és anekdotázását hallgattuk a szabad ég
alatt, a helybeliek által sütött pogácsát majszolva és finom bort kortyolgatva.
Aztán újra szedtük a sátorfánkat, és Mádra mentünk, ahol a magyar folklór után
a klezmer zenéből kaptunk ízelítőt. A Veszprémer Klezmer Band a műfaj tradicionálisabb
rétegét képviselte, míg a Budapester Klezmer Band muzsikája a könnyű műfajhoz
állt közelebb. De mindkettő remek hangulatot teremtett, amelyet csak emelt a kóser
borból és flódniból álló kóstoló. Így zajlott tehát egy kiránduló koncert (persze
ahányféle műsor, annyiféle stílus, műfaj és hangulat) - s most lássunk néhány
önálló, esti hangversenyt.
Felejthetetlen volt a fesztivál nyitányául szolgáló műsor első része, amelyen
a méltán világhírű Pro Musica Leánykaré és karnagyáé, Szabó Dénesé
volt a főszerep. Bizonyára számtalanszor leírták már, hogy a kórust a biztos intonáció,
a homogén és éteri hangzás, a fegyelem, a pontosság, a dinamikai gazdagság, a
pianókban is sugárzó hangszín jellemzi - de mit is mondhatnék még? Talán azt,
hogy magával ragadott Karai Estéli nótázásának hangulatos, "piros alma illatú"
előadása, vagy azt, hogy sohasem hallottam még Bartók Ne menj el! című kórusművét
ilyen emlékképszerű megfogalmazásban, ennyi viszszafogott fájdalommal énekelni.
A szólót éneklő lányok kiválóak voltak, az énekes bevonulás szép nyitógesztusként
hatott, a cori spezzati hagyományát újragondoló, a sárospataki vár terével
játszó kórusfelállás egészen különleges hangzásélményt nyújtott. Röviden összefoglalva:
bensőséges és letisztult éneklést hallhattunk. Bartók Öt egynemű karát a Marosvásárhelyi
Állami Filharmónia Szimfonikus Zenekara kísérte, majd a koncert hátralévő
részében Bartók Magyar képeit, Enescu 2. Román rapszódiáját és Kodály Marosszéki
táncok című művét adta elő Ménesi Gergely vezényletével.
A három Bach-est közül elsőként az Erkel Ferenc Kamarazenekar kassai koncertjét
hallhattuk, amelynek helyszínéül a Dóm szolgált. A templom adta lehetőséget kihasználva
a c-moll kettősversenyen kívül egy orgonamű (g-moll fantázia és fúga, BWV 542)
és egy orgonaszólós kantáta (Vergnügte Ruh, beliebte Seelenlust, no. 170.) hangzott
el, Megyesi Schwartz Lúcia és Déri András közreműködésével. A kantáta
első áriájában a szöveg és a zenei tolmácsolás tökéletes összhangot alkotott;
"Vergnügte Ruh", azaz jókedvű nyugalom áradt el mindannyiunkban, ahogy a zene
és Megyesi Schwartz Lúcia meleg tónusú hangja békés, méltóságteljes nyugalommal
töltötte be a templomot. A folytatást azonban megzavarta a nem föltétlenül áldásos
templomi akusztika, amely megnehezítette a zenészek számára az összjátékot (különösen
az orgona és a többi hangszer között), hallható ritmikai zavarokat, s végeredményben
óvatosabb és szürkébb játékot eredményezett. A c-moll kettősverseny előadása azonban
értékes produkciónak bizonyult. Az első tétel megszokott interpretációjától eltérve
a tempó visszafogottabb volt, amelyben jól érvényesültek a dallamvonalak apró
hullámzásai, gesztusai és a kisebb belső tagolások is. A tételből szelídség sugárzott,
s így a szenvedélyes, barokkos lendületű finálé új, határozott arcélű karaktert
képviselhetett. A szólisták, Lesták Bedő Eszter és Kiss József végig
kiváló teljesítményt nyújtottak, különösen a poétikus második tételben.
A másnapi Bach-estet - melynek első felét technikai okok miatt nem hallhattam
- a Liszt Ferenc Kamarazenekar adta. Az évtizedek óta együtt játszó zenekar
a tőle megszokott stílusban és professzionalizmussal, magától értődő természetességgel
muzsikált. Az 5. Brandenburgi versenyt a szólisták (Pertis Zsuzsa, Sebők Erika,
Rolla János) párbeszéde, egymásra figyelő játéka tette élvezetessé. A második
tételben a szólóhangszerek mintha csak együtt lélegeztek volna; s ez igazán bensőséges
pillanatokkal gazdagította a koncertet. A 3., D-dúr szvitet a jól eltalált tánckarakterek
jellemezték, ám a legnagyobb meglepetést (és egyben élményt) az Air szerezte:
a zenekar a tétel dallamait csodálatos ívekben bontakoztatta ki, s a zene minden
anyagitól és kézzelfogható eszköztől szabadulva, testetlenül hangzott fel, egyszerűen
és nemesen. Ez a jelenség még egy ilyen nagyhírű zenekar esetében sem mindennapos,
s ezért különös örömet szerzett.
A fesztivál egyik legkiemelkedőbb zenei eseménye - ha úgy tetszik, gyöngyszeme
- Zádori Mária, Soltész Ágnes és Horváth Anikó kamaraestje volt.
Zádori Mária már sokszor tanújelét adta kivételes képességeinek és tudásának,
s ez alól a meghitt hangulatú erdőbényei koncert sem volt kivétel. Ismét meggyőződhettünk
róla, hogy előadásában féltve őriz és művészi gonddal formál meg minden egyes
hangot; hogy éneklése könnyed és végsőkig kifinomult; hogy ízlése van, s hogy
díszítő technikája rendkívüli. A Haydn-dalok megszólaltatása során szuggesztív
előadói képessége ragadott magával, s az a művészet, ahogy a dalok hangulatát
a legváltozatosabb zenei eszközökkel tudta visszaadni. Hely hiányában lehetetlen
elemezni vagy akár csak felsorolni az elhangzott nyolc dal előadásának értékeit;
a művek hol humorral, hol bájjal, hol drámai szenvedéllyel szólaltak meg - de
mindig túlzások nélkül, a klasszikus szépség igényeit szem előtt tartva. Zádori
Mária egyenrangú partnere volt a csembalón sok ötlettel és játékos kedvvel kísérő
Horváth Anikó, valamint a hegedűszólammal gazdagított Händel-áriákban Soltész
Ágnes. Vivaldi g-moll hegedűszonátája és Albero két csembalószonátája a koncert
többi műsorszámához méltó igényességgel szólalt meg.
A beszélgetős-muzsikálós szalonok hangulatát idézte a Volt egyszer egy alkotóház
című est, amely nem kevesebbet próbált meg, mint belesni a művészi alkotófolyamat
titkaiba. Mindezt szellemesen és gördülékenyen, zenei és irodalmi betétszámokkal
gazdagítva. Petrovics Emil beszélt a zeneszerzés rejtelmeiről, gyakorlati
problémáiról ("komponáláskor a radír fontosabb, mint a ceruza"), Mácsai Pál
a színészi alkotótevékenység mibenlétéről szólt, s természetesen előadóként is
hozzájárult a szalon kellemes hangulatához, Mácsai János pedig a konferanszié
és kérdező szerepét vállalta. Illusztrációként Szabó Lőrinc, Goethe, Villon versei,
Schubert és Schumann dalai, Beethoven op. 77-es Fantáziája, valamint Schumann
op. 110-es g-moll triójának 2. tétele hangzott el. Prunyi Ilona, Pilz János
és Kousay H. Mahdi interpretációja a Schumann-tétel belső izzására hívta
fel a figyelmet. A dalok egyértelművé tették: Megyesi Schwarz Lúcia előadói
habitusa ebben a műfajban érvényesül igazán, s dalénekesi kvalitásait érdemes
tovább művelni.
Jandó Jenő Liszt-estjének különlegességét az adta, hogy Mécs Károly
tolmácsolásában a közönség a zongoraműveket ihlető irodalmi forrásokkal is megismerkedhetett.
Az elhangzott részletek segítettek a darabok mélyebb megértésében; költészet és
zene összefonódása ösztönzőn hatott a hallgatóság fantáziájára. Jandó Jenő a Liszt-interpretáció
kiemelkedő képviselője, s e minőségében sok nagy pillanattal ajándékozott meg
bennünket. Sajnos a Petrarca-szonettek (no. 104., 123.) előadásakor - úgy éreztem
- zavarta a rossz minőségű zongora, amely elsősorban hangminőség tekintetében
hagyott kívánnivalót maga után, s ez Jandó játékát indiszponálttá tette. Végül
azonban mégiscsak úrrá lett a hangszeren, s a két Legenda, amelyben Liszt a természetet
már-már impresszionista hangzással tárja elénk, hol csodálatos pianissimókat suttogva,
hol telt, dús fortékban bontakozott ki előttünk. Egy ponton túl azonban már mégsem
az eszközöket, a zongoraművész megoldásait hallottuk, hanem a vallásos áhítatot,
a természetfölötti misztikumát és hatalmát éreztük át és értettük meg. Az első
Mefisztó-keringő pedig egészen egyszerűen ördögi volt (ördögi tempó, energia és
lendület). Ez aztán némileg ki is fárasztotta a művészt a koncert végére, de a
mű elsöprő erejű tolmácsolása ezt az árat is megérte.
A "legmerészebb műsorösszeállítású koncert" címet valószínűleg a Liszt Ferenc
Kamarazenekar augusztus 24-i hangversenye érdemelte volna ki. Egy Marcello-darab
után rögtön Decsényi János kantátája következett. Az archaizáló, görög tetrachordokat
alkalmazó kompozíciót elsősorban hangzásvilága tette érdekessé, amely alapvetően
a vonósokra épül, de a szólamok fokozatos belépése során titokzatos módon orgonaszerű
hangzássá lényegül át, s végül maga az orgona is megjelenik. Ezt a különleges
hangszínt a zenekar szépen kikeverte, bár egy-két ponton az intonáció bizonytalan
volt. González Mónika jó hangi adottságokkal rendelkező énekesnő, aki kellő
önfegyelemmel énekelte az időnélküliség érzetét keltő, statikus énekszólamot.
Decsényi után Mozart következett (A-dúr zongoraverseny K. 414). A szólót Krausz
Adrienn játszotta. Játéka finom, rendkívül érzékeny és szép volt - romantikusan
szép, s talán ezért kevéssé mozarti. Több játékossággal, némi szemtelenséggel
fűszerezve közelebb érezhettük volna Mozart, és távolabb Chopin szellemét. A koncert
második felében Liszt-művek hangzottak el: a Malédiction, egy fiatalkori, zongorára
és vonószenekarra írt kompozíció, majd két Magyar rapszódia (14., 2.). A Malédictionban
Krausz Adrienn megcsillogtathatta valóban elsőrangú zongoraművészi képességeit.
A rapszódiák előadásakor a Liszt Ferenc Kamarazenekar viszonylag kevéssé ismert
arcát mutatta: temperamentumos, virtuóz játékát a Száztagú cigányzenekar is megirigyelhette
volna...
Ezek után mit is mondhatnánk még? A zeneszerető és tartalmasan szórakozni vágyó
közönség várja a 10. Zempléni Művészeti Napokat!
|
