Csak azért nem írhatom: nagy mű született, mert Jeney Zoltán Halotti szertartása
még nincs teljesen készen. Születőben ("bontakozóban") van: a zeneakadémiai koncert
közönsége körülbelül a felét hallhatta. Információim szerint ennél jóval több
készült el, de különféle nehézségek miatt a szerző egyelőre lemondott az előadásról
(nevezzük néven a dolgokat: például azért, mert nem volt időben elegendő pénz
a szólamanyag elkészítéséhez).
Miután az 1979 óta folyamatosan munkában lévő monumentális kompozícióból több
kisebb-nagyobb rész korábban is elhangzott, a kritikusok már sok fontos megállapítást
elmondhattak e nyilvánvalóan Magnum Opusnak szánt alkotással kapcsolatban. Különösen
tanulságos e tekintetben az 1994-es, Menuhin vezényelte koncert recenziója Kroó
Györgytől (Új Zenei Újság, 1994. március 20.), illetve Farkas Zoltántól (Muzsika,
1994/5). De e sorokat írva immár hivatkozhatom Csengery Kristóf friss kritikájára
is (Új Zenei Újság, 2000. szeptember 2.). Egyik említett szerzővel sincs vitázni
valóm. Kivétel nélkül nagy elismeréssel értékelték Jeney zenéjét, s véleményüket
sok szempontból hasonló érvekkel támasztották alá. Csatlakozom hozzájuk.
Legalább hat okból-megfontolásból gondolom úgy, hogy a Halotti szertartás nem
csupán a szerző életművében, hanem a magyar, sőt az egyetemes zeneirodalomban
is jelentős alkotás.
1. Az utóbbi évtizedek tapasztalata azt mutatja, nagyobb szabású művek
esetében ritkán sikerül az egységesség és változatosság emberi léptékű-mértékű
egyensúlyát megtalálni. Cocteau mondotta volt: "Vannak hoszszú művek, amelyek
rövidek". Voltaképp ez volna a feladat: olyan hosszú művet teremteni, amelyet
a közönség "rövidnek" érez. Jeney egyfajta megoldásra most kétségkívül rátalált.
Ez pedig - ahogy maga is nyilatkozta, például Albert Gizella kérdéseire válaszolva
(Új Zenei Újság, szeptember 2.) - a régi passiókéra emlékeztető szerkesztésmód.
Az nevezetesen, hogy sokféle, első hallásra igen különböző anyag arányos módon
(de soha nem kiszámíthatóan) váltakozva, világos visszautalásokkal teremt a hallgatóban
nagyforma-érzetet. A stiláris egységet több szálon sikerül létrehozni. Egyrészt
gregorián melódiák, másrészt egy 128 hangból álló, mottóként bemutatott hangsorozat
sokoldalú felhasználásával. Olyan szerepet játszanak ezek az alapdallamok, mint
matematikai egyenletekben a közös nevező. Látszólag távoli képleteket vonatkoztatnak
egymásra, tesznek összemérhetővé. Akad tétel, ahol első hallásra világos a mottóval
vagy a gregoriánnal való öszszefüggés. Másutt a kottát bújva is nehezen fedezhető
fel - ha felfedezhető egyáltalán. De a háttérből mégis biztonságot sugároz.
Ugyanakkor a textúrák elképesztően változatosak. Az egyikben a rézfúvók arany
színe dominál, a másik ezüstösen cseng, a harmadik szikár kánonszerkezet, alap,
tükör-, rák- és ráktükörfordítással, igazi intellektuális zene, a negyedik szinte
érzékien mozgalmas. Bársonyos és bolyhos, sima és rücskös, szinte tapintható zenei
szövetek követik egymást. Ókori görög, bizáncias vagy közel-keleti hangzásvilág
elevenedik meg, egyszer zsidó kantillációra, máskor a katakombák ókeresztény szertartásaira
asszociálhatunk.
2. Mindez persze azt is jelenti: Jeney zenéje ezúttal szokatlanul attraktív.
Mindig voltak a zenetörténetben arisztokratikusabb és demokratikusabb irányzatok;
és szerzők, akik egyfajta józan középutat kerestek a kettő közt. Nem hiszem, hogy
bármelyik magatartást eleve magasabbrendűnek lehetne tekinteni a többinél. Musica
communára és musica riservatára koronként szükség van. Mégis, a legnagyobb
hatású, legmaradandóbb remekművek - erre tanít a múlt - általában nem "szélsőséges"
álláspontról születtek. "A közönségre éppoly kevéssé vagyok tekintettel, mint
ő énrám. Tudom, hogy létezik, és zavar, ha csak akusztikai okokból nem nélkülözhetetlen
(üres teremben a zene nem »szól«)". Schoenbergnek ez a nézete
igazán tiszteletre méltó - de maga sem követte később. Belátta, hogy Mózesnek
nem lehet igaza. Az nem igazság, amit képtelenek vagyunk másokkal közölni. Áron
demagógiája sem igazság persze, s dühítő, ha Áron látszatra felülkerekedik. De
ellene nem védekezhetünk sértett kiválasztottság-tudattal, s dadogva elmondott,
homályos fogalmakkal.
3. Hogy Jeney zenéje ezúttal (elvtelen kompromisszumok, lapos "középutasság"
nélkül) a nagyközönség számára tetszetősebb, érthetőbb, átélhetőbb, az nem kis
mértékben annak is köszönhető, hogy időnként egy-egy megoldása hallatlanul egyszerű,
lapidáris. Ugyanaz a szerző, aki tizenhatszólamú kánont ír és kora reneszánsz
nagymesterek módján proporciós ritmusarányokkal operál, egyszercsak unisono hangokkal
mer átvezetni két tétel közt; vagy egyetlen fisz hangon recitáltatja (nyolcadnyi
eltolódásokkal) a kórus szólamait. Berg Wozzeckje juthat eszünkbe. Egy alapjában
véve bonyolult, zsúfoltan szőtt muzsika, amelyben egyszer csak ott az unisono:
a teljes zenekar h crescendója - egy elementárisan hatásos effektus. Egyébként
Bartók mondta egykor: "minden igyekezettel azt kell ma keresnünk, amit zseniális
egyszerűségnek lehetne nevezni". Ezek a szavak semmit sem vesztettek aktualitásukból.
4. Jeney darabjában nincsenek szándékosan régies harmóniák, dúr-moll fordulatok,
sőt akad részlet, ahol tizenkéthangú Mutterakkord szól a háttérben. Mégis:
a darabot alapjában véve tonálisnak halljuk. Hosszan lehetne elemezni például
a mottót. Ennek hangsorozata ugyan (ha jól tudom) komputeres eljárásokkal jött
létre, vagyis nem a szerző szubjektív akarata szerint, nem az ihlet szent parancsára
vagy az önkifejezés vágyától vezéreltetve - mégis, úgy, ahogy előttünk áll, logikus
folyamatnak tűnik. Jobb híján úgy mondanám: élő hangi szervezetnek (bevallom,
nem jártam utána, a szerző mennyire avatkozott be utólag, mit retusált a gép adta
soron). A tonalitás világosan d, ettől kicsit lendül el mindkét irányban
az első frázis, a második hangsúlyozza a moll jelleget, s a korábbi cisz helyetti
c-vel, egy f-d-c fordulattal pentaton ízt ad a dallamnak, ezután
moduláció következik…
5. Tanulságos Jeney műve abban a tekintetben is, ahogy a komponista a
szöveggel bánik. Nálunk hosszú időn át az a felfogás uralkodott, hogy a szöveges
zenében a szerző köteles a hangsúlyrendhez, lejtéshez maximálisan igazodó prozódiát
kialakítani, s ha jót akar, érdemes a szavak tartalmát zenei eszközökkel mintegy
"elmélyítenie". A vulgarizáló hajlamú elemzők határtalan örömmel fedeztek fel
kórusművekben "madrigalizmusokat" - mintha az efféle "kifejezés" jelenléte, gyakorisága
volna a zenemű minőségének fokmérője. Voltaképp a Schola Hungarica fellépése,
a mellőzött gregoriánnak a zenei köztudatba való visszahozatala, Dobszay László
ezzel, illetve a prozódiával kapcsolatos előadásai kezdtek idehaza változtatni
ezen a szemléleten. Jeney, aki éppen a Schola felkérésére írta a mostani mű első
részletét, természetesen a szöveg és dallam kapcsolatának azt a megoldását követi,
amelyre a gregorián (illetve bizonyos értelemben Stravinsky) ad példát. Dallamai
nem simulnak rá a szavakra - de azért nem is törik okvetlenül kerékbe a prozódiát.
Ha a kettő ellentétbe kerülne, gyakran a dallami szempontok az elsődlegesek. Illetve
az, hogy az egyes szóhoz való alkalmazkodás helyett a dallam nagyobb - mondatnyi,
bekezdésnyi - egységeket fogjon át. Ami a "kifejezést" illeti, a minta itt is
a gregorián, illetve Stravinsky. Az egyes szavak "érzelmi töltése" Jeney számára
érdektelen. A zenének hite szerint nem lényegi feladata efféle érzelmi satírozgatás.
Az "egészet" kell megragadni, a helyzetet, amelyben a szöveg elhangzik. Jeney
műve közösségi zene - s mint ilyen, nem lehet szentimentális. Mert a közösségben
nem a magánérzelmek összegződnek.
Ugyanakkor akadnak részletek, ahol - akárcsak Stravinsky - Jeney is megenged magának
apróbb utalásokat. A De profundis clamavi bevezetője például aligha véletlenül
a "mélyből kiált". S talán nem véletlen, hogy a mottóban az egyetlen nagyobb hangköz,
egy emfatikus kisszeptim éppen arra a szóra esik: "és beleszeretett". (Már
Farkas Zoltán észrevette, szóvá tette ezt, igaz, ő egy picit rosszallóan, mondván,
a részlet kirí a környezetből. Ebben az esetben nem adok neki igazat. Úgy hiszem,
ilyen apróságok gazdagítják a művet.)
6. Végül még egy, ma sokat emlegetett szempont. A Halotti szertartás sikeres
kísérlet arra, hogyan lehet a mai muzsika alapjában véve internacionális nyelvezetét
nemzeti jellegzetességekkel úgy érdekesebbé tenni, hogy a "magyarosság" ne a Halászbástyán
német turistáknak kínált matyó bigyó képzetét keltse a hallgatóban. Jeney a magyar
örökség legértékesebb rétegeihez nyúl. Félreérthetetlenül a régi magyar énekek
világát tudja felidézni, s tökéletesen tudja ezt a motívumkincset integrálni zenéje
szervezetébe. A Halotti szertartás ízig-vérig magyar zene - csak itt, nálunk születhetett,
a 21. század küszöbén. Olyan mű, amely nem handabandázó külsőségekkel, hanem méltó
módon ünnepli a magyar millenniumot. Amelyre külföldiek előtt politikai pártállástól
függetlenül büszkék lehetünk - mi, mindannyian. (Augusztus 28. - Zeneakadémia.
Előadók: Jónás Krisztina, Károlyi Katalin, Fekete Attila, Busa Tamás, Fried Péter;
Ars Longa Kamarakórus, művészeti vezető Soós András; a Magyar Rádió és Televízió
Énekkara és Szimfonikus Zenekara, karigazgató Strausz Kálmán, vezényelt Kovács
János.)
|