|
Augusztus 23. és 28. között a Zeneakadémián tartotta konferenciáját a Nemzetközi
Zenetudományi Társaság. A megnyitón Göncz Árpád köszöntő levelének
felolvasása után Klaniczay Gábor és Ludwig Finscher témaindító előadásai
járták körül a tanácskozás alapgondolatát: Múlt a jelenben. Ezt követően
24-én, 25-én, 26-án és 28-án került sor a tudományos szimpóziumra. A nemzetközi
konferenciára számos távoli tájról - az Egyesült Államokból, Kanadából, Ausztráliából,
Kazahsztánból, Izraelből -, de európai országok: Nagy-Britannia, Olaszország,
Portugália, Dánia, Belgium, Hollandia, Svédország, Svájc, Németország, Lengyelország,
Oroszország, Románia, Jugoszlávia és Ausztria képviseletében is érkeztek előadók:
közel százhúszan tartottak előadást.
A szimpóziumra szánt négy nap délelőttjén és a második nap délutánján négy-öt
párhuzamosan dolgozó szekcióban került sor a felolvasásokra, míg három délutánt
egy-egy plenáris ülésnek szenteltek a rendezők. A tudományos tanácskozás vendégeit
a faliújság hirdetményei, egy, a konferencia programjáról informáló könyvecske,
a hangversenyek műsorismertetővel kiegészülő programfüzetei, valamint az előadások
rövid összefoglalásai segítették a tájékozódásban.
Az összes előadást már csak az egy időben zajló szekcióülések folytán sem lehetett
meghallgatni, ám a programon végigtekintve sokféle témával találkozhatott az érdeklődő.
Feltűnt a gregoriánhoz kapcsolódó felolvasások túlsúlya: ez nyilván abból fakadt,
hogy a konferencia a kétévente Magyarországon sorra kerülő Cantus Planus-találkozók
vázára épült (augusztus 29. és 31. között, a nagy konferencia folytatásaként a
gregorián tudósai Visegrádon megtartották saját szimpóziumukat is). Ennek volt
köszönhető, hogy a gregoriánkutatás olyan nagyságai jelentek meg a találkozón,
mit Michel Huglo vagy David Hiley.
A szekcióülések változatos témakörökhöz kapcsolódtak: szó esett kortárs zenéről,
a bécsi klasszika szerzőiről, számos középkori témáról, egyes országok nemzeti
műveiről és a reneszánsz zenei gyakorlatáról. Néhány programadó cím a választékból:
A közreadó mint tanár - a régi zene újrafelfedezése; Népzene - a nemzeti/etnikai
múlt szimbóluma; A jövő zenészének múltja - Lisztiana; A zenetörténet aktualizálása
- 20. századi zeneszerzők. A három plenáris ülés egy-egy nagyobb téma köré
csoportosult: az előadók a középkor örökségét, a régi és új zene közötti kompromisszum
lehetőségének kérdését és Bartók zenei múltját járták körül.
A konferencia étlapjáról mindössze néhány kutatási terület hiányzott: a zenetörténészek
figyelmét olyan időszakok és témák kerülték el, amelyek pedig jól illeszkedtek
volna a Múlt a jelenben témaköréhez. Nem esett szó például Monteverdiről és az
operaműfaj születéséről - a barokk zene kutatói egyébként is alig képviseltették
magukat a szimpóziumon. Ugyanígy kevesellhettük a Bartók-kortársak: Schoenberg,
Stravinsky, Hindemith munkásságát elemző előadások számát, holott e zeneszerzők
életművében meghatározó szerepet játszott a múlt. De hiányoltuk a keleti (vagy
más, Európán kívüli) zenei tradíciók kutatóinak jelenlétét is.
Pedig a Múlt a jelenben mottó sok értelmezési lehetőséget kínált ahhoz, hogy a
legkülönbözőbb kutatási területeken dolgozó zenetörténészek saját témájukat e
kérdéskör figyelembevételével gondolják át. Nem csoda, hogy a 2000-ben rendezett
zenetudományi konferencia - mint erre Ludwig Finscher bevezető előadása is rávilágított
- éppen a múlt szerepét, hatását, jelentőségét és jelentését kívánta vizsgálni
a jelenben. Természetes, hogy a 21. századba lépve a zenetörténészek is fokozott
késztetést éreznek a visszatekintésre és feldolgozásra: a nyugati társadalomban
a múlt és a jelen eddig sohasem alkotott olyan sajátos szimbiózist, mint manapság;
sohasem érte az embert ennyiféle - időben és térben is távol eső - kultúra hatása.
Visszatekintve azonban a múltra, nemcsak saját korunkban fedezhetjük fel a különféle
korok, esztétikai-zenei koncepciók párhuzamos együttélését: a mindenkori múlt
jelenét is izgatta, foglalkoztatta saját múltja - akár az elutasítás, akár az
elfogadás, akár a hozzá való igazodás értelmében.
A többféle interpretációs lehetőségnek megfelelően az előadók a lehető legkülönfélébb
szempontokból közelítették meg témájukat. Szó esett egyes korok múltképéről: Michele
Calella előadása például a zenei múlt eszméjének késő középkori megszületéséről
szólt. Előadásokat hallhattunk egyes zeneszerzők elődeikhez való viszonyáról:
Antonio Baldassare Brahms ellenpont iránti érdeklődésének gyökereit tárta
fel, Dobszay László a gregoriánnak a kortárs magyar zenére gyakorolt hatását,
Domokos Zsuzsa Liszt Palestrina-recepcióját, Halász Péter Kurtág
Györgynek a hagyományhoz fűződő alapállását taglalta; Vikárius Lászlótól
megtudhattuk, milyen szerepet töltött be Mozart Bartók pályájának alakulásában.
Terítékre került a régi zene újkori felfedezése és ennek számos tudománytörténeti
aspektusa is: Komlós Katalin Carl Philipp Emanuel Bach 19-20. századi fogadtatásáról,
Nancy van Deusen a középkor-kutatás születéséről, Barbara Haggh
az Egyesült Államokban közkézen forgó középkori forrásgyűjteményekről és az ezeket
használó zenetudományi oktatás hiányosságairól értekezett.
Egy harmadik tárgykör: a történeti legitimáció keresése a múltban. James Deaville
előadása az új német iskola és a Brahms körül csoportosuló "konzervatívok" harcát
idézte fel, de a szláv zenéről szóló beszámolók is ehhez a témához kapcsolódtak.
Hogyan él tovább a múlt a jelenben? - erre a kérdésre adott választ Theodor
C. Karp, amikor a mise propriumának 16., 17. és 18. századi életét tárgyalta
referátumában, valamint Danielle Fosler-Lussier, aki a bartóki örökség
jegyeire mutatott rá Mihály András életművében. A még feltáratlan múlt kínált
témát Rita Steblin számára: ő Schubert életének rejtett zugaiba világított
be ikonográfiai források segítségével.
Még egy ilyen színvonalas konferencia esetében is vannak olyan előadások, amelyek
- virtuozitásuk, módszertani tisztaságuk, újat mondásuk révén - kiemelkednek a
gazdagságból-sokféleségből. Az első plenáris ülésen Charles M. Atkinson
a filológia oldaláról közelítette meg a konferencia témáját. Előadásában Martianus
Capella De Nuptiis Philologiae et Mercurii című traktátusa 935. szakaszának téves
olvasatait mutatta be, arra keresve választ, miért és - a Karoling-kor esztétikájának
megfelelően - hogyan interpretálták félre a hibásan hagyományozódott szöveget.
Ugyanezen a délutánon David Fallows arra mutatott rá, hogy a 15. századi
dalrepertoár egy része a zenei nyomtatás feltalálása után is kéziratokban élt
tovább - ezek olyan művek fennmaradását és népszerűségét biztosították, amelyekre
a kor nyomtatványaiban nem bukkanhatunk. James Garratt arról szólt, hogy
a klasszikus zenei ideál megszületésekor milyen helyettesítő szerepet játszott
- görög zenei emlékek hiányában - a reneszánsz egyházi zene mintája. E repertoár
kettős funkciót töltött be a születő romantika értékrendjében: egyfelől az ideális,
a középkor "tiszta" katolicizmusát visszaadó egyházi zene példájaként szolgált,
másfelől - miként ezt a kor berlini zeneélete is bizonyítja - a társadalmon belül
építő-nevelő funkcióra tett szert. Az utolsó plenáris ülésen Somfai László,
a Nemzetközi Zenetudományi Társaság elnöke mutatta be a népzene Bartók műveire
gyakorolt hatását - elemzéséhez példaként az 1. hegedű-zongora-szonáta fináléját
használta fel. Eltérően az eddigi értékelésektől, Somfai véleménye szerint a számos
fennmaradt vázlat- és jegyzetfüzet, továbbá az alkotás folyamatának rekonstrukciója
megmutatja, hogy e hatás már a komponálás előtt, egyrészt a mű előre meghatározott
rejtett programjában, másrészt a témakialakításban is megfigyelhető.
A résztvevők 26-án este Strauss-bállal, 27-én délután pedig dunai hajókirándulással
pihenték ki a konferencia fáradalmait. Az eseményekhez koncertek is kapcsolódtak:
kora délutánonként a Zeneakadémia X-es termében zongora-hangversenyeket hallhatott
a közönség (a Zeneművészeti Egyetem zongora tanszakának szervezésében, Köcsky
Péter, Szokolay Balázs, Fehér Ernő, Maki Yagi, Várhalmi Vera, Keönch Boldizsár,
Dráfi Kálmán, Nagy Péter és Nagy Nóra közreműködésével). 25-én este
a Bábszínház várta a konferencia vendégeit: itt Bartók-, Ligeti-, Vidovszky- és
Stravinsky-műveket adtak elő. Az esti és éjszakai hangversenyek közvetlenül kapcsolódtak
a konferencia témájához: megszólaltak a 18., 19. és 20. század zeneszerzőinek
régebbi korok technikáival írt kompozíciói és feldolgozásai, 20. századi zeneszerzők
Bach-átiratai, s a konferencia záróaktusaként a Magyar Rádió Ének- és Zenekara
közreműködésével, Kovács János vezényletével, Liszt Krisztus-oratóriumának
társaságában hangzott fel Jeney Zoltán Halotti szertartás című, hatrészesre
tervezett kompozíciójának teljes első és harmadik része, valamint a második rész
három száma.
Fölmerül a kérdés: van-e haszna egy ilyen konferenciának, és ha igen, mi ez a
haszon? Természetesen a zenetudomány nyilvánossága számára rendkívül fontosak
az effajta találkozók - ezek kínálnak lehetőséget arra, hogy a különböző területeken
dolgozó szakemberek megismerkedjenek egymással és egymás munkáival; hogy felmérjék
a szakma színvonalát; hogy a viták, hozzászólások, valamint az együttgondolkozás
hatására új kérdésfelvetések-gondolatmenetek születhessenek meg. Hasonlóképpen
fontos a fiatal, pályakezdő tudósok számára a konferenciákon való részvétel -
nemcsak továbblépésük érdekében, de azért is, mert "nagy öregekkel", a zenetudomány
"sztárjaival" találkozhatnak, így nyerve meghatározó inspirációt munkájuk folytatásához.
Az, hogy a konferenciára éppen Budapesten került sor, különös jelentőséggel bírt
a magyar zenetudomány számára. Egyfelől azért, mert bemutatkozhatott a magyar
zenekultúra, másfelől pedig azért, mert kivételes helytállásra késztette a hazai
zenetudósokat: a szimpóziumon részt vevő tizenhat magyar előadó egyértelműen emelte
a magyar zenetudomány rangját. A szervezők ígérete szerint a nagy sikerű konferencia
anyaga nyomtatásban is napvilágot lát majd.
|
