Mit hozhat a 2000. év nyári fesztiválprogramja Pécsett? Sikerül-e megismételni 1999 koherenciáját és sokrétűségét? - kérdeztem tavalyi beszámolóm végén. Ami a műfajok, az előadóapparátus és a stílusok változatosságát illeti, az idei kínálat talán még túl is tett a tavalyin. A koherencia kérdése más: Szkladányi Péter, a Pécsi Szimfonikus Zenekar igazgatója, ekként a fesztiválprogram ötletgazdája a június 30. és július 7. között megrendezett idei nyolc hangversenyen nem törekedett az elmúlt három évben megszokott tematikus egység kialakítására. El kell ismernem, ez az elvileg visszalépésként értékelhető változás nem keltett drámai hiányérzetet, hiszen nem érintette a koncertlátogatók közérzetét meghatározó legfőbb tényezőt: a zenélés minőségét. A műsor erősségei és gyengéi: a művek és előadásuk eltérő színvonala nem a koncepción múlik. A program egészséges pragmatizmus jegyében igazodott az aktualitásokhoz: ilyen volt a 250 éve meghalt Johann Sebastian Bach művészete előtti tisztelgés, és persze a magyar vonatkozású kompozícióknak a millenniumhoz kapcsolódó megszólaltatása.
Kár, hogy éppen azok a produkciók nem bizonyultak meggyőzőnek, amelyeknek a fesztivál nemzetközi jellegét kellett volna méltóképpen igazolniuk. Az záróest - a Seattle-i Ifjúsági Szimfonikus Zenekar koncertje Walter Cole vezényletével, a Megyeháza Dísztermében - olyasféle függelékként kapcsolódott a fesztiválhoz, amelyet inkább tekinthetünk a Pécs testvérvárosával ápolt kulturális diplomáciai kapcsolatok (a maga nemében örvendetes) megnyilvánulásának, semmint kritikára érett művészi teljesítménynek, jóllehet az amerikai ifjak türelmes szeretettel irányító karmesterük vezetésével Beethoven 1. szimfóniájának nyitótételéig is elmerészkedtek, mindjárt műsoruk elején. (A Vaughan Williams-, Copland-, Gershwin-, Hayman- és Sousa-slágerek között egyébként Richard Strauss és Kodály is helyet kapott.)
Egy másik sajátos kategóriát képviselt a zsinagógában fellépő, krakkói Concerto Lamelli kamarazenekar: a konzervatóriumi (azaz közép- és főiskolásokból álló) vonósegyütteseknek azt a nálunk is ismert típusát, amely - nem minden alap nélkül - többre tartja önmagát oktatási célokat szolgáló szervezetnél, mégis érezhetően magán visel bizonyos, az iskolai létformával magyarázható jegyeket: a folytonos cserék miatt elkerülhetetlenül heterogén képességű és képzettségű tagság, az ideálistól szükség szabta mértékben eltérő szólamarányok, a pedagógiai és autonóm művészi megoldások összhangba hozatalával kísérletezgető karmesteri irányítás jellemzőit. Hangütésüket egészséges önbizalom és muzikalitás jellemezte - ez olykor hatékonyan leplezte, hogy a hangvolumenében túlméretezett prímszólammal a basszus alig képes egyensúlyt tartani: hangzása egyszer súlytalan, máskor (az előbbi túlkompenzálása folytán) nehézkesnek hat. (A belső szólamok jelentéktelenségéről és kidolgozatlanságáról már ne is beszéljünk). Wiesław Grzegorski karmesteri kvalitásai a szuggesztív mozzanatokat felmutató, főként szépen megformált lassú tételeivel ható Grieg-műben, a Holberg-szvitben tűntek dicsérhetőnek. Bach két koncertjének megszólaltatása kapcsán viszont aligha lehet másról beszélni, mint fiaskóról. A BWV 1052-es d-moll concerto előadása zongorán: néhány kivételes képességű és stílusérzékű művész kísérletét leszámítva eleve kudarcra ítélt vállalkozás. Márpedig Maciej Kanikula nem tartozik e kivételezettek körébe: a faktúra kirívó zongoraszerűtlenségére keménységgel és merevséggel válaszoló interpretációja egy, a zárótételben történt kisebb félresiklás nyomán mindinkább a hangszerrel és az elhatalmasodó indiszpozícióval vívott küzdelemmé vált. Maciej Grygiel és Marcin Kostka, a BWV 1043-as d-moll kettősverseny két hegedűse viszont azt demonstrálta, hogy a Bach-játékstílus Krakkóban sem rekedt meg az ötvenes évek varrógépzenei merevségénél és külsőséges érzelmességénél: a két művész természetes hajlékonysággal, a középtétel siciliano-metrikáját is érzékeltetve, a nyúlós lassútétel-sablont elkerülve játszott. Csak hát mindez olyan elnagyoltsággal és intonációs pontatlansággal párosult, amely akadályozta az említett erények érvényesülését.
A fesztivál állandó vendége, Király Csaba idén a Bach-évforduló jegyében állította össze bazilikabeli orgonaestje programját - leszámítva a közbeiktatott, illetve ráadásként elhangzott kortársi hangvételű improvizációt. A közönséget talán meglepte az írott műsorban nem szereplő Ich ruf zu dir, Herr Jesu Christ orgonakorál megszólaltatása a megnyerő grandiozitással és formaérzékkel felépített Esz-dúr (Szentháromság) prelúdium és fúga (BVW 552) után. Engem viszont sokkal inkább meglepett, hogy a műsorlapon egyetlen szó sem utalt a tényre, mely szerint az est anyagának nagy részét kitevő BWV 592-596-os concerto-sorozat Vivaldi, illetve Johann Ernst szász-weimari herceg műveinek átirata - Bach szellemi nagyságát aligha csökkentette volna a pontos tájékoztatás. A hallottakból ítélve e döntően olasz barokk stílusjegyeket viselő zenei világ Király számára kemény diónak bizonyult: a motorikus, gyors mozgású, sűrű faktúrájú tételek a fantáziadús, mediterrán gazdagságú, de olykor túltelített regisztrációval párosulva leküzdhetetlen akusztikai nehézségekhez vezettek - talán ez is közrejátszott abban, hogy ezúttal az orgonaművésztől még soha nem hallott metrikai-ritmikai pongyolaságokkal, tisztázatlanságokkal kellett szembesülnünk.
Ha mellőzzük a kézenfekvő mentségek felsorolását, és elfogulatlanul kérjük számon a minőséget, a csekély létszámú közönség kedvező reakciója ellenére is nyilvánvaló, hogy Bach zenéjével a Pécsi Szimfonikusokból alakult kamarazenekarnak sem sikerült triumfálnia a Palatinus Szálló Bartók-termében. Pedig a Pécsett vezető karmesteri minőségében most búcsúzó, kiváló Howard Williams ittléte során mind gyakrabban vitt véghez valóságos hőstetteket a szimfonikus nagyzenekar tagságának barokk stílusnormákhoz való szoktatása terén. Most is csembaló mellől irányította megfelelő létszámú vonósegyüttesét - az 5. Brandenburgi verseny kivételével, melynek magánszólamát Horváth Anikó játszotta, virtuózan. Williamsnek vélhetően már nem kerül nagy erőfeszítésébe, hogy muzsikusait tisztán artikulált, pregnáns ritmusokra kihegyezett, dagasztástól mentes játékra késztesse; mondhatni, egy bizonyos szinten "bejáratódott" barokk játékkultúrára támaszkodhat - korábban megdolgozott ezért. Arról azonban nagyzenekari munkakörülmények között szó sem lehet, hogy a produkció minden egyes résztvevője által egységesen elfogadott normarendszer alakuljon ki. E tekintetben még a zenekar szólistái között sincs egyetértés. A koncertmester, Vass Ágnes - főképp az 5. brandenburgi verseny szólistájaként - a megújulás tiszteletre méltó készségével követte az angol karmestert, vállalva azt is, hogy a beidegződéseitől sokban eltérő hangszerkezelés csak részleges eredményekkel járhat. Ifjú korukhoz képest kevés újító hajlamot árultak el a zenekar - egyébként felkészült, jó képességű és kulturált - fuvolásai: Tímár Judit a h-moll szvitben, illetve Gárdai Viktória a már többször említett Brandenburgi koncertben.
Utóbbi mű lassú tételének tisztázatlan profilú pontozott alapképlete, a zárótétel híres alkalmazkodó felütésének és triolásítandó "ál-nyújtott" ritmusának a karmesteri szándékok ellenére bizonytalan kivitelezése, ugyanígy a h-moll szvit Menüettjének slampos tradíciót követő rövid előkés játékmódja - csupán kiragadott példák e művek félkész, számos részletében átgondolatlan (vagy éppen átgondolt, de a jó reflexek kialakításáig eljutni már képtelen) megszólaltatásának jellemzéséhez. A legtöbb kívánnivalót a 3. Brandenburgi verseny előadása hagyta maga után. A nehézkes, metrikailag kissé szétszabdalt nyitótétel, a gyakran hamiskás együtthangzás, a villanásnyi szólók görcsössége rávilágított a vállalkozás rendkívüli nehézségére: a szinte minden résztvevőtől szólista kvalitásokat és magatartást követelő kompozíciók koncertüzemi létmóddal alig összeegyeztethető kényességére.
Az idei fesztivál nagy érdeklődéssel várt, dicséretes ötlete a Művészetek Házában rendezett koncert volt, Pécs zenéje az 1940-es években címmel. Takács Jenő konzervatórium-igazgató - maga is komponista - kiváló muzsikusokból, valamint irodalmárokból, képzőművészekből kialakított szellemi köre akkoriban a szokványosnál jóval pezsgőbb művészeti miliőt teremtett a városban. A program ezt szándékozott felidézni Takács, valamint Zádor Jenő, Horváth Mihály és Maros Rudolf néhány opuszának megszólaltatásával. A Mecsek Fúvósötös (Szkladányi Péter, Deák Árpád, Paláncz Tamás, Tolnay Gábor, Várnagy Attila), Herpay Ágnes (fagott), Váradi Marianna (szoprán), Simonfai Mária (zongora), valamint a Pécsi Klarinétkvartett (Arnóth Zoltán, Aubrecht Dénes, Csongár Edit, Horváth Attila) tagjai valamennyien nagy igyekezettel fáradoztak a meglehetősen heterogén, de figyelemreméltó zenei anyag életre keltésén. Más kérdés, hogy ez igencsak eltérő eredménnyel járt. A fúvósötös vállalta a leghálátlanabb szerepet: hiába láthatjuk bennük a koncert létrejöttének sine qua nonját, a fúvós szakma kibúvót nem ismerő törvényei folytán a régi dicsőség, a tömérdek közös tapasztalat tőkéje nem elég a napi hangszeres rutin elapadtával fellépő tónus- és együttjátékbeli problémák leküzdéséhez. Szerencsére az utánuk következők egységesen igényes produkciója - kiváltéképp a szuggesztívan és kifinomultan játszó klarinétkvartett - összességében sikeressé avatta e fontos vállalkozást.
Nagyzenekarként a Pécsi Szimfonikusok együttese három hangversenyt adott a fesztiválon. A Pécsi Nemzeti Színházban rendezett nyitókoncert ízlés szerint ötletesnek vagy szellemeskedőnek tartható címe - "MAGYAR(osch)ORSZÁG" - jelzi, hogy a (maga módján a millenniumi rendezvénysorozathoz kapcsolódó) program a nem magyar szerzők magyar(nak vélt) idiómákat felmutató kompozícióival voltaképpen torzképet rajzol rólunk. Persze észre kell vennünk a műsor kétrétegűségét. Beethoven (István király-nyitány), Schubert (a Liszt hangszerelte Magyar induló), Brahms (hét - részben Dvořák hangszerelte - Magyar tánc), valamint Haydn híres G-dúr triójának zárótétele (Howard Williams ez alkalomra készített nagyzenekari átiratában) kizárólag, vagy legalább is meghatározóan a 18. századi eredetű verbunkos anyagra, illetve annak romantikus mutánsaira támaszkodik. A többiek: Massenet (Suite Hongroise), Sarasate (Zigeunerweisen, Vass Ágnesnek az egész este egyetlen átütő sikerét hozó, a romantikus virtust és személyességet felidéző szólista-közreműködésével), valamint Johann Strauss (Cigánybáró nyitány; Éljen a magyar! - polka) csupán a cigányzenészek játékstílusára utalva, illetve a 19. század egzotikum-kultusza jegyében vállalkoznak némi pusztai kalandozásra. Egyéni beállítottság kérdése annak megítélése is, hogy az efféle, többségükben ráadás-fajsúlyú kompozíciók fogyasztása ömlesztve, este nyolctól csaknem tizenegyig mennyire hasznos és kellemes (Howard Williams tiszteletbeli magyarként a művek előtt a közönséghez intézett, derűt és rokonszenvet ébresztő szavait is beleszámítva). Abban viszont biztos vagyok, hogy ha e darabok megszólalnak, csakis akkor keltik a remélt hatást, ha a zenekar lefegyverzően csiszolt játékkal, fölényes könnyedséggel és virtuozitással, a homlokráncoló "komolyzenei" attitűdöt száműzve tolmácsolja őket. Márpedig e tekintetben a koncert deficites maradt.
Nehéz lenne és nincs is miért ellenállnom a csábításnak, hogy a fesztivál még nem érintett két koncertjét párhuzamosan tárgyaljam. Mindkettőre a Bazilikában, nagy érdeklődéstől övezve került sor, mindkettőn a romantika szakrális zenéjének egy-egy nagy apparátusú, nagy léptékű remekművét hallhattuk, s mindkét mű szerepelt már - mások vezényletével és szólista-közreműködésével - az elmúlt évek pécsi fesztiválprogramjában. Dvořák Stabat Materét ezúttal a pécsiek most munkába álló új vezetőkarmestere, a zenekarral évek óta termékeny kapcsolatot fenntartó Hamar Zsolt, Verdi Requiemjét francia vendég, Jean-Paul Penin dirigálta. A Dvořák-mű a Pécsi Egyetemi Kórus tagjaival kiegészített Pécsi Kamarakórus (karigazgató Tillai Aurél), Verdi zenéje a Nemzeti Énekkar (karigazgató Antal Mátyás) közreműködésével szólalt meg. Mindkét énekkar biztos szövegtudással, fegyelmezett intonációval, kiváló muzikalitással örvendeztetett meg; természetes, hogy a Nemzeti Énekkar hangképzése a szakmaiság feltételeinek megfelelően tömörebb, átütőbb tónust, nagyobb terhelhetőséget eredményez. A Stabat Mater esetében a szólóének-kvartett önmagában is ünnepi fénybe vonta az előadást: Váradi Marianna, Lukin Márta, Gulyás Dénes és Fried Péter fellépése a fesztivál tízéves történetének távlatából is jelentős érték. Rosszabbul jártunk a másik alkalommal: a szoprán Somogyi Eszter mindvégig rekedtséggel küzdött; Pánczél Éva a kelleténél jóval gyakrabban és erősebben sötétített-vastagított, Azucenára profilírozott altja e műben inadekvát benyomást keltett. Molnár András meleg fényű tenorja és Rácz István tömör, megbízható basszusa csak részben volt képes e negatívumok ellensúlyozására.
A két előadás minőségbeli különbsége azonban az eddigieknél nagyságrendekkel jelentősebbé válik, ha a karmesteri értelmezés és irányítás, a karmester és az énekesek- hangszeresek együttműködése szempontjából kezdünk mérlegelni. Hamar Zsolt ez alkalommal is lefegyverzően biztos kézzel és muzikalitással ösztönözte zenészeit az érzékeny, pontos játékra. A jövőben alighanem fokozott figyelmet kell fordítania a fúvós - kivált fafúvós - együttjáték intonációs és tónusbeli összhangjának megteremtésére - ahol ilyen sok a hamis, kiegyensúlyozatlan akkord, ott nem lehet szó véletlenről. A vonósok azonban máris túlszárnyalták szokott formájukat: ezen az estén hallott árnyalt és magvas játékuk a Bazilika kedvező akusztikai közegét figyelembe véve is figyelemre méltó teljesítmény. Ez az interpretáció bővelkedett a megrendítően szép pillanatokban, s a kompozíció árnyékból fénybe, kétségbeesésből megbékélésbe vezető, majd onnan a rezignációba visszahajló folyamatát is pontosan és hitelesen rajzolta meg.
Jean-Paul Penin a nemzetközi koncertüzemben manapság kedvelt látványos vezénylési stílus jellegzetes képviselője. Koreografikus mozdulatai, a csúcspontok közelében már-már eksztatikussá fokozódó gesztusai, felugrásai a hangverseny-látogatók többségét arról győzik meg: a karmester mélyen átéli a zene tartalmát. Ha azt firtatjuk, milyen nyomot hagy személyisége a zenén, nem kell bonyolult fejtegetésekbe bocsátkoznunk. A recept egyszerű és hatásos: végletekig hajszolt tempók, dobhártyaszaggató forték, állandó agresszivitásban megnyilvánuló szubjektivitás. Penin legalább tíz percet rávert a nem éppen álmos tempóiról ismert Abbado Requiem-felvételére, amihez többek közt a játszhatatlanságig kellett gyorsítania a Dies Irae-t. Elérte, hogy a Nemzeti Énekkar - az utóbbi tíz évben az egyetlen, amely a pécsi Bazilikában képes bármilyen vastag zenekari textúrán áténekelni - a néma tátogás érzetét keltve szálljon szembe a szimfonikus hangáradattal. Képes volt felülemelkedni olyan részletkérdéseken, mint a Libera me összetett formájának zeneileg koherens felépítése, a mű hiteles befejezésének megteremtése, s az sem zavarta, ha az egyik szólam perceken át rossz ütemfázisban tévelyegve kereste a helyét. Nem bajlódott segítségnyújtással, kényes belépések biztonságot adó beintésével - lefoglalta a misztikus egyesülés Verdi szellemével. Persze művészetének jó oldala is van: hosszú francia turnéra viszi - nem először, s gyanítom, nem is utoljára - a zenekart, az utazást az amszterdami Concertgebouw-ban esedékes koncerttel megkoronázva. Ez nyilván nagy megtiszteltetés egy szegény magyar vidéki zenekarnak, igazán csekély ár mindezért néhány zeneietlen produkció részesévé válni. Meg aztán valljuk be: fővárosi zenészeink sem mindig a művészi megdicsőülés reményében veszik nyakukba a hakni-hátizsákot.
Én azért mégis abban reménykedem, hogy előbb-utóbb Hamar Zsolt, vagy az ő színvonalán álló karmesterek is öregbítik majd külföldön a Pécsi Szimfonikus Zenekar hírnevét.

A Pécsi Szimfonikusok kamarazenekara