A huszadik század második felének egyik legnagyobb magyarországi zenész-egyéniségét veszítettük el. Szakmailag elveszítettük már évekkel ezelőtt, amikor a remeteséget választotta. És szakmailag nem veszítjük el, mert sokan, nagyon sokan vagyunk, akik különböző okok miatt nem beszélünk róla, de tudjuk, hogy mesterünk volt és marad. Ismerősei élő legendának hívták: hangversenyeit, próbáit, de főként őt magát. Csend vette körül, mindenki zavartan hallgatott; azután a négyszemközti beszélgetéseken újból és újból halkan ráterelődött a szó. Az utánunk következő generáció kedvéért kötelességünk most - vagy inkább mostantól kezdve - megtörni a hallgatást, és beszélni róla.

A zenei nagyságot nehéz leírni, és mégis meg kell kísérelni szabatosan beszélni róla, úgy, ahogy ő a szabatosságot kereste akkor is, ha a zenéről beszélt, még inkább akkor, mikor zenéül beszélt. Emlékszem, az Istvánffy-lemez felvétele közben visszahallgattuk az egyik tételt. Rám pirított: "te zenész vagy, ne gyönyörködj, hanem állapítsd meg pontosan, hogy mit hallasz". (Mert ez a szabatosság nagyobb gyönyörűséghez nyit utat, mint ha a fejünk ingadozik a zenehallgatás közben.)
Mégis, miben állt a nagysága? Ha azt mondjuk, szuggesztív, tévútra megyünk. A jó zenész szuggesztív, de nem minden szuggesztív zenész jó zenész. Hihetetlen hallása volt. Nemcsak a tiszta hangra, hanem a tiszta hangzásra, a tiszta ritmusra, az egészben helyet találó legapróbb részlet, legapróbb árnyalat észrevételére, és, igenis!, a jó technikára. (Olyan fokon értett a hangszerjátékhoz, a hangszeres technika minden mozzanatához, hogy bármely zenei kívánságát azonnal a technika nyelvén is ki tudta mondani.)
Igazi zenész volt, akinél nincs külön az anyag és az élmény. Utálta a zenére ráhordott érzést. Maga az anyag, az anyagszerűség volt nemcsak forrása, hanem szinte szentsége az érzésnek. Mindent tudott, amit a zenéről tudni lehet, s mindent ki tudott róla mondani; mégis hitt a kimondhatatlanban. Tudta, mert tapasztalta, hogy bármit mondunk, az csak arányaiban, mértékében, súlyában, zenei összefüggéseiben érvényes, ezt pedig nem lehet előre elhatározni, hanem a zene minden pillanatában döntési helyzetben kell lenni. Sokszor mondta: ne gyakorolj be semmit, hanem a gyakorlással hozd magad olyan helyzetbe, hogy a döntő pillanatban, a hangversenydobogón szabad légy az ihlet számára. Ne gyakorolj be semmit, hanem gyakorolj ki minden akadályt a darabból.
A darabból? Persze hogy a darabot tudni kell. Ő azonban nem a darabot tanította, hanem mindig a játékost. Tanította, vagyis olyan állapotba akarta hozni, amelyben teljesen szabaddá és készségessé válik a zene megvalósítására. Megőrjítette a zenészeket azzal, hogy tíz ütemet gyakorolt két órán át. Már a koncert előtt álltak, s még mindig nem játszották végig egyszer sem a művet. Azután egy pillanat alatt kész volt a darab. Mert a próbán voltaképpen egy lelki állapotot, egy készenléti állapotot, egy észlelési állapotot akart elérni mindenkinél. A részleten dolgozott, de sohasem a részről volt szó, hanem mindig az egészről: a darab egészéről és a játékos egészéről.
Sokan vádolták azzal, hogy "perfekcionista". Ez nem igaz. Nagyon is el tudta fogadni a gyengeséget, a hibázást, a tökéletlenséget, ha az egész valami jó úton történik. A hibák fáradhatatlan javítása végső soron azt szolgálta, hogy jó úton kezdjen el járni, gondolkozni, érezni (hangot és hangszert) a zenész. Nagyon szívesen és nagyon eredményesen tudott dolgozni átlagos tehetségű zenészekkel, ha egy bizonyos szerénység, fogékonyság, kereső, fülelő, kísérletező lelkület volt bennük. Amit nem bírt elviselni, az a magabiztos, mondhatni gőgös, kérlelhetetlen, mozdíthatatlan, hajlíthatatlan, végső soron durva "gépzenélés", a zenében való erőszakosság.
Mert a benne élő zenének mindene az arányosság, hajlékonyság, a mértéktartás volt, melyet azonban tüzessé tesz a zenei anyag teljes "kijátszása". Legszebb hangversenyein a zenei szabatosság és hajlékonyság, a formáló erő és báj, robbanékonyság és elegancia olyan egyensúlyát éreztük, ami csak a legnagyobbaknál lehetséges.
Talán kevesebben tudták, hogy a maga módján mennyire művelt volt. Nemcsak a hihetetlen mennyiségű zenei anyagra gondolok, amit fejében tartott, hanem arra a módra, ahogy nem a filiszter, hanem a szellemi ember biztos tájékozódásával mindig ráakadt a számára fontos írásokra, s azokat annyiszor, olyan fogékonysággal olvasta újra és újra, olyan intenzitással vetette össze saját tapasztalataival, hogy mindez tényleg asszimilált műveltséggé vált benne.
Nehéz barát volt, de jó barát. Fáradságos volt órákat vele lenni, de a távolból visszapillantva mindig tudtuk, hogy megérte. Haragja és humora egyaránt hiteles volt. Nehéz örökséget hordozott és nehéz üzenetet. Harc volt az élete kívül és belül. De mindig a békességre vágyott, nem az üres, hanem a tartalmas békére. Mozart, Bartók békéjére - az Isten békéjére. Most már ez lesz az osztályrésze mindörökké.