INGRID FLITER játékát előbb ismerte meg Tiszadob, mint a budapesti Zeneakadémia nagytermének közönsége. A 27 éves argentin zongoraművésznő tehetségére KOCSIS ZOLTÁN az 1998-as bolzanói Ferruccio Busoni Nemzetközi Zongoraverseny zsűritagjaként figyelt fel: először a kelet-magyarországi, nyári zongorafesztiválra hívta meg, majd a NEMZETI FILHARMONIKUSOK koncertjére. Kocsis a Muzsika 1999/8. számában így nyilatkozott a pályakezdő kollégáról: "Nem nyerte el az első díjat, egy ilyen muzsikust nem is fognak soha győztesnek kikiáltani, annyira szélsőséges egyéniség. Engem leginkább Martha Argerichre emlékeztet, akiben persze volt kompromisszumkészség is: a versenyeken tudott úgy játszani, hogy a zsűrinek megfeleljen. Fliter nem ilyen, őt mindez nem érdekli, járja a maga útját, és azt hiszem, valaki számára, akit nem lehet korlátok közé szorítani, ez a legjobb megoldás."
Prokofjev 3. zongoraversenyének - mellékesen: éppen a példakép és pártfogó, Martha Argerich egyik régi, parádés sikerdarabjának (C-dúr, op. 26) - szólistájaként Ingrid Fliter mindenben igazolta Kocsis előzetes jellemzését (talán a szélsőségek kivételével). Vannak muzsikusok, akiket hallgatva gondolataink olykor elkalandoznak - az ő játéka az első perctől az utolsóig magához vonzza a figyelmet. A saroktételekben pergő, meccanico játéka, érces hangja és ritmusának kivételes pontossága remekül szolgálta a neobarokk zene hideg fényű tökéletességét, az érzelmek nélküli energia áradását. A variációs középtétel, az Andantino arra is alkalmat adott, hogy megmutassa: szín- és dinamikai skáláján a markáns megszólalás mellett megtaláljuk a fátyolos leheletpianókat is. Makulátlan technikájú virtuózt és határozott elképzelésekkel rendelkező, szuverén muzsikust ismertünk meg - olyan zongoraművészt, aki nem eseng a közönség kegyeiért, nem rohan két összeütött tenyér hallatán ráadást játszani. Példát vehetne róla néhány magyar pályatársa, aki koncertjein nem szégyell szezonvégi kiárusítást rendezni. A hangversenyrendezőknek Ingrid Flitert érdemes lesz mihamarabb szólóestre visszahívni: egyrészt azért, mert jó volna tudni, hogyan játszik Mozartot, Beethovent, Schumannt, Brahmsot, másrészt mert a fiatal muzsikus most még nem körülrajongott sztár - azaz egyelőre nálunk is megfizethető.
A második részt kitöltő Schubert-szimfónia, a 9. ("nagy" C-dúr) ismét felvetett egy régi, végérvényesen soha meg nem válaszolható kérdést: mennyit kell egy tolmácsolásnak az előadó személyiségéből, s mennyit a mű jellegzetességeiből visszatükröznie? Ez az értelmezés mindenekelőtt Kocsis Zoltán markáns zenei önarcképének tetszett. Valamennyi tétel gyorsabb tempóban szólalt meg a szokásosnál - ezt a változást csak a nyitótétel és a bokázós témájú a-moll Andante con moto esetében éreztem üdvösnek, a Scherzo és a Finálé esetében már korántsem. Az indulatos hangsúlyok és a megváltozott hangzásarányok (a szokottnál rámenősebb crescendók, harsányabb forték és fortissimók) a gyorsabb tempókkal együtt a harmadik és a negyedik tételben olyan dimenzióváltást eredményeztek, amely már a mű arculatának, sőt stílusának átértelmezésével ér fel. Schubert Kilencedikje ezúttal sokat veszített gyakran emlegetett transzcendens légköréből - ehelyett egy sietős pulzusú, energikus, sőt türelmetlen alkotás képe bontakozott ki. Kell-e mondani, a rohanós alapkarakter a Schumann által magasztalt mennyei hosszúság élményét is felszámolta. Amit hallottunk, kétségtelenül érdekes kísérlet volt, s a zenekarra is lelkesítőn hatott a Kocsis által diktált viharzó lendület - de meggyőződésem, hogy ez az előadás nem szolgálta Schubert szellemét. (Február 23. - Zeneakadémia. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok)

Február végén ötödik estjéhez érkezett VÁSÁRY TAMÁS és a RÁDIÓZENEKAR Csajkovszkij-sorozata. A hangverseny első részét két frappánsan összeillő mű töltötte ki: a Diótörő-szvit és a Változatok egy rokokó témára egymásra rímelő gondolat- és formavilágú kompozíciók, mindkettő a klasszicizáló stíluseszmény elkötelezettje, és mindkettő nagyformája mozaikként bontakozik ki apró alkotóelemek sokaságából. A második részben azután a patetikus Csajkovszkij váltotta fel a klasszicizáló alteregót: a 4. szimfónia a maga nagybetűs Sorsot idéző tartalmával, érzelem- és indulatgazdagságával (és nem utolsósorban népiességével) az érett romantikus szimfónia prototípusa.
A balettszvitet Vásáry Tamás festői színgazdagságra törekedve és változatosan, a képeskönyv-lapozgatás örömével vezényelte, kihegyezett ritmusokkal, érzékletes karakterekkel - és persze alaposan kihasználva a rövid tételek füzére által kínált sokféle effektus lehetőségét. A Diótörő-szvit apró jutalomjátékok gyűjteménye: telis-tele mutatós, szellemes szólókkal, melyeket a Rádiózenekar muzsikusai érezhető kedvvel adtak elő.
PERÉNYI MIKLÓS érzéki szépségű hangon, a mű finoman mértéktartó gráciáját a bensőséges előadásmód igényével összeegyeztetve tolmácsolta a Rokokó variációkat. Tökéletes arányérzékről tanúskodó játékában, mint oly sokszor, most is eggyéolvadt zene és technika: azok a részletek, amelyekről máskor úgy véljük, csupán virtuóz töltelék funkciójával bírnak, most énekeltek, érzést és magatartást közvetítve. Perényi formálásmódja egyszerre volt tagolt és ugyanakkor a forma széles ívét nagyvonalúan felvázoló.
Aki ismeri Vásáry Tamást, sejtheti, hogy a karmester ezen az estén a 4. szimfónia vezénylésekor volt leginkább elemében. A két saroktételt hatalmas energiával, mélyről feltörő emóciókkal irányította - a népdal témájú finálé hangzásarányainak és gesztusrendszerének kimunkálásakor alighanem az artikulált megszólalás lehetőségeinek szélső határáig merészkedve. Az Andantino in modo di canzona előadásában érvényesült az orosz románcok jellegzetes atmoszférája, a pizzicatós Scherzo pedig, miközben ellátta a ziccerdarab kötelező feladatkörét, nem mulasztotta el jelezni, hogy Csajkovszkij e szimfóniája a népiesség földközeli, parasztias fajtáját is befogadja (lásd a fináléban: "Áll egy ifjú nyírfa..."). Vásáry lelkes ráadás-vezénylő, a fél szimfónia (a 3. és 4. tétel) megismétlésével azonban ezúttal, úgy vélem, túllőtt a célon: zenekara a finálé második megszólaltatásakor már sokkal fáradtabban játszott, mint a műsor hivatalosan meghirdetett részében. (Február 24. - Zeneakadémia. Rendező: Magyar Rádió)

A BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR jóvoltából az utóbbi években Magyarország rendszeresen visszatérő vendégévé vált két karmester, aki a 20. századi szimfonikus repertoár egy nálunk kevéssé ismert fejezetét tolmácsolja autentikusan: mind Kurt Sanderling, mind pedig RUDOLF BARSAJ közeli kapcsolatban állt Sosztakoviccsal, s így első kézből kapta azokat az információkat, amelyek nélkülözhetetlenek a zeneszerző műveinek hiteles előadásához. Legtöbbször mindketten meg is ragadják az alkalmat, s ha itt járnak, műsorukra tűznek egy-egy Sosztakovics-kompozíciót.
Legutóbb ismét Barsaj vezényelte Fischer Iván együttesét. A koncert első részében FRANKL PÉTER szólójával Beethoven Esz-dúr zongoraversenyét hallottuk, majd a szünet után két Sosztakovics-mű következett: a 4. vonósnégyes zenekari feldolgozása, amelyet a szerző jóváhagyásával éppen Rudolf Barsaj, az egykori kvartettező brácsaművész készített - a darab ebben a változatában op. 83/a jelzésű Kamaraszimfóniaként szerepel a műjegyzékben -, majd befejezésül a 9., Esz-dúr szimfónia hangzott fel.
Beethoven utolsó zongoraversenyét Frankl Péter a mű előadói hagyományába harmonikusan illeszkedve szólaltatta meg: játéka energikus volt és hangsúlyokban gazdag, de sem dinamikusabbnak, sem lágyabbnak nem nevezném a megszokottnál. Frankl gesztusai a nyitótételben méltón tükrözték a mű sokat emlegetett empire pompáját, az Adagióban a zongora bensőségesen énekelt, a rondót pedig mindenekelőtt a lendület, a ritmus feszítőereje tette karakterisztikussá. Ha egyetlen szóval kellene az előadást jellemeznem, bizonyosan a kiegyenlítettséget választanám, mint a felfogást, a zenélési habitust meghatározó legfontosabb tulajdonságot.
Beszámolómban a műsor második részéhez érve meg kell jegyeznem: a két Sosztakovics-kompozíció egymásutánja kissé túlméretezetté tette az estet. A kettő közül egy is elég lett volna: akár a Kamaraszimfónia, akár az öttételes 9. szimfónia. Ezt nem elsősorban azért mondom, mert a második részt időtartamában éreztem túl hosszúnak, hanem mert Sosztakovics zenéje igen tömény és nehezen emészthető táplálék - ha egyszerre túl sokat fogyasztanak belőle, szellemileg feldolgozatlan marad.
A 76 esztendős Rudolf Barsaj mindenesetre remekül győzte állóképességgel a két mű követelményeit. Vezénylési stílusa pontos, tárgyilagos, de nem tartalmaz attraktív, látványos elemeket - mint bölcs, idős muzsikushoz illik, Barsaj a lényegre koncentrál, s ezt a lényeget nem a közönségnek közvetíti parádés gesztikulálással, hanem partnerének, a zenekarnak, világos utasítások formájában. Keze alatt a Fesztiválzenekar általában nem játszik a legszikrázóbb virtuozitással, viszont estjein mindig az igazi zenélés élményével leszünk gazdagabbak.
A két Sosztakovics-művet hallgatva feltűnt, hogy a Kamaraszimfóniává átdolgozott 4. vonósnégyes zenekari változatában is megőrizte hangzásának eredendően homogén karakterét - ezt domborította ki Barsaj vezénylése, telt és tartalmas tónust keverve ki a vonóskari palettán, de nem feledkezve meg a fúvós szólók személyes gesztusú, rajzos megformálásáról sem. Értelmezése arra is felhívta a figyelmet, milyen sajátosan kiegészíti egymást a Kamaraszimfónia és a 9. szimfónia: az előbbiben több az árnyék, az utóbbiban a fanyar zenei tréfa és a nyíltan groteszk ábrázolásmód uralkodik. A szimfónia megszólaltatásakor a karmester a mozgékonyságra és a feszes-kihegyezett ritmikára, az energia felszabadítására helyezte a súlyt, érvényesítve a sziporkázó hangszerelés ötletgazdagságát és a témák szellemességét. Vezénylése ösztönzőn hatott a Fesztiválzenekar muzsikusaira, akik a mű előadása során a szólisztikus zenekari játék minden kínálkozó lehetőségét megragadták. (Február 26. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

"Az az együttes még létezik?" - firtatta ismerősöm, hallván, hogy a CONCERTO ARMONICO hangversenyére készülök. Félreértés ne essék: a kérdésben nem volt szemernyi rosszindulat - inkább a gyakorlatias érdeklődés hangnemében fogalmazódott. Vajon hogyan működik a historikus régizene-játék egykori jeles magyarországi műhelye manapság, mikor vezéregyéniségei Európa egymástól távoli pontjain élnek, tanítanak és kamaramuzsikálnak? Vajon mennyire rendszeres a közös munka, melyet ez a helyzet lehetővé tesz; mennyire lehet folyamatos ilyen körülmények között a zenészek egymást ösztönző párbeszéde? A hangversenyen magam is hasonló kérdésekkel szembesültem, s a műsorban előrehaladva mind távolabb éreztem a megnyugtató válasz lehetőségét.
Az értékelésben tanácsos különválasztani a koncerten fellépő három szólista: SZŰTS PÉTER (barokkhegedű), SPÁNYI MIKLÓS (csembaló, tangenszongora) és CSALOG BENEDEK (barokkfuvola) játékának kvalitásait a kísérő együttes teljesítményétől. A Concerto Armonico vonósai - ez valamennyi műsorszámban újra és újra feltűnt - gyakran játszottak hamiskásan vagy salakosan, a textúra nem volt mindig világosan áttekinthető, s olykor némi lötyögés is zavarta az összhatást. Mindez aligha fogadható el természetesként egy híres, elismert együttestől: a név kötelez. A szólista felállásban előadott 6. Brandenburgi verseny nyitótételében hatásosan érvényesültek volna a nagy lassítások és a hirtelen nekirugaszkodások, ha az egész koncepció nem hat tanult anyagként, s a tétel nem esik szét a több különböző tempótól. Az Adagio ma non tanto témái túlságosan visszafogottan hatottak, nem mertek énekelni - ízes hangsúlyaival, jól megfogott tempójával és friss ritmizálásával leginkább a finálé szerzett örömteli pillanatokat.
A műsor három további száma, melyben a szólisták játszották a vezető szerepet, sokkal kedvezőbb benyomást gyakorolt e sorok írójára. Minden tekintetben a koncert legkiegyensúlyozottabb s egyúttal legszuggesztívabb produkciójának érzem a fuvolára, hegedűre és csembalóra komponált a-moll hármasverseny (BWV. 1044) megszólaltatását. Számomra leginkább Csalog Benedek fuvolajátéka tűnt személyesnek és közlékenynek - de e műben két társa is remekelt, s különösen szép élménnyel ajándékozta meg a hallgatót a lassú középtétel szerenádhangulatú kamarazenéje.
Carl Philipp Emanuel Bach Esz-dúr concertóját (Wq. 40) Spányi Miklós adta elő - a nyitótételben beszédesen, oldottan és karaktergazdagon (bár itt nemigen alakult ki párbeszéd a szólista és a zenekar között), az Adagióban recitativikusan, a fináléban mindenekelőtt a játék választékosságával remekelve (a zenekar a háttérben mindvégig szürke teljesítményt nyújtott, a hegedűk hangja gyakran csúszkált). Az egyetlen észrevétel, melyet a kritikus Spányi kiváló teljesítményével kapcsolatban megfogalmazhat, nem anynyira az itt és most nyújtottakkal kapcsolatos, mint inkább általános érvényű és az alkatra vonatkozik: mint legtöbbször, most is úgy éreztem, ez az előadásmód lefegyverező intellektusú, tiszta és áttekinthető, sőt még az energia is gazdagon árad belőle - az érzelem és az indulat viszont nem, e téren inkább távolságtartás jellemzi.
Meglepőnek éreztem, hogy a koncert nyitószámának markánsan kísérletező szellemű értelmezése után a Brandenburgi concertók sorozatának egy másik darabja, a műsort záró 5. ezúttal éppen azzal keltett feltűnést, hogy konvencionális szellemben szólalt meg. A három tételt hallgatva mind feszültebb érdeklődéssel vártam azokat a mozzanatokat, amelyek jelezhetik a hovatartozást: eltérnek egy nem historikus együttes játékmódjától. Ilyen jellegzetességet nem sikerült az előadásban felfedeznem. Amit hallottunk, semmiben sem különbözött egy modern hangszereken játszó, átlagos együttes felfogásától. (Február 28. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.) Sokan és régóta várták a TAKÁCS VONÓSNÉGYES zeneakadémiai koncertjét, hiszen az együttes másfél évtizeddel ezelőtt lépett fel utoljára Budapesten - akkor még négy magyar taggal. Azóta a fiatalon elhunyt Ormai Gábor utódaként Roger Tapping vette át a brácsaszólamot, a társainak búcsút mondó alapító primárius, Takács-Nagy Gábor posztján pedig Edward Dusinberre játszik. A második hegedűs Schranz Károly és a csellista Fejér András ma is az eredeti összeállítást képviseli.
Aki valamicskét is járatos a zenetörténetben, már a műsorösszeállításból megállapíthatta, a Takács Vonósnégyes tagjai különleges nyomatékot kívántak adni a budapesti fellépésnek. A repertoár három mesterdarabját választották: annak a három zeneszerzőnek a műveit, akik a legfontosabb kompozíciókkal járultak hozzá a műfaj kialakulásához és fejlődéséhez. Először Haydn op. 20-as sorozatából, a Nap-kvartettek közül hallottuk a D-dúrt, majd Bartók 2. vonósnégyese következett, a szünet után pedig egy technikailag és szellemileg egyaránt jelentős próbatétel, Beethoven op. 131-es cisz-moll kvartettje zárta az estét.
A Haydn-vonósnégyes Allegro di molto nyitótételének már bevezető ütemeiben az együttes fontos erényeire figyelhettünk fel: a puha tónusra, a világos hangzás melegségére, a közös játék dinamizmusára és gördülékenységére, ugyanakkor érzékeny tagoltságára. A bíráló megjegyzések rovatában jegyezhetnénk fel, hogy az első hegedű olykor kissé éles játéka színében némiképp levált a kvartett egészének hangzásáról - de hát ez a tétel történetesen valóban sok szólószerepet juttat a primáriusnak. A variációs Adagio mintha kárpótolni akart volna: főként homogén megszólalásmódjával gyönyörködtetett - a csellót középpontba állító második változatban Fejér András szólója makulátlanul, kiegyenlített regiszterekkel énekelt. Az Alla zingarese menüettben az előadók ízesen, de mértékkel adagolták a hangsúlytalan ütemrészeken elhelyezett akcentusok fűszerét; a Presto fináléban a sziporkázó indítás után a mindvégig friss tempóértelmezés és a pergő ritmus ragadta magával a hallgatót.
Bizonyára sokan megfigyelték, hogy a Bartók-vonósnégyesek előadóinak akkor sikerül nemcsak eljátszani, hanem életre is kelteni ezeket a műveket, ha a kottában foglaltak tökéletes elsajátítását csak alapnak tekintik, s ennek birtokában elérik azt a termékeny, felszabadult állapotot, amelyben bizonyos értelemben mégiscsak elfelejtik mindazt, ami a kottában áll, és szabadon, egymásra figyelve zenélnek. Ezt a kreatív légkört tapasztalhatta meg ezen a koncerten Bartók 2. vonósnégyesének hallgatója: a Moderato nyitótétel színgazdagon, rugalmas ritmizálással és lélegző frazeálással szólalt meg; nyers erővel indította, hangsúlyokban bővelkedve, szenvedélyes fokozásokkal és dús hangon játszotta a Takács Kvartett az Allegro molto capriccioso második tételt, és nagy érzékenységgel, rendkívüli dinamikai árnyaltsággal szólaltatta meg a Lento finálét.
A három műsorszám, Haydn, Bartók és Beethoven arra is alkalmat kínált a Takács Vonósnégyesnek, hogy háromféle hangzással játsszon: ha a Haydn-kvartettről szólva plasztikus világosságot, a Bartók-előadást jellemezve a megszólalásmód erejét említettük, Beethoven op. 131-es cisz-moll kvartettjének tolmácsolásával kapcsolatban sűrű és telt, ugyanakkor puha hangzásról számolhatunk be - az anyagok közül a bársonyt, a színek skálájáról a barnát vagy a bordót idézi ez a textúra és tónus. Az op. 131-es vonósnégyes fő előadói problémája a formálásban rejlik: a sok rövid szakaszból felépülő hatalmas kolosszus könnyen szétesik. A Takács Vonósnégyes egyrészt hiteles, életteli tempóvételekkel szolgálta a mű kohézióját: az Adagiók, Andanték sem voltak soha túlságosan lassúak. Másrészt ismét megmozgatta és közlékennyé tette a dallamokat az a beszédesség, amelyre már a Bartók-kvartett kapcsán is utaltam, s amelynek a Beethoven-vonósnégyes esetében éppen a forma ízületeihez érkezve: a megállások, újrakezdések, recitativikus közbeékelések hiteles megfogalmazásakor lehet fontos szerepe. Ha egyetlen szóval kellene ezt az előadást jellemeznem, a szó jó értelmében régivágásúnak nevezném - olyan értelmezésnek, amely semmiképp sem a kiglancolt, végletesen perfekcionista modern kvartettjáték ideálját képviseli, hanem inkább több rubatót, több személyességet, és olykor akár kisebb pontatlanságokat is megenged magának - a lélegző és lüktető zene megszületésének érdekében. (Március 3. - Zeneakadémia. Rendező: Strém Kft.)

A TORONTÓI SZIMFONIKUS ZENEKAR alapítási éve 1922. Első karmestere Luigi von Kunits bécsi születésű muzsikus volt - őt 1931-ben Ernst MacMillan, 1956-ban Walter Süsskind követte. Az együttes újabb korszakának főzeneigazgatói: Seiji Ozawa (1965), Karel Ančerl (1969), Victor Feldbrill (1973), Andrew Davis (1975), Günther Herbig (1989) és JUKKA-PEKKA SARASTE (1995). Több mint háromnegyed évszázados fennállása során az együttes most járt először Magyarországon.
Az utóbbi időben a hangversenyeken kezd kilépni medréből a protokoll és a szponzorok dicsőítése. Aki a Torontóiak koncertjére eljutott, a műsor kezdete előtt körülbelül húsz-huszonöt percnyi közhelyet hallgathatott végig: a diplomácia és a pénzvilág frázisait. Ha a közönség egy emberként szólhatna, ilyenkor alighanem azt kérdezné: nem zavarok?
Mint a juharlevelekkel díszített műsorfüzetből megtudtam, a zenekar európai turnéja öt várost érintett: az együttes Stuttgart, Berlin, Köln, Budapest és Bécs közönsége előtt játszott. Üdvözlendő, hogy a nyitószám ízelítőt adott Kanada új zenéjének terméséből. A 44 esztendős Gary Kulesha The True Colour of the Sky (Az ég igazi színe) című kompozíciója kvalitásait és esztétikáját tekintve egyaránt középkategóriájú kortárs opusz: nem a radikális újítás hangján szólal meg (ezt kevesen teszik manapság), de nem is a divatos retro stílusirányzatok sima nyelvén beszél. A darabban rend van: a zene belső mozgásaiban hangzó tömböket, szín-, harmóniasávokat és szólókat különít el az érzékelés. A kompozíció ritmusa sűrű és mozgalmas, dinamikája élénk, kifejezésvilága ennek megfelelően határozott és erőteljes. Mondhatnánk: hálás, reprezentatív turné-darab, hiszen anélkül, hogy ezt didaktikusan tenné, szinte végigkalauzol a zenekari hangszercsoportok között. Talán csak az olykor kissé filmzeneszerűen "ábrázoló" komponálásmód és a nyomatékosan hatásra törekvő befejezés szegi a hallgató kedvét - e két mozzanat kétségtelenül levon az egytételes szimfonikus poéma értékéből.
Finn karmesterrel, osztrák szólistával turnéztak a Torontóiak: CLEMENS HAGEN, a nálunk is járt, nemzetközi hírű Hagen Vonósnégyes mostanában szólistaként is mind nagyobb sikereket arató csellistája (emlékezzünk Gidon Kremerrel és Nikolaus Harnoncourt-ral közösen készített Brahms-lemezére) Sosztakovics 1. csellóversenyét szólaltatta meg (Esz-dúr, op. 107). Nagyszerű muzsikus, tökéletesen uralja hangszerét, mely vonója alatt szinte mindenre képes: végletes dinamikai árnyaltság, gazdag színskála, éneklő dallamformálás, virtuozitás. Sosztakovics koncertjét Clemens Hagen nemcsak minuciózusan pontos technikai kidolgozással adta elő, megszólaltatásában jelen volt minden zenei érték, amely a művet jellemzi: az elszánt indulókarakterek, a fájdalmas, széles ívű lamento-dallamok, a tépelődő, meg-megszakadó recitativo beszédessége, a sötét színek gazdagsága, az erő. Talán egyetlen észrevétel jelezheti, mi választja el Clemens Hagent mégis a legnagyobbaktól: a spontaneitás, a személyiség érzelmi-ösztönös mélyrétegeiből felfakadó, természetes kifejezés nem olyan erőssége játékának, mint amilyen mértékben meghatározza - hogy ne menjünk messzire - Perényi Miklós produkcióit.
Jukka-Pekka Saraste plasztikus ütéstechnikájú, pontos elképzelésekkel pódiumra lépő, céltudatos karmesteregyéniség, akiről kedvező összképet szerezhettünk mind a Kulesha-, mind pedig a Sosztakovics-darab hallgatásakor. A kortárs darab betanítójaként egyszerre bizonyult részletekre ügyelő kottaolvasónak és folyamatok lényegét láttató elemzőnek, a csellóverseny hangulatait, tempóit remekül eltalálta, színeit érzékenyen keverte ki. E két darabot hallgatva még úgy hittem, személyisége mindig mértéktartó és visszafogott: olyan muzsikusé, aki előzékenyen maga elé engedi a darabot, mikor a színfalak mögül a pódiumra lép. A második részben azonban Bartók Táncszvitje már néhány túlzással színezte a kedvező portrét: harsánysággal, egyes karakterek nyers, árnyalatlan értelmezésével és kontrasztok felesleges kiélezésével. A zárószám, Beethoven 7. szimfóniája pedig a nyitótétel kivételével a túlvezérlés, sőt a magamutogatás jegyében telt. A Gyászindulót a műtől, stílustól idegen hatáselemekkel tűzdelte meg Saraste, a Scherzót értelmetlenül hadarósra fogalmazta, a finálé folyamatát pedig túl hamar eljuttatta a fokozásnak arra a pontjára, ahonnan nincs tovább.
A Torontói Szimfonikus Zenekar jobbnál jobb produkcióit hallgatva azon tűnődtem, háromnegyed évszázad alatt miért nem vált az együttes olyan ismertté, mint az Egyesült Államok nagy zenekarai - hiszen semmivel sem gyengébb azoknál. Az ok talán Kanada kulturális besorolásával függhet össze: ebből az országból néhány kivételtől eltekintve nagyon kevés művészi teljesítménynek sikerült Európában hírt-nevet szereznie. A Torontóiak vonóskara telten és sokszínűen szól - ez a hangzás csupa egészség és rugalmasság. A fúvósok hajlékonyak és virtuózak a szólókban, alkalmazkodók és pontosak a tuttikban vagy a kamarazenei részletekben. Katonai kifejezést kölcsönözve: az egész együttes olyan, mint egy gyorsreagálású egység: hihetetlenül frissen és könnyedén, intelligensen és célratörően hajtja végre a karmester minden utasítását. Két ráadás: egy Strauss- és egy Sibelius- kompozíció zárta az estét. (Március 5. - Zeneakadémia. Rendező: Pentaton Kft.)

PAUK GYÖRGY, FRANKL PÉTER és RALPH KIRSHBAUM közel három évtizede, 1972-ben alapította meg trióját, mely Budapesten is többször lépett fel nagy sikerrel: e koncertek legemlékezetesebbje kétségtelenül az 1985-ös sorozat volt, amelynek keretében a három muzsikus megszólaltatta Beethoven összes duószonátáját és zongoratrióját. Pauk György és Frankl Péter azóta is gyakori vendége a magyar hangversenypódiumoknak, a triót azonban rég hallotta már a magyar közönség.
Mendelssohn: c-moll trió (op. 66); Schumann: F-dúr trió (op. 80); Dvořák: c-moll ("Dumky") trió (op. 90) - érzékenyen összeállított műsor, amely a romantikus kamarazene seregnyi hangszeres és zenei lehetőségét kínálja az előadóknak. Beszámolómat a bíráló észrevételekkel kezdem, hogy a dicsérettel fejezhessem be. Ami a technikai kivitelezést illeti: úgy találtam, a trió tagjai, miközben szólistaként különböző koncerteken továbbra is magas színvonalú teljesítményt nyújtanak, a kamarazene e fajtájába, úgy látszik, belefáradtak, és - legalább is hangszeres értelemben - immár nem inspirálják, sőt olykor akaratlanul akadályozzák is egymást. Mással nem magyarázható a szokottnál több problematikus mozzanat, amelyre a koncert hallgatója ezúttal felfigyelhetett. Az együttes hangzása gyakran fátyolos, tompa; a zongoraszólam kidolgozásában sok az esetlegesség, a hegedű olykor salakos hangon játszik, máskor disztonál vagy csúszkál, a cselló időnként csúnya és nyers hangon szólal meg, és szintén gyakran hamis. Nem részletezem, mely művek mely tételében szereztem e tapasztalatokat - megfigyeléseim a koncert egészére vonatkoznak.
Lehet, hogy a túl hosszú ideje tartó együttműködés okozta fáradtság miatt a muzsikusoknak immár nincs erejük felszámolni a technikai hiányosságokat, egymáshoz csiszolni hangszerük megszólalását, kitisztítani az előadások hangzásképét. Van azonban egy gazdag energia- és inspirációforrás, amely nem apadt el: a évtizedek zenei tapasztalata - az a tudás, amely ha a megfelelő tisztaságú hangokat nem is, az ideális tempókat, karaktereket, dinamikai arányokat, zenében kifejezett lelkiállapotokat minden akadállyal dacolva a muzsikusok ujja hegyére varázsolja. Ennek a megszerzett kamarazenei bölcsességnek köszönhető, hogy a koncert csak technikai kivitelezés dolgában mutatkozott sápadtnak, előadóművészi teljesítmény, szuggesztivitás terén mégis fényt sugárzott. Ennek köszönhettük, hogy a Mendelssohn-trió nyitótételében a témák szélesen, áradó hangon énekeltek; hogy a tételnek megvolt a maga jellegzetes nyugtalan alapkaraktere; ez szavatolt az Andante espressivo bensőséges, lágy dallamformálásáért, Schumann triójának karaktergazdagságáért. Ez a kamaramuzsikusi ízlés teremtett Dvořák Dumky-triójában hiteles szláv atmoszférát; ez szabályozta a mű hangulathullámzását, egyforma hitellel értelmezve a lassú szakaszok szelíd líráját és a gyors részletek táncos lejtését. A közönség joggal ünnepelte a muzsikusokat, akik a vastapsot Mozart K. 548-as C-dúr triójának egy tételével köszönték meg. (Március 12. - Zeneakadémia. Rendező: Strém Kft.)