- Kezdjük Sári József operájával való ismerkedésünket a címnél.
- Arthur Koestler leghíresebb regénye, a Sötétség délben németül Sonnenfinsternis (Napfogyatkozás) címen jelent meg. Az opera librettója - Elisabeth Gutjahr munkája - szintén ezt a címet viseli. Gondom is volt vele, mivel a napfogyatkozás csillagászati jelenség, az eredeti angol cím, a Darkness at Noon viszont a kor rendellenes szellemi állapotára utal.
- Mennyire kellett megszűrnöd a könyvet?
- A mű nem a regény színpadra állítása, azaz nem cselekményes opera. Történése Koestler életének különböző időszakaiból vett szeletekre, illetve a kor olyan jelenségeinek felmutatására épül, amelyek bármikor megeshettek volna vele is. Szerepel például a műben egy tárgyalás: egy funkcionárius egy volt társa ügyét tárgyalja, immár mint ellenségét, s végül el is ítéli az illetőt. Az elítélt és kivégzett harcostárs története jellemző volt a sztálini(sta) világra. Koestlert is halálra ítélik, de máshol és más körülmények között - az is benne van az operában. Koestler jól ismerte a szovjet világot, hiszen hosszabb időt töltött ott, mert szimpatizáns volt, mint csaknem minden tisztességes ember a háború előtt - József Attilától Szervánszky Endréig.
- A partitúrát fellapozva azt látjuk: ütőhangszerek nyitják a művet. Miért?
- A halálraítéltek a magánzárkákban legjobban az egyedülléttől szenvednek. Emiatt találták ki a börtönábécét, amellyel kopogtatva lehet üzenni. Ezt jelképezik az ütőhangszerek, amelyek mindvégig jelen vannak a darabban. Nem programatikusan, inkább a bennem lecsapódott érzelem visszaadásaként.
- Egyébként szokásos szimfonikus zenekart alkalmazol, s a kottakép is az ismerős Sári-stílust sejteti. Vajon az, hogy operát írtál, szükségszerűvé tette-e, hogy változtass hangodon?
- A nyitányt lapozgatva nem láthatsz eltérést, de amikor énekelnek is, csakugyan másként kezelem a zenekart. Nincsenek szabad anyagok, amelyek "zavarhatnák" az énekest. Röstelkedés nélkül kimondom: igenis törődtem azzal, hogy operát írok. Ha az ember társasjátékot játszik, betartja a szabályokat, s esze ágában sincs kettőt lépni ott, ahol csak egyet lehet. Az operánál eleve számításba kell venni, hogy a közönség a művelt középosztályt képviseli, s ha zeneileg tájékozott is, nem fogyasztója egy "vollkorn" kenyérnek.
- Tehát nemcsak az előadókat, hanem még a közönséget is figyelembe vetted. Az énekszólam jól énekelhetőnek látszik.
- Olyasmit írok le, amit ha fennhangon nem is, de belül el tudok énekelni. Arra is gondolnom kellett, hogy az énekes - szemben egy koncertprodukcióval - nemcsak a zeneiséggel van elfoglalva, nemcsak énekli, hanem játssza is a szerepet. Ha ezt a terhelést nem veszem tekintetbe, ellenem fordul a szereplő.
- Elég sok prózát alkalmazol. Próza ez vagy énekbeszéd?
- Mindkettő. Ha a helyzet nagyon prózai is - például igazoltatják Koestlert, kérik a papírjait - nem énekeltetem a szöveget, mert azt zavarónak találom az ének szintjére emelni. A pincérek szavait - "Mit parancsol, nagyságos asszonyom?" - nem énekeltetem...
- Komikusnak tartod?
- Igen.
- De hiszen az operában ez oly sokszor megtörténik!
- Ám azok az operák nem Bergtől, Nonótól származnak. Régen ezt a művi világot könnyebben színpadra lehetett állítani. Minket a huszadik század naturalizmusa és materializmusa oly mértékben megmérgezett, s egyben helyre tett, hogy nem lehetne már, mondjuk, egy leszúrt hőst hosszasan tovább énekeltetni - ami Verdinél még gyönyörű.
- Berg és Nono hagyományát követed?
- A Wozzecket csak a Falstaff-fal azonos minőségben tudom említeni az operairodalom csúcsaként. Az operaírással azt vállaltam, hogy nem "önmagamat valósítom meg", nem azt bizonygatom, hogy "különleges fickó" vagyok, hanem pusztán olyan rendet mutatok föl, amely nem árt tovább a világnak.
- A librettóban - a posztmodern kifejezésével élve, jóllehet operád nem abba a stílusvilágba tartozik - vendégszövegeket is látok. Hogyan kerülnek ezek a darabba? A librettista is csak tőled tudhatott ezekről.
- Érdekes módon sok mindent inkább tőle tudtam meg, mint ő tőlem. Elisabeth Gutjahr Koestler-specialista, ő vetette föl a témát, s ajánlotta, szövegkönyvet ír számomra. Megijedtem, s mindjárt Stravinskyra gondoltam, akit egyszer Hindemith megkérdezett: mit tegyen? Ugyanis megbízást kapott egy nagy műre, amellyel nem volt kedve foglalkozni. A válasz így hangzott: várja meg azt a pillanatot, amikor úgy érzi, mindig is ezt akarta megírni. Én is megvártam, amíg megérett bennem az igény arra, hogy operát komponáljak Koestlerről, aki valóságos haditudósítója a múló századnak. Koestler önéletrajzából tudjuk, hogy kiterjedt magyar kapcsolatrendszere volt: József Attilával, Radnótival, Illyéssel, Karinthyval intenzíven érintkezett. Németh Andorral, megélhetési célból, közösen írtak detektívregényeket. Ami a vendégszöveget illeti, József Attila utolsó verse, a Talán eltűnök hirtelen is megszólal az operában, sajnos, németül.
- Ha Magyarországon előadnák az operát, magyarra fordítanák?
- Nem hiszem, mert az Így írtok tiből ismert "Herz-féle szalámi" veszélye állna fenn. Mivel József Attila számomra a század világirodalmának egyik legnagyobb költője, tiszteletemet róttam le ezzel, "áldoztam neki" - mint Elidegenített idézetek című darabomban Bachnak. A József Attila-vershez kitaláltam egy basszusmenetet, amelynek bizonyos hangjai találkoznak az énekelt szólam hangjaival. A többi hangszeren ugyanezekből a hangokból polifónia alakul ki. Ezt a kötéltáncot nem lehetne a magyar nyelvű verssel újra eljárni. - Operám a Pforzheimi Operaház felkérésére készült, ott mutatják be május 4-én.