A Naxos hanglemezkiadót a '80-as évek közepén alapította Klaus Heymann német
üzletember Hongkongban. Már korábban is foglalkozott hanglemezek délkelet-ázsiai
terjesztésével; egyebek között a Hungarotonnal és a pozsonyi Opusszal ápolt
szoros kapcsolatot. Amikor a kompaktlemezek gyártása 1986-ban olcsóvá vált,
elhatározta, hogy CD-kiadót alapít, amely a kompaktlemezeket hasonló áron fogja
terjeszteni, mint az LP-ket, más CD-k árának felénél is olcsóbban. Nyilvánvaló
volt, hogy ezt nem lehet megtenni nemzetközi hírű művészekkel és zenekarokkal.
A Naxos kiadói koncepcióját ezért többnyire fiatal vagy nemzetközileg ismeretlen
művészekre és zenekarokra és sajátos műsorpolitikára építette. A felvételeket
nem az ínyenceknek szánta, hanem a klasszikus zeneirodalommal ismerkedőknek,
kezdő hanglemezgyűjtőknek, akik nem az előadókért, hanem a művekért, a zeneirodalom
megismeréséért alapoznak meg lemezgyűjteményt. A Naxos - melynek korai felvételei
Magyarországról és Szlovákiából származtak - elkezdte szisztematikusan felvenni
a klasszikus zenei repertoárt a gregoriántól kezdve Boulezig és Lutosławskiig,
mégpedig a legnagyobb komponisták esetében műcsoportok szerint olykor teljességre
törekedve. Mára a kiadó kínálata meghaladja a 2000 CD-t. A lemezek között operák
is szerepelnek, s az eddig felvett 25 darabból hatnak a felvételei Magyarországon
készültek, külföldi énekesekkel és karmesterekkel, de az Opera zenekarával és
magyar kórusokkal. A hat felvétel: A sevillai borbély (1992), A varázsfuvola
(1993), A trubadúr (1994), a Szerelmi bájital (1995), a Falstaff
(1996) és a Fidelio (1998). Ezúttal az első ötről számolok be, az
utolsóról később, Fidelio-felvételek összehasonlításának keretében fogok
írni.
A Naxos felvételei olyan mértékben célozzák meg a művek autentikusságát, hogy
A sevillai borbélynak például ez az egyetlen általam ismert előadása,
mely a teljes zenei textust adja, még a recitativo seccókat is húzás nélkül
- így a cselekmény minden kis epizódja, ága-boga világosan kirajzolódik és követhető.
A produkciót - mint két másikat is - Will Humburg münsteri zeneigazgató vezényli.
Budapesti Tannhäuser-dirigálásából tudható, hogy Humburg vérbeli színházi
karmester, aki a partitúra minden elemét zenedrámai funkciójának-kifejezésének
felfedezésével és realizálásával szólaltatja meg. Nem az olasz előadási tradíció
átvételére, hű közvetítésére törekszik, hanem friss szemmel újraolvassa a partitúrát,
tüzetesen értelmezi minden információját, s színházi effektusként vagy affektusként
teszi élményünkké a zenei formulákat. A minden részletre kiterjedő figyelemnek,
a részletes, de a részletekben mégsem elvesző, hanem a nagy vonal lendületét
is érzékeltető interpretációban sokkal árnyaltabb és gazdagabb a figurák karakterizálása,
mint a rutinosan nagyvonalú előadásokban. A Magyar Állami Operaház zenekarának
tagjaiból alakult Failoni Kamarazenekar nem varázsolja ugyan el a hallgatót
a hangzásnak azzal a minőségével, poézisával, amelyre a jó nyugati zenekarok
képesek, de Humburg kifejezési intencióit képes követni, s így feltűnő karaktergazdagsággal
játszik. Az énekesek hangszépsége sem veszi fel a versenyt a legnagyobb sztárokéval,
de a matéria másodrendűségéért bőségesen kárpótol a szerepek kidolgozottsága,
az előadók megjelenítő képessége. A felvétel azt a benyomást kelti, hogy nagyobb
és elmélyültebb próbamunka áll mögötte, mint a nagy lemezkiadók sztárfelvételei
mögött. Roberto Servile Figarója magával ragadó személyiség, aktivitása és problémamegoldó
tehetsége az előadás centrumává teszi. A Rosinát éneklő Sonia Ganassi hangja
egységes színnel eleveníti meg a szólam magasságait és mélységeit, temperamentumosan,
egyszersmind elegánsan teszi a figura vitalitásának kifejezésévé a koloratúrákat
- s ha érettebb asszonynak tűnik is a dramaturgiailag intencionált fiatal lánynál,
ebben osztozik Rosina legtöbb megszemélyesítőjével. Almaviva gróf szerepében
Ramon Vargast halljuk - a felvételen övé a legnemesebb orgánum és a legkiműveltebb
énektechnika, már ez a nyolc évvel ezelőtti produkciója igazolja, hogy azóta
a legkeresettebb bel canto tenorok közé emelkedett. Angelo Romero Bartolo doktora
nem rutinos, belsőleg jelentéktelen buffó figura, hanem esendősége ellenére
is olykor valóban fenyegető férfi - mint például első felvonásbeli áriájában
-, s az ő jóvoltából igaz az előadásra, amit Lamberto Gardelli annak idején
a Magyar Rádió felvételekor (végső soron sikertelenül) megvalósítani szándékozott,
hogy A sevillai borbély "Bartolo tragédiája". Franco de Grandis mint
Don Basilio a fontoskodó moličre-i nagyságú típusát ábrázolja, egyszerre ragyogtatva
fel a képzelt formátumot és leplezve le annak fedezetnélküliségét, a figura
pitiáner romlottságát. Jó élmény Kertesi Ingrid szép hangját, muzikalitását
és karakterizáló tehetségét hallani Berta szerepében, kivált választékos, második
felvonásbeli áriájában. Említést érdemel még Sárkány Kázmér, aki Fiorellónak,
a gróf szolgájának kis szerepében figurát teremt. A sevillai borbélynak
ez a felvétele, ha eufónia tekintetében nem éri is el a sztárparádéval megörvendeztető
lemezprodukciók színvonalát, a mű hitelessége, az interpretáció gazdagsága tekintetében
nem egy nagy presztízsű felvételt felülmúl.
A varázsfuvola az operairodalom egyik legnehezebb darabja, már korrekt
és eleven előadása is jelentős tett. Ilyen korrekt és eleven előadás a Naxos
felvétele. A produkciót Michael Halász, vagyis Halász Mihály, a bécsi Staatsoper
magyar karmestere vezényli. Természetesen tökéletesen ismeri a partitúrát és
előadási hagyományát, minden mozzanatnak tudja az értékét és a színét. A felvételen
minden korrektül, a megfelelő valőrrel szólal meg, még ha a Failoni Zenekar
hangzásminőségével nem a legvarázslatosabban is. A partitúrából nem sikkad el
semmi, a mű textusát és jelentésgazdagságát híven meg lehet ismerni az előadásból.
Herbert Lippert szép, egységes hangon, hősi és lírai dimenzióiban egyaránt kifogástalanul
formálja meg Tamino szólamát, s ez arra figyelmeztet, hogy a tenorista, aki
Solti György 1996-os Don Giovanni-felvételén súlyosan problematikus teljesítményt
nyújt, három évvel korábban még kiváló Mozart-énekes volt. Paminát Elisabeth
Norberg-Schulz énekli - nem naivát formálva, hanem drámaibban, szenvedélyesebben
s ezért tragikusabban a szokásosnál. Előadásában Pamina g-moll áriája az opera
világának érzelmi szakadékává válik. Georg Tichy Papageno szerepében úgy tud
vonzó és mulatságos személyiséget teremteni, hogy nem infantilizálja a figurát,
a humoros szövegek - a felvétel nagyobb terjedelemben tartalmazza a prózai szöveget
a hagyományosnál - nem süllyednek idétlenné, mint oly gyakran, hanem megőrzik
a naivitás hamvát. Sarastrót Kurt Rydl személyesíti meg. Öröm ebben a szerepben
egy igazi sötét basszust hallani, még ha az előadásmód szokatlanul érdes is
- ezt nem kell okvetlenül a vokalitás hibájának tekintenünk, felfoghatjuk úgy
is, mint Sarastro - olykor a kegyetlenségig - kemény, szigorú vonásainak hangsúlyozását,
tehát mint az interpretáció alapeszméjének fontos elemét. Az Éj királynőjét
Hellen Kwon koreai koloratúrszoprán formálja meg, az első felvonásbeli áriában
hibátlanul és erőteljesen, a második felvonásbeliben viszont technikailag kevésbé
kifogástalanul és váratlanul halványan. Wilfried Gahmlich Monostatosként meggyőző,
áriájában megfelelően egzotikus. A kisebb szerepekben mindenki a helyén van.
A darab fontos kórusrészeit a Rádióénekkar, a Budapesti Kórus és az Operakórus
tagjaiból alakult "Hungarian Festival Chorus" szépen oldja meg. A Naxos Varázsfuvola-felvételéből
jól meg lehet ismerni a művet, ezenfelül a produkciót olyan színpadi elevenség
jellemzi, amilyen többnyire a valódi színházi Varázsfuvola-előadásokból
is hiányzik, ezek ugyanis minden más opera előadásánál inkább esnek áldozatul
a lélektelen repertoárrutinnak.
A mű autenticitása iránti igény A trubadúr felvételénél arra sarkallta
a karmestert, Will Humburgot, hogy ne standard partitúrakiadást használjon,
hanem az újonnan megjelent kritikai kiadást vegye alapul, s maximálisan értékesítse
Verdi eredeti intencióit. Az előadás így a darabot részleteiben jól ismerők
számára is sok újdonságot nyújt, különösen a dinamikai árnyalás és az artikuláció
tekintetében. Egyébként is feltűnő, hogy Humburg milyen elementáris jelentőséget
tulajdonít a dinamikai árnyalatok és a pregnáns artikuláció zenedrámai kifejező
értékének - e tekintetben ez az előadás minden általam ismert Trubadúr-felvételnél
beszédesebb. Például Ferrando elbeszélését a darab elején még sohasem hallottam
ennyire változatosnak, személyesnek és feszültnek (természetesen az énekes,
A sevillai borbély Basilio szerepéből már ismert Franco de Grandis jóvoltából
is). Humburg interpretációjában A trubadúr nem egyszerűen a nagy szenvedélyek
primer, primitívségében zseniális drámája, mint oly sok előadásban, hanem végtelenül
tagoltan megformált figurák és lelki-érzelmi folyamatok szerves összefüggése,
ahol is a dráma feszültsége éppen a zeneszerzői ábrázolás és a kivételes interpretációs
pontosság eredménye. S az interpretációnak ez a drámai pontossága akkor is töretlenül
érvényesül, ha ezen a felvételen több vokális probléma mutatkozik, mint az előző
kettőn. Daniela Longhi szopránja könnyű Leonóra szerepéhez, a szólam felső kvartjában
drámai erőt igénylő hangok erőltetettek és karcosak, viszont a könnyedebb és
mozgékony figurák hibátlanok, ami az első felvonásbeli ária cabalettájában és
a Luna gróffal énekelt kettős második részében gyümölcsözőnek bizonyul. Az orosz
Irina Tschistiakova (Csisztjakova) Azucenája sokrétű és erőteljes hangi alakítás,
még akkor is, ha mély regiszterének színe és karaktere élesen elválik egységes
magas és középregiszterétől. Maurizio Frusoni Manrico szerepében elsősorban
a harcos indulatait közvetíti, a lovag eleganciájával és a költő lírájával némileg
adós marad. A felfogásban is ellentéteként a Figaro szerepében már megismert
Roberto Servile Luna gróf figurájának nemcsak destruktivitását realizálja, hanem
tiszteletet érdemlő lírával idézi fel a mélyen szerelmes férfit is. Átütőbb
erejű Luna grófot sokat hallottam már, de ennyire differenciáltat, árnyaltat
csak Melis Györgytől a '70-es években. A némely szerepben tagadhatatlan vokális
korlátok ellenére a Naxos Trubadúr-felvétele teljesebb képet ad a műről,
mint nem egy parádés szereposztással rögzített előadás.
A Szerelmi bájital lemezprodukciójának szelleme nem annyira a Will Humburg
vezényelte Sevillai borbélyéval és Trubadúréval, mint inkább Michael
Halász Varázsfuvolájáéval rokon. A magyarországi vendégszerepléseiből
ismert Pier Giorgio Morandi nem a partitúra újraolvasásának felfedezéseivel
ajándékozza meg a hallgatót, hanem - mint Halász a Varázsfuvola esetében
- egy előadási tradíció, ez esetben az olasz előadási hagyomány jegyében közvetíti
a darabot. A maga módján ez is autentikus, még ha nem késztet is bennünket a
mű újrafelfedezésére. Ez az az előadás, amelyre azt szokás mondani: stílusos.
Stílusos és eleven, az olasz népélet pezsgése és vitalitása csap ki belőle.
A karmester és énekesei az életszerűség spontaneitásának felidézése mellett
is megtartják a muzikalitás tisztaságát, a temperamentum sohasem rombolja a
formát, az elsődlegesen zenei kifejezést. Ez különösen a Dulcamarát éneklő Simone
Alaimo esetében feltűnő és tiszteletre méltó, mert a szerep pergő énekbeszédét
előszeretettel közelítik az énekesek a prózához. Vokális szempontból kiemelkedik
a produkcióból Alessandra Ruffini Adinája. A hang a szólam egész tartományában
egységes és szép, a technika hibátlan, a karakterizálás az életvidám kacérságtól
a bensőséges líráig pontos, hiteles. A Belcorét éneklő Roberto Frontali ízléssel
ábrázolja a beképzelt hadfit, s még egyszer kiemelem, hogy Dulcamara elementáris
szerepének Simone Alaimo túljátszás nélkül tud hiánytalanul megfelelni. Az előadás
kényes pontja Vincenzo La Scola Nemorinója. Az orgánum eredendően szép, de nem
tűnik eléggé képzettnek, gyakran válik szálkássá, s nem is csak a magasabb fekvésben,
hanem a középregiszterben is. Nemorino szólama az operán belül (s kivált a románcban)
a bel canto megdicsőülése - ennek a rafinált, kifinomult énekkultúrának a tenorista
nem tud megfelelni, másrészt viszont a figura legfontosabb vonását, a szeretetreméltó
naivitást képes élményünkké tenni. Vokális problémái ellenére Nemorino figurája
megvan a produkcióban. Mindent öszszevéve a Szerelmi bájital felvétele
hiteles levegőjű olasz operaelőadás.
Az öt Naxos-operafelvétel közül messze kimagaslik az újra Will Humburg által
dirigált Falstaffé. A mű előadási nehézsége legfeljebb A varázsfuvoláéhoz
fogható, még ha más természetű is. Tóth Aladár egykor szépen foglalta össze,
hogy mit követel a Falstaff: "partitúrája zseniális muzsikust, aki fölényes
virtuóza és egyúttal mély poétája is a dirigálás művészetének. Énekszólamai
az operaénekestől a muzikális és vokális kultúra tökéletes csiszoltságát és
páratlan gazdagságát kívánják, hiszen ebben a hihetetlenül koncentrált vígoperastílusban
gyakran egész kis felületekre sűrűsödik össze az olasz recitativónak és ariosónak
minden pompája és gazdagsága, minden dallamos édessége és éles, szigorú plasztikája.
De bármennyit kíván is ez a remekmű az egyes operaénekesektől, még annál is
többet kíván az énekesek összességétől. Csak a legalaposabb, pallérozott zenei
összjáték kultúrája boldogulhat a Falstaff-muzsika kamarazeneszerűen leszűrt,
kikristályosult, kicsipkézett duettjeivel, tercettjeivel, együtteseivel, nem
is szólva a grandiózus zárófúgának kis ezüstkacajok csillogó szálaiból egybeszőtt
homéri hahotájáról." Az eddig tárgyalt négy operafelvétel értékeinek ismeretében
is meglepő, hogy ez a Falstaff-produkció milyen magas fokon felel meg
ezeknek a követelményeknek. Humburg itt a korábbiaknál is tökéletesebb egyensúlyba
hozza a minden részletre kiterjedő plasztikus karakterizálást és az Egésznek
nagy lendületét. A Magyar Állami Operaház zenekara érzékenyen és fegyelmezetten
valósítja meg a karmesteri intenciókat - alighanem Erdélyi Miklós és Giuseppe
Patané korábbi megformálásának emlékei is beépültek a zenekari produkcióba.
Az énekesek ebben az esetben kivétel nélkül a telitalálat élményét adják. Mindenekfölött
Domenico Trimarchi a címszerepben. Az olasz basszbaritont a Philips 1984-es
Szerelmi bájital-felvételének Dulcamara szerepéből ismertem; ott komédiázása
gyakran áttöri a zenei határokat. Itt nyomuk sincsen komikus túlzásoknak, a
képlékeny orgánum mindig plasztikus zenei megformálással éri el a kifejezést,
a karakterizálást. Trimarchi a sokrétű szerep minden dimenzióját képes megeleveníteni,
a buffó figura mellett a lovagot is, s Falstaff önmagával és a világgal kapcsolatos
illúzióit olyan átéléssel, hogy igazi operahőssé válik, már-már Don Quijotévá,
s így tragikus árnyalatot is kap. Komplex és mély hangi alakítás a Trimarchié.
Fordot a Figaróként és Luna grófként is megismert Roberto Servile énekli, a
polgárfigurát szinte személyiségében is Falstaff méltó ellenfelévé emelve. Alice
Ford szerepében Julia Faulkner bájos, eleven, tiszta és magabiztos, már-már
el is lehetne képzelni Ladyként egy tisztességes életet élő Lord Falstaff oldalán.
Anna Bonitatibus Meg Page-e nem vész el Alice mellett, mint a legtöbb előadásban,
hanem önálló színe van, Anna Maria Di Micco mint Mrs. Quickly markáns figurát
teremt. A kínai Dilbèr Nannettája légies és poétikus. Megfelelően lírai
partnere Maurizio Comencini Fentonként. A karakterszerepekben Enrico Facini
Cajus doktora, Alessandro Cosentino Bardolfja és a már Don Basilióként és A
trubadúr Ferrandójaként is hallott Franco de Grandis Pistolja pontos és
életteli. Ez a felvétel, melynek közreműködői egyfelől emlékezetesen egyéniek,
másfelől tökéletes együttest alkotnak, adekvát és jelentős megszólaltatása a
rendkívüli követelményeket támasztó operának - megítélésem szerint Toscanini
klasszikus interpretációját kivéve a darab bármelyik felvételével állja az összehasonlítást.
A Naxos ezzel a lemezprodukcióval elérte a legnagyobb presztízsű lemezkiadók
operák terén ma lehetséges legjobb színvonalát.
A Naxos általam ismert operafelvételei tökéletesen megfelelnek a vállalkozás
céljának: a művet állítják az érdeklődés középpontjába, lehetővé teszik adekvát
megismerését. Azoknak szólnak, akik a repertoár megismerésére és felépítésére
törekszenek, s nem tudják megfizetni a nagy lemezkiadók méregdrága sztárfelvételeit.
Pontosabban azoknak szólnának, akik korlátozott anyagi lehetőségek által
megkötve az operarepertoár megismerésére és felépítésére törekednének.
Mert a magyar hanglemezpiacon nincsenek funkciójuknak megfelelően jelen a Naxos
operafelvételei. A Naxosnak nálunk nincsen reklámja, mint Nyugaton sokhelyütt,
nincsen jelen széles választékban a repertoárja. Ha egy-egy helyen felbukkannak
is a Naxos-lemezek, a választék esetleges, éppen a koncepciózus repertoárépítés
nem válik érzékelhetővé; ha egy-egy CD elfogy, nincs utánrendelés. Úgy látszik,
a hazai hanglemez-kereskedelemnek nem érdeke annak a gyűjtőrétegnek a kielégítése,
amelynek a Naxos-felvételek készülnek. Kár.
|