|
Sajnálatos, hogy azt kell mondanom: a magyar zeneszerető közönség igen keveset
tud Rózsa Vera pályafutásáról. Amióta elhagyta az országot, több nemzedék nőtt
föl egy olyan korban, amelyben nem illett szót ejteni a külföldön élő, mégoly
nagy hírnévre szert tett magyar muzsikusokról. Mire pedig már hazalátogathattak
a nemzetközi karriert befutott művészek, sőt lassacskán aktív közreműködői lettek
a hazai koncertéletnek, addigra Rózsa Vera már váltott: nagy énekesnőből világhírű
pedagógus lett - akit elfelejtettek egy-egy mesterkurzusra hazahívni, már ameddig
volt az országnak pénze ilyen kurzusokra. Szégyellnivaló, de a Brockhaus-Riemann
Lexikon 1983-ban kiadott magyar változatában sem szerepel a neve. Igaz, a Duna
Televízió törlesztett valamicskét az adósságból, amikor bemutatott róla egy
dán produkcióban készített portréfilmet, de ezt - mivel a Duna tévé műholdon
sugározza adásait - valószínűleg nem látták elegen, s ebből a filmből nem is
bontakozott ki teljes pályaképe.
- Még beszélgetésünk előtt említetted, hogy nem szeretnél életed minden
mozzanatáról beszélni. "Remélem, nem vagy mindenre kíváncsi" - mondtad, mégis
megkísérlem, hogy legalább vázlatos képet kapjon rólad a Muzsika olvasója.
- Nem emlékszem mindenre jól - különösen arra nem, amire nem akarok. De
nagyon élénken él bennem, hogy körülbelül négyéves koromban egy magas gyerekszéken
állok, és figyelem hegedülő édesapámat, aki föl-le húzogatja a kezét, és bámulok,
milyen érdekes hangok jönnek létre ebből a mozgásból. Megkérdeztem, mi ez, s
ő megmagyarázta, hogyan keletkeznek a magasabb és mélyebb hangok, én pedig megpróbáltam
ezt a saját hangommal utánozni: ííí - magasan, aaa - mélyen. Édesanyám,
aki valamicskét tudott zongorázni, megkérdezte, nem tudnám-e zongorán is utánozni.
Hogyne tudnám, válaszoltam, és már mentem is a hangszerhez. Ugyanabban a hangnemben,
ugyanazokat a hangokat játszottam - legalábbis a fáma szerint, mert erre persze
nem emlékszem. A mutatvány nagy meglepetést keltett, és apám büszkén állította,
hogy ezt a képességet tőle örököltem. Igaza volt, mert neki is, a bátyámnak
is abszolút hallása volt, s mint kiderült, én sem voltam kivétel. Érdekes módon
húgomnak, aki gyönyörűen énekelt, nem volt jó hallása, csak emlékezőtehetsége.
Karrierem tehát úgy kezdődött, hogy ezek után elvittek egy nénihez, akinek az
unokája híres zongorista volt, a néni meghallgatott, és két hónapi tanulás után
- erre pontosan emlékszem - meghatározott hangokra improvizáltam egy darabocskát
(a zongorához ül, és megmutatja). Ez óriási eredménynek számított, s
eldőlt, hogy zenész leszek.
Ezután kezdtem el zongorázni, amihez volt hajlamom, de lusta voltam (tapasztalatom
szerint a tehetség legtöbbször lustasággal párosul). Elmondhatom, hogy nekem
minden nagyon könnyen ment. Ötéves koromban kezdtem iskolába járni, mivel a
szüleim tanárok voltak (apám a kereskedelmi iskola igazgatója), és senki nem
volt otthon, aki a gyerekre vigyázzon. Igen picike voltam termetre is, de a
zenében mindig az első helyen álltam. Így ment ez, amíg bekerültem a Zsidó Gimnáziumba,
ahol nem egyszerűen a kórusban énekeltem, hanem én voltam a kántor a péntek
esti istentiszteleteken. Ennek még nyoma is maradt, mert később "kántorságom"
eredményeként készült egy nagylemez. Különös módon soha nem volt jó az emlékezőtehetségem,
s az évek során természetesen tovább romlott. Arcokra emlékszem, de arra nem,
milyen név tartozik hozzájuk - lett is belőle jó néhány kellemetlenségem. Zenei
memóriám, hallásom viszont egy csöppet sem gyöngült: igen gyakran előfordul,
hogy ha egy tanítványom otthon felejti a kottáját, megkérdezem, mit akar énekelni,
milyen hangnemben, s én már játszom is, persze fejből. Ezt kétségtelenül az
édesapámtól örököltem.
- Mindebből következik, hogy zongorázni nem csak mellékesen tanultál.
- Igen, a Zeneakadémián több tanárhoz is jártam, s természetesen mindegyik
másféle technikára igyekezett megtanítani. Ma is nagyszerűen tudok csalni, ami
azt jelenti, hogy amikor zongorán kísérem az énekeseket, harmóniailag pontos
vagyok, de nem egészen azokat a hangokat játszom, amelyek a kottában állnak.
Ennek az az eredete, hogy - mint mondtam - lusta vagyok gyakorolni.
- Visszatérve a kezdetekre: gondoltál már ekkor az énekes pályára?
- Egyáltalán nem. Ötödik vagy hatodik gimnazista voltam, amikor többen megjósolták:
énekes leszek, de az életem vágya nem ez, hanem a dirigálás volt. Ehhez persze
felvételizni kellett, s hozzátartozott a komponálás is. Írtam is egy butácska
scherzót, ma is el tudnám játszani. Aztán Kodály elé kerültem. Meghallgatta
a darabot, megvizsgálta a hallásomat és drága, okos, hamiskás pillantással azt
mondta: felveszem magát, mert tehetséges, de egy év múlva maga fogja abbahagyni,
mert maga született lusta tehetség, s amikor elérkezünk majd az igazán nehéz,
elméleti részekhez, nem fogja bírni. Halálosan meg voltam sértve, de pontosan
így történt. Nyolc-kilenc hónap múltán azt mondtam, énekelni szeretnék tanulni,
az sokkal könnyebb. Ennek ellenére megbántam könnyelmű döntésemet, mert zeneelméletből
nem álltam rosszul, s föladtam életem nagy álmát. Azt hiszem, nem véletlen,
hogy pályája végén sok kiváló énekes dirigálni akar, mert a zenei tehetség benne
él. Ezek után felvételiztem az Akadémia ének tanszakára, s a felvételizők között
én voltam az, aki mindent és mindenkit megviccelt, és mindenen nevetett. Szerettem
a tanárokat, ők is engem, igazán szép emlékeket őrzök ezekről az évekről. Nehéz
erről a pályáról tőmondatokban beszélni. Elég az hozzá, hogy az opera tanszak
felvételijén nem egy áriát kellett elénekelni, hanem olyasmiket kérdeztek, hogy
ennek és ennek az operának mondjuk a második felvonásbeli együttesében mit énekel
a mezzoszoprán. Erre a kérdésre nagyon kevesen tudtak felelni, de nekem nem
okozott gondot. Az utolsó nagy vizsgán mindenki azt énekelhette, amit akart.
Elhatároztam, hogy olyasvalamivel próbálkozom, amivel megnevettethetem a tanszak
elnökét, Székelyhidy Ferencet. Ez elképzelhetetlenül nehéz feladat volt, mert
őt még mosolyogni sem látta soha senki. Azt találtam ki, hogy hatféle énektechnikával
énekelem el Delila nagyáriáját, megmutatva, miként tanítják más-másféleképpen
a különböző tanárok: harminckét fogat mutatva, keskenyre húzott szájjal vagy
különböző grimaszokkal. Persze nem mondtam meg, kit utánzok, melyik tanár módszereit
karikírozom, úgyis felismerték. Mi volt az eredmény? Székelyhidy a földre ült,
úgy nevetett.
- Csak a tanárok előtt játszódott le a jelenet, vagy közönség is hallotta?
- Közönség is, növendékek is. Humoromat drága, szeretett édesanyámtól örököltem.
Csaponganak a gondolataim, hisz oly sok mindent éltem meg, hogy mindenről eszembe
jut valami. Például az, hogy a gimnáziumi számtantanárnő nagyon nem szeretett
engem, s akármilyen galiba történt, rögtön azt mondta: persze, megint a Rózsa...
Egyszer megkérdezte, miért nem viselkedem jobban? Mert van nekem egy csintalan
bátyám - feleltem -, s édesanyám alig bír a három rosszcsont gyerekével, ezért
elhatároztam, hogy én otthon jó leszek, az iskolában pedig nem. Ez a történet
annyira megtetszett neki, hogy elmondta imádott, másik tanárnőmnek, a nagyhírű
Baracs Amáliának, aki aztán sokszor elmesélte.
- Visszatérve a zeneakadémiai évekhez: zenei tanulmányaidat a gimnázium mellett
folytattad, vagy azután kerültél az Akadémiára?
- A gimnázium elvégzése után, de 15 évesen érettségiztem, tehát sokkal fiatalabb
korban, mint a többiek, mert - mint mondtam - hamarabb kezdtem el az iskolát.
Imádtam a dalokat (azóta is jobban szeretem a dalirodalmat, mint az operákat),
s életem vágya volt, hogy mielőtt befejezem tanulmányaimat, adhassak egy koncertet
a Zeneakadémia nagytermében. Mivel még növendék voltam, ez nagy szemtelenségnek
számított, és őrült sok pénzbe került, de én elhatároztam: ha törik, ha szakad,
elintézem. Bementem a főtitkárhoz, aki nagyon szeretett, s elmondtam neki a
tervemet. Mondja, fiam, hogy képzeli ezt? - kérdezte -, hiszen még be sem végezte
a tanulmányait, s honnan venne ennyi pénzt? - Olyan sok szép művet tudnék énekelni
- replikáztam -, s biztos akad majd valaki, aki boldogan megfizeti. - Lehet,
hogy nem pontosan így fogalmaztam, de ez volt a lényege, ilyen szemtelen voltam.
- És ki fogja magát kísérni? - Hát ki más, mint dr. Herz Ottó - válaszoltam.
Erre rám nézett, s csak ennyit mondott: - Maga nem normális! - De ha ő igent
mond? - érveltem. - Hogy mondana magának igent Herz Ottó? - Majd én megkérdezem.
- Így is történt. Valahol a Városliget felé lakott, kimentem és becsöngettem
hozzá. (Ez azért tűnik ma nevetségesnek, mert azóta olyan sok mindenen
mentem át, hogy reszketek, ha egy rendőrt meglátok az utcán, de akkor semmitől
sem féltem, s ennyire vakmerő voltam.) A felesége nyitott ajtót, és megkérdezte,
mit akarok. - Elmondtam, lesz egy koncertem, s szeretném megkérni Herz Ottó
urat, hogy kísérjen. A hölgy annyira meglepődött, hogy férje elé vezetett, akit
ugyancsak annyira elképesztett a szemtelenségem - ezt utána többször is elmesélte
-, hogy megkért, énekeljek valamit. - Mit? - Amit akar. - Nekem mindegy - mondtam
-, de Schubertet szeretem legjobban. - Ezek után leült a zongorához, elkezdett
egy Schubert-dalt, s én folytattam. - Majd felhívom a főtitkár urat - ennyit
mondott. És megvolt a koncert. Abban az évben halt meg Reinitz Béla, s az ő
egyik Kosztolányi-megzenésítését, az Üllői úti fákat is elénekeltem. Így kezdődött
a pályám, és gyönyörűen folytatódhatott volna, ha nem történnek bizonyos dolgok...
- Mire gondolsz?
- A háború szörnyűségeivel kapcsolatos betegségemre, amely megnehezítette
a légzésemet - olyannyira, hogy fel akartam adni az énekesi pályát. De erről
nem szívesen beszélek.
- Visszaugorhatunk akkor a pályakezdéshez?
- Amit most csapongva elmesélek, azok a dolgok nem rövid idő alatt történtek,
nagy intervallumokat próbálok összefoglalni. Elég az hozzá, hogy készítettem
egy operalemez-felvételt, s az akkori, apró termetű, vékony, szinte észrevehetetlenül
piciny Rózsa Vera lemezéről azt mondta egy nagyon híres énekesnő: ezzel a taknyossal
készítettek felvételt? - és szidott, átkozódott. Ami persze normális reakció
ezen a pályán. Később történt, hogy az Universal kiadta Kodály és Bartók új
dalait, és kérték, küldjenek egy énekesnőt Bécsbe, aki el tudná énekelni ezeket,
Kodály pedig engem választott. Így jutottam el a bécsi Staatsoperba, ahol Josef
Kripsnek mutatkoztam be. Minden szépen ment, de valami történt a hangommal,
erre utaltam az imént. Öt percig nagyszerűen ment az éneklés, de aztán elakadtam.
Azt jósolták a betegségem után, hogy soha többé nem leszek képes járni, énekelni
és így tovább. Mindezt nem vettem tudomásul. Egy nagyszerű brüsszeli orvosprofesszor
azt mondta: nézze, annyi dalestet adhat, amennyit akar, de egyvégtében nem lesz
képes nyolc-tíz percnél többet énekelni, mert a rekeszizmának az egyik oldala
megbénult, és ez gyógyíthatatlan. Maga harcolhat és edzheti a testét, de a tényt
tudomásul kell vennie. Őszintesége segített rajtam, elkezdtem dalokat és oratóriumokat
énekelni. Hosszú évekig ment ez így. Közben Rómában férjhez mentem egy angol
fiúhoz, David Nordellhez, aki szerencsére imádta a zenét, ő is karmester
akart lenni. Budapesten ismertem meg, Ferencsik egyik próbáján (éppen Osváth
Júlia énekelte Konstanze szerepét, gyönyörűen). Mivel férjemet Rómából Londonba
helyezték, vele mentem. Negyven évig éltünk együtt, kilenc évvel ezelőtt halt
meg.
- Ezek szerint a háború szörnyűségeit nem élted át Magyarországon.
- Nagyon sok mindenben benne voltam, és nagyon sok mindentől megmenekültem.
Felejthetetlen élményeim vannak például arról az estéről, amelyen Sebők Gyuri
és Starker Jancsi játszott együtt, Pesten.
- Hogyan szakadt vége az énekesi pályának, és kezdődött el tanári karriered?
- Megint éveket ugrom át. Már Londonban éltem, amikor Starker és Kuttner
Misi rábeszélt, hogy kezdjek el tanítani. Rémes ötletnek tűnt, hiszen a
gyerekkoromat beárnyékolta szüleim pedagógusrobotja. Starker segített, amikor
azt mondta: Vera, emlékszem az akadémiai kistermi növendékkoncertjeidre, én
olyan szépet, olyan muzikális produkciót énekesnőtől azóta se hallottam. Annyi
minden történt veled, hogy soha többé nem fogsz úgy énekelni. Hagyd abba, énekelj,
amit tudsz, de kezdj el tanítani. Kuttner ugyanezt mondta. Akkoriban megkérdezték,
el tudnám-e énekelni a Pierrot lunaire-t. Elvállaltam, óriási siker volt,
és utána odajött hozzám egy Cox nevű úr, aki bemutatkozott, mint a manchesteri
College vezetője, és megkérdezte, helyettesítenék-e egy ottani tanárt. Ha most
egymilliót felajánlanának, nem lennék úgy megrendülve, mint ettől az ajánlattól.
Természetesen elvállaltam. Tíz évig tanítottam ott, és nagyon jó viszonyba kerültem
Mr. Coxszal, akiről az a hír járta, hogy bejelentkezés nélkül nem lehet hozzá
bejutni. Erről nem tudva egyszerűen bekopogtam hozzá, ha valamit akartam. Ebből
fakadt a barátságunk. Nagyszerű tanár volt, de nem értettem egyet a metódusával,
mert ha nem tetszett neki valaki, rákiáltott: ez szörnyű! Meg is kérdeztem tőle
egyszer, hogy tud ennyire kegyetlen lenni. Sokat fizetnék érte, ha megtanulhatnám
egyszer ezt a keménységet. Azt válaszolta, soha nem lesz annyi pénzem, mert
a keménység távol áll az egyéniségemtől. Azóta sem ismertem olyan jó énektanárt,
mint ő. Amikor meghalt, megkérdezték a tanárokat, ki akar távozni. Mindenki
maradt, mert a Manchester College egyike a legjobb angol iskoláknak, s ez Mr.
Coxnak köszönhető.
Tanításról beszélve ezt a tíz évet nevezem Cox-periódusnak. Zseniális ember
volt, és nagyon sokat tanultam tőle. Aztán visszatértem Londonba, ahol megkérdezték,
tudnék-e franciául tanítani. Ha felkészülhetnék egy kicsit, azt hiszem, tudnék,
válaszoltam. A párizsi operastúdióba kerestek ugyanis egy jó tanárt. Summa summarum,
sok évig tanítottam ott. Amikor visszatértem, megkérdezte a Guildhall School
igazgatója, tartanék-e pár órát. Megtettem, és húsz évig ott maradtam.
- Úgy tudom, Izraelben is tanítottál.
- Ott is és még sok-sok országban, Ausztriától Afrikáig. De ezeken a helyeken
mesterkurzusokat vezettem. Voltam olyan merész, hogy még Olaszországban is.
De közben mindvégig a Guildhall tanára maradtam, s most azért hagytam abba,
mert állandó munkámat már nem voltam képes egyeztetni az utazásokkal, illetve
nem tudtam az elmaradt órákat pótolni. Megállapodtam az igazgatóval, hogy akik
nálam akarnak tanulni, azoknak Londonban tartok kurzust. A Guildhallban azért
hagytam abba a tanítást, mert már nehezemre esik a bejárás, s nagyszerű tanárok
pótolhatnak, aki pedig velem akar dolgozni, az eljön a lakásomra. Büszke vagyok
rá, hogy - kivételesen - úgynevezett vendégtanári címet kaptam. Az történt ugyanis,
hogy Sarah Walker egy új-zélandi énekversenyen elnökölt, ahol egy fiatal,
tüneményes bariton lett a győztes, aki megkérdezte tőle, kinél tanuljon tovább.
Walker nemcsak ragyogó énekes, hanem szenzációs énektanár is: tudta, hogy a
tanárválasztás rendkívül kockázatos, ahogyan a tanítás is az, ezért azt mondta,
nem adhat tanácsot, de javasolta, menjen Londonba, ahol ösztöndíjat kaphat,
s ott válasszon magának tanárt. Ez a fiú végiglátogatta az összes énektanárt,
mindenkitől vett egy órát, s utána azt mondta, egyedül Rózsa Verához szeretne
kerülni. Mivel az ösztöndíja a Guildhallra szólt, az intézmény nagylelkűen vállalta,
hogy vendégtanári címet kaphassak.
- Tudom, nem szereted elmondani, milyen neves énekesek tanulnak nálad a mai
napig, pedig a névsor nagyon tanulságos. A legtöbben ugyanis röstellik, hogy
valakivel együtt dolgoznak. Portréfilmedből megtudhattuk ugyan, hogy néhány
híres énekes büszke rá, hogy hozzád járhat, te mégis csupán Kiri Te Kanawa nevét
engedted most leírni, holott számos kiváló művésszel dolgozol együtt.
- Erről tényleg nem szívesen beszélek, de mondhatom, hogy az említett fiatal
bariton egyike a legnagyobb tehetségeknek. Tény, hogy mindenféle nyelven tanítottam,
és senkinek sem kellett gégészhez mennie az óráim után. Meghívtak egyszer Hollandiába,
énektanárok és gégészek konferenciájára, ami hallatlanul érdekes volt. Mindenki
nevetett, amikor a tanárok nevében bocsánatot kértem az orvosoktól, de büszkén
elmondhattam, hogy nálam még senki sem kapott hangszalaggyulladást. Az énektanításnál
nehezebb, lehetetlenebb dolog nincs a világon. Biztosan ismered azt a mondást,
amely szerint ha az énekes jó, akkor tehetséges, ha rossz, az a tanár hibája.
Ha még egyszer választhatnék, elkerülném ezt a hivatást. Majdnem lehetetlen
igazán jól tanítani, hacsak nincs olyan növendék, aki tanár nélkül is boldogulna...
- ...mondja ezt a világ egyik legjobb énektanára...
- Hogy a legjobbak közé tartozom-e, azt nem tudom, de talán nem vagyok rossz.
Mindenesetre a felelősség óriási, mert nem csak az énekhang minőségétől függ
sok minden, hanem a muzikalitástól is, sőt elsősorban ettől, de a jellemtől,
a kitartástól, az elmarasztaló kritikák elviselésétől is. Hallatlanul nehéz
olyan kapcsolatot teremteni, hogy az énekes ne rohanjon el azonnal másik tanárhoz,
ha nem megy minden gördülékenyen. Volt már ilyen tapasztalatom. Eljött hozzám
valaki, aki változtatni akart. Meghallgattam, és egészen jónak találtam. Megkérdeztem,
mióta tanul jelenlegi tanáránál. Két éve - volt a válasz. - És tudja a tanára,
hogy máshoz akar menni? - Még nem, de majd megtelefonálom. Telefonálni akart
két év után! Mit lehet erre mondani? Szégyen, gyalázat. Előfordult az
is, hogy a legnagyobb énekesnők egyike megkeresett, mert valami problémája volt
a hangadással, s egy karmester tanácsolta neki, hogy jöjjön hozzám. Azt mondtam,
hogy amíg nem beszéltem a tanárával, addig nem vállalom. Így is történt, pedig
ezzel az énekesnővel nem volt könnyű dolog így bánni. Fel is hívtam a
mesterét, és megkérdeztem, kifogásolná-e, ha a hölgy hozzám jönne. A tanárnő
meg volt lepve, ilyet még nem kérdeztek tőle. Kifogása nem volt, csak óvni akarta
a tanítványát. Ez is hozzátartozik a mesterség nehézségeihez. Abból, hogy valaki
jól vagy éppen rosszul énekel, honnan tudhatnám, mennyit, milyen módon dolgozott
korábbi tanárával?
- Hadd térjek vissza a beszélgetés elején elhangzottakra: miért nem beszélsz
szívesen a háborúval kapcsolatosan eseményekről? Első férjed Weiner László
volt. Hozzá fűződik ez a mondat?
- Weiner Lászlóról azért nem szeretek beszélni, mert sírni kezdek. Most
mégis megteszem. Soha, soha olyan tisztességes, becsületes, jóságos és zseniális
embert nem ismertem, mint amilyen ő volt. Tehetsége, szerénysége elmondhatatlan.
Elpusztították. Valaki értesített, hogy két óra múlva felszámolják azt a tábort,
amelyben fogva tartották Magyarországon, de ha idejében odaérek, talán még megmenthetem.
Kodály írt egy levelet, amelyben kéri, hogy kíméljék meg ezt a rendkívül tehetséges
embert. Természetesen azonnal indultam, de az a gazember, aki elvitt a táborba,
útközben, a kocsiban meg akart erőszakolni, s én természetesen ellenálltam.
Ez ösztönös reakció volt, de azóta se tudom megbocsátani magamnak. Azt kellett
volna mondanom, hogy siessünk, vigyen el, s utána tegyen, amit akar. Mindenesetre
ez volt az oka, hogy tizenöt perccel lekéstük a táborbeliek elindítását. Lacit
korábban egy apácarend főnöknője bújtatta, de amikor Laci meghallotta, hogy
mindenkit elvisznek, azt mondta, ő nem akar kivétel lenni. Nem tudom elmondani,
milyen nagyszerű ember volt. Hihetetlenül sokat tanultam tőle. Mielőtt elvitték,
utoljára még azt mondta, lejátszom neked valamit. Ez Izolda halála volt. És
én nem mentettem meg a miatt a szörnyeteg miatt...
Sok szépet és sok rosszat éltem át; csodálatos élményeket szereztem, és a bajokból
gyakran képes voltam viccet csinálni. Egy ideig Ceglédbercel környékén bújtunk
el, s amikor elkaptak, behívták a főjegyzőt, hogy ő hallgasson ki. Borzasztó
csúnya ember volt. Megkérdezte: hol vagyok állásban, s én azt válaszoltam, Rigler
József Edénél. Ez jutott eszembe, mert az ő üzlete állt a sarkon. Á - mondta
a főjegyző -, fölhívhatom? - Hogyne. - De tudja, ha kiderül, hogy hazudik, börtönbe
kerül velem? Mire én: - Ha önnel, akkor boldogan. - Ma elképzelni is nehéz,
hogyan lehettem ilyen szemtelen, de így tudtam megmenekülni. Ez persze még a
németek bejövetele előtt történt - később sikerült időben külföldre mennem.
- Ceglédbercelen szerezted a betegségedet?
- Azon a környéken, az erdőben. Ott lettem beteg, s ezzel függött össze
az említett bénulásom. De ahhoz képest, hogy mások min mentek keresztül, szerencsésnek
mondhatom magam. A svéd követségen is dolgoztam, Starker volt a tűzoltó, Ajtay
Viktor a rendőr s én a hivatalnok. Akkoriban jöttek az üldözöttek menlevelet
kérni. Később, amikor Svédországban adtam dalestet, odajött hozzám Wallenberg
fivére, s azt mondta, szerinte Wallenberget az oroszok ölték meg.
- Úgysem beszélsz szívesen ezekről az évekről, térjünk hát vissza a szakmádhoz.
Mi a különbség a mesterkurzus és a rendszeres tanítás között?
- A mesterkurzuson mondhat olyasmit az ember, amit az énekes talán nem hallott
a tanárától, vagy ha hallott, megerősítésre szorul. De ellenvéleményt is kinyilváníthatok,
vagyis tanácsolhatok olyasmit, ami szerintem jobban megfelel az énekesnek. Maga
a kifejezés azt jelenti, hogy aki az órát adja, annak mesternek kell lennie.
Ez persze nem mindig van így. Előfordul, hogy valaki nagyon szépen énekel, de
nem azon a módon, ahogyan én képzelem, ilyenkor az ember, ha tisztességes, azt
mondja: nagyon szép, de talán érdemes volna valami mást is kipróbálni. Ha nem
tisztességes a "mester", akkor a tanárra hárítja a hibát. De a mesterkurzus
mégis azt jelenti, hogy valami többletet kell adni a növendéknek. Mondjuk Pauk
Gyuri tehetségéből és tapasztalatából adódóan más megoldásra vagy kifejezésmódra
tudja rávezetni a növendékét, mint a saját hegedűtanára. Persze vannak olyan
kiváló művészek, akiknek nincs tehetségük a tanításhoz. Nem tudnak bánni a növendékkel,
hiszen a tanítás egészen más, mint az előadóművészet. A kurzus során az is fontos,
hogy ne térítsük el a növendéket attól, amit eredetileg művel, hanem adjunk
hozzá valamit. A rendszeres tanításnál viszont tiéd a felelősség, a te kezedben
van a növendék tehetségének formálása, adottságainak kiaknázása.
- Magyarok járnak hozzád?
- Persze, de nagyon drága dolog itt élni, lakni, s ezt kevesen engedhetik
meg maguknak. Sőt az ösztöndíj mellett is számolni kell a megélhetés nehézségeivel,
mert az a pénz csak a tanulást fedezi. Ha a tanár mesterkurzust vezet, akkor
általában elutazik valahová, s akkor hívják vissza, ha meg vannak elégedve a
munkájával.
Végül is szerencsésnek mondhatom magam: szép volt a pályám, sikeres tanárnak
számítok, számos kitüntetést kaptam, s ha sok keserűséget kellett is elviselnem,
gyönyörű dolgokat éltem át, van egy drága fiam, a humorom pedig sohasem hagyott
cserben. Pályám megkoronázása, hogy olyan elismerést is kaptam, amit nagyon
kevesen: 1999 tavaszán London város díszpolgára lettem. Az ünnepi szónok szerint
Kossuth Lajos óta én vagyok az első magyar, aki ebben a kitüntetésben részesült.
|
