Kicsoda-micsoda az a szörnyeteg, aki-ami elől Tamino az ájulat karjaiba menekül? Ki más, mint maga a három hölgy! Mihelyst a királyfi elterül, kibújnak sárkánybőrükből, és önelégülten dicsekszenek teljesítményükkel: "Triumph! Sie ist vollbracht, die Heldentat!" "Győzelmük", "hősi tettük" abban áll, hogy sikeresen teljesítették megbízatásukat: jól alakoskodtak, vérontás nélkül, egyedül a lélektani terror eszközeivel leterítették a királyfit, akivel szemben majd megmentőiként fognak felléphetni, s ezzel megnyerhetik megbízójuk számára. A három hölgy: egy fondorlatos hatalom ügynökei. Nők, akiket vonz ugyan a királyfi zsenge férfisága, de jól vigyáznak egymásra, nehogy bármelyikük is egymaga közelíthessen hozzá, s ezzel túllépje a konspiratív fegyelem határait.
Harry Kupfer imígyen kezdődő, immár ötödik Varázsfuvola-rendezése, amelyet az idei Mozart-Woche keretében vitt színre a salzburgi Városi Színház: politikai játék. Főszereplői: két viszálykodó birodalom. Pillanatnyilag a Sarastróé kerekedett felül, amennyiben sikerült elraboltatnia Éjország trónörökösét, Paminát. Ha a fiatal és szép királylány beadja a derekát - ami itt szó szerint értendő, hiszen Sarastro Pamina testi birtoklására is vágyik -, csak idő kérdése, mikor hullik ölébe az áhított másik királyság is. Az Éj királynője a maga erejéből aligha tudná lányát visszaszerezni, s ezzel birodalmának megingott szuverenitását visszaállítani. Ezért hálózza be Taminót, akinek apja, amint ő maga is mondja, számos ország és ember ura. Stratégiája beválik, legalábbis egyelőre. Tamino - az ártatlan serdülő vagy aligserdült, aki ugyan elájul egy csúszómászó láttán, de attól még nem rendül meg az önbecsülése - csak ránéz Pamina arcmására, és rögtön beleszeret az eredetibe, kész megkeresni, kiszabadítani. A három Hölgy felfegyverzi, s már indul is.
Harry Kupfer olvasatában az a meglepő és komor, végső soron igencsak meggyőző üzenet, hogy Sarastro is csak egy uralkodó. Más nála a viselet, mint Éjországban, s főleg más a "szöveg", de abban nincs különbség közte és vetélytársa között, hogy neki is a hatalom a mindene. Kupfer nem a hagyományt viszi színre, amely szerint Sarastro a jóságos, a bölcs, a felvilágosult, a már-már istenien emelkedett uralkodó, az Éj-királynő pozitív ellentéte, hanem a szöveget, amely szerint már első mondatában "szerelmem"-nek szólítja Paminát ("o Liebe!"). Következésképp egy életkorban Paminához illő, hozzá hímként vonzódó férfi, aki nem erőlteti ugyan a szerelmet a lány akarata ellenére, de nem is engedi őt szabadon ("Zur Liebe will ich dich nicht zwingen, / Doch geb ich dir die Freiheit nicht."). Aligha emberi jóérzésből tartóztatja meg magát, sokkal inkább politikai számításból. Kapóra jön neki Pamina bimbózó vonzalma Tamino iránt. Itt az alkalom: ha igazán szereti a lányt, Pamina kedvéért majd csak lépre megy a herceg is! Számítása beválik. Tamino jámbor, teddide-teddoda fiatalember, akit az Éj királynője után Sarastro ideológusai is kedvükre manipulálnak. Nem látja át, hogy a sok fenséges jelszó csak falaz a hatalomnak, amely őt is, Paminát is, Papagenóékat is semlegesíteni, beolvasztani, személyiségükben megsemmisíteni akarja. Mindent megtesz, csak hogy maga is felöltse az újonnan megismert hatalom ideológiai kényszerzubbonyát - mintha korábban nem épp a politikai ellenfél szolgálatába szegődött volna, és nem az ő varázsfegyverét hordaná tarsolyában. Egyetlen szóval sem tiltakozik, amikor csuklyát húznak a fejére, hogy ne lásson; hallgat, amikor azt mondják neki, hogy nem szabad beszélnie. Pamina menti meg, aki a végjelenetben, amikor már épp beöltöztetnék őket Sarastro-alattvalóknak, visszautasítja az egyenruhát, és elmenekül. Tamino egy percig habozik, majd utánarohan.
Kupfer szerint tehát Sarastro nemcsak hogy nem jobb, de egyenesen alávalóbb, mint az Éj királynője. Mindenesetre veszélyesebb despota nála. Mert míg amaz nem tagadja, hogy az erőszak embere (asszony létére tábornoki váll-lapot hord!), az erényeket prédikáló Sarastro országában nem katonai kényszer, hanem az állampolitika rangjára emelt szemforgatás, a demagógia és az ideológiai maszlag, a kötelező kétszínűség diktatúrája hajtja rabigába a polgárt.
Ebben az értelmezésben természetszerűleg felértékelődik Papageno személyisége. Igaz, hogy csak amolyan dolgozom-eszem-iszom kisember, aki nem különösebben bátor, és egyszer még füllent is egy nagyot, de istenadta, elemi erénye, hogy nem fog rajta semmiféle ideológiai mákony. Abban viszont, ami Schikaneder és Mozart (no meg Kupfer) szerint a legfontosabb az életben: a teljes emberré avató párkapcsolat igenlésében Pamina mellett ő a legerősebb a színen - abban bizony minden diktátor és minden alattvaló fölé emelkedik. Nincs nagyszerűbb dolog a világon, mint hogy az emberiség részben férfinak, részben nőnek születik, s hogy ha egy férfi és egy nő egymásra talál, együtt megistenülhetnek - énekli boldogan Paminával ("Nichts Edlers sei als Weib und Mann. / Mann und Weib und Weib und Mann / Reichen an die Gottheit an.") Márpedig A varázsfuvola, ha politikai játéknak rendezik is meg, erről szól. Ez az az abszolút érték, amelyért Schikaneder és Mozart szerint harcolni érdemes, amelytől a totalitarizmusok oly szívesen fosztanák meg kiszolgáltatottjaikat, amelyet a darab legvégére - Pamina állhatatosságának hála - talán Tamino is elnyer.
Kupfer értelmezésének megvan az az óriási előnye, hogy töretlenül végigvezethető a teljes cselekményen, és maradéktalanul feloldja a "törést", amelyet A varázsfuvola cselekményével kapcsolatban oly sokan szóvá tesznek; áthidalja a szöveg megannyi önellentmondását. Monostatos csakúgy beleilleszthető ebbe a felfogásba, mint Sarastro-ország bölcse, a nem doktrinér Sprecher, aki nemcsak kijelent, hanem folyton mérlegel is, és talán kételkedni is tud. A zárójelenetben mindenesetre nem akadályozza a menekülő Paminát és Taminót.
A három fiút összesen hat személy alakítja: három angyalnak öltöztetett, éneklő gyermek és ugyanannyi civil alteregó. Olyanok, mint Erich Kästnernél Emil és a detektívek: belevaló srácok, akik már a nyitánnyal kezdődőleg folyton mindenütt jelen vannak, mindent meglesnek, anélkül hogy észrevennék őket. Csakis az én hibám lehet, hogy a rendezésnek ezt a leleményét nem tudom pozitívan értelmezni.
E helyt nem volna értelme, hogy a szereplőket felsoroljam és részletezően ismertessem az előadás művészi kivitelezését - hiszen ezt a beszámolót csakis egy kimagaslóan érdekes és megragadó rendezői felfogás rövid ismertetésének szántam. Csupán egyetlen énekest említek meg a sok közül: katartikus élmény volt az élete nyolcadik évtizedében járó Walter Berryt látni és hallani a Sprecher szerepében.
A bemutató előtt Kupfer interjút adott Vom Riß zwischen Liebe und Ethos (A szerelem és az ethosz közötti szakadásról) címmel. Sok magvas gondolata közül itt csak egyet idézek, a rendező első mondatait. Amikor megkérdezték, hogy miért lép ismét A varázsfuvolával közönség elé, negyedik, 1986-os rendezése után ötödször, Kupfer azt válaszolta: "Mert a régi teljesen elavult." S általánosítólag hozzátette: "A színház hamar elmúlik, romlékony áru."
Az idei, salzburgi Kupfer-rendezés megérdemelné, hogy hosszabb élete legyen, mint a megelőzőknek volt.
"A varázsfuvola jelentőségét Mozart életművében mindig túlbecsülték!" - olvassuk Hildesheimernél a szentenciát. Kupfer meggondolkoztató alkotása ösztökél, hogy viszszafeleseljünk a fölényes Mozart-életrajzírónak: "Mester, A varázsfuvolát ezerféleképpen lehet értelmezni, de túlbecsülni - nem!"

TOUJOURS MOZART

A salzburgi Mozart-hét: a Mozart-előadóművészet legjobbjainak szemléje. Megvannak a maga állandó főszereplői, mint a Bécsi Filharmonikusok, a Camerata Academica (pár éve sajnos Végh Sándor nélkül), a Mozarteum Orchester vagy például Schiff András (aki újabban a maga Capella Andrea Barca nevű kamarazenekarával játssza sorozatban a zongoraversenyeket), gyakorta vissza-visszatérő karmestere Gardiner, Hager, Harnoncourt, Muti és Norrington, és a törzsvendégek előbb-utóbb megismerhetik itt Cecilia Bartoli, Barbara Bonney, Alfred Brendel, Frans Brüggen, Christopher Hogwood, Ton Koopman, Alicia de Larrocha, Robert Levin, Neville Marriner, Sabine Meyer, Murray Perahia, Maria Joao Pires, Andreas Staier, Mitsuko Uchida, Christian Zacharias és sok más hozzájuk mérhető nagyság művészetét is. A Mozart-hét egyike a leghíresebb európai fesztiválváros, Salzburg nagy fesztiváljainak, ahhoz mérten nemzetközi a közönsége és magasak az árai is, látogatottsága mindazonáltal csaknem száz százalékos.
Négy évvel ezelőtt egy müncheni alapítvány egyfajta Mozart-ellenfesztivált kezdeményezett Salzburgban, a Mozart-hét időszakában. Csak két napig tart, de azon a szombaton és vasárnapon reggeltől estig zajlik, a hercegérseki rezidencia - Mozart egykori munkahelye - több termében is, párhuzamosan. Megcélzott közönsége nem a nemzetközi művészetkedvelők tehetősebbje, hanem a helyi és a környékbeli ifjúság és az öregek, s velük együtt minden kispénzű polgár, aki szereti Mozartot hallgatni, esetleg játszani is.
A "toujours Mozart" hangversenyeire senki sem öltözik ki (a művészek jelentős része is utcai ruhában jelenik meg a közönség előtt), mindenki szabadon választja meg, hogy a 350 schillinges napijegyért mit hallgat meg a gazdag kínálatból. A művészek is egész nap ott vannak a Rezidencia termeiben, és nemcsak autogramot szabad tőlük kérni, hanem beszélgetni is lehet velük - akár Mozartról és a hallott előadói teljesítményekről, akár a zene távolabbi kérdéseiről is. Meg lehet tanulni a Mozart-kor legkedveltebb táncait: a menüettet, a kontratáncot és a ländlert. Aki akar, részt vehet egy Mozart-opera betanításában. Kedvesen felkérik az embert, próbálja ki maga is, milyen nagyszerű érzés klavikordon játszani. Gyermekek megkérhetik a trombitaművészt, hogy engedjen belefújni a hangszerébe. "Mozart hautnah" a gyűjtőcíme a gyermekek különműsorainak. Szabad parafrázisa: "srácok, gyertek, bújjatok be Mozart bőre alá!"
A másik különműsor gyűjtőcíme "Mozart von Jedermann", "Mindenki Mozartja". Ez azoké, akik a hangversenyképesség mértékét nem ütik ugyan meg, de muzsikálgatnak, és képességeiket másoknak is szívesen bemutatják. Mint például az a müncheni szaxofonkvartett, amely főleg esküvőkön játszik alkalomhoz illő használati muzsikát, de a Kis éji zenét is átírta magának, és boldog, hogy Salzburgban is előadhatja. Vagy a 61 éves regensburgi asszony, aki egykor kénytelen volt apja hentesmesterségét és -üzletét megtanulni, illetve átvenni, de nem felejti, hogy lánykorában csellista szeretett volna lenni, és azóta is rendszeresen kamaramuzsikál. Vagy a svájci fiú, aki úgymond Mozart stílusában rögtönöz a zongorán. Természetesen számos zeneiskolai együttes is fellép ebben a műsorban. Az alapítvány elnöke, Erich Fischer így szólítja meg a műsorfüzetben e műsor résztvevőit: "Bach, Mozart, Chopin és a többiek nem komponálhattak elsősorban a profiknak, hanem mindenekelőtt nekünk, többé-kevésbé tehetséges és gyakorlott műkedvelőknek. Mint ahogyan a sportot sem a kis számú élsportolónak találták ki, hanem természetesen mindenki testi-lelki örömére és épülésére."
A két különműsor közönsége persze a zeneművészet "élsportolóival" is találkozik a Rezidencián. Elsőként Malcolm Bilsont kell itt megemlíteni, a fortepiano nemzetközi nagymesterét, akinek annyi itt a feladata, hogy gyanús: egyszerre két teremben is muzsikál. Zongoraversenyt, szólót, négykezest, hegedű-zongora-szonátát, zongoranégyest játszik jobbnál jobb fiatal partnerekkel, kiváló formában. A vendégegyüttesek sztárja, a Concerto Köln együttesként is, tagjainak kamarafellépéseiben is remekel. Mély benyomást kelt a német daléneklés svájci kiválósága, Kurt Widmer, aki nemcsak azzal lepi meg a közönséget, hogy a kísérő mellé ülve énekel, s lapoz neki, ahogyan azt még Schubert korában is tették a dalénekesek, hanem a Mozart-dalok költői szépségének mesteri felidézésével is. Rolf Mäser kíséri fortepianón, aki másik, egyéni műsorát a fortepiano után klavikordon is előadja, hogy meghalljuk, hogyan hangzott Bach, Haydn, Mozart és mások kedvelt hangszere, amely hangversenytermekben - mivel a hangja túlontúl halk - sosem szólal meg. Az Artaria Consort Mozart basszetkürt-trióinak egyedülállóan szép hangzását idézi fel. A karművek előadására a Prágai Kamaraénekeseket hívták meg Salzburgba. Számos fiatal énekművész lép fel, többnyire pályakezdők, de egytől egyig olyanok, akik méltók a befutásra. A művészek nyilvános beszélgetéseken is hallhatók. Az egyik címe: "Miért szól Mozart mozartosan?" A másiké: "Gigue-műhely". Mozart különös Gigue-egykéjét magyarázzák és játsszák sorban a jelenlévő klavírosok, mindenki másképpen. A második nap utolsó műsorszáma: egy orosz balettművész pár táncol pas de deux-t a K. 458-as, B-dúr vonósnégyes Adagiójára, amelyet a Bell' Arte Salzburg játszik, gyönyörűen. Meghatódva búcsúzunk, és eldöntjük, hogy jövőre is jövünk.
Ellenfesztivál?
Jellegében mindenesetre merőben más, mint a Mozart-hét. Olyan zenebarátokat lát vendégül tömegesen a Rezidencia hatalmas termeiben, akik nagy valószínűséggel sosem lépték át a Grosses Festspielhaus küszöbét. Nemcsak megmutatja, milyen egy Mozart-fesztivál "a kulisszák mögött", hanem teljességgel "kulisszák nélküli" Mozart-fesztivál. De nemcsak azok a haszonélvezői, akik kedvéért létrehozták és fenntartják, "az ifjúság és az öregek, s velük együtt minden kispénzű polgár, aki szereti Mozartot hallgatni, esetleg játszani is", hanem a Mozart-hét számos vendége is, akikkel évről évre egyre nagyobb számban lehet itt találkozni. Bizonyára Mozart is élvezné, ha látná: ahol ő egykor mint a hercegérsek zenésze, az udvartartásnak és kenyéradója vendégeinek muzsikált, és ahol napjainkban a Mozart-hét legnagyobb társadalmi eseményét, a tartomány és a város pazar állófogadását tartják minden évben, január végén két napig az utca emberei özönlik el a termeket, nekik muzsikálnak a kiválóságok, és ők muzsikálnak egymásnak. Végső soron tehát mégsem ellenfesztivál a "toujours Mozart", hanem a Mozart-hét kiegészítő rendezvénypárja.
A mecénás, aki 1995-ben az Internationale Stiftung zur Förderung von Kultur und Zivilisation nevű alapítványt létrehozta, majd kitalálta, és 1997 óta - egy magas képesítésű zenetudós és leleményes menedzser, dr. Volker Mattern mellett - személyesen irányítja a kétnapos zeneünnepet: Erich Fischer szinte észrevehetetlenül vegyül el a Mozartot játszó és hallgató sokadalomban. Mint egy Jedermann, kérdez valamit ő is a Gigue-gel kapcsolatban a művészektől. Nem hiszem, hogy a jelenlevők több mint egytizede tudná, hogy ez a szürke inges, nyakkendőt nem hordó, középkorú kérdezősködő maga a "boss", akinek az egész "toujours Mozart" köszönhető.
Csak negyedik alkalommal rendezték meg idén Salzburgban, s máris terjeszkedik a "toujours Mozart", hiszen a következő hétvégen Prágában is megtartották, a Lichtenberg palota termeiben, csaknem azonos műsorral. A változásokat a hely szelleme sugallta: Kurt Widmer Mozart-dalok helyett Tomášek-dalokat énekelt, a "Miért szól Mozart mozartosan?"-t Tomislav Volek prágai zenetudós vezette, egy helyi oktett a Figaro korabeli fúvósátiratából játszott.
Milyen lenne egy budapesti "toujours Mozart"?