|
- Hollós Máté, a Magyar Zeneszerzők Egyesületének elnöke úgy véli, Istvánffy
Benedek olyan európai példakép a mai komponisták számára, aki méltó arra, hogy
egy értékes zeneszerzői díj névadója legyen.
- Az egyesületben jó néhány éven át tanakodtunk azon, miképpen méltányolhatnánk
a legérdekesebb, legmagasabb színvonalú új alkotásokat. A töprengés nemcsak azért
volt hosszas, mert meg kellett találnunk a pénz forrását, hanem mert annak a módját
is kerestük, hogy célunkhoz híven az ifjabb generációt jutalmazzuk, s ne a már
sikeres és ismert szerzők jussanak újabb lehetőséghez. Eldöntöttük, hogy a negyvenen
aluli zeneszerzők számára hozzuk létre a díjat, számukra írunk ki pályázatot.
A nevezés határideje 2000. január 5. volt (továbbra is minden évben ezt a dátumot
szándékozunk megadni), feltétele pedig az, hogy a beadott mű az előző naptári
évben nyilvánosan elhangozzék. Nemcsak az alkotó nevezheti a kompozíciót, hanem
az a művész, együttes vagy médium is, amely a megszólaltatására, közreadására
vállalkozott. A beérkezett pályaműveket a Magyar Zeneszerzők Egyesületének mindenkori
elnökségével azonos zsűri bírálta és bírálja el. A díj alapításkor úgy határoztunk,
minden évben a Magyar Kultúra Napján tartjuk az ünnepélyes eredményhirdetést.
Idén ez három nappal korábban történt meg, s mint azóta köztudomású: a díjat Bánkövi
Gyula nyerte el Ezüstszárnyú lepkék című kamarazenei alkotásával.
- Milyen egyéb kritériumoknak kellett megfelelniük a pályázóknak, s mekkora
érdeklődés kíséri a versenyt?
- Úgy látom, a díjnak becsülete lesz: már most, az első évben szép számmal
érkeztek pályaművek. A jelentkezésnek nem volt feltétele sem a végzettség, sem
az, hogy az alkotó valamilyen szakmai szervezet tagja legyen. Műfaji meghatározottság
sem béklyózta a zeneszerzőket, így a kisebb terjedelmű szóló zongoradarabtól a
félórás, nagy apparátust igénylő kantátáig egészen eltérő műveket kellett minősítenie
a zsűrinek. Ha tehetek egy szubjektív megjegyzést: tartottam attól, hogy a kollégák
esetleg előnyt adnak valamely tetszetősebb, nagyformátumú műnek. Aggodalmam alaptalannak
bizonyult. Többlépcsős szavazás után alakult ki a végeredmény, és különösen figyelemreméltónak
tartom, hogy a bírálók kamarazenei alkotást választottak. A zsűrizés a szokásos
módon folyt: előttünk feküdt a partitúra, és azokat a darabokat, amelyek a különböző
rostákon túljutottak, kazettáról is meghallgattuk. Pontosabban: újra meghallgattuk,
mert funkciónkból és foglalkozásunkból adódóan aktív zenehallgatóként, koncertlátogatóként
már ismertük a zeneműveket. Nyílt pályázatot hirdettünk, nem jeligéset, hiszen
a bemutatás versenyfeltétel volt. Felelősséggel állíthatom, hogy a zsűri elfogulatlan
volt az alkotókkal - szeretjük és támogatjuk a fiatal szerzőket. Azért sem lehettünk
elfogultak, mert a zsűri - azaz az elnökség - összetétele sokszínű. Eltérő stiláris
vonzódás és ízlésvilág mutatkozik meg a testületben, s ez garantálja a valóban
objektív értékelés biztonságát.
- Kérem, mutassa be a díjnyertes alkotást.
- Néhány hangszert és elektronikát használ a szerző. Érdekesnek találtam Bánkövi
munkáját abból a szempontból, hogy nem egyszerűen az elektronikával kísérletezik,
ahhoz különféle hangszereket társítva: olyan kamaraműről van szó, amelyben az
elektronika mint a hangszerek egyike vesz részt. Megítélésem szerint különösen
ihletett kompozíció az Ezüstszárnyú lepkék. Úgy tudom, a szerzőnek volt egy unokatestvére,
aki fiatalon öngyilkos lett. Kiderült, hogy ez a fiú verseket írt, amelyek rámutatnak
arra az életérzésre, amely miatt a halált választotta. Bánkövit ez a katartikus
helyzet késztette az egyik költemény megzenésítésére. Azért szeretem alkotását,
mert nem csak valamilyen divatos ötlet fizikai megvalósíthatóságának kereteit
keresi. Bánkövi minden munkájából kiérzem a küzdelmet, amely azt célozza, hogy
elkerülje a konvencionális megoldásokat.
- Milyen szerepet szánnak az Istvánffy-díjnak?
- Reméljük, körülbelül tízéves távlatban a magyar zenei élet egyik fontos
értékmérőjévé alakulhat a pályázat. A korhatár elég magas ahhoz, hogy a zsűri
mindig bővelkedjék művekben, az egyesület alapszabálya pedig lehetővé teszi, hogy
a zsűri változzék, frissüljön. Bízom benne, hogy a következő évek során a művekből
olyan füzér áll össze, amely a magyar zenei alkotóművészet egy jelentős vonulatát
reprezentálja. A díj inkább erkölcsi, mint anyagi elismerés, hiszen nem kolosszális:
bruttó százezer forint. Azt hiszem, a gesztus inspirálja a fiatal szerzőket, és
évről évre gazdagabb lesz a kínálat.
- Egy februári hétvégén került sor a műcsarnoki Hangszemlére, ebben
is része volt az egyesületnek.
- Az ötlet Tihanyi Lászlótól származik, aki a Filmszemle példáját alapul
véve kezdeményezte: tartsunk úgynevezett Hangszemlét az előző évben bemutatott
kamaradarabokból, amelyeket az ő Intermoduláció együttese előadhat. Ehhez társult
- inkább eszmeileg, mint anyagilag - az MZE. Mi is kértük a zeneszerzőket: nyújtsanak
be megfelelő darabokat. Egy háromtagú zsűri - Tihanyi, Kovács Sándor és
jómagam - tekintettük át, melyek azok a kompozíciók, amelyek három hangversenybe
beszoríthatók.
- Milyen más tervek foglalkoztatják idén az egyesületet?
- Voltaképpen csak egy, ám annál nagyobb horderejű tervről számolhatok be,
amely a millenniummal kapcsolatos. Nemzetközi zeneszerzői verseny megvalósításán
fáradozunk. A művek apparátusa: két zongora és ütőhangszerek. A pályaműveknek
nem kell a bartóki modellt követniük, a darabban lehet több vagy kevesebb ütőhangszeres
is. De a díjkiosztó gálaesten természetesen a Bartók-művel együtt hangzik majd
el a két jutalmazott kompozíció. Ugyanis két díj lesz: egy első és egy második.
Tisztességes értékű elismerést akartunk, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma
adott erre a célra támogatást a millenniumi keretéből. Nemzetközi zsűrit szeretnénk
összeállítani, ez azonban nem csekély problémát okoz. Mivel meglehetősen későn
vált biztossá a díj anyagi háttere, most már nehéz olyan neves szerzőket találni,
akik októberben éppen ráérnek zsűrizni. Mégis remélem, hogy ha végszóra is, de
összeáll a testület. A magyar tagok nevét fölfedhetem, hiszen ők elvállalták a
feladatot: Jeney Zoltán, Soproni József és Rácz Zoltán mellé szeretnénk
még két külhoni szerzőt fölkérni. A zenei információs központok nemzetközi hálózatán
keresztül már az egész világon hozzáférhető a versenyfelhívás, amelyet előbb internetes
formában tettünk közzé, de a megfelelő fórumokon hamarosan megjelentetjük a nyomtatott
változatot is. Október elsejét, a zene világnapját jelöltük meg beadási határidőként,
valószínű tehát, hogy a művek java része nyáron fog végső formát ölteni és beérkezni.
Terveink szerint a verseny eredményét még 2000-ben kihirdetjük; a Budapesti Tavaszi
Fesztivál érdeklődését és együttműködését is szeretnénk megnyerni ahhoz, hogy
a díjátadó hangverseny a 2001-es BTF egyik jeles eseménye lehessen.
- Másik minőségében, a Hungaroton vezetőjeként tervez-e változásokat 2000-re
a kiadó arculatában?
- Profilunk a piaci körülmények miatt nem változhat gyökeresen: továbbra is
a fehér foltokat igyekszünk fölfedezni és sorra beszínezni. Hogy jó nyomon járunk,
azt legutóbb a francia a Le Monde de la Musique című szaklap igazolta,
amelyben a februári kiemelést, az úgynevezett chocot Michael Haydn Szent
Teréz-miséje kapta. Nem az első Michael Haydn-kiadványunk ez, éreztük, hogy érdemes
a nagy Haydn fivérének munkásságával foglalkozni. A darabot az Erdődy Kamarazenekar
játszotta CD-re. Folytatjuk az Echo-sorozatot, amelyben archívumunk legjavából
válogatunk. Az előadók és a művek minőséghez képest elképesztően alacsony egységáron
kaphatók a CD-k. Már túljutottunk a harmincezer eladott példányon, ez a klasszikus
zenében több mint imponáló szám. Az Echo tehát aranylemez lett, Sebestyén János
vette át a díjat az interpretátorok nevében, akik közül sokakat már csak ezekről
a felvételekről ismerhet meg a mai nemzedék. Nőtt kortárs zenei kiadványaink száma:
tavaly tizennyolc felvételünk jelent meg - ez több mint kétszerese annak, amelyre
a régi Hungaroton a fénykorában büszke lehetett. Erre az évre ugyanennyi kortárs
lemezt tervezünk. Október elsején pedig - zenei világnapi meglepetésként - egy
másik sorozattal rukkolunk elő. Csaknem húsz CD-re számíthat a publikum, körülbelül
egy évre tervezzük a kiadást. A múlt század végén és e század elején működő szerzők
munkásságából válogatunk - azoknak a kompozícióiból, akik nem tartoznak a klasszikusokhoz,
mint Liszt, és nem is velünk élő kortársak, hanem méltatlanul feledésbe merült,
érdekes és jó komponisták, mint például Poldini Ede. A Magyar Rádió illetve
a Hungaroton archív felvételei ezek - persze mindegyiket fel kell javítani, erre
azonban megvannak a technikai lehetőségek.
- A közelmúltban gazdasági körökben és a szűken vett szakmában is izgalmat
váltott ki néhány nagy médium és nagy lemezkiadó egyesülése. Érinti-e ez valamiképpen
a Hungarotont?
- Szerencsére nem. Azért mondom ezt ilyen megkönnyebbült sóhajjal, mert a
napokban belegondoltam: mi lett volna, ha korábban egy úgynevezett major veszi
meg a Hungarotont. Hiszen akadt nem is egy olyan jelentkező, amelyet azután egy
nála is nagyobb cég kebelezett be. Úgy látom, a nagyok régiójában a pénz a legerősebb
mozgató rugó, és rutinszerűen megjelentetnek remek lemezeket, de egyiknek sem
szívügye a saját archívuma, amelyben pedig kitűnő alkotások sorakoznak korábbról.
A Hungaroton hasonlíthatatlanul kicsi ezekhez az óriásokhoz képest, de maximális
ügyszeretettel kezeli a saját kincseit, miközben a gazdasági élete is rendben
alakul.
- A MIDEM-en milyen változásokat észlelt?
- Meglepett, hogy a vásáron a klasszikus piac erősödése volt tapasztalható.
Míg az előző években a MIDEM Classic csak egy csekély része volt a monumentális
rendezvénynek, idén a fesztiválpalota mellett emeltek számára egy jókora kőépületet.
Így sokkal exkluzívabb és technikailag jobban fölszerelt helyhez jutott a klasszikus
muzsika. Tarthattunk élő "termékbemutatókat": megjelentünk a Pleyel duplazongorás
felvételünkkel. A helyszínen nem ugyanazon a hangszeren, hanem egy másik instrumentumon
a CD előadói játszottak: Egri Mónika és Pertis Attila. Másik észrevételem:
nagy számban megjelentek a legkülönbözőbb internetes cégek és kísérletező vállalkozások,
amelyek mindenféle hanganyagot fölvisznek a világhálóra. Sokan komolyan félnek
attól, hogy a világ teljesen át fog állni a számítógépes zenehallgatásra, ami
persze roppant magányossá és elszigeteltté teszi az embert. Nekem az a határozott
véleményem - bár lehet, hogy tíz év múlva szégyenkezve olvasom majd mostani szavaimat
-, hogy ez nem fog bekövetkezni. Működni fog, az is elképzelhető, hogy átmenetileg
nagy teret hódít, de nem szorítja ki a hagyományos zenefogyasztást. Az emberek
ezután is fognak lemezeket vásárolni, és nemcsak virtuális áruházakban: mindig
is szükségük lesz az élményre, hogy bemenjenek egy üzletbe és kicsit böngésszenek
az újdonságok és régiségek között. Az arányok persze változnak. Bennünket is megkeresett
egy cég, amely nagyon ambicionálná, hogy kapcsolatot építsen ki a Hungarotonnal.
Az a véleményem, hogy amíg az internetre fölvitt anyagok szerzői jogi helyzete
nincs tökéletesen kimunkálva, addig minden valamirevaló lemezkiadónak óvakodnia
kell attól, hogy átengedje az anyagait, különben bottal ütheti a nyomát a fizetségnek.
|
