Barátomról, pályatársamról, kortársamról akarok szólni.
Hódolni szeretnék képzelőereje, sokoldalúsága, vállalkozókedve, teremtőképessége,
akaratereje, mindent és mindenkit összefogó, megbűvölő, leigázó, megigéző személyisége
előtt.
Figyelő tekintetére, szelídségére, keménységére, játékos gorombaságaira emlékszem.
Senki sem feledheti rögtönzéseinek szigorú végiggondoltságát, táncosaiban, munkatársaiban
való páratlan bizalmát, mosolyát és hirtelen elszomorodásait. Ezek nélkül sohasem
valósíthatta volna meg száguldó és gazdagon burjánzó álmait, nem teremthette
volna meg a magyar balettművészet egyik különleges, sajátos, nemzetközi mércével
is visszaigazolt aranykorát.
Fegyelmezett volt és szertelen, fantáziájának nem állhatott útjába egy mégoly
szigorúsággal megkomponált zenemű, filozófiai vagy politikai gondolat, egy kimagasló
személyiségű vagy éppen közepes képességű táncos sem.
Tudott alkalmazkodni, majd szelíd kényszerrel állította maga mellé a gyakran
makrancos, önző, makacskodó és önmegvalósításra törő munkatársakat: írókat,
zeneszerzőket, díszlet- és jelmeztervezőket, bürokratákat, cenzorokat, a hatalom
gőgös birtokosait, az újdonság és szépség bűvöletére kíváncsi értelmiségieket,
fiatalokat és idősebbeket, konzervatívokat és ellenzékieket.
Termékenysége lenyűgöző volt, csak a nagy barokk mesterekéhez hasonlítható.
Szinte minden számottevő magyar zeneszerzőt behálózott - hogy kedves színpadi
és gondolati metaforáját idézzem. Ambíciója és kíváncsisága pezsgésbe hozta
az akkortájt önmagát keresgélő újabb magyar zenét. Figyelmének és felkéréseinek
senki sem tudott ellenállni, s aki a Pécsi Balett munkatársává szegődött, tudta:
eredetit, eddig nem hallottat, érdekeset, jót kell írni, mert Imrét nem lehet
közhelyekkel kifizetni, s a bemutatókon az egész újat és szépet igénylő magyar
értelmiség, a zenét és a művészet teljességét szerető színházi közönség előtt
kell vizsgázni.
El nem halványuló érdeme, hogy kompozíciókra ösztönözte és ihlette Szokolayt,
Vujicsics Tihamért, Hidas Frigyest, Ránki Györgyöt, Maros Rudolfot, Szőllősy
Andrást, Gulyás Lászlót, Decsényi Jánost, Láng Istvánt, Kincses Józsefet, Lendvay
Kamillót, jómagamat, Kurtág Györgyöt, Mihály Andrást, Farkas Ferencet, Szervánszky
Endrét, felelősen sáfárkodott Bozay Attila, Durkó Zsolt, Balassa Sándor, Kósa
György, Lajtha László, és hát természetesen Bartók Béla, Kodály Zoltán, Weiner
Leó, Goldmark Károly, Liszt Ferenc színházi, szimfonikus, vokális és kamaraműveivel.
A világ zeneirodalma is színpadot kapott Bachtól Beethovenen, Mozarton, Mendelssohnon,
Verdin, Wagneren, Muszorgszkijon, Prokofjeven, Sosztakovicson keresztül a Beatlesig,
Maurice Jarre-ig és tovább.
Eck Imrének ez a szenvedélyes felfedező és szervező-rábeszélő tehetsége, no
meg szcenikai zsenije rokonítja őt a 20. század egyik vitán felül álló színházi
géniuszával, Gyagilevvel, az orosz Cári Balett vezetőjével.
Hogy a balett, a színpadi mozgás, a kifejezés, a látvány, az elvont és a konkrét
fogalmazás - a koreografálás - terén milyen hatalmasat alkotott, annak én nem
lehetek hivatott értékelője. Ez az értékelés korunk feladata, méghozzá nagyon
sürgős dolga, mert a színház és a tánc rögzítése, hiteles megőrzése mindmáig
meglehetősen fogyatékos eszközökkel rendelkezik. Művészetének morzsái megtalálhatóak
a köztünk működő alternatív vagy magukat annak nevezők világában, de ezek csak
a feledékeny és rosszul emlékező utánzók számára nyújtanak szerény működési
lehetőséget.
Teremtő munkáját Isten mosolya kísérte. Mágneses erőt adott neki, ez vonzotta
Pécsre azt a nagy tehetségű, mindenre kíváncsi és áldozatkész csapatot, amely
mindent egy lapra tett fel. Ebben a színházban lelt otthonra a magyar színházművészet
történetének talán legfontosabb műhelye.
Eck Imre olyan korban indult el hittel, optimizmussal és magától értetődő természetességgel,
amelynek szellemi és politikai környezetét senki sem jellemezheti szelídnek,
nyitottnak, vagy éppenséggel ösztönzőnek. Bátorsága olyan egyszerű volt, hogy
még ellenfelei, ellenségei sem tudták megfejteni titkát. Nem volt rá ideje,
hogy féljen, csak belső parancsainak engedelmeskedett, és - csodák csodájára
- senki és semmi sem tudta megakadályozni, hogy saját útját járja. Barátai elbűvölten
követték remek alkotásainak születését és lelkesen tapsoltak, ellenségei meghajtották
fejüket és - tapsoltak. Még a minden régebbi eredményt tagadó okosok, a rendszerváltás
bajnokai is odaadták a Magyar Köztársaság egyik legmagasabb kitüntetését a már
nagybeteg Mesternek.
Drága Imre! A betegség csak a testedet győzhette le. Ez bizony súlyos tragédia,
mert hiszen mindaz, amit elmondtál, azon keresztül jutott el hozzánk. De hiszem,
hogy szellemedet mások teste megőrzi, idegeik és izmaik továbbgondolják eszméidet,
agyuk feléleszti látásodat, akaratuk pedig megőrzi ama mester emlékét és hagyatékát,
akinek adakozó kedvéből a magyar balett- és táncszínpad története legszebb és
legfontosabb ajándékait kapta.
Jelenlétedtől búcsúzom hát csupán, hiszen bizonyos vagyok abban, hogy mozdulataid,
gondolataid, teremtő tudásod alkotásai velünk maradnak. Megőrizzük őket és mindenkinek
továbbadjuk; azoknak, akik kíváncsiak a világra, és azoknak, akik méltóak rá.
Szerettünk Téged Imre, s ez nem esett nehezünkre, hiszen Te is szerettél bennünket,
szeretted az embereket. Ezért is nehéz elviselni ezt a fájdalmas elválást.
Drága Barátom!
Nyugodj békében.
Elhangzott Budapesten, a Kerepesi úti temetőben, 2000. január
10-én.
|