VÁSÁRY TAMÁS és a RÁDIÓZENEKAR közös munkájának hosszabb ideje szerves részévé váltak a nagy zeneszerzők szimfonikus termését és versenyműveit bemutató, reprezentatív sorozatok. Együttese élén a karmester az elmúlt esztendőkben ciklikusan vezényelte Schubert, Schumann, Beethoven, Brahms, Mozart és Ravel műveit. Most az orosz romantika legnépszerűbb mestere került sorra: Pjotr Iljics Csajkovszkij zenéje Vásáry esetében különösen testhezálló választásnak tűnik, hiszen a karmester vezénylési stílusában manapság meghatározó szerepet játszanak az érzelmek és indulatok, s a korábbinál nagyobb teret kap a pátosz. Akadnak zeneszerzők, akiknek műveit az effajta értelmezés egyoldalúan világítaná meg, el is torzítaná. A túladagolt szentimentalizmus persze Csajkovszkij szellemétől is idegen, de kétségtelen, hogy Vásáry előadásmódjának a közönség által olyannyira kedvelt széles gesztusai és kitárulkozásai a Patetikus szimfónia szerzőjéhez illenek leginkább.
Vásáry és az MRT-Szimfonikusok hétrészesre tervezett Csajkovszkij-ciklusának nyitóestjén két zenekari alkotás és egy versenymű szólalt meg. Bár a hangversenyen nem lehettem jelen, felvétel alapján is sikerült egyértelműen meggyőződnöm arról, hogy a nyitószám, a Napóleon csapatai ellen vívott honvédő háború hősei előtt tisztelgő 1812-nyitány elemében találta a karmestert és zenekarát. Csajkovszkij, mint ismeretes, beleadott apait-anyait - Marseillaise-t és cári himnuszt, katonazenét és ágyúdörgést - a Vonósszerenáddal egyívású kompozícióba. Vásárynak a sokféleségből sikerült egységet kovácsolnia, s ebben feszesség és lendület, tervszerű formaépítkezés és beosztó fokozás volt segítségére.
A nyitánynál egy évtizeddel korábban, 1872-ben keletkezett 2. ("Ukrán") szimfónia előadásáról négy észrevétel kívánkozik a beszámolóba. Mindenekelőtt arról indokolt szót ejteni, hogy Vásáry koncepciójában fontos szerepet kapott a mű népiessége, s ez többek közt a népdal inspirációjú témák szélesen éneklő megfogalmazásához vezetett. A második megfigyelés a hangzás szimfonikus tágasságával kapcsolatos; a harmadik a hangszerelés lehetőségeinek, a partitúra színgazdagságának kiaknázását nyugtázza. Végül a legfontosabb: az előadás hangsúlyozta a mű nagyformájának sajátos dramaturgiai vonását - azt a jellegzetességét, hogy a gyors saroktételek által közrefogva nem hallunk igazi lassút; az induló profilú 2. tételre (Andantino marziale, quasi moderato) vérbeli scherzo felel. Vásáry nyomatékosította a 2. tétel friss lüktetését, a karakterekhez pedig ugyanitt a kihegyezett ritmika hetykesége felől közelített, elérve, hogy a négytételes mű folyamatának összhatásában a lendület és a pergő eseményritmus uralkodjék. Zenekara felkészülten és kedvező diszpozícióban követte instrukcióit.
A hangverseny főszereplőjévé a második részben elhangzott b-moll zongoraverseny előadója, BORISZ BEREZOVSZKIJ vált. A budapesti közönség 1996 májusa óta ismeri és becsüli az orosz művészt: akkor történt, hogy az 1990-es moszkvai Csajkovszkij-verseny aranyérmese a Pentaton Kft. Liszt Fesztiválján egyvégtében eljátszotta valamennyi Transzcendens etűdöt (aki valaha fellapozta a sorozat kottáját, tudja, mit igényel ez). Állóképességéről ezúttal is tanúságot tett: miután lehengerlő virtuozitással megszólaltatta a versenyművet, a kitartó tapsra adott válaszként nem valami rövid karakterdarabbal hozakodott elő, inkább megismételte a finálét. De nemcsak a pianista teherbírása érdemel elismerést: imponáló a muzsikus hallása és fantáziája, kifejezőkészsége és arányérzéke is. Berezovszkij a saroktételekben szimfonikus zengést csalt elő a zongorából, az Andantino semplicében elmélázó, lágy rubatókat formált és lírai tónussal énekelt. Értelmezése a románctól a tájköltészeten át a táncjelenetig számtalan karaktert és zsánert villantott fel a b-moll zongoraverseny előadói lehetőségeinek tárházából - az ömlengés kísértésének azonban ellenállt, túlzásokba nem esett. (Január 8. - Zeneakadémia. Rendező: Magyar Rádió)

VARGA TAMÁS december 8-án Budapesten lépett fel, a Nemzeti Filharmonikusok jótékonysági estjén, Beethoven Hármasversenyének szólistájaként. Ezt a koncertet (melyről a Muzsika előző számában jelent meg kritika) felvezetésként hallgathattuk az alábbi beszámoló tárgyát képező januári szonátaest előtt, melyen a Bécsi Filharmonikusok szólócsellistája SIMON BÉLA társaságában szólaltatta meg műsorát.
A hangverseny első részét orosz művekből, a másodikat spanyol és francia szerzők munkáiból állította össze a két művész. A műsort nyitó Sosztakovics-szonáta nehezen emészthető, súlyos zene, előadóktól és hallgatótól egyaránt elmélyült figyelmet követel. Varga Tamás mindvégig lankadatlan koncentrációval, s mindenekelőtt a megelevenítés képességével: karakterek, színek, harmóniák iránt érzékenyen játszotta a kompozíciót. Figyelemre méltó, milyen áradó hangon, milyen szenvedéllyel képes megformálni dallamait még akkor is, ha az alaphangvételt épp a groteszk gesztusvilág határozza meg. A terjedelmes mű sokféle atmoszféra megteremtésére, számos játékmód felvonultatására adott alkalmat: sejtelmes visszafogottságra meccanico tánckarakter felelt; üveghangokat éles marcatók követtek; szenvedélyes, lassú panaszdallam után neoklasszikus, prokofjeves zene szerzett meglepetést. Varga Tamás és Simon Béla kamaramuzsikálását bátran nevezhetjük a műhöz méltó rangúnak és autentikusnak.
Glazunov Melódiája ismét felhívta a figyelmet Varga Tamás hangjának éneklő karakterére: ez a csellótónus minden regiszterben egyformán egészséges és telt, közlékeny és sokszínű. Csajkovszkij Pezzo capricciosóját hallgatva is korábbi benyomásaink erősödtek meg, kiegészülve a gyors szakasz játékos virtuozitásával.
A szláv érzelmességet szerencsésen ellenpontozta a második rész spanyol-francia műsorának az addigiakétól gyökeresen eltérő hangulatvilága és temperamentuma. De Falla Szvit spanyol népi dallamokra című ciklusában Varga Tamás megmutatta játékának erejét és határozottságát - ki kell emelnem az első darab fűszeres ritmusait és az ötödik tétel visszafogott értelmezését, finom, befelé hallgatózó előadásmódját. A zárószám, César Franck eredetileg hegedűre és zongorára komponált A-dúr szonátája nemcsak terjedelmével és az általános kamarazenei repertoárban kivívott rangjával (fuvolások is játsszák), de az előadás minőségével is megkoronázta az estet. A nyitó Allegretto ben moderatóban a poétikus-ábrándos előadásmód, a scherzóban a hevület, a lassú tételben az élénken deklamáló, felszabadult éneklés fegyverezte le a hallgatót, míg a finálé tolmácsolása mindenekelőtt a formálás, a folyamat felépítésének tudatosságával hatott. Ráadásként Fauré Álom után című kompozícióját hallottuk Varga Tamás és a vele mindvégig egyenrangú partnerként muzsikáló Simon Béla kettősétől. (Január 15.- Zeneakadémia. Rendező: Jacobi Koncert Kft.)

Fiatal orosz hegedűművész mutatkozott be a NEMZETI FILHARMONIKUSOK estjén: BORISZ BELKIN Brahms D-dúr koncertjének szólistájaként lépett pódiumra. Ha produkciója alapján a kritikusnak rövid jellemzést kell adnia róla, ez látszik leghitelesebbnek: erőteljes, ám differenciálatlan muzsikus-személyiség, aki hegedűjét is erőteljesen, ám differenciálatlanul kezeli.
A Brahms-versenymű nyitótétele mind zenei, mind hangszeres szempontból megsínylette a tapintatos bánásmód hiányát: a szólóhegedű belépése kifejezés terén elnagyoltan hatott, nélkülözte az árnyalt hangot, s volt benne valami bántóan mechanikus, etűdszerű. A tétel további szakaszai a kezdeti megfigyelések újabb és újabb (de a lényeg tekintetében változatlan) variációit kínálták: zenei szempontból különösen a modorosságok, a műhöz nem illő kapkodó-rapszodikus megnyilvánulások zavartak, hangszeresen pedig mindenekelőtt a testes, nagy hang forszírozása, és a gyakran megszakadó pianók. Az F-dúr Adagióban a hegedű kommentárjait Belkin túlvibrálta és agogikákkal terhelte meg - mint aki nem bízik az egyszerű megszólalás hitelében. Leginkább a finálé illett a vendégművész egyéniségéhez: igaz, hangja itt sem szépült meg, oktáv-kettősfogásai gyakran disztonáltak, s akadt egy-két feltűnően pontatlan belépése is - ám mindezek ellenére ezt a tételt szólaltatta meg legkiegyenlítettebb színvonalon.
A koncert karmestere, JURIJ SZIMONOV a versenymű előtt és után egy-egy ritkaságot vezényelt: Berlioz Béatrice és Benedict-nyitányát, illetve (a második részben) Rachmaninov Harangok című zenekari költeményét. A világjáró orosz karmester koreografikus eszköztára, ami a megszállott poénra-kihegyezettséget és a saját szépségében gyönyörködő, túlcsiszolt eleganciát illeti, rég nem egyéb, mint akaratlan önkarikatúra - csoda, hogy Szimonov nem veszi ezt észre, s még furcsább, hogy környezetében nem akad, aki figyelmeztetné. A Nemzeti Filharmonikusok szerencsére nem azt játsszák, amit Szimonov mutat - illetve azt, de csak félig. Szimonov showjának ugyanis csak egyik felét alkotja a finomkodó-nárcisztikus mozdulatparádé, a másik fele egzakt információk, értékes ösztönzések sokasága arról, mit vár el munkatársaitól a karmester pontosság, feszesség, lelkiismeretes együttműködés terén. Amazt nem veszik figyelembe az NFZ muzsikusai - emezt azonban szerencsére igen: Szimonov keze alatt ezúttal ismét a szokottnál csiszoltabb produkciót nyújtott az együttes. A Béatrice és Benedictben tetszett a tónusos, telt szimfonikus hangzás, figyelmet keltett a mozgékonyság, az életteli karakterizálás - talán csak a forma illeszkedési pontjain kellene még egy kissé megolajozni a fogaskerekeket. Rachmaninov különös, műfaji szempontból nehezen besorolható szimfonikus-oratorikus poémája pedig - ahogyan azt tömören mondani szokták - megszólalt ezen az estén. Szimonov "színes, szélesvásznú" előadást vezényelt a Nemzeti Filharmonikusok, a MAGYAR NEMZETI ÉNEKKAR és a háromtagú szólistagárda élén. A kórus és a zenekar előadásában kibontakozott a négy tétel diadalmasan gazdag hangzása, tónusainak széles skálája, és érvényesült a műre jellemző, hol naivitásig természethű, hol misztikusan átszellemült festői ábrázolókedv. A három énekes közreműködő közül a nyitó száncsengő-tételben hallott MOLNÁR ANDRÁS teljesítményét éreztem leginkább kiegyenlítettnek, TEMESI MÁRIA orgánuma a második, esküvői harangoknak szentelt tablóban olykor kissé keményebben szólalt meg az ideálisnál. Örömteli meglepetést szerzett ANATOLIJ FOKANOV kifejezőerővel teli előadásmódja a transzcendencia felé kinyíló fináléban: hangja, melyet máskor gyakran érzek keménynek és nyersnek, most inkább erősnek és tartalmasnak mutatkozott, s a hangulatteremtés engedelmes eszközének bizonyult - azt pedig szinte felesleges is hangsúlyozni, hogy szövegejtés terén az ő szólója ajándékozta meg a nyelvi hitelesség többletével a produkciót. (Január 16. - Zeneakadémia. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok)

Kevés jót ígért "A KING'S SINGERS farsangja" című hangverseny - legalábbis annak, aki a magyar közönség által 22 éve körülrajongott angol vokális szextettet nem kizárólag a könnyűzenei feldolgozásokért szereti. Azok közé tartozom, akik a legelső est (1978, Hilton szálló) óta a King's Singers valamennyi budapesti koncertjét hallották, s így talán elbizakodottság nélkül állíthatom, hogy hiteles képet őrzök magamban az együttes egykori teljesítményéről éppúgy, mint arról az átalakulásról, amely felfogásában - a sok tagcserével összefüggésben - az évtizedek során lezajlott.
A hajdani szextett legfontosabb tulajdonsága (a nemes hangmatéria, a felsőfokú iskolázottság és a rendkívüli virtuozitás mellett) a zeneszemlélet korlátoktól mentes teljessége volt. Ők nem ezt vagy azt az oldalt (a könnyű vagy a komoly zenét) képviselték, hanem mindkettőben tökéletesen otthonosan mozogtak, s ami a legfőbb: átjárást valósítottak meg a két világ között. Zenén túlmutatva az emberi erények egyik legfontosabbjára: elfogulatlanságra tanított ez a magatartás. Attól az együttestől, amelyik hangversenyének első részében Tallis, Lassus, Josquin, Morley, Gastoldi, Banchieri (és persze Ligeti, Berio) műveit tolmácsolta tökéletesen, a Zeneakadémia közönsége sem vette zokon a második részben a megszentelt pódiumon elhangzó kérdést: Do you like the Beatles? Kroó György ezt az együttest dicsérte, amikor az Új Zenei Újságban a King's Singers-féle csodáról beszélt; Szőllősy András ennek az együttesnek komponálta a Fabula Phaedrit és a Misererét.
Miért állítottam, hogy a legújabb találkozás kevés jót ígért? Először is azért, mert a műsorlap közölte: ezen az estén a szextett zenekari kísérettel lép fel. Ez egyrészt azt jelentette, hogy előre tudhattuk: a King's Singers legfőbb erősségét, az a cappella-éneklést ezúttal a műsor nagy részében aligha élvezhetjük. Másrészt sejthető volt, hogy a zenekari kíséret nem a klasszikusokhoz társul, hanem könnyűzenéhez - vagyis esztrádműsort fogunk hallani. Mindkét sejtés beigazolódott. Igaz, a hónapokkal korábban meghirdetett műsor még ígért némi Richard Strausst és Saint-Saënst is, a végleges program azonban már csak Gershwin-, Arlen-, Porter-műveket, Beatles-dalokat és néhány auvergnes-i népdalt tartalmazott. És még valamit. Találhatnak hármat, harminchármat, úgysem jönnek rá: Gershwin, Cole Porter és a Beatles méltó felvezetéseként A nürnbergi mesterdalnokok nyitányát. Help! - hogy stílszerű legyek.
Mindezek után a kritikusnak, aki zord arccal és neheztelő lélekkel foglalta el helyét a nézőtéren, be kell ismernie: az első perctől kezdve magával ragadta, s már egy-két szám után végleg levette a lábáról mindaz, amit a hat énekes játékosság és könnyedség, szellemesség és elegancia terén ezen az estén nyújtott. Hiába a beszűkült, a korábbi teljesség helyett ezúttal csak az egyik oldalra koncentráló műsorválasztás; hiába az énekhangok elektromos erősítése; hiába, hogy a műsor nem csekély részét zenekari darabok töltötték ki (a már említett Mesterdalnokok-nyitány mellett még három ragtime, valamint Gershwin Egy amerikai Párizsban című műve - a MISKOLCI SZIMFONIKUSOK mindvégig derekasan helytálltak, lelkesen és imponáló igényességgel muzsikálva a rokonszenves, üzembiztosan vezénylő JUSTIN BROWN keze alatt) - mindez nem csorbította az örömöt, amelyet a King's Singers virtuozitása, a kamarazenei együttlélegzés tökéletessége, önironikus humora szerzett. David Hurley, Nigel Short, Paul Phoenix, Philip Lawson, Gabriel Crouch és Stephen Connolly - olyan összeállítás, melyből immár senki sem volt a King's Singers alapító tagja, sőt: alkalmasint a jelenlegi szextett legfiatalabb énekese csecsemő lehetett az egykori bemutatkozó koncert idején. azonban a színvonalat, a hangok minősége iránti igényt, a kidolgozás perfekcióját és a kifejezés közvetlenségét - mint hagyományt - át tudták venni az elődöktől. Hogy ez a mostani koncert a maga egyoldalúan könnyűzenei műsorával önmagán túlmutató "üzenet"-e, s netán az új King's Singers végső döntését jelzi a könnyűzene mellett, vagy csupán farsangi engedmény? Előbb-utóbb megtudjuk. (Január 17. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

Csengery Kristóf

Különös ellentmondás, hogy miközben a hazai zenebarát a legkiválóbb régizene-együttesek h-moll mise-felvételei közül válogathat Harnoncourt vagy Gardiner klasszikusnak számító kompaktlemezeitől Frans Brüggen vagy René Jacobs interpretációin át Andrew Parrott izgalmas kísérletéig, addig élő koncerttermi előadásban igen ritkán találkozhat e monumentális mű igazán méltó megszólaltatásával. PHILIPPE HERREWEGHE és a COLLEGIUM VOCALE GENT produkciója - kisebb szeplőivel együtt is - a historikus "élcsapat" szellemének fuvallatát hozta el a Zeneakadémia falai közé. Ha az előadás összbenyomása alapján a fenti rangos névsorban el akarnám helyezni a belga muzsikust, miseértelmezése elsőként René Jacobs lírai vénáját és puha pasztellszíneit juttatja eszembe. Az első megszólalásakor szinte kevésnek érzett kórushangzás később győzött meg helyes arányairól. A kórusok stile antico fúgatételei soha nem súlyosak, csupán lendületesek, rugalmasak és áttetszőek. Herreweghe nem erővonalakban, hanem sokkal inkább hangszínekben gondolkodik, még a legfenségesebb polifon szövet kiteregetésekor is. Ez az előadói magatartás egyet sem hagy észrevétlenül a bachi partitúra csodálatosan bensőséges mozzanatai közül. Ezért hatott különös ajándéknak a Gloriában az Et in terra pax puha léptű zenekari kíséret fölött kibomló gyönyörű dallama, s ezért válhatott egyszerűségében is szívszorítóvá a passiós hangvételű Qui tollis előadása. Herreweghe mintha bízna a zenei anyag önerejében, s nem tesz külön erőfeszítéseket a hatásos befejezésekért, nem élezi harapósan drámaivá az egyes fordulatokat, mint például Frans Brüggen. Az, hogy a Gratias és a Dona nobis pacem tételek trombitakatarzisa nem született meg, s a Gloria végén sem gyulladt fel a hangfelvételekről ismert rézfúvós tűzijáték, véleményem szerint inkább a trombitások számlájára írandó, s nem a karmester fogyatékossága. Herreweghe lenyűgözően gazdag hangszínfantáziáját dicséri, s zeneiségének mélyre nyúló gyökereit sejteti a Credo-intonáció megzenésítésének végigvezetése, vagy a Confiteor-kórusba rejtett gregorián dallamtöredékek megvilágítása. A kockázatvállalás s a merészség sem hiányzik azonban eszköztárából. Amikor a tenor szólamban elősuhant a Cum sancto spiritu fúgatémája, nem hittem, hogy ebben a lélegzetszakasztó tempóban végig lehet vinni a folyamatot a zenei szerkezet sérülése vagy akár a technikai összeomlás nélkül. Ám a kórus, amely az est folyamán egyre jobb bizonyítványt állított ki magáról, képes volt erre a feladatra. Herreweghe attitűdjében ugyanakkor azt is rokonszenvesnek találtam, hogy a részletek kedvéért nem áldozza föl az egészet. A kantáta-mise monumentális léptéke szerint mozgó kórus- és szólótételek sorozatában is érvényre tudta juttatni a Credo nagyformájának szellemi egységét. Elképzelhető például olyan előadás, amely jobban kiemeli az Et incarnatus váratlan harmóniaváltásait, a megtestesülés csodájának páratlan zenei metaforáit, ám Herreweghe nem retusálta a gyönyörűséget; hagyta, hogy a hallgatóban magában szülessen meg az ámulat.
Harmonikusan vette ki részét a roppant feladatból az énekes szólisták csoportja. DEBORAH YORK tipikusan szigetországi, nyílegyenes, vibrato nélküli hangja ebben a szerepkörben hibátlanul, bár kissé jelentéktelenül látta el feladatát. Markánsabb személyiség BERNARDA FINK, aki egy angol kontratenor helyett beugrásként énekelte a szoprán II. szólamát (egyébként éppen ő René Jacobs felvételének szólistája is). Teltebb, magvasabb, drámai töltésű, de mindig biztos ízléssel kezelt vocéja az áriák és a duettek sorozatában szinte önálló, saját drámai vonulatot vezetett végig, az Agnus Dei gyászára helyezvén annak csúcspontját. A mélyen átérzett interpretációban Bernarda Fink az örök nőiség színezetét is fölvitte a produkció palettájára. MARK PADMORE nagy énekkultúra üzenetét hozta, s különösen a Benedictusban csillantotta meg hangjának kivételesen szép színeit. Mifelénk sajnos fehér holló az afféle basszus is, mint PETER KOOIJ, aki az önhibáján kívül ziláltra sikeredett Quoniam után különösen az Et in Spiritum sanctum tételben mutathatta meg kvalitásait. A Quoniam egyébként a corno da caccia bukolikus jellege és a fagottpár nazális színezete miatt mindig is egyfajta szatírjátéknak hat számomra a szent dráma vonulatában. A tétel most a kelleténél is szatirikusabbra sikerült, mivel a kürtös eredménytelen küzdelmet folytatott hangszerével, s közben csak szólama töredékeinek eljátszására futotta erejéből. A koncertmester hölgy effektusokban gazdag, de nem igazán szép tónusú hegedűjátékát a szólókban nem tudtam megszeretni, ám erőteljes irányítása a tutti szakaszokban meghozta a maga gyümölcsét. Igazán nagyszerű muzsikus viszont az első fuvolás és a két oboista, akiknek nemcsak intelligens és választékos, de érzékeny játéka különösen a duettekben szerzett sok örömet. Mindent összevéve a hangverseny ama kiváltságos esték sorába emelkedett, amelyekről a hallgatók boldogan távozva mondhatják a 29. kantáta szavaival: Wir danken dir, Gott, wir danken dir. (Január 25. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

Farkas Zoltán

Az a világos munkamegosztás, amely még a 19. század elején alakult ki a zene világában, a 20. század második felében feloldódni látszik. A hangszeres szólisták egyre ellenállhatatlanabb hajlamot éreznek a vezénylésre, míg cserébe a kamaramuzsikusok előszeretettel avanzsálnak szólistává. S ha e mellé a folyamat mellé állítjuk azt a közismert tényt, hogy a kortárs zenére specializálódott karmesterek zöme egyben komponista is, a "főállású" zeneszerzők pedig - a valóban hiteles interpretáció reményében - gyakran lépnek elő saját műveik előadójává (de legalábbis betanítójává), olyan zeneélet képe tárul elénk, amelyben mintha mindenki egy kicsit mást szeretne csinálni, mint azt eredetileg tervezte. E nemzetközi jelenség újabb hazai lépéseként január 31-én a BEAUX ARTS TRIÓ tagjai léptek szólistaként az Operaház színpadára.
Elsőként a zongorista, MENAHEM PRESSLER játszotta Beethoven G-dúr koncertjét. A mű megválasztása feltétlenül szerencsés volt, hiszen Beethoven öt zongoraversenye közül ez a leginkább lírai hangvételű, s így bőséges alkalmat nyújt előadójának a már-már kamarazenét idéző, lágy játékra. Presslernek pedig, mint hamarosan kiderült, a zenekarral való "versenyzés" nem erőssége: eléggé a billentyűk felületén zongorázik, és a virtuóz passzázsokban technikailag sem maradéktalanul perfekt. (Játékának előbbi vonása persze egy jobb, eredendően zengőbb hangú zongorán bizonyára sokkal kevésbé tűnt volna fel.) Sajnos nem tudtak magukkal ragadni a mű már említett kamarahangzású részletei sem - a szólista valódi párbeszédet kezdeményező, fel-feldobott témáira a RICO SACCANI vezette BUDAPESTI FILHARMÓNIAI TÁRSASÁG ZENEKARA csak ritkán talált megfelelő riposztot. Szívesen emlékszem viszont Pressler néhány terjedelmesebb szólójára, így az első tétel kadenciájára, s még inkább a lassú tétel több részletére, melyek az értelmes és érzékeny zenélés élményét, s ezzel nem csupán a zongoraverseny, de az egész est legszebb pillanatait hozták.
A kettősversenyben a hegedűs YOUNG UCK KIM a trió legkevésbé jelentős tagjaként mutatkozott be, aki Brahmsszal mintha csupán szólamának technikai nehézségein keresztül tartana kapcsolatot. Sokkal jobb benyomást tett viszont rám a csellista, ANTONIO MENESES. Finoman játszik, világosan tagolja szólamát - róla elhisszük, hogy biztos pontja lehet egy összeszokott kamaraegyüttesnek, ha nem is igazán szólisztikus egyéniség. Kettejük zenéhez való viszonyának különbözőségét legjobban egy talán külsődlegesnek látszó, de valójában nagyon is hallható következményekkel bíró megfigyeléssel tudom megvilágítani: Uck Kim a zenekari tuttik alatt szinte kilép a műből, szenvtelen arccal vár a maga következő belépésére - Meneses ellenben ilyenkor (Presslerhez hasonlóan) amolyan második karmesterré lép elő, és "bent marad". A cselló belépései ennek megfelelően csak folytatták a korábbi zenei folyamatot, míg a hegedű szólói többnyire újat kezdtek. Vitathatatlan erénye volt viszont a kettősverseny előadásának, hogy a két szólista (nyilvánvalóan közös kamara-előéletüknek köszönhetően) egészében jobban együtt volt, mint azt a világjáró (de a világot nem együtt járó) virtuózok alkalmi "többesversenyeit" megörökítő felvételeken általában hallhatjuk. Ugyanez csak részben maradt érvényes Beethoven szünet után elhangzott hármasversenyére, mivel itt az előadók elhelyezkedése Menahem Presslert szinte megoldhatatlan feladat elé állította. (A zongorista hegedűs partnerével egyáltalán nem, a csellistával pedig csupán a zongorától egészen oldalt fordulva tudott összenézni.)
Ha az olvasó nem volt jelen a koncerten, és a Beaux Arts Triót csupán a rádióban rendszeresen hallható felvételei alapján ismeri és szereti, az eddigieket olvasva most bizonyára úgy érzi, hogy a zenekritikus a maga művészi elvárásait valamilyen álomvilágból meríti, ha "már a Beaux Arts sem elég jó" neki. Akik azonban személyesen ott lehettek e koncerten, azok figyelmét aligha kerülte el, hogy a most fellépett trió két vonósjátékosa már pusztán koránál fogva sem lehetett e patinás, 1955 óta működő együttes tagja annak (a felvételeken megörökített) fénykorában. Ez a Beaux Arts, sajnos, már nem az a Beaux Arts. (Január 31. - Magyar Állami Operaház. Rendező: Budapesti Filharmóniai Társaság)

Mikusi Balázs