Muzsika 2000. március, 43. évfolyam, 3. szám, 38. oldal
Csengery Kristóf:
Felhívás birtokbavételre
 

Kárpáti János: Szőllősy András
Magyar Zeneszerzők, 4.
Mágus Kiadó, Budapest, 1999

A Duna-Tisza táji zenekultúrát régóta emészti egy gyógyíthatatlannak látszó kór: a karnyújtásnyira kínálkozó javak alábecsülése, rosszabb esetben az irántuk megnyilatkozó közöny. Magyar hagyomány: a sokra hivatott művésznek vándorbottal a kezében hosszú útra kell mennie, hogy az itthon maradottak, ha másként nem, a hiány vákuumát érezve vagy a külföldi elismerés láttán észbe kapva rádöbbenjenek a kvalitásra, s azt - immár távollétében - méltányolni kezdjék (mint tapasztaljuk, olykor a távozást sem követi felismerés). A Ligetihez, Kurtághoz és Eötvöshöz hasonlóan Erdélyben (Szászvároson) született, ám hatvanegy esztendeje Budapesten élő Szőllősy Andrást a szűkebb szakma régóta emlegeti a nagy alkotónak kijáró feltétlen tisztelettel, ám aligha túlzó az állítás: életművét a hazai nyilvánosság sohasem jegyezte méltó árfolyamon.
Nem a dekórumok hiányoztak: a zeneszerző viszonylag későn kibontakozó (1964-ben a Tre pezzivel előlegezett, majd 1968-ban a III. concertóval beköszöntő) érett korszakának termését 1971-ben Erkel-díj, 1985-ben Kossuth-díj, 1986-ban és 1998-ban Bartók Béla-Pásztory Ditta-díj ismerte el; Szőllősyt 1987-ben a francia kormány a Commandeur de l'Ordre des Arts et des Lettres címmel (a művészeti és irodalmi érdemrend parancsnoki fokozatával) tüntette ki, s nem sokkal megalakulása után, 1993-ban a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia is tagjai közé invitálta. Másról van tehát szó: a zenét szeretők hazai társadalma - mind a szakma, mind a közönség - eleddig elmulasztotta Szőllősy alkotói termésének feldolgozását. Utóbbi nélkülözhetetlen feltétele a megismerés és a megértés, e kettő pedig aligha képzelhető el az oeuvre egészében eligazító, nagyobb írásmű nélkül. A magyar zeneélet adóssága volt, hogy a jövőre nyolcvan esztendős muzsikus életművét effajta átfogó igényű dolgozat mostanáig nem tárgyalta - a Mágus Kiadó sorozatában ezt a tartozást egyenlíti ki Kárpáti János.
Személyében a leghivatottabb vállalkozott a feladatra: olyan muzikológus, aki kritikák, cikkek, tanulmányok és előadások sorában évtizedek óta tanúságot tesz Szőllősy művei iránti lankadatlan érdeklődéséről - arról, hogy bensőleg ismeri a pálya alakulásának folyamatát, s érti a zeneszerző szándékait. Korántsem elhanyagolható személyes adalék, inkább a munka hitelének záloga a zenetörténész és a zeneszerző között régóta fennálló barátság: bizonyos, hogy ennek köszönhetően Kárpáti János első kézből jutott számtalan olyan információ birtokába, melyet az eljövendő évtizedek Szőllősy-kutatói is hasznosítanak majd. Kétségkívül a Szőllősy-opuszok körüli, régóta végzett munkájának köszönhető, hogy a Magyar Zeneszerzők 4. füzetében képes volt gúzsba kötve táncolni: a sorozat szabta szigorú terjedelmi korlátok között mindig éppen arról és éppen annyit mondani, amiről az adott fejezetben kellett, s amennyit a téma bemutatása megkövetelt. Mindez nem történhetett volna így, ha az elmúlt évtizedek során publikált különféle Szőllősy-elemzéseiben nem "írta volna ki magából" azokat az aprólékos részletmegfigyeléseket, melyek elvezettek e legújabb publikáció átfogó következtetéseihez: a pályaív plasztikus és tömör megrajzolásához.
A tömörség ellenére Kárpáti könyvének egyik legfőbb erénye az ábrázolásmód komplexitása. Ez kétféleképpen is érvényre jut: a szerző először is magát a pálya kialakulását, az életmű mögött rejlő személyiséget mutatja be és elemzi összetett módon, nemcsak a komponista munkásságát tekintve témájának, hanem az Eötvös Collegium nagy múltú iskolájában nevelkedett bölcsészét, kritikusét és tanárét is - azét a Szőllősy Andrásét, aki a Zeneakadémián fiatalokat vezet be a zenetörténet, majd a későbbi évtizedekben a partitúraolvasás rejtelmeibe, szövegkritikával foglalkozik, úttörő jelentőségű Kodály- és Bartók-műjegyzéket készít, folyóiratcikkeket és könyveket ír (utóbbiak között olyan, ma is becsben álló munkákat, mint a Kodály művészete című, 1943-ban megjelent bölcsészdoktori disszertáció vagy a lelki rokonság által ösztönzött Honegger-kismonográfia). Aki az ismerkedés igényével először lapoz bele Kárpáti összefoglalásába, talán meglepődik, hogy már bent jár az életrajz sűrűjében, s még mindig "csak" a filológus Szőllősyvel ismerkedik. Továbbhaladva azonban nyilvánvalóvá válik számára: mindez az alkat és a fontos döntések megértésének elengedhetetlen feltétele. Ha ugyanis arra a kérdésre próbálunk válaszolni, miképp dolgozta fel mesterének örökségét Szőllősy, Kodály egyik utolsó növendéke, ezt csak akkor tehetjük meg, ha tisztán látjuk életprogramjának összetettségét, s megértjük: Kodály-tanítványnak lenni számára azt jelentette és jelenti, hogy a zeneszerző nem csupán a zene ösztönös-érzéki világában él, hanem egyszersmind a történettudomány, a kritikai vizsgálódás, a rendszerező szellem elkötelezettje is.
Kárpáti magát a Szőllősy-zenét, annak stílusát, formavilágát és kifejezőeszközeit is összetett módszerrel ábrázolja, mindvégig fokozottan törekedve arra, hogy tanulmányának szövegében egyensúlyt teremtsen a szigorúan szakmai elemzések egzaktsága és a zeneszerzői technikát vezérlő poétika jellemzésének közvetlenebb fogalmazásmódja között. Így a kötet egyszerre szolgál hasznos olvasmányul a szakmabelinek s ad útmutatást a Szőllősy művészete iránt érdeklődő zenebarátnak. Megismerjük a Trasfigurazioni alapjául szolgáló Reihét - majd később, a dallammal a Miserere lapjairól idézett kottapéldában ismét találkozva megtudjuk: Szőllősy alkotói módszerében egy sor adott esetben túlmutat egyetlen alkotáson, s akár több kompozícióban is felbukkanva, az idée fixe szerepét töltheti be az életművön belül. Ám Kárpáti siet leszögezni: Szőllősy gondolkodásmódja sohasem spekulatív, mindig szuverén, távol áll tőle a szerialisták merev ortodoxiája.
A tanulmány hitelesen világítja meg a zeneszerzői pálya késleltetett kibontakozásának jelenségét. Kárpáti János rámutat: Szőllősynek kétszeresen is nyomós oka volt, hogy a diploma megszerzését (1943), majd a Petrassi mesteriskolájában, Rómában töltött tanévet (1947/48) követőn energiái java részét még sokáig főként irodalomnak-filológiának szentelje. Egyrészt az ideológiai diktatúra korszakát éljük: a zsdanovi vezényszóra ki-ki a maga módján válaszolt - akadt, aki engedelmesen behódolva készítette kompozíciós házi feladatait, s akadt, aki (mint Szőllősy) hallgatott, vagy az asztalfióknak írt. Ám Kárpáti arra is figyelmeztet: hasonló súllyal nehezedett a pályakezdő vállára a kodályi útravaló nyomasztó terhe. Nem választván sem a másoló epigonizmus, sem a lázadva elutasítás lehetőségét, évekbe telt, míg Szőllősy - mint arról maga vall, barátaival közösen: Maros Rudolf, Ligeti György, Halász Kálmán társaságában - megkereste és megtalálta a maga "harmadik útját", melyhez az új európai zenei áramlatok tanulmányozása vezette el. Sőt Kárpáti a kései kibontakozásnak még egy okát jelzi: Szőllősy legendás szerénységét, megvesztegethetetlenül önkritikus szellemét, melytől mi sem áll távolabb, mint a kiegyezés a középszerrel vagy a ma oly divatos offenzív önérvényesítés.
A kis kötet lapjain végigkövetjük a pálya alakulását, a meghatározó jelentőségű (főképp a hetvenes évtizedben keletkezett) zenekari darabok vonulatától a nyolcvanas esztendők vokális korszakának kompozícióin keresztül a legújabb alkotóperiódus vonós kamarazenéjéig. Személyiségjegyként funkcionáló, visszatérő eszközökkel ismerkedünk ("idegen anyag" felbukkanása a művek jelentőségteljes pillanataiban), alapvető szimbólumok (korál, harangozás) útját figyeljük meg Szőllősy kompozícióiban. Munkája végén, nyilvánvalóan legfontosabb megállapításai egyikeként, Kárpáti meghatározza a Szőllősy-oeuvre alapkarakterét is. Mint a nagyoké oly sokszor, tragikus művészet ez, melyben a Fabula Phaedri humora szabályt erősítő, ritka kivétel, s melynek - mint Kárpáti fogalmaz: "nem visszatérő, hanem állandóan jelenlévő" alapgondolata a halál. Az eltávozott Kodály szelleme előtt tiszteleg a Musica per orchestra; Stravinsky békés nyugodalmáért mondják a latin rekviemszöveget a Pro somno Igoris Stravinsky quieto hangszerjátékosai; a zeneszerző-jóbarátot, Maros Rudolfot siratja a Tristia; édesanyja emlékének ajánlja Szőllősy a Planctus Mariae hangjait; halottakra emlékezik a Paesaggio con morti; s ismét egy eltávozott barát, Máthé Ákos professzor áll a Passacaglia Achatio Máthé, in memoriam középpontjában. Szőllősy életműve - ezt már az olvasó teheti hozzá, eltöprengvén az eddigieken - ilyen értelemben a művészet legősibb és legfontosabb feladatát eleveníti fel s teljesíti: áldozatot mutat be, kultikus kapcsolatot teremt és tart fenn a túl s az innen világa között.

Kárpáti János összefoglalása - melynek értékét a Magyar Zeneszerzők-sorozat célkitűzéseihez híven a zeneművek jegyzéke, a Szőllősy-írások kronologikus válogatása, valamint a komponistáról megjelent cikkek, tanulmányok és kritikák szemelvényes bibliográfiája növeli - kalauz Szőllősy András alkotásaihoz, de felhívás is egyben, mely arra ösztönöz: érezzük sajátunknak és vegyük birtokba a zeneszerző életművét. (Kár - és aligha szolgálja Szőllősy műveinek nemzetközi megismertetését -, hogy a könyv angol változata hibákkal megterhelve jelent meg.)



Szalay Zoltán felvétele




Felvégi Andrea felvétele