Ünnepi zenét írni hálátlan feladat. Ilyenkor a komponistának a közösség nevében
és a közösséghez illik szólnia. A nemzet nyelvén a nemzethez - mondhatnánk patetikusabban,
ha nem takarna oly keservesen bonyolult jelentéstartalmakat és nem bántana azonnal
mindenféle érzékenységeket ez a valaha oly egyszerűnek tűnő kifejezés. De politikai
természetű fejtegetésekbe most ne bocsátkozzunk (lásd: ki tartozik a nemzethez,
ki nem, s miért... E sorok íróját bizonyos kritikák miatt zenei életünk némely
prominens képviselője például nem sorolja a nemzet rendes tagjaihoz, míg mások
a Glassról mondottak nyomán szélsőjobboldali nacionalistának bélyegzik; mindez
nem panasz, csak adalék a helyzethez).
Nyilatkozatai bizonyítják: SZOKOLAY SÁNDOR, az Operaházban január 3-án elhangzott
"Magyar" szimfónia szerzője felmérte vállalkozásának nehézségeit. Többször elmondta
mikrofon vagy kamera előtt, hogy ezúttal végképp nem az "önkifejezést" tartotta
fontosnak; hogy igyekezett egyszerűen, lapidárisan fogalmazni, s olyasmiről
szólni, amit valóban "közös" dolgának érezhet itt, a Kárpát-medencében néhány
milliónyi ember. A mű alapjául vett szöveget - Nagy Gáspár sorait - kétségkívül
jó érzékkel választotta meg. Végül is az oratorikus kompozíció tételei a magyarság
történetének "stációit" jelenítik meg, leegyszerűsítve ugyan, bizonyos klisék
szerint - ám az ünnepi művek esetében ezen nincs miért fennakadni. A sablonok
mindig közösségiek - illetve megfordítva: a közösség valóban "közös"-nek nevezhető
gondolatkincse mindig hajlamos sablonok szerint rendeződni. A kérdés csupán
az, hogyan lehet ezeket "átlelkesíteni", hatásossá tenni. Hasonlattal élve:
sok-sok természetes egész szám közt a közös osztó rendszerint elég csekély mennyiség
(ha van egyáltalán). A művésznek a legnagyobb közös osztót kell megtalálnia.
A Symphonia Ungarorum szövegi alapját e tekintetben nincs okunk elmarasztalni.
A muzsika nyelvével kapcsolatos kérdésekkel már nem ilyen egyszerű a kritikus
dolga. Szokolay darabjait egy időben felfokozott szenvedély jellemezte. Lángoló
indulat. Az utóbbi években mindez egyre inkább szelídséggé változott. Ez a fajta
letisztulás végtelenül rokonszenves - azaz rokonszenves volna, ha újabban Szokolay
nem volna (elnézést a képzavarért) lángolóan szelíd. De hát az. Csendesen bár,
de roppant szenvedéllyel beszél megértésről, szeretetről. Olyan szenvedéllyel,
hogy az már-már terhessé válik. Műveiben így - ezt példázta számomra a Szávitri
opera is - a profizmus, a legnagyobb fokú kompozíciós virtuozitás keveredik
furcsa naivitással. A témák olykor rendkívül egyszerűek, pentaton ízűek, a kibontakozó
zenei mondatok aránylag rövidek - a zenei folyamatot sokszor szakítja meg olyan
zárlat, amely nem az írott szövegek pontjának, sokkal inkább a felkiáltás,
felszólítás, óhaj jelének a megfelelője. újra és újra kifényesedő konszonáns
harmóniákat hallunk úton-útfélen. Mindehhez rendkívül színes "mártás" járul:
csilingelés, flitter, bámulatos érzékkel kikeverve. S elképesztő az a mesterségbeli
tudás, ahogy a komponista jól ismert dallamokat ("Az hol vagy magyarok"-tól
a Dies irae-ig) ágyaz zenéje szövetébe. Ínyenceknek való rafinéria egyfelől,
szándékolt, gyermeteg egyszerűség másfelől - mintha a várt fácánpecsenye helyett
egyszerű vajas kenyeret kapnánk, de azt a Gundel főszakácsa személyesen hozná
elénk, ezüst tálcán, picike salátalevéllel díszítve, diszkréten sózva-fűszerezve.
A sok pentatónia és "magyarosság" aztán persze kissé meg is bosszulja magát.
Egy idő után a hallgatónak az a tétova érzése támad (ne fogalmazzak általánosan:
nekem, ott és akkor, a bemutatót a tévé képernyője előtt követve az az érzésem
támadt), "kínaias" hangulata kezd lenni a darabnak. És itt a fő bökkenő. Tényleg
a pentatónia volna a zenei "magyarság" egyik fő ismérve? Kevésbé magyar zenét
alkotna, aki nem használ efféle "jelzéseket"? Én úgy gondolom, Szokolay ösztönösen
éppen eléggé magyar zenét írt akkor is, amikor nem tartotta fontosnak ezt látványosan
a közönség tudomására hozni. Mondjuk: a Vérnászban, a Hamletben.
Vagy abban a csodálatosan izgalmas kamarakantátában, amelyet az idei Mini-fesztiválon
hallhattunk (véletlenül épp a Symphonia Ungarorum egyik szólistájával,
Hamvasi Szilviával), ki tudja, hány esztendővel egykori bemutatója után.
Ám ne szaladjunk előre. Ünnepi volt az idei Mini-fesztivál is, s ünnepelni
nálunk, mi tagadás, nehéz. Tapasztalhattuk elégszer az utóbbi időben: vagy politikai
pártok használják ki az alkalmat egy kis agitálásra-uszításra-hőzöngésre, vagy
diákkorunk kínos tornatermi gyűléseire emlékeztetnek a jeles napok rendezvényei:
fennköltség, pátosz és közhelyek iszonyú dózisban.
A Mini-fesztivál szervezői ezúttal szerencsésen alakították ki a programot.
Nem adtak teret hosszas bevezető szónoklatoknak, csak annyit tettek, hogy a
millenniumra való tekintettel kivételesen mellőzték a külföldi darabok bemutatóit,
mondván, erre volt és lesz alkalom, s alapjában véve retrospektív válogatást
adtak az utóbbi évtizedek magyar zeneszerzéséből, néhány bemutatóval színesítve
a választékot. Természetesen lehet kritizálni az összeállítást bizonyos egyoldalúságáért
(nem szerepelt darab a hajdani Új Zenei Stúdió szerzőitől vagy a Négyektől stb.),
tekintetbe véve azonban a hazai koncertkínálat egészét, a hiányok nem tűntek
megbocsáthatatlannak. Elvégre más fesztiválokon (például a Budapesti Őszi Fesztiválon)
többnyire azok a szerzők és életművek szorulnak háttérbe, akiket-amelyeket a
Mini-fesztivál favorizál. A dolgok ily módon végül is kiegyenlítik egymást:
arról a mi indulatos közéletünkben csak álmodozni lehet, hogy egyszer, majd,
újabb ezer esztendő múlva létrejön egy valóban teljesen semleges, mindent egyformán
befogadó, minden irányzat iránt toleráns fórum.
Január 28-án, az első koncerten egy igazi és egy hangversenytermi premiert hallhatott
a Vigadó nagytermét félig megtöltő publikum. Ebből a most első ízben előadott
kompozíció, FEKETE GYŐR ISTVÁN dalciklusa a partitúrára írott évszám szerint
32 esztendőt várt az iróasztalfiókban lapulva. Érthetetlen és meghökkentő, miért.
A négy, Nagy László- versekre írt darab ugyanis nagyszerű alkotás. Nem
merte volna a szerző korábban közreadni? Nem akarták vállalni az előadók? "Jóakaró"
elvtársak szóltak közbe? Csak találgathatom. Tény: az avantgárdnak igenis volt
(van) terrorja. 1968-ban részben a vadul aleatorikus, effektusgazdag zenék divatoztak
nálunk, illetve ekkor kezdett megjelenni a még újabb irányzat, a Új Zenei Stúdióé,
ekkor lehetett valamivel többet hallani Cage-ről. Mármost Fekete Győr zenéje
mindezekhez képest kétségkívül "konzervatív". Kezdete leplezetlenül "dodekafon",
egyes fordulatai Webern polifóniájára emlékeztetnek - Webernen pedig már túljutott
az akkori élcsapat (vagyis azt hitte magáról, hogy túljutott - valójában, tisztelet
a kivételnek, talán soha nem is dolgozta fel). A további dalokban mintha bartóki
modellskálák játszanának fő szerepet, a hangzás sokszor emlékeztet az úgynevezett
alfa-akkordokéra - ezt is maguk mögött szerették tudni a hatvanas évtized vége
felé a fiatalabb komponisták. Ma, immár óperencián-posztmodernen túl, mindez
a "régimódiság" teljesen mellékesnek látszik. A hangzás végiggondoltsága, a
bámulatosan gondos polifon részletek, a soha csapongás érzetét nem keltő változatosság
és a magyaros, de soha nem erőltetetten deklamáló prozódia lenyűgöző. Ha a szerző
netán azt állította volna, dalai most születtek, még meg sem száradt a kottapapíron
a tinta - készséggel elhittem volna. Furcsa paradoxon: az egykor maradi zene
sok évtized múlva igenis korszerűen hangzik...
Noha nehezemre esik, csupa jót kell mondanom a nyilvános hangversenyen most
először előadott BALASSA SÁNDOR-kompozícióról, a Pasztorál és rondóról
is. Hogy miért esik nehezemre? Nos, Balassánál rendszerint feszélyez, sőt, bőszít,
amit nyilatkozataiban mond. Nem szeretem, amikor zavaros legendák szolgálatába
állítja műveit, amikor - a Nemzet Váteszeként - ideológiát akar belénk sulykolni.
Ha viszont ideológiamentes zenét ír, szinte mindig megragad - akaratom-elfogultságom
ellenére. Így történt ez most is. A kürt-hegedű-duó ihletett, szép, rajzos muzsika.
A Pasztorál polifóniája mintaszerű, szerkezete megkapóan egyszerű (az első rész
anyaga szólamcserével ismétlődik, kis kódával a végén), a rondó egyes epizódjai
hallatlanul ötletesek, virtuózak - a hangzás banalitások nélkül eufonikus. Egyszóval:
ez remek opusz, igazi kamarazenei gyöngyszem - szívesen hallgatnám meg máskor
is (ami a kürtöt illeti, a mostaninál biztosabb-gondosabb előadásban). Nem hirdette
ugyan bemutatónak a műsorfüzet, magam azonban először hallottam SZŐNYI ERZSÉBET
Hárfás kvintettjét és OLSVAY ENDRE Tengerszem című kompozícióját.
A kvintettet áttetsző, formailag világosan tagolt (bár semmiképp sem sablonos),
kissé bartókos, helyenként debussys, szép, de nem különösebben jelentős zenének
éreztem. Olsvay darabja kellemes meglepetést szerzett. Jól megírt-végiggondolt
ez az alaprétegében harmóniasorból álló, a harmóniákat a szólamok kromatikus
lépéseivel összekötő, eleinte Schoenberg híres Farben-tételének hangzására
emlékeztető, később egyre dúrosabb-mollosabb, az akkordokhoz változatos-színes,
rapszodikus hatású, mozgékony motívumokat társító, ezáltal kissé a bartóki éjszaka-zenék
természetneszeit is eszünkbe juttató, végén a feszültséget tiszta C-dúrrá oldó
kompozíció. A koncert többi műsorszámáról - egyet kivéve - aligha érdemes hosszasan
értekezni; KALMÁR LÁSZLÓ Senza misurájának értékeit régóta ismerik a
muzsikusok, REMÉNYI ATTILA szólófuvola-opusza 1988-ban egy rádiós fúvósversenyre
készült, ki tudja, akkor hányszor játszották, SUGÁR MIKLÓS Íriszéről
pedig két éve elmondtam véleményemet a Muzsika hasábjain, újat az akkoriakhoz
ma sem tehetnék hozzá. A kivétel GESZLER GYÖRGY harmincas években(!) alkotott
két hangversenyetűdje (Búgócsiga, Síneken), amelyet ezúttal a fiatal
Kanizsár Noémi bravúros előadásában hallhattunk. Pompás mind a kettő.
A faktúra, a mozgásforma, a virtuozitás liszti, míg a harmóniavilág huszadik
századi módon fanyar, neoklasszikus. Ugyan miért nem játsszák sokkal gyakrabban
zongoristáink?
A második napon, 29-én hangzott el SZOKOLAY SÁNDOR már említett műve (A Minden-titkok
titka), SOPRONI JÓZSEF kétcimbalmos darabja, illetve SZŐLLŐSY ANDRÁS visszafogottságával
és szigorú szerkezetével torokszorító hatást elérő Passacagliája. Ezek
mellett a fiatal GULYA RÓBERT egy viszonylag friss darabját, igazi bemutatóként
pedig KIRÁLY LÁSZLÓ kéttételes fuvola-ütő (marimba illetve vibrafon) kompozícióját,
valamint a Nyíregyházi Pro Musica Leánykar produkcióját követhette figyelemmel
az ezúttal igen nagy létszámú, csaknem telt háznyi publikum. Gulya tehetséges
muzsikus és jó a humorérzéke, ami manapság ritka és épp ezért nagy erény. Burlesque
című tuba-zongora-darabja csupa sziporka, csupa idézetszerű, parodisztikus
fordulat, ügyesen összedolgozva. Aki azonban ismeri a nemrég Ausztráliában versenyt
nyert Szentpáli Roland lemezét, tudja, a fiatal csodatubás elképesztő
dolgokra képes, sokkal többre annál, amit ez a mű kíván tőle. Gulya Róbert alighanem
nagy lehetőségeket hagyott kihasználatlanul. Király új kompozíciója rendezett
és kellemes hangzású, egy picit talán terjengős muzsika. Első tételének kezdete
többet ígért, mint ami végül is megvalósult: a szépen kibomló "virágzást" nem
követte igazán pezsdítő "falu tánca" (holott a tételpár mögött kétségkívül efféle
modellek sejlettek fel).
Ami a koncertet keretbe foglaló kórusszámokat illeti, azt hiszem, a Mini-fesztivál
legtöbb látogatója számára a nyíregyházi lányok előadása adta a legmaradandóbb
élményt. Nehéz szavakba foglalni, milyen felemelően nagyszerű Szabó Dénes
együttese. Azt, hogy kristálytisztán énekelnek, említeni is fölösleges.
Náluk az ilyesmi magától értetődik. úgy vágják ki a csúcspontokon a magas b-t
(!!), mintha csupa Éj királynője lenne a szólamban. És hihetetlen szín- és agogikai
árnyalásokra képesek. Kodállyal, Bárdossal kezdték, Kocsárral zárták az estét.
A komponista régebbi kórusaival (Téli alkony, Tűzciterák) és egy Magyarországon
most először felhangzó Libera me-vel. Percig sem kétséges: ma KOCSÁR
MIKLÓS az, aki méltó utóda (s tegyük hozzá: legkevésbé sem utánzója) Kodály
kórusművészetének. Mindent tud erről a szakmáról, amit lehet, s különös érzéke
van a költészet, a szavak zenévé formálása iránt. A Libera me, azt hiszem, remekmű
a maga műfajában. Roppant egyszerű alapelemekből építkezik, kisterc-kisszekundnyi
az első, lehajló motívum; a lehető legegyszerűbb az ehhez csatlakozó alsó szólam,
majd ugyanezt halljuk dúrossá tágítva és így tovább; a requiem aeternam szövegrésztől
pedig mintha megdermedne az anyag, újból és újból ugyanaz a hangzás zsong. Leírva
mindez semmitmondó - hallgatva lenyűgözően hatásos. Örök dilemmája a zenekritikának:
csak a lényeget nem lehet szavakban megragadni...
A harmadik koncerten két régebbi darab foglalta közre az újabbakat. PETROVICS
EMIL 1. vonósnégyesét nem először hallottam az utóbbi években (legutóbb
a Bartók-emlékházban, ugyancsak a Bartók Kvartettel). Nagyszerű kompozíció,
roppant dinamikus és ugyanakkor szerkesztésében roppant fegyelmezett. Pizzicato-fúgája
káprázatos mestermunka, az a mód, ahogy a témák minden tételben egymás ellenpontjaivá
válnak, tanítani való. MAROS RUDOLF egykor nagy hatású Siratója a népzenei
anyag újfajta - nem bartókos vagy kodályos - feldolgozására adott egykor hathatós
példát, kár, hogy évtizedekre kiesett a köztudatból. Épp ideje volt szembesíteni
vele a mai közönséget, köztük a fiatalabb zeneszerző-generációt; hálásak lehetünk
napjaink egyik fiatal sztárénekesének, a rendkívüli előadói képességű és hangi
adottságú Meláth Andreának, hogy vállalkozott az előadásra.
Az újabb keletű munkák közül HUSZÁR LAJOS Trittico estivo című oboa-zongora-duójának
eleje, a megkapóan varázslatos invokációval, indulatossá váló részeivel, szilárd
tonális pilléreket adó ismételgetett motívumaival határozottan tetszett - a
vége felé azonban Kiss József és Kéry János kiváló játéka ellenére
kevésbé kötött le; akadtak benne váratlan "rövidzárlatok" (konszonanciák, amelyek
az előzményekhez képest oldást hoztak - ám korán, hiszen a zenei folyamat "csakazértis"
továbblendült). LÁNG ISTVÁN és LENDVAY KAMILLÓ darabjait (Csomók a vonalon,
illetve Sotto voce) a két szerző egyéb műveihez képest kevésbé jelentősnek,
halványabbnak éreztem (más lapra tartozik, hogy egy halvány Lendvay-darab még
mindig maga az élénkség számos mai komponista legizgalmasabb főműve mellett).
FEKETE GYULA szólóklarinétos Surakijának a címe (fordított Ikarus) eredetibb,
mint zenei anyaga - akinek van némi rutinja és fantáziája, talán egy pohár sör
mellett megírhat efféle tetszetős szólódarabot.
A zárókoncerten, 31-én ezúttal a Ligeti András vezette MATÁV Szimfonikus
Zenekar jóvoltából zenekari darabok hangzottak el: jó volna, ha a jövőben
is folytatódna ez a gyakorlat, s a Mini-fesztivál nem rekedne meg - pénzügyi
okokból - a kamarazenénél. BOZAY ATTILA 1967-es keltezésű Pezzo sinfonico
no. 1-e kezdte a sort, s késztetett újra a rondótémaszerűen visszatérő borongós
gondolatokra: lám, mennyire izgalmas, merész hangú darabok születtek annak idején
s merültek bemutatójuk után szinte azonnal feledésbe. Hasonlót mondhatunk SZERVÁNSZKY
ENDRE hajdan szinte forradalmi jelentőségű Hat zenekari darabjáról is.
Nem tudom, játszották-e valaha 1960, az emlékezetes premier óta, ha igen, az
is nagyon régen lehetett. Csak a darabról szóló mendemonda terjedt az elmúlt
évtizedekben, mely szerint Szervánszky amolyan ügyefogyott Webern-utánzatot
teremtett volna, amit abban az időben az általános tájékozatlanság miatt véltek
eredetinek. Nos, most kiderült: a darab mögött valóban ott rejlik ugyan mintaként
Webern op. 6-os zenekari ciklusa, ám Szervánszky zenéje messze több, mint utánérzés.
Nagy fantáziával alkotott, életteli, izgalmas zene.
A közelebbi múltat képviselte DURKÓ ZSOLT Zongoraversenye és az egészen
közelit DUBROVAY LÁSZLÓ Hármasversenye. Az előbbi értékeit felesleges
méltatni. Körmendi Klára kiválóan játszotta az artisztikusan finom, ám
drámai kontrasztokat cseppet sem nélkülöző darab nagyfokú virtuozitást igénylő
zongoraszólamát. Dubrovay fantáziadús és humoros zenéje is élményszerűen szólalt
meg a három kitűnő szólista (Geiger György, Hőna Gusztáv, Bazsinka József)
jóvoltából. Hihetetlen, amit ezek a muzsikusok tudnak hangszerükről, és hihetetlen,
amit Dubrovay tud hangszínekről, speciális effektusokról, kombinációkról, akusztikáról,
a hang "fizikájáról".
A cikk végére hagytam a harmadik hangverseny egy epizódját. Csavlek Etelka
és Alter Katalin előadásában 30-án, vasárnap elhangzott FARKAS FERENC
egy szép dalciklusa is. A koncertre eljött a 94 esztendős zeneszerző, és megköszönte
a tapsokat. Felemelő pillanat volt látni azt a muzsikust, akinek közvetlenül
vagy közvetve minden ma élő magyar zeneszerző a növendéke.
|