A cikk első két oldalán látható fotóknak a Muzsika 1999 decemberi számában olvasható, Bogyay Katalinnal készített interjúval együtt kellett volna megjelenniük, hogy képet adjanak a Londonban akkor megnyílt Magyar Kulturális Központról. Ám az interjú korábban, Budapesten készült, s a kicsiny, de igen szép épület felújítása abban az időben nem készült még el. (Emlékeztetőül: az új létesítmény - merőben szokatlanul - nem önmagáért és nem belterjes körben akarja prezentálni a magyar kultúrát, hanem annak nemzetközi integrálását szeretné elősegíteni. Bogyay Katalin éppen ezért azt tervezi, hogy neves művészeket - vagy éppen kevéssé ismert, de nagy reményekre jogosító tehetségeket - mutat be a szigetországban, mert tudja, hogy Nagy-Britannia maga is része az egyetemes kultúrának, London pedig a világ művészeti fővárosa.)
Az új Magyar Kulturális Központot nagy lendülettel vezették be, s a figyelem felkeltése végett afféle fesztivállal nyitották meg. Meglehet, túlzás fesztiválnak nevezni a Fókuszban Magyarország című eseménysorozatot, arra azonban mindenképpen alkalmas, hogy felhívja egy nagy ország figyelmét egy kicsi sokszínű művészetére. Mert igaz, hogy a zene a legtöbbek által érthető nyelve Magyarország művészetének, de nem becsülhető le, nem szorítható háttérbe film- és fotóművészete sem, és - bár közvetítőre szorul - szerepelnie kell a palettán az irodalomnak is. Mindebből ízelítőt kaphatott a londoni közönség, ezt tanúsíthatom ama három nap alapján, melyen alkalmam volt részt venni. A sorozat már korábban elkezdődött, és sokkal tovább elhúzódott. Egyik legjelentékenyebb eseménye bizonyára az a három karácsonyi koncert volt, amelyen angol ösztöndíjjal tanuló fiatal magyar énekesek mutatkoztak be. Ők azért vettek részt Sidney Leon kurzusán, hogy megismerjék a brit, illetve a nemzetközi operaszínpadok követelményeit. Az eseménysorozat másik figyelemkeltő mozzanatának a jazzhétvégéket tartom, ezek alkalmából többek között a Barbican Centre-ben és a Royal Festival Hallban léptek fel neves magyar jazz-zongoristák, köszönhetően a Londoni Jazz Fesztivállal való együttműködésnek. Zenészként az élő magyar zene: új kompozíciók, illetve alkotók bemutatását hiányoltam, a magyar művészet teljességét tekintve pedig a képzőművészet távol maradása érintett fájón, de tudom, nem lehet mindent egyszerre tálalni, s remélhetőleg eljön majd a pótlások ideje.
Tanúsíthatom: a Kulturális Központ nemcsak szenzációs helyen - a Covent Garden negyedben, az újjáépített, s éppen jelenlétem idején, nagy protokolláris külsőségekkel megnyitott Királyi Operaház háta mögött - áll, hanem gyönyörű is. Az interjúban szó esett róla, hogy egykor Voltaire lakott a keskeny épületben, amely most a Központ csöppet sem túlméretezett székháza. Nagyobb befogadóképességet igénylő események rendezésére nem alkalmas, de erre nincs is szükség, hiszen először magát a programot kell elfogadtatni, s később lehet a kiválasztott eseményeket a megfelelő, már bevezetett helyszínekre elvinni. A - nevezzük így - magyar ház valóban a központ szerepét tölti be: könyvtárában megtalálható valamennyi színvonalas művészeti folyóirat, s mindaz, amire szüksége lehet a magyar kultúra iránt érdeklődőnek. Úgynevezett nagyterme sem hodály, sokkal inkább megbeszélések, kamaraestek helyszíne lehet; elegáns, de nem hivalkodó, reprezentatív, de nem pazarlóan fennhéjázó. Éppen arra való, amire szánták: protokolláris összejövetelekre, a további kapcsolatok kiszélesítését szolgáló megbeszélésekre, kisebb konferenciákra, szűkebb közönségre számító kamaraestekre. Jómagam egy Határ Győző műveiből készített összeállítás happening jellegű előadásán voltam jelen, amelyen a közönség mintha egy művészetkedvelő úri szalon estjén ült volna, zongorázással tarkított felolvasást hallgatva. Az integrálódás példáját mutatta ez a produkció, mert a magyarul író Határ Győző szövegeit Sárközi Mátyás és Zollner Péter fordította angol nyelvre, fiatal angol előadóművészek adták elő, s a tipikus angol környezetet idéző "szalonban" egy fiatal magyar zongoristanövendék villanthatta fel tehetségét. (Igaz, a produkció nem volt hibátlan, de tendenciája jól jelezte a vegyes házasság szándékát.)
A nyár végén készült interjúban Bogyay Katalin még arról beszélt, mennyire hiányzik a házból egy zongora, és örömmel újságolta, hogy az ünnepi alkalomra sikerült a Broadwood cégtől kölcsönkapnia egy hangszert. Igazat kell adnom Sárközi Mátyásnak, aki a magyar ház megnyitása alkalmából írt beszámolójában az igazgató asszony egyik fontos erényének tartotta mindenkit lefegyverző mosolyát. Ez a mosoly (meg a diplomáciai képesség) addigra már meg is szerezte, s ajándékként a Ház tulajdonába juttatta a zongorát. Azt hiszem, a kulturális kormányzat valóban jól választott, amikor Bogyay pályázatát fogadta el, mert nemcsak tervei korszerűek, hanem személyiségének is nehezen állnak ellen szőrös szívű mecénások és üzleti szemléletű menedzserek. Az egykori televíziós riporter ugyanis megőrizte közvetlenségét, s ezt egyesíti időközben megszerzett kulturális diplomáciai tudásával és kiterjedt kapcsolatrendszerével. Jól tudja, csakis akkor használhat a magyar művészetnek, ha nem melldöngető nemzeti öntudattal lép fel, hanem bebizonyítja, hogy a hazai kultúra szerves része a nagyvilágénak, csupán az ismert neveknél több képviselőjét kell fölfedezni. Lehet, hogy néhányan hibájául róják fel, amiért első programsorozatába Londonban élő, amúgy is jól ismert művészeket kapcsolt be, de hiszem, hogy a brit állampolgárságú Frankl Péter mellett Jandó Jenő felléptetése éppen azt bizonyította: az integrálódás lehetséges (ráadásul biztos sikert eredményezett, és nem is kényszerített a bizonyára szűkre szabott költségvetés túllépésére). Bogyay erénye, hogy jól hasznosítja személyi adottságait és meghallgatja mások jó ötleteit. Példa erre az általam hallott másik, "Mester és tanítvány" című koncert, amelynek ötlete Pauk Györgytől származik. A sorozatterv s annak most felhangzó első estéje látszatra hasonlít a budapesti sorozatokra, mégis különbözik ezektől. A Régi Zeneakadémián és az Óbudai Társaskörben ugyanis ifjú növendékek vagy már pódiumra lépett fiatal tehetségek jelenlegi vagy egykori hírneves tanárukkal együtt lépnek dobogóra, a londoni koncert pedig arra szolgált, hogy az ottani Királyi Zeneakadémia két nagyhírű professzora, Pauk György és Rózsa Vera bemutassa két-két növendékét, és fellépési lehetőséget teremtsen számukra.
Pauk György régóta ambicionálja, hogy növendékei pódiumra léphessenek, azért is, hogy hozzáedződjenek a nyilvánossághoz, meg azért is, hogy a közönség idejekorán megismerje őket. Tanítványait maga válogatja meg, s művészképzőjébe többek között olyan tehetségek kerülnek, akiket külföldi turnéin ismert meg. Pauk olyan koncertező művésznek tartja magát, aki szeretné továbbadni az egykori híres magyar hegedűiskola tradícióit, jelesül a saját mesterétől, Zathureczky Edétől tanultakat, s úgy véli, van is mit átadnia a fiatal nemzedéknek. Ezért alapított Japánban egykori növendékeiből kamarazenekart, amellyel ottjártakor együtt lép föl, s ezért szerzett teljes ösztöndíjat két magyar növendék számára Londonban. De nemcsak tanítja őket, hanem afféle apaszerepet is vállal mellettük - talán ebben is Zathureczky a példaképe, aki minden tekintetben mentora volt a gyerekként hozzá került Pauknak. Szükség is van a pártfogásra, hiszen az ösztöndíj csak a tanulmányokat fedezi, a megélhetést nem, s az idegen környezetben lelki támaszt is igényelnek a fiatalok.
A hangversenyt a Magyar Nagykövetségen rendezték - nemcsak a protokoll kedvéért, hanem azért is, mert az ottani terem befogadóképessége nagyobb. Ez az esemény sem bizonyult belterjesnek: nem hallottam több magyar szót a közönség soraiból, mint angolt. A koncerten Pauk György és Rózsa Vera beszélt két-két növendékéről; Pauk a negyedik éve nála tanuló András Tamást és a másodéves, Szegedről érkezett Várnagy Katalint, Rózsa Vera pedig a második éve nála tanuló Szutrély Katalint és a tanulmányai befejezése után vele dolgozó Várhelyi Évát ajánlotta a nagyközönség figyelmébe. A bemutatás szó szerint értendő: a két tanár néhány mondatban összefoglalta, amit tudatni kívánt a hallgatósággal növendékei tanulmányairól és művészi képességeiről. Egyikük sem élt a felkínált lehetőséggel, hogy tudniillik önmagáról is beszéljen, s inkább a fiatalok már elért eredményeire, az előttük álló feladatokra, egyéniségük különböző vonásaira hívta fel a figyelmet. Ifjú tehetségek pódiumra lépését mindig érdekes figyelemmel kísérni, a közönség érdeklődéssel hallgatta a két mester két-két növendékének muzsikálását. Pódiumra lépett egy fiatal erdélyi hegedűs, Székely Bálint is, aki Zhislin professzor tanítványaként az orosz hegedűiskola virtuozitását képviselte. Érdekes volt összevetni ezt az irányzatot Pauk növendékeinek játékával, akik a zenélésre helyezik a hangsúlyt. A tanár-tanítvány kapcsolat igazi kihívását most Szutrély Katalin fellépése jelezte, a muzikális énekesnő ugyanis egy másik - meg nem nevezett - tanár után ment el a nagyhírű énekpedagógus Rózsa Vera mesteriskolájába, aki vakmerően más pályára állította, mert úgy találta, hogy a korábban koloratúrszopránnak nevelt fiatal lány hangja voltaképpen mezzoszoprán kategóriába tartozik, s két éve hozzákezdett "átképzéséhez". Mint mondta, a sikerhez további két-három év közös munka szükséges. A hallgató nehezen tudta megítélni a folyamat kellős közepén, hogy Szutrély Katalin milyen eredményt ér majd el, ő mindenesetre vakon bízik a világhírű énekesekkel dolgozó Rózsa Verában.
A Magyar Kulturális Központ nagy lendülettel szervezett sorozata a sajtóvisszhang és a telt házak alapján kellő sikert hozott: elérte, hogy felfigyeljenek bemutatkozására. Kívánhat-e ennél többet, aki a világ zenei fővárosában akarja menedzselni a magyar kultúrát?

Bogyay Katalin

Képek a londoni Magyar Kulturális Központból
A szerző felvételei

Juliane Banse
Theresia Linke felvétele

Joan Rodgers
Clive Barda felvétele

Az Alcina díszlettervének mintája: a Palladio tervezte vicenzai Teatro Olimpico

Sarah Connolly Ruggiero szerepében