C'est la guerre - harc és győzelem
(Budapest, 1999. november)
- Maradjunk az operánál. A C'est la guerre a magyar operatörténet szerencsés pillanatában született, s hatása közönségre, kritikára, sőt az akkori ideológiára is frenetikus volt. Hogyan lehetett egy ilyen, témáját tekintve kényes, új hangvételű darabot megírni, s még inkább bemutatni mindössze néhány évvel 1956 után?
- Ez hosszú történet. A szüzsét magam találtam ki. Azt az élményt próbáltam megfogalmazni, amelyet gyerekkoromban a háború alatt, majd az ötvenes évek elején átéltem, átéltünk. Devecseriné Huszár Klára hozott össze Hubay Miklóssal, már 1956-57 körül. Ő évekig nem jelentkezett a szövegkönyvvel, majd 1959-ben egyszercsak telefonált, hogy készen van. Leültem és megkomponáltam. Senki sem tudott róla. Nádasdy Kálmán megsértődött, hogy én operát merek írni anélkül, hogy őt megkérdezném. De nagyon tetszett neki a darab, összehívta az Opera akkori vezető művészeit, akik előtt eljátszottam és elénekeltem a művet. Ez volt életem fő "produkciója". 1961-ben történt, mielőtt a rádiófelvétel elkészült volna. Nádasdy megijedt: ez egy pacifista darab, mi lesz ebből? Akkor még bűnös dolog volt a pacifizmus. Berendeltek a minisztériumba egy bizottság elé, hogy döntsenek az opera sorsáról. Nem haraggal mondom a neveket: Benke Valéria volt a miniszter, Aczél György a miniszterhelyettes, Meruk Vilmos a főosztályvezető és Barna Andrásné a zenei osztály vezetője. Nekik kellett újra eljátszanom és elénekelnem a C'est la guerre-t. Legfeljebb Albániában játszódhatott volna le hasonló szituáció: hogy egy miniszter, egy miniszterhelyettes és egy főosztályvezető ráérjen ezzel foglalkozni. Eljátszottam. Egy szót sem szóltak. A miniszterasszony, akinek szép, fonott haja volt, azt mondta, hogy "hát, elvtársak, akkor talán igyunk egy kávét". Ittunk egy kávét, majd azt mondta királyi többesben: "péntekre választ adunk". És kivonultak. Csak Meruk Vilmos, a magyar színházi életben nem túl jó hírű ember szólt oda hozzám halkan, hogy ne hallják meg: "Petrovics elvtárs, ezt a művet elő fogjuk adni." Megtörtént a dolog. A hatalom, amely a hatvanas évek elején konszolidációt akart, igyekezett úgy viselkedni, mintha nem rá vonatkozna a történet. Mintha a lakásba való becsöngetés csak a Gestapót idézné fel az emberek tudatában, s nem Recsket vagy Szibériát. Hogy a C'est la guerre miért lett sikeres, azt talán rövidesen újra meglátja a közönség, mert úgy tudom, a művet 2001-ben felújítja az Operaház. A Zeneakadémián nemrég eljátszották hangversenyszerűen, nagy hatása volt. Van, amikor az ember valamibe beletalál. A politikai légkör is jót tett a darabnak, meg az operai érdeklődés is igen nagy volt akkoriban.
- Úgy látszik, a C'est la guerre politikai aktualitás nélkül is életképes.
- Azért van ez így, mert tulajdonképpen sorstragédiáról van szó. A házmesterné figurájában és sorsában Elektra vagy Antigoné tragédiája ismétlődik meg. Ez akkor valóban robbant, és ma is hat. S amire büszke vagyok: jó néhány kollégámat épp a C'est la guerre sikere biztatta operakomponálásra.
- Különös, hogy a C'est la guerre-t viszonylag későn követte a második opera, a Bűn és bűnhődés. Az ember azt hinné, egy ilyen siker után egy ízig-vérig színpadi szerző azonnal új librettó után néz.
- Így is történt, de nagyon nehéz jó librettót találni, és a magyar színpadi írás nem a legjobb a világon. Végül azért fordultam Dosztojevszkijhez, mert operaszínpadra akartam vinni egy krimit, sőt: egy thrillert. Most is azt hiszem, hogy ez a darabom jó, csakhogy az opera műfaja ennyire pszichologizáló darabot már alig bír ki. Túl sok intellektuális terhet rak a hallgató vállára. Az operának színpadilag, gondolkozásmódban, magatartásban egyszerű erővonalakat kell kirajzolnia, hogy helyet adjon a zenének. Egyébként ezzel a problémával a Bűn és bűnhődés nem áll egyedül: a kérdés Berg Wozzeckjétől Szokolay Hamletjéig és Durkó Mózeséig több 20. századi operát érint. Másrészt felismertem, hogy a magyar operakonjunktúra, mely a hetvenes évek közepéig tartott, túl sok új darabot "pörgetett ki", s ez már kissé megfeküdte a közönség gyomrát. No meg egy operát megírni, az bizony két-három év "magánzárka" az alkotó számára. Én nem vállaltam már a magánzárkákat, mert lassan-lassan eltávolodtam ama meggyőződésemtől, hogy csak ebben a műfajban tudok valamit közölni. Úgyhogy Händel mintájára váltottam: oratóriumot és kantátákat kezdtem komponálni.

A Jónás-oratórium és a "puha" diktatúra
(Budapest, 1999. november)
- A hatvanas évek első fele a kulturális föllendülés időszaka Magyarországon: a hatalom enged, új irányzatok áramlanak be, teret kap, ha nem is korlátlanul, az avantgárd. Viszont az évtized vége felé s a hetvenes években egy sor kiábrándult kompozíció jelenik meg. Magányos hősök, akik visszavonulnak a küzdelemtől. Ebben az értelemben is egy Petrovics-mű nyitott új korszakot, a Jónás-oratórium.
- A C'est la guerre bemutatója után még győztesnek éreztem magam: tettem valamit. Az utána következő években viszont felismertem, hogy ezek borzasztó kis dolgok ahhoz képest, amit a hatalom gyakorol, és ahogyan gyakorolja a hatalmat. A Jónás könyve arról szól, amit már Babits is sugallni akart: azt ugyanis, hogy az embernek akkor is mondania kell a magáét, ha változtatásra semmi remény. Aki nem meri kimondani a saját igazságát, az silány ember.
Ki kell mondani, és ha sokan, sokszor kimondják, akkor talán történik is valami. Hátha megjelenik az Úr, és azt mondja: te csak ne törődj semmivel, te csak mondd, aztán majd én cselekszem. Ez volt a helyzet, amelybe a "puha" diktatúra idején a magyar értelmiség került. Én azt hiszem, mindig elmentem a szélső határig, olyanok "segítségével", mint Babits Mihály vagy Dosztojevszkij. Velük kevésbé mertek vitatkozni. Emlékszem, Kurtág egyszer azt mondta: nem veszi fel a jogdíját, mert olyan zenét ír, ami nem felel meg a hatalomnak. Én akkor veszekedtem vele: ne közöld ezzel a világgal, hogy a te zenéd nem felel meg, várd meg, amíg ők mondják! Erre fölvette a jogdíjait. Az "okosok" meg jobbnak látták kussolni. Számomra mindig az volt a lényeg, hogy egy kicsivel tovább menjek, mint ameddig a hatalom engedte volna. De csak egy kicsivel. Ha túl messzire ment az ember, akkor azt mondták, hogy nem kell. Ez egy állandó játék volt, de meg kell mondanom, hogy rendkívül éberen tartotta az értelmiséget, minden pillanatban fel voltunk készülve arra, mit kell tennünk. Most nem vagyok felkészülve, és nem tudom, mit kell csinálnom, de azt csinálhatok, amit akarok. Akkor tudtuk, kinek üzenünk a műveinkkel. Manapság?...

Kantáták, hősök, nyelvek
(Budapest, 1999. november)
- A kilenc kantáta szövegválasztása tarka képet mutat: sajátos irodalmi antológia. Rögtön az első egy román kötő, Eminescu versére íródott.
- Nagyon szép nyelv a román - meg aztán mindenki ugyanazt mondja románul, szlovákul, szerbül, magyarul. Egyik szebb nyelv, mint a másik, és nagyon sok mindent lehet zenében kifejezni. Gondoltam, ha már van ehhez érzékem, hát ez is a dolgom. Próbáltam a régi magyar költészetből válogatni, Petőfit, az evidenciát és Kármán Józsefet, aki nem evidencia. Próbáltam Csehovot és Ovidiust is. Ovidiust már csak azért is, mert "Romániába" száműzték annak idején, noha akkor még nem volt Románia, jó kétezer évvel ezelőtt. Oda rúgta őt ki Augustus, a Fekete-tenger mellé, mert nem eléggé dicsérte. Úgyhogy a Pygmaliont akár a románok előtti tisztelgésnek is tekinthetem... Nagyon szeretem az irodalmat. Állandóan olvasok. Azt hiszem, a kantátában megtaláltam azt a vokális műfajt, amellyel azt csinálok, amit akarok. Hosszú, rövid, egytételes, háromtételes, négytételes, szólistára, sokakra, kevesekre, drámai, lírai - egyszóval minden belefér, mert "cantare" mindössze annyit jelent: énekelni. Sok örömöm volt a kantátaírásban, egyszer például rájöttem, hogy még Mikes Kelemen leveleit is meg lehet zenésíteni, sőt el is lehet énekelni. A szöveg felfedezésével új zenéket fedezek fel magamban.

A barátságos zene
(Szigliget, 1999. október)
- Jónás elvonulása, s a hatvanas évek "komoly" művei után megjelenik a "nevető filozófus": Petrovics Emil egyre gyakrabban mutatja műveiben derűs arcát. Vagy álarcát?
- Valóban, egyes műveimet inkább derűsnek érzem, mint humorosnak. A "szomorú zenész" meghatározás, ahogyan könnyűzenész kollégáim neveztek el bennünket, sajnos találó. Dühös vagyok azért, hogy az alapélményeket már régen ők szolgáltatják a hallgatók számára, s nem az úgynevezett komolyzene, amely felelőtlenül, ostobán, szánt szándékkal elkótyavetyélte ezt a lehetőségét.
- A humor nemcsak a Lüzisztraté-vígopera sajátja, hanem a legfrissebb Petrovics-műé, a Zongoraversenyé is. A zárótétel tele van zenei gagekkel, haydni értelemben. És persze hosszan lehetne sorolni a "játékos" Petrovics- darabokat.
- Azt hiszem, barátságos zenét írok: olyat, amit lehet szeretni. Sohasem érdekességre törekedtem, sohasem úgynevezett eredetiségre, addig még nem hallott hangzásokra. Inkább olyan zenére, amely örömöt és vigaszt ad az embereknek, és természetesen nekem magamnak is. Nem csupán a hangok között akarok rendet teremteni.
- Mi a szerepe a közönségnek a komponáláskor?
- Amikor darabot írok, vannak olyan pontok, ahol tudom, mit fog érezni, aki hallgatja, akinek hasonló a hullámhossza, mint az enyém. A gyakorlott koncertlátogató tudja, hogy a csendek, a köhögések, az elnémulások között, a tételek közti pillanatokban meg lehet érezni, mire gondol a közönség, figyel-e, ráhangolódott-e a műre. Életem legboldogabb percei, amikor megérzem: azt érzik, amit én akartam komponáláskor. Saját örömöm kevés ahhoz, hogy megírjak valamit.
- Ez egyben a zenei nyelv kérdését is felveti, tehát olyan zenét feltételez, amely sok részletében a már hallottak emlékét idézi.
- Úgy gondolom, hogy zenét szeretni nem lehet köznyelv nélkül. Beleszerethetek egy kínai nőbe, de az érzéseimet nem tudom neki úgy megfogalmazni, mint egy magyarnak. Ugyanígy van ez a zenei nyelvvel. Tudni, érezni kell, mit jelent. Ha egy arab vagy török mintájú díszítőelemet látok, legfeljebb azt mondom: szép rajzolatú. Viszont egy Michelangelo-szobor megráz, s nem is tudom pontosan, miért. Köznyelvre van szükség ahhoz, hogy az ember zenei nyelven kommunikálhasson. Az avantgárdnak az a baja, hogy olyan nyelvet keres, vagy inkább keresett, amelyen nem lehet megszólítani az embereket. Közel egy évszázadon át alantas dolognak számított szóba állni a közönséggel. Én azt szeretem, ha megértenek.

Epilógus - Hans Sachs megszólal
(Budapest, 1999. november)
- Tanár úr hosszú pályafutása a Zeneakadémián és a Színművészeti Főiskolán generációk művészi nevelkedését kísérte, alakította. Ma kevés olyan fiatal és középkorú zeneszerző, filmes vagy színházi alkotó működik Magyarországon, aki ne lett volna valamikor Petrovics-növendék. Vállalja-e őket a professzor pályájuk későbbi szakaszában is?
- A Zeneakadémián szakmát tanít az ember: én is úgy indultam neki a tanári pályának, hogy voltak tanáraim, akiket szerettem. A Zeneakadémián fontos a személyes kapcsolat. Az egyetemen a professzor tart egy előadást mondjuk a körömágyról, majd kimegy és otthagy háromszáz növendéket. Nálunk napi viaskodás folyik arról, mi jó, mi nem jó. Több reményt fűztem a tanításhoz, mint amit meg tudtam valósítani általa, de úgy gondolom, mindent megpróbáltam, amit tudtam: igyekeztem felismerni és tiszteletben tartani a fiatalok tehetségét. Soha nem jelöltem meg stiláris irányokat, inkább azt kutattam, mi érdekli őket, merre szeretnének tájékozódni, s ebben segítettem. Volt sok örömöm is, természetesen. Az első osztályomba járt például Vajda János, akiről talán nyugodtan mondhatom, hogy hasonló pályát futott be, mint én. Érdeklődése az irodalom és a vokális műfajok iránt ugyancsak az enyémmel rokon. Sikerei és kudarcai is hasonlítanak a magaméihoz. Kedves növendékem Hamar Zsolt, akit a karmesterség elvont ugyan a zeneszerzéstől, de ahogyan a művekhez nyúl, abban érződik a szerző felelőssége is. Pályatársát, Kovács Zoltánt az egyik legígéretesebb zeneszerző tehetségnek érzem. Ő az, aki nagyon sok mindet tud, bravúrosan, csak még azt nem tudja, hogy ő maga kicsoda. Biztos azonban csak egyben vagyok, hogy a mesterséget, illetve a mesterség becsületét megtanítottam. Hans Sachs, aki össze tudja hozni a suszterséget a mesterdal készítésével, megtanítja Stolzingi Walternak, hogyan kell barformát komponálni, és addig nem tágít, amíg növendéke meg nem írja a legszebb versenydalt, amit valaha is komponáltak. Ezt értem én a művészet erkölcse alatt. Meg kell találni a legjobb megoldást. Aki nem találja meg, vagy lusta rá, hogy megkeresse, az erkölcstelen ember és erkölcstelen művész, mert bóvlit ad az embereknek, érték helyett. Az alkotás morális kérdés.