Pályája egy-egy szakaszán Claude Debussy rendszeresen írt zenekritikákat, zenei
vonatkozású cikkeket. Általában nem voltak idegenek tőle az írói ambíciók. 1901-ben
nyolc alkalommal írt a La Revue Blanche-ba, majd 1903 januárjától júliusig
a Gil Blasban jelent meg huszonnégy írása. Öt ízben publikált a Musicában,
háromszor a Le Matinben. 1912-1914-ben ismét rendszeresen írt a Revue
Musicale S. I. M. számára, itt összesen tizenkét írása jelent meg. Újra
meg újra felmerültek életútján a különböző folyóiratokkal kapcsolatos, meg nem
valósult írói szándékok.
François Lesure, művei jegyzékének szerzője 1906-tól kezdve tart számon
írásai valamilyen gyűjteményes kiadására vonatkozó terveket. Ezek megvalósításában
barátai is készek voltak részt venni. Bizonyos előkészületek nyomai is fel-felbukkannak
az évek során, de végül csak Debussy halála után három évvel, 1921-ben jelent
meg az a gyűjteményes kötet, amelyet azóta - címadó írása szerint - Monsieur
Croche antidilettante címmel ismerünk, s amely 25 írását közli.
Az előbbiekből kitűnik, mily szűk választéka ez a huszonöt írás Debussy írói-kritikusi
tevékenységének, de az érdeklődő közönség hosszú ideig mégis csak ebből az egy
kötetből pillanthatott bele Debussy zenei és művészi gondolkodásmódjába. Ezt
a kötetet adta ki a Zeneműkiadó Vállalat is magyarul az első magyar Debussy-kutató,
Fábián László fordításában és bevezető tanulmányával. Ebből tájékozódhatott
a magyar közönség is Debussy felfogásáról, szemléletmódjáról, zenei ítéletéről.
Lesure közli, hogy G. Jean Aubry mindjárt a kötet megjelenése után úgy
vélte, az eredeti cikkek időrendi közlése sokkal hívebb képet adna Debussy gondolkodásáról
élete különböző szakaszaiban. Hasonló volt a véleménye Émile Vuillermoznak
is.
"A Monsieur Croche antidilettante olvasóinak minden okuk megvan arra,
hogy azt gondolják, tankönyvet tartanak a kezükben, amelyet Debussy azért szerkesztett
meg, hogy kifejtse művészi eszméit" - írja Lesure Debussy kritikai működése
teljes kiadásának bevezetésében. Ez a gyűjtemény 1971-ben jelent meg a Gallimard-nál,
címe Monsieur Croche et autres écrits (Croche úr és más írások). A kritikai
írásokon kívül Debussy nyilatkozatait, a vele folytatott interjúkat is közli,
megfelelő filológiai apparátussal. Innen válogattuk azokat a szemelvényeket,
amelyek a korábbi szűk és zárt kötetben nem jelentek meg, s amelyekről úgy véltük,
hogy Debussynek a maga munkájáról, kortársairól s azok munkásságáról közölnek
őrá magára is jellemző megállapításokat véleményeket.
Első válogatásunk életében megjelent kritikai írásaiból tartalmaz néhány, a
magyar közönség számára ismeretlen írást. Kommentárt nem kívánnak, magukért
beszélnek.
Ujfalussy József
JEAN-PHILIPPE RAMEAU
Rameau ötvenesztendős volt, amikor elkezdett színpadi műveket írni, s akkor
úgyszólván semmit sem tudtak az életéről. Hála a francia tudományosságnak, ma
sokkal jobban ismerjük, mint saját kortársai; legalábbis anekdotikus szinten
- mert tisztán zeneileg Rameau sokak számára ma sem egyéb, mint a Dardanus
Rigaudonjának szerzője! Magas termetű, sovány ember volt, nehéz természetű s
ugyanakkor lelkes. Utálta a világot, éppen egy olyan korban, amikor a végletekig
csiszolták a jó modort és nem sokra tartották az afféle különcködést, hogy valaki
nem akar udvari ember lenni.
A zenészek és énekesek az Operában rettegik és utálják Rameau-t. Ő pedig örökre
neheztelni fog rájuk azokért a részekért, amelyeket kihúzattak vele, mert nem
tudták vagy nem akarták megfelelően előadni. A muzsika iránti csaknem kizárólagos
szerelme révén minden gyötrelmet eltűrt, aminek az elegáns közömbösség kora
óhatatlanul alávetette zsenijét.
Filozófusnak született; a dicsőség azért mégsem hagyta hidegen. Művének szépsége
azonban ennél is kedvesebb volt számára. Élete vége felé egyszer valaki megkérdezte
tőle, hogy "jobban tetszik-e fülének a taps zaja, mint operáinak zenéje". Rameau
néhány pillanatig hallgatott, majd azt mondta: "A zenémet még jobban szeretem".
Természetéhez tartozott a megértés - művészeknél oly ritka - igénye. Ezt az
igényt kielégítendő írta meg az Értekezés a harmóniárólt, amelyben szándéka
szerint visszaállítja "az ész jogait", és a geometria tisztaságának és rendjének
uralmát akarja megvalósítani a zenében. Az értekezés előszavában olvassuk, hogy
"a muzsika tudomány, amelyben szilárd szabályoknak kell lenniük", a szabályoknak
egyértelmű alapelvből kell származniuk, ezt az alapelvet pedig nem ismerhetjük
meg a matematika segítsége nélkül.
Végül is egy pillanatra sem vonja kétségbe a püthagoreusok régi dogmáját, mely
szerint a muzsika teljes egészében leegyszerűsíthető számkombinációkra; s valójában
nem egyéb, mint a hang aritmetikája, mint ahogy az optika a fény geometriája.
Rameau ugyanazokat a fogalmakat használja, de már megmutatja benne az utat,
amelyen a modern összhangzattan, és ő maga is, haladni fog. Talán rosszul tette,
hogy előbb írta elméleteit, mint operáit, mert a kortársak úgy vonták le a következtetéseiket,
hogy muzsikájának érzelemgazdagságát nem ismerték.
Alighogy véget ért a pályája, új divat jött; először Lully diadalát hozta, majd
tovább uralkodott a nagy tekintélyű Gluck által, aki oly sokáig kormányozta
a francia zenét, hogy az máig alig épült fel belőle.
Egy - éppolyan hosszú, mint megmagyarázhatatlan - ideig még csak nem is emlékeztek
Rameau-ra: zenéjének báját, oly finoman szabályos formáit olyan zenefelfogás
váltja föl, amely kizárólag a drámai hatást tartja fontosnak. A fülünket simogató
harmóniai "trouvaille" átadja helyét a masszív, adminisztratív, könnyen
hallgatható harmóniának, s az emberek végre "értik" a zenét! Csakhogy a zene
ezáltal különös módon kettéágazik, hogy azután eljusson a másik zsarnoki lángészhez,
Richard Wagnerhez.
Rameau óriási hozadéka, hogy felfedezte az "érzékenységet a harmóniában"; olyan
színeket és árnyalatokat tudott kottába foglalni, amelyekről a muzsikusoknak
őelőtte csupán homályos sejtéseik voltak.
Miként a Természet, a Művészet is átalakulásokon megy keresztül, vakmerő kanyarokat
ír le, ám végül mindig visszatalál a kiindulóponthoz. Rameau, ha tetszik, ha
nem, az egyik legbiztosabb alap a zenében, és félelem nélkül járhatunk az általa
kijelölt úton, még ha barbár módon tapossák, tévedésekkel sározzák is be. S
ezért kell szeretni is, azzal a gyengéd tisztelettel, amelyet a kissé kellemetlen,
de az igazságot oly gyönyörűen mondó őseinknek tartunk fönn.
(1912 november)
AZ ÍZLÉSRŐL
Korunkban, amikor olyannyira elfoglal minket az emberképzés különböző rendszereinek
kipróbálása, hogy lassanként elvész a titokhoz, a misztériumhoz való érzék,
szükségszerű, hogy elvesszen az "ízlés" szó igazi jelentése is.
A múlt században az ízlés csak a saját véleményünk tetszetős módon való megvédése
volt. Manapság azonban olyannyira kiszélesedett a fogalom, annyiféle megnyilvánulást
jelöl, hogy alig több, mint afféle "amerikai ökölcsapás": kétségkívül hatékony,
de minden eleganciát nélkülöző érv. Az árnyalatokból és finomságokból álló "ízlés"
odáig jutott a lejtőn, hogy az a "rossz ízlés" lett belőle, ahol a formák és
színek különös csatákba bocsátkoznak... A megjegyzés itt általános jellegű,
mert most csak a muzsikával fogunk foglalkozni - ami éppen eléggé merész vállalkozás.
A lángész persze ízlés nélkül is boldogul, lásd: Beethoven. Azonban szembe állíthatjuk
vele Mozartot, aki ugyanolyan lángész létére a legfinomabb ízlést adja hozzá.
Ha pedig megnézzük J. S. Bach életművét, ezét a jóakaratú istenét, akihez a
muzsikusoknak, mielőtt munkához látnának, mindig imádkozniuk kellene, hogy megóvják
magukat a középszerűségtől, megnézzük ezt a megszámlálhatatlan mennyiségű művet,
ahol lépten-nyomon olyasmire bukkanunk, amit mintha csak tegnap írtak volna,
a szeszélyes arabeszktől addig a hatalmas vallásos áradásig, aminél jobbat máig
nem tudtunk kitalálni - nos, hiába keresnénk egyetlen ízléshibát.
A velencei kalmár Portiája azt mondja, hogy minden lény hord magában muzsikát,
s jaj annak, aki ezt nem hallja meg. [Valójában Lorenzo mondja: "Az ember,
aki legbelül zenétlen... kész árulásra, taktikára" stb., 5. felvonás, 1. szín,
Vas István fordítása. - A szerk.] Csodálatos szavak, amelyeken mindenkinek
el kellene gondolkoznia, aki ahelyett, hogy a lelkében csendülő énekre figyelne,
előbb azt akarja tudni, melyik lenne a legalkalmasabb szabály a számára. Vagy
nagyon ötletesen rakja egymás után az ütemeket, mint megannyi lehangoló apró
kockát. Asztal- és papucsszagú zene. Ahogyan a gépész mondja, amikor rosszul
összeszerelt gépet próbál ki: "olajszaga van". Ne bízzunk az írásban.
Vakondmunka az, melynek során a hangok eleven szépségét végül nagy kínnal olyan
"kétszer kettő: négy" műveletté redukáljuk... A muzsikában már régóta ismert
az, amit a matematikában a számok tébolyának hívnak.
Különösképpen óvakodjunk azoktól a rendszerektől, amelyek csak a dilettánsok
elszédítésére szolgálnak.
A civilizációval érkező rendetlenségek ellenére voltak, mi több még ma is vannak
elbűvölő kis népek, amelyek olyan egyszerűen tanulták a zenét, ahogyan lélegezni
tanul az ember. Az ő konzervatóriumuk a tenger örökkévaló ritmusa, a lombok
közt susogó szél és az ezer apró zörej, amit figyelmesen meghallgattak anélkül,
hogy valaha is önkényes értekezéseket bújtak volna. Az ő hagyományaikat csak
a nagyon régi dalok, a változatos táncok őrzik, amelyekhez századról századra
mindenki tisztelettel hozzáadta a magáét. És mégis, a jávai zenében olyan ellenpontot
figyelhetünk meg, amelyhez képest Palestrina gyermekes játszadozás. S ha európai
elfogultság nélkül hallgatjuk ütőhangszer-játékuk báját, kénytelenek vagyunk
elismerni, hogy a miénk nem több a vándorcirkuszok barbár lármájánál.
Az annami kultúrában egyfajta, kínai hatásról tanúskodó opera-ősformát játszanak,
amelyben felismerhető a tetralogikus forma; csak éppen több isten szerepel és
kevesebb a díszlet. Az érzelmeket egy dühödt kis klarinét vezeti, a rettegést
tamtamdob szabályozza - ez minden. Semmi különleges színház, semmi rejtett zenekar.
Semmi, csak a művészet ösztönös szükséglete, s annak leleményes kielégítése
- és rossz ízlésnek nyoma sincs! S ha meggondoljuk, hogy ezeknek az embereknek
soha nem jutott eszébe, hogy a müncheni iskolába menjenek szabályokért... hát
mit képzelnek ezek?
Lehetséges, hogy a hivatásos muzsikusok rontották el a civilizált országokat?
S a közönséget érő vádat, miszerint ők csak a könnyű zenét (rossz zenét!) szeretik,
mégiscsak máshová kellene címezni?
Valóban, a zene nyomban "nehézzé" válik, mihelyt nem létezik, a nehéz ugyanis
csak a szegényességet rejtegető paraván-szó. Zene csak egy van, az pedig saját
magából meríti létjogosultságát, öltse bár magára a keringő ritmusát - de akár
a kávéházi zenéét is -, vagy egy szimfónia lenyűgöző formáját. S miért ne ismernénk
el, hogy a jó ízlés e két esetben gyakran a keringő oldalán lenne, s a szimfónia
csak üggyel-bajjal tudná elrejteni középszerűségének dagályos tömegét!
Ne ismételgessük hát makacsul azt a közhelyet, amely szilárd, mint maga az ostobaság,
miszerint ízlésekről és pofonokról nem érdemes vitatkozni... Ellenkezőleg, vitatkozzunk,
találjuk meg a mi ízlésünket - nem mintha elveszett volna, csak megfojtottuk
a sok nyugati dunyha alatt. Az ízlésünk lesz a legjobb támaszunk a barbárok
elleni harcban, akik még félelmetesebbek lettek, mióta középen választják el
a hajukat.
Állítsuk továbbra is, hogy egy műalkotás szépsége mindig is titokzatos marad,
azaz sosem fogjuk tudni pontosan ellenőrizni, hogy "hogyan csinálták". Őrizzük
meg mindenáron ezt a varázslatot, a muzsika mágiáját. Lényegénél fogva a muzsika
inkább képes a mágiára, mint bármely más művészet.
Amikor Pán isten elkészítette hétágú sípját, először csak a holdsugárban panaszkodó
varangy hosszan elnyúló, bánatos hangját akarta utánozni. Később a madarak énekével
kelt versenyre. A madarak valószínűleg ettől kezdve igyekeztek gazdagítani repertoárjukat.
Ezek éppen eléggé szent eredetek, a muzsika táplálhatja belőlük büszkeségét,
és megőrizheti a titok egy részét... Minden istenek nevében, ne igyekezzünk
se megfosztani attól, se magyarázni azt. Ékesítsük inkább az "ízlés" parancsának
finom megtartásával. S legyen az a Titok őrzője.
(S. I. M., 1913. február 15.)
"JÁTÉKOK" [JEUX]
Minden jó dolog nevet.
Nietzsche: Zarathustra
Én nem vagyok tudós, tehát nem is vagyok eléggé felkészülve arra, hogy a táncról
beszéljek, hiszen manapság erről a frivol és könnyű dologról sem lehet professzori
allűrök nélkül beszélni. Mielőtt írtam volna egy balettet, nem tudtam, mi az
a koreográfus, most már tudom: olyan úr, aki számtanban igen erős; én nem vagyok
nagyon képzett, de néhány leckére még emlékszem... erre például: egy, kettő,
három; egy, kettő, három; egy, kettő, három, négy, öt; egy, kettő, három, négy,
öt, hat; egy, kettő, három; egy, kettő, három (kicsit gyorsabban), majd
az egészet összeadjuk. Ez semmiségnek tűnik, de valójában nagyon is felkavaró,
különösen, ha a példát maga a páratlan Nizsinszkij adja fel. Én, aki békességes
ember vagyok, miért vetettem magam egy ilyen, következményekkel terhes kalandba?
Mert ebédelni azért kell, és egy napon Szergej Gyagilevvel, ezzel a rettenetes
és elbűvölő emberrel ebédeltem, aki még a köveket is megtáncoltatná. Egy Nizsinszkij
által elképzelt szcenárióról beszélt nekem, ami abból a leheletfinom "semmiségből"
állt, amiből, gondolom, egy balettköltemény állni szokott: volt egy park, teniszezés,
két fiatal lány és egy fiatalember véletlen találkozása egy elveszett labda
nyomába eredve, titokzatos éjszakai táj, azzal a gonosz kis tudomisénmivel,
amit az árnyék hoz magával; ugrások, forgások, szeszélyes futkosások, azaz minden,
ami ahhoz kell, hogy egy zenei légkörben megszülethessék a ritmus.
Egyébként meg kell valljam, hogy az "Oroszok" előadásai gyakran elbűvöltek,
mert folytonos váratlanság van bennük, és Nizsinszkij természetes vagy szerzett
spontaneitása oly gyakran megérintett, hogy, mint egy jó gyerek, akinek megígérték
a színházat, várom a Játékok bemutatóját az Avenue Montaigne-i Házban - a Muzsika
Házában.
Úgy érzem, ebben a mi lehangoló osztálytermünkben, ahol olyan szigorú a tanár,
az "Oroszok" kinyitottak számunkra egy ablakot, ami a széles mezőkre néz. S
annak, aki hozzám hasonlóan csodálja, nem gyönyörűség, hogy Tamara Karsavina,
ez a gyengéden meghajló virágszál a táncosunk, s láthatjuk, amint a pompás Ludmilla
Schollarral együtt az éjszaka árnyával játszik ártatlanul?...
(Le Matin, 1913. május 15.)
COLONNE KONCERTEK - ÚJ KONCERTEK TÁRSASÁGA
Amikor az őszi tündérjáték után lehull az októberi ködök függönye, amikor
a Természet színházának gépészei a végső apoteózis színpadképében hátraviszik
a "távolba" a díszlettartókat és a rozsdaszínű háttérvásznat, a koncertszervező
társaságok már ott nyüzsögnek, hogy elhelyezhessék zenei díszleteiket és szokásos
évadnyitójukra kész legyen a szimfonikus színpadkép.
Meg kell vallani, ez utóbbi nem feledteti az előbbit, s ez a második előadás
nem ér föl az elsővel. No de valamit csak tenni kell azért a sok ezer jóemberért,
aki vasárnaponként elvárja, hogy egy csekélyke "ideál" formájában megkaphassa
egész heti munkájának díját. Ismerjük el, közbevetőleg, hogy ebben a tekintetben
éhbérrel is megelégszenek.
Szimfonikus festőink valójában nem szentelnek valami buzgó figyelmet az évszakok
szépségének. A természetet olyan művekben tanulmányozzák, amelyekben kellemetlenül
mesterséges képet ölt, a sziklák papírmaséból vannak, a lomb festett tüllből.
Pedig a zene éppenséggel az a művészet, amely a legközelebb van a természethez,
s egyben az, amely a legravaszabb csapdát állítja neki.
Noha felesküdött tolmácsainak állítják be magukat, a festők és a szobrászok
az univerzum szépségének csupán egy meglehetősen szabad és mindig csak töredékes
interpretációját képesek adni. Megjelenési formáiból, pillanataiból csak egyet
képesek megragadni és megmutatni; egyedül a muzsikusoknak jutott az a kiváltság,
hogy a nap és az éj, a föld és az ég egész költészetét megragadják, újrateremtsék
hangulatát, és ritmusba foglalják roppant szívdobogását. Tudjuk, nem élnek vissza
ezzel a kiváltsággal. Ritkaság, hogy a természet a szerelmesek olyan őszinte
kiáltását szakítsa ki belőlük, mint amilyen A bűvös vadász néhány partitúraoldalán
bűvöl el bennünket; szenvedélyük legtöbbször kiegyezik azzal a növényzettel,
amelyet az irodalom a könyvek lapjai között szárít: Berlioz egész életében megelégedett
ennyivel. Zsenije fanyar gyönyörűségét lelte abban, hogy a művirágok boltjában
sétáltassa nosztalgiáját.
Korunk zenéje megmenekült ugyan az irodalmi látásmód romantikus fonákságától,
de vannak egyéb gyengeségei. Az utóbbi években feltűnt például a bizonyos tájrendezési
elvek gépies szigora iránti különös vonzódása. Nyilvánvaló, hogy nem elkerülhetetlenül
szükséges visszatérni Jean-Jacques Rousseau naiv esztétikájához, a múlt mindazonáltal
szolgál néhány szellemi leckével. Fontos, hogy eltöprengjünk azon a példán,
amelyet Couperin néhány apró csembalódarabja nyújt, hiszen azt a bájt és természetességet,
amelyet tündérien példáznak, mi már nem is ismerjük. Semmi sem feledtetheti
azt az alattomosan kéjes illatot, azt a be nem vallott finom perverzitást, amely
oly ártatlanul lengi körül a Barricades mystérieuses-t...
Valljuk meg őszintén, a szimfonikus kifejezés művészete egyike azoknak, amelyek
nem tanulhatók. Egyetlen Conservatoire, egyetlen Schola sem ismeri a titkát.
A színház segítségére siet a zavarba jött zeneszerzőnek a gesztusok, kiáltások,
mozdulatok szerencsésen gazdag eszköztárával, de magában a tiszta zenében semmi
jóakarat nincsen, hogy kisegítse őt. Vagy megvan az emberben az ábrázolás adottsága,
vagy legjobb azonnal lemondani a küzdelemről. Meg aztán, honnan származik a
mi szimfonikus zenénk? Mi az az örökség, amely e kifejezésforma felé terel?
Komponistáink előbb Liszt költeményeiből merítettek ihletet, majd Richard Strausséiból,
nagy tanulékonysággal. Jegyezzük meg egyébként, hogy mindennemű emancipációs
törekvésüket szigorúan elnyomták. Valahányszor el akartak szakadni ettől a hagyománytól,
rendreutasításban volt részük. Fenséges példák súlyával nyomták agyon őket.
Beethovent hívták segítségül - akit pedig, már ami a zenekritikát illeti, igazán
pihentetni kellene, megszolgálta. Szigorú bírák rettenetes ítéleteket hoztak
a szerkezet klasszikus szabályaira hivatkozva, amelynek egyébként a legelemibb
mechanizmusaival sincsenek tisztában. Tudják-e vajon, hogy az írásmód és forma
szabadsága és képzelőereje tekintetében éppen egyik törvényhozójuk, Bach ment
a legmesszebbre?
És miért nem akarják megérteni, hogy annak végképp nem volna értelme, hogy amikor
ennyi évszázadnyi zene van mögöttünk és ilyen csodálatos szellemi örökség birtokába
jutottunk, most gyermekes módon megkíséreljük újraírni a történelmet? Ellenkezőleg,
nem éppen az-e a feladatunk, hogy megtaláljuk azt a szimfonikus formát, amelyet
a saját korunk igényel, s amelyet a modern haladás, a vakmerő tettek és győzelmek
megkövetelnek? Az aeroplánok évszázadának joga van a maga zenéjéhez. Ne hagyjuk,
hogy a mi művészetünk bajnokai az újat keresők seregének utolsó soraiban rekedjenek,
s lehagyja őket a mérnöki szellem!
A színpadi zenének közvetlen érdeke a szimfonikus szokások ilyenfajta átformálása.
Sorsa összekapcsolódik a tiszta zene sorsával. S ha ma gyengélkedik, az azért
van, mert rosszul értelmezte a wagneri eszményt, és a mi fajunk számára elfogadhatatlan
módszert akart kinyerni belőle. Wagner pedig nem jó franciatanár.
Tisztítsuk meg a zenénket. Azon legyünk, hogy megszabadítsuk vértolulásától.
Igyekezzünk mezítelenebb zenét létrehozni. Óvakodjunk attól, hogy a motívumok
és az egymásra rakódó rajzolatok halmozásával elfojtsuk benne az érzelmet -
hogyan is adhatnánk vissza üdeségét vagy erejét, ha továbbra is az írás apró
részleteivel foglalkozunk, s megvalósíthatatlan rendet igyekszünk tartani a
témácskák nyüzsgő sokaságában, amelyek lökdösik-tapossák egymást, s a szerencsétlen
érzelem lábába harapnak, amely hamarosan a futásban talál menedéket! ... Általános
törvényszerűség, hogy a művészetben az igyekszik bonyolítani a formát vagy az
érzelmet, aki nem tudja, mit akar mondani.
Főképp azonban azt kell gondolnunk, hogy kortársaink nem szeretik a zenét. A
zeneszerzők nem érzik, hogy harcra és az új keresésére bátorítanák őket. Franciaországban
nem szeretik a zenét: ha nem hiszik, hallgassák meg, milyen hangnemben beszélnek
róla a kritikusok! Jól látható, hogy semmiféle gyengédség nincs bennük iránta.
Mintha valami homályos haragot, valami régi, makacs gyűlöletet akarnának folytonosan
kiélni a szerencsétlenen. S ez az érzés nem csak korunk sajátja. A szépséget
egyesek mindig is úgy élték meg, mint valami rejtett sértést. Ösztönösen szükségét
érzik annak, hogy az őket megalázó eszmény lealacsonyításával álljanak bosszút.
Milyen távol áll ez a gyűlölködés egy Sainte-Beuve igazságos szigorától, aki
szerette az irodalmat, vagy Baudelaire-től, aki nemcsak csodálatos művész volt,
hanem páratlanul tisztán látó kritikus is.
Pedig maradt egy eszközünk arra, hogy újra megkedveltessük kortársainkkal a
szimfonikus zenét: vegye kezelésbe a kinematográfus! A film - Ariadné filmje
- segítségével juthatunk ki ebből a nyugtalanító labirintusból. Nagy sikerrel
bizonyította ezt nemrégiben Léon Moreau és Henry Février a L'Agonie de Byzance-ban.
A számtalan hallgató, aki elunja magát Bach Passiójának, de még a D-dúr
misének a hallatán is, újra rátalálna figyelmére és érzéseire, ha a vetítővászon
megkönyörülne gyötrelmein. Mi több, azoknak a pillanatoknak a kinematográfiai
ábrázolásával is meg lehetne toldani, amelyeken a szerző műve komponálás közben
keresztülment...
Mennyi félreértést elkerülhetnénk így! A közönség nem mindig felelős saját tévedéseiért!
A zenehallgatásra nem lehet mindig úgy készülni, mint egy dolgozatra: a polgár
mindennapi élete nem különösebben alkalmas esztétikai érzések keltésére. A szerző
nem lenne többé árulás áldozata, mi megszabadulnánk a hamis tolmácsolásoktól,
és végre bizonyossággal megismerhetnénk az igazságot, az igazságot, az igazságot!...
Sajnos azonban túlságosan tiszteljük a szokásainkat, nem szívesen mondanánk
le hagyományos unatkozási módjainkról, és mindig ugyanazokat a dolgokat fogjuk
másolni!
Ó, milyen kár hogy Mozart nem francia... akkor még inkább utánoznánk.
(S. I. M., 1913. november 1.)
NYILATKOZAT EGY OSZTRÁK ÚJSÁGÍRÓNAK
...Én nem forradalmasítok semmit: nem rombolok le semmit. Nyugodtan járom
az utamat, a legcsekélyebb mértékben sem hirdetem saját eszméimet, ami pedig
a forradalmár jellemzője. Nem vagyok Wagner ellenfele sem. Wagner zseni: de
egy zseni tévedhet. Wagner a harmónia törvénye mellett áll ki: én a szabadságot
pártolom. A szabadság, természeténél fogva, szabad. Minden zörejt, amit magunk
körül hallunk, vissza lehet adni. Minden, amit egy finom hallás a környező világ
ritmusából észlel, ábrázolható zeneileg. Egyesek elsősorban a szabályokhoz akarják
tartani magukat - én a magam részéről csak azt akarom visszaadni, amit hallok.
Nincs olyan, hogy Debussy-iskola. Nincsenek tanítványaim. Én én vagyok.
Berlioz, Mozart, Beethoven nagy mesterek, akiket tisztelek, különösen a két
utóbbit. Berlioz csak régi parókákhoz tűz egy-egy romantikus tincset...
Nézze, milyen nagyot lehet tévedni. Egyesek a búskomor Észak emberét látják
bennem, mások számára a délvidéket képviselem, Provence-ot, Daudet-t, tirili,
tirila! Egész egyszerűen Saint-Germain-i vagyok, félórányira Párizstól.
(Az eredeti kiadványt nem sikerült azonosítani.
E részleteket Léon Vallas nyomán közöljük,
Revue musicale de Lyon, 1911. január 8.)
CLAUDE DEBUSSY ÚR ÉS A "SZENT SEBESTYÉN VÉRTANÚSÁGA"
Henry Malherbe interjúja
...Valóban, hiszek a liturgikus zene reneszánszában. A szakrális művészet
csak az üldöztetésben hajt nemes virágokat. Mivel pedig az Egyházat vélhetőleg
érték bántalmak, úgy gondolom, a légkör éppen kedvez a vallásos partitúráknak.
Az egyházi zene számomra a 16. századdal véget ér. Csakis annak a kornak az
üde, tavaszi lelkülete volt képes kifejezni szenvedélyes és önzetlen buzgalmát
azokban a tiszta, minden világi elegyedéstől mentes énekekben. Az azóta keletkezett
ájtatos zenei rögtönzések többé-kevésbé mind a parádé kedvéért keletkeztek.
Ettől Johann Sebastian Bachot, ezt a derék, naiv embert is csak a zsenije mentette
meg. Harmonikus épületeit nem apostol, hanem egy istenfélő nagy építész szerkesztette.
A Parsifal szép... Ez színház, az egyszerűségben lakozó méreg. Wagner maga nevezi
műveit látványosságoknak. Ahhoz túlságosan jól ellenáll az alázat csábításának,
hogy a vallást ünnepelje. Túlságosan drámai modort vesz föl ahhoz, hogy imádkozzon.
Fensőbbséges, mesterkélt elméleteitől nem tud szabadulni.
Az isteni megénekléséhez önmagunk egészen más lemeztelenítése szükséges. Ennek
a munkának hősi nagyvonalúsággal, mindenről és önmagunkról való állandó lemondással
kell átadni magunkat. Ki adhatja vissza a régi korok áhítatos muzsikusaiban
lakozó tiszta szeretetet? Ki képes újra érezni egy Palestrina grandiózus szenvedélyét?
Ki volna újra képes a kis vándorénekes szegény és oly kedves áldozatára, amelynek
megható története fennmaradt számunkra?
Magam is igen távol vagyok ettől a kegyelmi állapottól. Én sem a megszentelt
rítusok szerint gyakorlom a vallást. Én a titokzatos természetből alkottam magamnak
vallást. Nem hiszem, hogy egy templomi öltözéket viselő ember közelebb van Istenhez,
sem azt, hogy a város egy bizonyos helye alkalmasabb volna az elmélkedésre.
A mozgásban lévő égbolt láttán, mikor hosszú órákig szemlélem fenséges, szüntelenül
megújuló szépségeit, páratlan érzés fog el. Valóságos, gyönge lelkemben visszatükröződik
a hatalmas természet. Itt vannak a fák, a mennybolt felé nyújtózó ágaikkal,
a mezőn mosolygó illatos virágok, a szertelen füvek szőnyegével borított édes
föld ... S a kéz észrevétlenül fölveszi az imádkozó tartást. Én ezt hívom imádkozásnak:
látni, hogy micsoda felkavaró és felséges látványokra hívja meg múlékony, reszkető
utasait a természet.
Egyébként megvallom, hogy a Szent Sebestyén vértanúsága témája elsősorban
az intenzív élet és a keresztény hit összekapcsolódása miatt vonzott. Sajnos,
a kor engem is fogva tart. Több hónapos áhítatos magány kellett volna ahhoz,
hogy DíAnnunzio misztikus és míves drámájához illő zenét komponáljak. Kötelességemnek
érzem, hogy csak olyan zenét adjak, ami megítélésem szerint méltó rá: néhány
kórust és egy színpadi zenét, azt hiszem. Szorít az idő, készen kell lennem
májusra, akkor mutatják be a Szent Sebestyén vértanúságát a Chatelet-ban. [...]
Azt hiszem, ennél indiszkrétebb most nem lehetek.
Ki ismeri a zeneszerzés titkát? A tenger zúgása, a láthatár íve, a szél a lombok
között, a madár kiáltása sokszoros benyomásokat hagy hátra. S egyszerre csak,
minden beleegyezésünk nélkül, az emlékek egyike kiterjed rajtunk kívülre és
megfogalmazódik zenei nyelven. Harmóniáját magában hordozza. Hiába lenne minden
erőfeszítés, annál sem pontosabbat, sem őszintébbet nem tudnánk létrehozni.
A muzsikának szentelt szív csakis így teheti a legszebb felfedezéseket.
Amikor ezeket mondom Önnek, nem azért teszem, hogy egy művészi morál dúsgazdag
kirakatát tárjam ön elé, hanem éppen azért, hogy megmutassam, nincs nekem ilyesmim.
Irtózom a doktrínáktól és arcátlanságaiktól.
Ezért akarom a magamtól való legnagyobb távolságtartással megírni a zenei álmomat.
A bennem lakozó tájat a gyermekkor naiv nyíltságával akarom megénekelni.
Az efféle ártatlan nyelvtant a művészetben persze nem lehet minden zökkenő nélkül
használni. A műviség és a hazugság híveit ez mindig is meg fogja botránkoztatni.
Ezt látom előre, és örülök neki. Semmit nem teszek azért, hogy ellenségeket
szerezzek magamnak. Ám azért sem teszek semmit, hogy az ellenségességet barátsággá
változtassam. Arra kell törekedni, hogy saját magunk számára, nem pedig mások
számára legyünk nagy művészek. Merni akarok saját magam lenni, és az igazságomért
szenvedni. Akik hozzám hasonlóan éreznek, azok csak még jobban szeretnek majd
ezért. A többiek elkerülnek, gyűlölnek majd. Nem fogok semmit tenni, hogy kibékítsem
őket.
Sokára majd - remélhetőleg valóban jó sokára -, amikor már nem fogok vitákat
gerjeszteni többé, keserű szemrehányást fogok tenni magamnak. Azokban az akkori
művekben szükségszerűen a gyűlöletes álszentség uralkodik majd, mellyel mindenkinek
igyekszem a kedvében járni.
(Excelsior, 1911. február 11.)
Rácz Judit Klára fordítása
|