A Hermann Prey alapította Schubertiadét, amely azóta kinőtte az ausztriai Hohenems
kastélyának falait; ma már több időpontban, több színhelyen rendezik meg. Az
immár 24. Schubertiade legnagyobb szabású hangversenysorozatának június 18.
és 27. között Feldkirch adott otthont.
Feldkirch négy ország: Ausztria, Németország, Svájc és Liechtenstein határán
fekszik. Ha nem is a legnagyobb, de bizonyára a legszebb vorarlbergi városka.
Két remek koncertterme közül a Montforthausba 1100-an férnek, a Konservatoriumssaal
befogadóképessége 600 fő. Dal- és kamaraestekre az előbbibe 300, az utóbbiba
500 schilling a legolcsóbb, mindkét helyen 800 schilling a legdrágább jegy.
A zenekari hangversenyek ára ennél is magasabb, a csúcs 1400 schilling (ami
körülbelül 25 ezer forintnak felel meg). Ennek ellenére, egy megváltozott műsorú
délutáni koncert kivételével, ki lehetett tenni a táblát: minden jegy elkelt!
264 oldalas, pazar kiállítású, keménykötésű programkönyvet adtak a vendégek
kezébe. Olyat, amelybe a könyvjelző is bele van kötve! [Tetszik tudni, miről
van szó? Arról a vékonyka selyem(?)-szalagról, amelyet manapság - nálunk - még
az útikönyvekből is kispórolnak.] Öröm benne lapozgatni! Öröm, mert a papír
maga is első osztályú. Hogy benne vannak a hangszeres művek tömör analízisei,
a dalok szövegei (az idegen nyelvűek németre fordítva), az összes közreműködő
adatai, fényképei - ez, ugye, magától értetődő, de az unikum, milyen színvonalú
rajzok, képek egészítik ki a tudnivalókat.
Apropó, tudni- és látnivalók. A Schubertiade alatt a Villa Claudiában Georges
Braque kései grafikai munkáit kínálták megvételre, és a híres énekesnő és rendező,
Brigitte Fassbaender elragadó humorú rajzaiból, festményeiből is kiállítottak
egy jó csokorra valót.
A hangversenyeken túlnyomó többségben Schubert és Schumann, a romantikusok,
illetve a bécsi klasszikusok művei hangzottak el, de a 20. századot is képviselte
egy-egy kompozíció, így Webern zongorára írt Variációi, vagy a svájci Othmar
Schoeck (1886-1957) néhány konzervatív, de figyelemre méltó dala.
A fesztivál közel fele dalest, amelynek programjain, kivétel nélkül mindenütt,
az énekessel egyenrangú társként tüntetik fel a zongoristát. Méltatlan a zongoraművészekkel
szemben, amikor ezt írjuk a nevük elé: "zongorán kísér". Itt, a Lied hazájában
tudják, hogy a dal énekre és zongorára írt kamarazene!
Milyen a közönség? Cukorkákat nem bontanak ki sztaniolpapírból zene közben,
de itt is esnek le ceruzák és retikülök, itt is tudja valami a leghalkabb taktusoknál
kaparni a torkokat. Egyetlenegyszer az is előfordult, hogy többtételes mű két
tétele között valaki tapsolni kezdett, ám rögtön abbahagyta, mihelyt rádöbbent:
egyedül maradt.
A taps, a forró taps elég gyakran egészül ki lábdobogással, de ütemes taps nincs,
azaz kétszer - másodpercekre - mégiscsak összejött. A Peter Schreier-Schiff
András páros és a Gruberova-Kasarova-duett kapta. (A zongorista Friedrich Haider
volt.)
Két-három ráadást mindenki ad, olykor többet is. Egyvalaki nem adott ráadást,
de erről hadd szóljak majd a megfelelő helyen.
A huszonnégy feldkirchi hangverseny felét volt módom meghallgatni, így is állíthatom:
eddig egyetlen fesztiválon sem találkoztam ilyen magas színvonallal.
Június 20., vasárnap este, Montforthaus
Christoph Prégardien - tenor
Michael Gees - zongora (Goethe-dalok)
Megragadó a német Prégardien ízlése, kultúrája. Megejtőn nemes, zengő, minden
regiszterben egységesen magvas tenorhangját soha nem erőlteti, a hangerő az
egészséges forte határát nem lépi túl, ezzel szemben a piano-pianissimo régióban
megannyi árnyalatot ismer. Ahogyan eltűnik egy-egy magas hang az éterben - megáll
a levegő.
Ars poeticája valószínűleg az, hogy bármit tesz, annak elsősorban esztétikusnak
kell lennie. Így hát minden lekerekített, kiegyensúlyozott, harmonikus. Szép!
Mégis (lehet, hogy csak én nehezményeztem?) szünet nélkül következett Schumann
után Othmar Schoeck, Wolf után Beethoven, Schubert és ismét Schumann, ismét
Schubert, majd Wolf... A dalok egymásba oldódtak, a stílusok némiképp közömbösítették
egymást. Magyarázat persze van minderre: 250 évvel ezelőtt született Goethe.
Prégardien nem zenei, nem stiláris szempontok szerint, hanem egymáshoz illesztett
költemények logikáját követve építette föl műsorát.
Michael Gees színgazdag, stílusokra érzékeny zongorázásával, visszavonulásra
és előrelépésre való képességével figyelemre méltó társa volt az énekesnek,
habár egy-egy váratlanabb, extravagánsabb megoldása ki-kilépett az est légköréből.
Június 21. hétfő este, Montforthaus
Alfred Brendel-zongora (Haydn-, Schubert- és Mozart-művek)
Haydn e-moll (Hob.XVI:34) szonátájának Adagio tételében Brendel mesterien értelmezte
a sok apró ritmusértékből szervezett dallamot; itt is, másutt is remekül bánik
a szünetekkel, kivételes érzéke van a folyamatok váratlan megszakításához. A
Schubert-szonáta (A-dúr, D. 959) Egyik-másik mozzanatában a korabeli billentyűs
hangszer hangzását csalta ki a zongorából. Játékának sok részlete marad emlékezetes.
Amiért az összbenyomás nem volt maradéktalan, annak az az oka, hogy a zene molekulái,
a kisebb formatagok előnyben részesültek a nagyformával szemben, az újrakezdések
fékezték a lendületet, az ösztönős gesztusokat le-legyőzte az intellektus.
Az est Mozartnak szentelt második felében, bevallom, lankadt a figyelmem. Melyikünk
fáradt el jobban? Sem a c-moll fantázia (K. 475), sem az a-moll rondó (K. 511)
nem tudott igazán lekötni. Az A-dúr szonátában (K. 300i) vontatottan kővették
egymást a variációk, nélkülözte a janicsárzene jelleget az "Alla turca" feliratú
harmadik tétel. Semmi szükség két és fél órát megközelítő műsorral a közönség
elé lépni.
Június 22., kedd este, Montforthaus
Camerata Academica Salzburg (Schubert- és Johann Strauss-művek)
Megbetegedett a karmester, Franz Welser-Möst. Helyette a koncertmester, Alexander
Janiczek nagy lendülettel, hegedűjével és testének erőteljes ide-oda mozgásával,
állva irányította az együttest. Irányította? A Camerata Academicának erre tulajdonképpen
nincsen szüksége. Rendkívül összeszokott gárda. Az együttjátszás nem lehet makulátlanabb;
a maximális fegyelem azonban nem érinti a zenélés szabadságát. Mert ez a szabadság
nem előzi, hanem követi a tökéletesen kidolgozott produkciót! Ragyogó vonósok,
ragyogó fúvósok - testvéri szövetségben. Egyik hangszercsoport sem tolakodik
a másik elé, sem a Schubert-, sem a Johann Strauss-zenében. Trouvaille, ahogyan
egymás mellé helyezték a két bécsi mestert, és különösen ilyenformán, hogy felváltva
követték egymást. Érzékelhettük, hogyan készítik elő a Schubert-táncok a Jolíann
Strauss-darabokat, megtapasztalhattuk, Strauss mit köszönhetett Schubertnek.
A magyaros - bocsánat: osztrákos! - temperamentumú, elsöprő lendülettel muzsikáló
salzburgiakat joggal ünnepelte a publikum. Lehet hogy sikerüket a két évtizeden
át őket nevelő Végh Sándornak is köszönhetik?
Június 23., szerda délután Konservatoriumssaal
Barbara Hendricks - szoprán
Roland Pöntinen - zongora (Schumann-, Grieg-, Rangström- és Sibelius-dalok)
Jan Kochanowski Bakfarkra utaló verssorát parodizálva kérdem: szabad-e Kathleen
Ferrier után nyúlni Schumann Frauenliebe und Leben ciklusához? A válasz persze
ez: szabad, csak hát azt a szintet megközelíteni sem könnyű. A nagyhírű Barbara
Hendricksnek mindenesetre nem sikerült.
Őszinte érzelmei kifejezéséhez a nagyon rokonszenves muzsikusnak ma már korlátozottak
az eszközei. Nemcsak a regiszterek között nincs finom átmenet, az egymás melletti
hangok is más-más színűek, mellékzöngéktől sem mentesek, hangja egyébként sem
Schumannhoz való. Az északi dalok az addig seszínűen, sótlanul játszó zongoristát
is jobban inspirálták. A minden tapsot azonnal megháláló művészek - ha jól számoltam
- hat ráadást adtak. Amolyan kiárusítás jellege volt a dolognak: addig énekelünk,
ameddig lehet. Azért akadt ékszer is a ráadások között: egy spirituálé.
Június 23., szerda este, Montforthaus
Matthias Goerne-bariton
Alfred Brendel- zongora (Schubert: Winterreise)
A német bariton, Matthias Goerne Schubert-felvételeit már itthon megcsodáltam,
így hát a nem mindennapi várakozás és a csalódástól való félelem különös elegyével
ültem be hozzá. Nos, egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor voltam részese
ilyen megrendítő élménynek - de ezek közül is magában áll, amit most kaptam.
Goerne abban különbözik minden más, általam eddig hallott előadóművésztől, hogy
a szó: előadóművész, egyszerűen nem illik rá. Ő nem tolmácsol, nem közvetít
egy megírt textust. Mintha valamilyen belső sugallatra hallgatna, teremti
a zenét. Olyan hőfokon él át minden érzelmi hullámot, s oly szuggesztíven láttat
minden mozzanatot, hogy közben mi magunk is résztvevőivé válunk a teremtésnek,
a zene keletkezésének. Biztosan állíthatom: a Winterreise ezen az estén született
meg!
Hányan és hányan nem tesznek különbséget próza és vers között: szöveget énekelnek,
de nem a vers szövegét! Matthias Goerne a verssorokat, a szótagszámot, a rímeket,
a versszakokat érzékeltetve, csodálatosan artikulált szavakkal - de soha nem
eladva magát hangutánzó szónak, mássalhangzónak, ahogyan sokan teszik -, a 24
versből-dalból szünet nélkül emelt épületet. Egy tőről fakadt költészet és zene,
ahogyan az emberiség hajnalkorában sem jártak külön utakon.
A zongoraszólam, ahogy mondják, jó kezekben volt. Alfred Brendel megtett
mindent, amit megtehetett. De hát egy óriás árnyéka vetült rá!
A tetszésnyilvánítás, ahogyan a tömeg kezdett magához térni, úgy erősödött fokról
fokra. Nagyon hosszú ideig tartott, de ráadást nem kaptunk. A Das Leiermann
után nemhogy tapsolni, beszélni sem lett volna szabad - csak szép csöndben hazamenni.
Június 24., csütörtök este, Montforthaus
Bo Skovhus - tenor
Helmut Deutsch - zongora (Schubert: Die schöne Müllerin)
A műsorfüzetből megtudhattuk: a dán tenor tavaly Hamburgban Wozzecket énekelt,
és alig néhány hónappal ezelőtt Danilóként aratott nagy sikert a bécsi Staatsoperben.
Ez az interpretáció - a hang maga is, az olykor kicsit édes megoldások, az elővillanó
fogsor - az utóbbi szerepkörhöz állt közelebb.
Ha a tenoristával nem is voltam azonos hullámhosszon, annál inkább a zongoristával.
Az osztrák Helmut Deutsch nevét meg kell jegyezni! Csak horizontálisan mozog
a két kéz. Ilyen kevés mozdulattal nem láttam még zongorázni senkit. De hát
nincs is idő a kezeket emelgetni. A vívó várja így, mikor találhatja el az ellenfelet,
az oroszlán lesi így, mikor vetheti magát az áldozatára... Rájöttem: legjobb,
ha Helmut Deutschot figyelem. Hátha van, amikor elkésik. Vagy előbb lép be?
Nem! Minden igyekezetem ellenére, semmiféle kisikláson nem sikerült rajtakapnom.
Bámulatos érzékenysége, persze, nemcsak az énekessel való együttműködésre szorítkozik.
Ahogyan a kezdő ütemekkel megteremti a dalok hangulatát, ahogyan pontot tesz
a dalok végére, akkordváltásai, a modulációk a keze alatt: megannyi élmény.
Eszményi partner! Eszményi partnert érdemelt volna.
Június 25., péntek délután Konservatoriumssaal
Michelle Breedt - mezzoszoprán
Wolfram Rieger - zongora (Schubert-dalok)
A dél-afrikai születésű mezzoszoprán, Michelle Breedt életrajzából kiderül:
egy évtizede énekel a német színpadokon Mozartot, olasz operákat, Octaviant.
Schubert világában is teljesen otthonos. Minden regiszterben csodaszép, telt,
barnás-meleg hangja van, amellyel nagyon kifejezőn bánik, hallgatóságát szinte
beburkolja vele. Mi az, amit mégis hiányoltam? Az egyéni olvasatot, az eredetiséget!
Június 25., péntek este, Montforthaus
Peter Schreier - tenor
Schiff András - zongora (Schumann-ciklusok: op. 24., op. 39., és Schubert/Goethe-dalok)
Vállalva némi képzavart, úgy mondanám: kapkodta az ember a fülét ide és oda,
hogy kitől kap több szépséget. Szinte versengett az ének és a zongora.
Ha jól ítélem meg, Schreier hangja most egy picit sötétebb, mint régebben -
de makulátlan. Könnyes rezignációval, máskor huncut, hamiskás mosollyal énekli,
úgy is mondhatnám, elmeséli a dalokat, s eközben árad belőle a szeretet. A dalok
szeretete, és akinek átnyújtja őket: a közönség szeretete.
Schiff András felfedező úton jár. Nem tudom, volt-e előtte, aki a dalok zongoraszólamából
ennyi történést olvasott ki, a zenei megmozdulások ilyen gazdagságára mutatott
rá. Ha van zongorista, hát ő biztosan az, aki lépten-nyomon bizonyítja, hogy
Schumann vagy Schubert nem kíséretet írtak, hanem megosztották a gondolatot
az ének és a zongora között. (Tévedés ne essék: gondolat lehet egy végigvitt
nyolcadmozgás is...)
Az ünneplésnek se vége, se hossza. P. Lied dicséretét zengte az este. (Mi miért
nem dicsérhetjük gyakrabban, nálunk miért fehér holló a dal? Pedig nélküle nemcsak
zeneirodalmi ismereteink hézagosak, a dalművészet nélkül csonka az ember!)
Június 26., szombat délelőtt Konservatoriumssaal
Keller Vonósnégyes - Keller András, Pilz János, Bársony Péter, Szabó Judit
(Haydn-, Dvořák- és Schubert-művek)
Keller András átütő egyénisége, virtuozitásra és meghitt pillanatok érzékeltetésére
egyaránt alkalmas, feszültségteremtő hegedűjátéka uralja a kvartettet. De ha
megfeledkezik arról, hogy ő primus inter pares, ha elképzeléseit fölérendeli
a többiekének, ha saját tempóit érvényesíti, megszakad a kommunikáció közte
és társai közt. Talán ennek tudhatók be az összjáték helyenkénti megbicsaklásai,
az apró - valóban apró! - fegyelmezetlenségek, és nyugtalanságok (Haydn: G-dúr
vonósnégyes, op. 77/1).
Többször igényeltem volna lélegzetvételnyi szünetet, megpihenést ívek, periódusok
végén, késleltetett indításokat. Nem örültem egyes, rövid hangokból álló menetek
etűdszerű megoldásainak, annak sem, amikor a d-moll vonósnégyes (Der Tod und
das Mádchen) variációs tételében a tizenhatodok, a triolák díszletté váltak
ahelyett, hogy dallamok maradtak volna. Ezzel szemben tetszettek a markáns ritmusok,
az éles kontrasztok, a telibe talált karakterek (Dvořák: F-dúr vonósnégyes,
op. 96).
Miközben Keller András kezében van a kvartett egészének sorsa, az együttes fundamentuma,
oszlopa a nagyszerű Szabó Judit. Bizton lehet rá építeni. Pizzicatóit, szépséges,
egyenes hosszú hangjait nem lehet elfelejteni. Játékát a helyi sajtó név szerint
kiemelte! A belső szólamoktól (Pilz Jánostól és a minden tiszteletet megérdemlően
debütáló Bársony Pétertől, hiszen Gál Zoltán hirtelen kilépését követőn először
ült a kvartettben!) szívesen hallottam volna több, nem erősebb, de bátrabb,
személyesebb akciót.
(Csak zárójelben jegyzem meg: hangolni disztingváltan kell, tételek között különösen!
A kompozíció egésze, a megteremtett atmoszféra sínyli meg, ha teljes hangerővel
préselik a húrokat.)
Összességében Kellerék igen jó benyomást keltettek. Kijárt nekik a lábdobogás.
Amivel megköszönték, a valamikor Joseph Haydnnak tulajdonított Szerenád varázslatos
volt - mintha csipkefüggöny mögül hallottuk volna. Akik ilyen magas szinten
tudnak muzsikálni, egyetlen másodpercig sem adhatják alább.
Június 26., szombat délután Konservatoriumssaal
Olaf Bär-bariton
Helmut Deutsch - zongora (Schubert mitológiai tárgyú dalai)
Ínyenceknek összeállított program. Aki kitűzte, nem sikerre vadászik, hanem
ismeretterjesztő, aki ezúttal a kevéssé ismert Schubertet kívánja megmutatni
hallgatóinak. (Mayrhofer Uraniens Fluchtjának, illetve Schiller Die Bürgschaftjának
megzenésítése külön-külön eléri, sőt túllépi az egynegyed órát!)
Ha Olaf Bär nem győzött is meg arról, hogy mind a tizenegy kompozíció remekmű,
dúsan zengő orgánumával, kifogástalan szövegejtésével, színpadi atmoszférát
teremtő drámai készségével bizonyította: világnagyság áll előttünk.
Helmut Deutsch a két nappal ezelőtt megismert színvonalon tolmácsolta az olykor
igen kevéssé hálás zongoraszólamot.
Június 27., vasárnap délelőtt Montforthaus
Schiff András - zongora (Schumann-művek)
Jó, hogy egy koncert két félidőből áll! A Humoreske és az op. 21-es Novelletten-ciklus
első négy darabja után azt hittem: a varázslat ezúttal elmarad. Az érzelmi,
a dinamikai skála a kívántnál szűkebb tartományban mozgott.
A szünet után felnyíltak a zsilipek. A második négy novellette és a szinte sohasem
hallható 3., f-moll szonáta (Concert sans orchestre) előadásában Schumann valamennyi
énje: a befelé forduló, meditatívabb alkatú Eusebius, a dinamikus Florestan
és a bölcs Raro is feltárult előttünk. Többet tudhattunk meg róla ma, mint sok
más művész Schumann-estjeiből együttvéve.
És akkor jöttek a Schubert-ráadások...! Csak a legnagyobbak tudnak így behatolni
az ember lelkének legmélyebb rétegeibe, feledtetni minden gyarló gondolatot,
képesek bennünket megtisztítani. Igen, ezt hívják katarzisnak. Miért nincs tehetségünk
megállítani az időt, hogy ilyen gyönyörűségnek vége ne szakadjon?
Június 27., vasárnap este, Montforthaus
Edita Gruberova - szoprán
Vesselina Kasarova - mezzoszoprán
Friedrich Haider - zongora (Dvořák-, Mendelssohn-, Schumann-, Brahms-, Rossini-duettek)
Dvořák kellemes, de nem világrengető, félidőt betöltő Morva duettjeivel mutatkozott
be a mesterien összecsiszolt páros. Sűrűn fordultak egymással szembe, lesték
egymás ajkáról a szót, a hangot. Mosolyogtak, élvezték, amit csináltak.
A német darabok közül kivált a Schumannok (Sommerruh, An den Abendstern) és
a Brahmsok (Die Meere, Die Schwestern) érintettek mélyebb rétegeket, a Rossini-duett
(La regata veneziana) már a ráadások felé mutatott, amelyekben a két hölgy megcsillantotta
operaénekesi képességeit. Fergeteges Bellini-(Norma) és Rossini- (Tancredi)
produkciók következtek. A két koloratúrfenomén közül Gruberova a tőle elvárt
intenzitással, bravúros virtuozitással, de valamivel fedettebb hangon énekelt,
mint máskor. A fiatal bolgár Kasarova, akinek eddig hírét sem hallottam, lenyűgözött
hajlékony, megigéző hangjával, amelynek segítségével ugyanegy magasság ezernyi
árnyalatával kápráztat el, és olyan értelmesen tagolja a mondatokat, a periódusokat,
hogy nincs az a formatant okító tanár, aki hibát találna benne.
Rossini Macskaduettjével búcsúztak el. Ez lett a koncert, egyben a fesztivál
fináléja. Ahogyan el is játszották a két macska dialógusát, dőltünk a nevetéstől.
Jó lenne ilyen kedéllyel megérni a 25. Schubertiadét, 2000-ben!
|