A Muzsika rendszeres olvasói ma már minden bizonnyal a dolgok természetes rendjéhez
tartozónak tekintik a Pécsi Szimfonikus Zenekar nyári fesztiváljáról
megjelenő beszámolót. A szezon idején szükségképpen a fővárosra összpontosító
szakma és a zene iránt valóban elkötelezett közönség figyelme nyaranta - ízléstől,
érdeklődési területtől függően - megoszlik Sopron, Fertőd, Szombathely, a Zempléni
Napok rendezvényei (s mellettük még ki tudja, hány kisebb helyi kezdeményezés)
között. Az idén június 25-től július 2-ig kilencedik alkalommal megrendezett
Pécsi Fesztivál pozíciója persze jócskán eltér az általam említettekétől: nem
valamely dinamikusan fejlődő (ráadásul a hazai zeneéletben valós jelentőségéhez
képest évközben alulreprezentált) zenészréteg sajátnak érzett, nemzetközi erődemonstrációként
is fontos programja - amilyen a soproni vagy a szombathelyi -, de nem is magasan
jegyzett fővárosi művészek kihelyezett hangversenysorozata - miként a Zempléni
Napok, vagy a fertődi Haydn-fesztivál. A pécsi programot Szkladányi Péter
zenekar-igazgató ötletgazdaként, s vélhetően jelentős anyagi gondokkal dacoló
szervezőként jegyzi, és a város zenekarának ügyszerető, áldozatkész muzsikusai
viszik a vállukon immár kilenc éve. Ha Pécsett jővő nyáron valamely okból már
nem lenne fesztivál, azt a muzsikustársadalom alighanem szó nélkül tudomásul
venné, sem egyik, sem másik politikai oldal holdudvarába tartozó független szakértők
nem ragadnák meg az alkalmat újabb kultúrbotrány kirobbantására. Az ország egységnyi
bérért legtöbbet nyújtó zenekari tagsága talán még örülne is, hogy nem kell
egy héten belül három karmesterrel kilenc-tízórányi zenét megszólaltatnia. A
régió zeneéletéből azonban fájón hiányoznának ezek a koncertek, s talán már
a következő ősszel hallható lenne a nagy erőfeszítést követelő célok elvesztésének,
az intenzív és koncentrált munka elmaradásának következménye, a szükségszerűen
bekövetkező megtorpanás.
Eldönthetetlen, hogy a Pécsi Szimfonikus Zenekar utóbbi tíz évének példátlan
felemelkedésében mekkora szerepet játszott a jeles vezető karmesterek - HowardWilliams, Nicolas Pasquet, majd ismét Williams - munkája,
mekkorát a nemzetközi CD-terjesztésbe vont felvételek - legfőképp a Lajtha-összkiadás
- elkészítése, s mekkorát a nyári pihenésre-haknira fordítható idő megkurtításával
járó, a szezon legvégén az évközinél is nagyobb összeszedettséget igénylő fesztiválhagyomány
kialakítása. Olyan, egymást erősítő - és részben feltételező - körülményeket
és hatásokat kell tekintetbe vennünk, amelyek szerencsés együttállásukban képesek
voltak kiemelni ezt az együttest a térség, a város zeneéletének nagyrészt ma
is töretlen provincializmusából. Évek óta figyelem, ahogyan Pécsett a zenekar
jószerivel egymagában képes kifejteni azt a hajtóerőt, amely szerencsésebb városokban
zenepedagógiai intézmények, operatársulat, kamarazenekar(ok), kamarazenei műhelyek
együttes munkájának eredménye, s amelynek az efféle helyeken a szimfonikus nagyzenekar
akár még haszonélvezője is lehet. A zene életfeltételeivel valamelyest tisztában
lévők mindezeket átgondolva felmérhet, mekkora melléfogás volna a jelen írás
tárgyát képező eseményeket helyi érdekűeknek, regionális jellegűeknek tekinteni.
Egy hangverseny minőségét alapvetően megszabja létrehozóinak integrációs képessége
és hajlandósága - mondhatni: bármely előadó(gárda) annyiban érdekes, amennyiben
képes a helyi igényeket, hagyományokat, ízlést egy országos, európai, egyetemes
minőségigény részévé avatni, illetve a jelen pillanatait a sok száz éve formálódó
tradícióhoz kötni. A fesztiválhangversenyek a pécsi és máshonnan érkezett muzsikusok
állandó együttműködésére alapozva a fogékonyság, a formálhatóság, a stiláris
és gondolkodásbeli sokféleség értékeit mutatják fel olyan lokális környezetben,
amelynek egyébként szignifikáns vonása az elzárkózás, az alulinformáltság. A
Magyar Rádió jóvoltából az interjúk sokasága évekre visszamenőleg árulkodik
a nyári hangversenyekre érkezett vendégművészek olykor zavarba ejtően kedvező
véleményéről a próbákon-koncerteken tapasztaltakkal kapcsolatban.
A Rádió egyébként éveken át rengeteget tett a fesztivál publicitásának, presztízsének
növeléséért egy vagy két koncert élő közvetítésével, a többi hangszalagra rögzítésével
és későbbi sugárzásával. Éppen ezért nehéz tudomásul venni, hogy e hagyomány
megszakadt: idén egyetlen koncertet sem rögzítettek vagy sugároztak. Pedig a
program tartalmát és a megszólaltatás színvonalát tekintve egyaránt az eddigi
legsikeresebb rendezvény volt az idei.
A tematikus elvű műsorösszeállítással Pécsett két éve találkoztunk először.
A "Teremtés", majd "Dávid király" után most a Krisztus személyéhez kötődő zenékből
válogattak Szkladányiék, egyszerre könnyű és nehéz feladat elé állítva magukat.
Minthogy a számításba vehető kompozíciók köre a lehető legtágabb, döntő fontosságú
volt az előadói lehetőségek pontos felmérése, majd a megfelelő egyensúly megteremtése
a népszerű, garantáltan nagy érdeklődést keltő, illetve a ritkaságnak számító,
a közönség látókörét tágító produkciók között. E kívánalmak ezúttal példásan
teljesültek.
A fesztivál gerincét a Bazilikában, illetve a Pius-templomban tartott zenekari
koncertek alkották. Nem nehéz elképzelni, hogy a négy oratorikus est (Händel:
Messiás, Berlioz: Krisztus gyermekkora, Bach: János-passió, Liszt Christus),
valamint egy Franck-Messiaen szimfonikus hangverseny milyen feladatmennyiséget
jelentett a muzsikusoknak. E koncertek közé ékelődött a Bartók Vonósnégyesnek
a Hotel Palatínus Bartók-termében történt fellépése (Liszt: Angelus, Bartók:
l., valamim Beethoven: e-moll kvartett), a Tillai Aurél vezette
Pécsi Kamarakórus ferences templombeli programja, amely Palestrinától
Kodályig a karácsonyi és húsvéti ünnepkör kompozícióinak széles skáláját nyújtva
egyúttal negyvenéves fennállását is ünnepelte - ez utóbbi két hangversenyt nem
hallottam. Király Csaba orgonaestjén Messiaen Az üdvözítő születése címet viselő kilenc meditációja - a zenekar két nappal korábbi
Messiaen-produkciójára rímelve - hangzott el, bővében inspirációnak, elmélyültségnek,
kidolgozottságnak, s mentesen bármiféle (orgonakoncerteken egyébként nem ritka)
hangszerkezelési-technikai akadálytól.
Ama korábbi Messiaen-élmény, a francia mester huszonöt éves korában befejezett
négy szimfonikus meditációja, a Mennybemenetel Howard Williamsnek e zene
iránt erős vonzalmat és elkötelezettséget tanúsító vezényletével rávilágított
Messiaen gondolkodásmódjának, eszköztárának meglepően fiatalon meglelt szilárd
alapjaira. Az est súlypontját képező Messiaen-tolmácsolást megelőzte Francé
Megváltás című oratóriumának szimfonikus közjátéka, szerencsésen érvényre
juttatva a zenében párhuzamosan jelen lévő bensőséges, tűnődő, illetve a nagyromantikus
kifejezési igényből fakadó vonásokat. Mivel tartalmilag bőségesnek, időtartamát
tekintve viszont kevésnek látszott e két kompozíció, Williams kifejezetten ez
alkalomra zenekari átiratot készített a Kunst der Fuge első és
utolsó Contrapunctusából, melyet rövid bevezető-közbenső-lezáró kommentárokkal
keretezett. Az eredmény eklektikus, furcsa töréspontokat tartalmazó volta ellenére
ez a zene kétségtelenül illett a két másik által kijelölt körbe, már csak a
fúgaszerkezetek amazokéval rokon, fokozatos gondolati-érzelmi telítődést mutató
felépítése miatt is.
Régen beláttuk már amaz elképzelés naivitását, abszurditását és tarthatatlanságát,
mely szerint a régi zene megszólaltatásakor az ember vagy "historikus" vagy
nem, és persze az egyik kategóriába tartozók a maguk korabeli (vagy kópia-)
hangszereivel, 415 Hz-es (?) a-jával egyértelműen elhatárolódnak a többiektől:
a mindent romantizálóktól, a slamposság és tudatlanság hagyományának ápolóitól.
E tekintetben is figyelemre méltó volt a fesztivál két nagy barokk produkciója.
A Messiás Williams - tőle megszokott - csembaló mellőli irányításával
szólalt meg a nyitókoncerten, míg a János-passiót hat nappal később az
utóbbi évek rendszeres vendége, Vashegyi György vezényelte. A
János-passió gambáját leszámítva modern hangszerek szólaltak meg, 442 Hz-re
hangolták az a-t, és a szimfonikus nagyzenekari repertoáron edződött
hangszeres muzsikusok működtek közre - mégis nyilvánvaló, hogy e két karmester
bele sem kezdene a munkába, ha nem remélhetné saját történeti tájékozottságon
alapuló stílusképének, meggyőződésének elfogadható mértékű érvényesülését. E
téren ma már építeni lehet az utóbbi bő fél évtized felhalmozott tapasztalatára:
a pécsiek eljutottak odáig, hogy vonósaik nem jönnek zavarba egy franciás túlpontozástól,
nem dagasztanak, a kidolgozott, gondos artikuláció követelményét is magukévá
tették - mi több, általában immár a continuo csellistája is hajlandó lemondani
a múlt századi túlfűtött-túlvibrált játékmódról. (A fúvósok tradicionálisan
magas játékkultúrája ezeken a területeken eleve kisebb ellenállást jelentett.)
A mostani eredményesség okai közt említendő, hogy a pécsiek mindkét művet játszották
Williamsszel az utóbbi években, tehát a szokásosnál magasabb szintről indulhatott
a felkészülés - ilyenkor mutatkozik meg, mekkora haszonnal járhatna) a korábban
már birtokba vett területek rendszeres művelése, a régi eredményeken (is) alapuló
új olvasat születése. Williams esetében az új olvasat nem üres frázis, amennyire
fel tudom idézni, számos ponton revideálta másfél évvel ezelőtti elképzeléseit.
Ez a Messiás tisztább, világosabb, konzekvensebb volt, mint a korábbi, és igazi,
katartikus tetőpontokat érzékelhettünk benne. A harminc-egynéhány főre bővített
Pécsi Bach Énekegyüttes Dobos László vezetésével
hangzás és szellemiek terén egyaránt győzte a nehéz feladatot. Zádori Mária szopránja a fáradtság érzetét keltő kezdet után hamarosan megszokott
fényében tündökölt, az angol Louise Crane az alt szólam számára
nehezen meghódítható mélységei ellenére jó benyomást keltett kulturáltságával,
bizonyos férfialt-színezetet is hordozó tónusával. Marosvári Péter
lágy tónusú tenorja, finom, stílusos megoldásai egyenletesen magas színvonalat
képviseltek, Fried Péter erőteljes basszusának kedvező hatását
néhány kisebb intonációs bizonytalanság gyengítette.
Vashegyi tavalyi, emlékezetesen szép Mozart-koncertjével igencsak felfokozta
elvárásainkat, melyeknek most - e nagy és összetett Bach-feladat megoldása során
- nem tudott minden tekintetben megfelelni. A magával hozott, ezúttal tizennyolc
tagú Purcell Kórus - feltűnően szép és hajlékony tenor-szólamával,
a magas regiszterben kissé éles szopránjával - jeleskedett a korálok, a nyitó
és zárókórus megszólaltatásában, hangzásbéli és drámai ereje azonban olykor
kevésnek bizonyult a második rész turbóiban. A tónus és formálás terén évről
évre jelentősen előre lépő Drucker Péter evangélistaként és a
két tenorária megszólaltatójaként mindenképpen első helyen említendő a magánénekesek
sorában. Csereklyei Andrea az első szopránáriát rendezetten, de
dinamikailag és kifejezőerőben egyaránt szűk keretek között szólaltatta meg,
a második ária gazdagabb, a szöveg iránt is érzékenységet mutató megformálásának
viszont nagyobb intonációs bizonytalanság volt az ára. Bárány Péter
a kórusból kilépve énekelte el a két altáriát, mely tény mutatja nagy teherbírását,
de nem feledteti formálásának jelenlegi nyerseségét, az első áriában feltűnt
(talán az olykor ingatag fúvóskíséret öntudatlan kompenzációjának tekinthető)
túlütemező hajlamát. Kovács István gyönyörű basszusa ideális Jézus
szólamához, azonban az s, sz, z hangzók kiejtésének (általam
most először észlelt) problémáját mielőbb orvosolnia kellene. Kuncz Lászlót
Pilátus világosan értelmezett, de operásan túldimenzionált szólamában hallottuk.
Vashegyi munkája a zenekar irányításában, a karakterek felidézésében, a kifejezésteli
zenélésben most is sikeres volt, tehetsége, elhivatottsága most sem maradt rejtve.
Amivel adósunk maradt, az a dráma szuggesztív kibontakoztatása - főként az elítéltetés
fokozódó feszültségének érzékeltetése -, végső soron a részletek nagy egésszé
formálása.
A két romantikus oratórium megszólaltatása másfajta akadályok elé állította
az előadókat: a két mű stiláris sokrétűsége, a faktúra nehézségei a zenei és
technikai buktatók sokaságát rejtik. Berlioz Krisztus gyermekkora
című "szent trilógiája" megkapóan naiv madrigalizmusaival, számos színpadias
mozzanatával, a teatralitás és az őszinte áhítat különös elegyével szinte minden
pillanatában az eredetiség jegyeit hordozza. Howard Williams kiváló
időérzékkel érvényesítette a drámai folyamatok és lírai mozzanatok egyensúlyát,
karaktergazdagon és hitelesen mutatta fel a mű értékeit, eredményesen ösztönözte
zenekarát az ehhez szükséges magvas, rendezett játékra. A Zákányi Zsolt
vezette kaposvári Vikár Béla Kórus számára viszont túlontúl
nehéznek bizonyult Berlioz letétje, jóllehet igyekezetükhöz, szövegtudásukhoz
nem fért kétség. A női szólamok fátyolossága, a férfiak darabos, nyers éneklése,
az angyalkórus rendületlen disztonálása, az a cappella befejezés túlontúl izgalmas
modulációi azonban fellépésük domináns vonásaként maradtak emlékezetünkben.
Louise Crane számára ezúttal magas volt a reá osztott magánének-szólam
(a Messiásban altként, itt szopránként tüntette fel a műsorlap!), ennek ellenére
erőteljesen, meggyőzően jelenítette meg Szűz Máriát. Marosvári Péter,
Ambrus Ákos, Fried Péter és Kuncz László
egymás impulzusaira mindig figyelve és reagálva oldotta meg feladatát.
A záróhangverseny zenei tartalmát és előadói nívóját illetően egyaránt emlékezetesen
csendítette ki az idei fesztivált. Az utóbbi időben a Pécsi Szimfonikusokkal
rendszeresen dolgozó Hamar Zsolt Liszt Krisztu-oratóriumának mintegy
kétharmadát, két órányi zenét vitt közönség elé oly módon, hogy a tizennégy
tételből hetet szólaltatott meg, köztük valamennyi súlyponti jelentőségűt. Egyetlen
estére, a Bazilikában szükségképpen szünet nélküli előadásra gondolva alighanem
ez az egyetlen elfogadható kompromisszum annak érdekében, hogy Liszt egyházzenei
reformtörekvéseinek eme jeles példája egyáltalán közönség elé kerüljön. (Az
viszont már az alig elfogadható kompromisszumok kategóriájába tartozik, hogy
nélkülöznünk kellett a Liszt által igényelt valódi, szép és telt orgonahangzást
- a Bazilikában talán lett volna jobb megoldás is a vézna géphangnál) A mű hatása
mindenesetre e formájában is átütő volt. Ennek a koncertnek egyetlen perce sem
volt hiábavaló, üres, emelkedettség nélküli. Az ifjú karmester elképzelései
megvalósításához megfelelő partnerekre talált. A Magyar Nemzeti Énekkar
(karigazgatója Antal Mátyás) professzionális kórushoz méltó felkészültséggel,
intonációs fegyelemmel, a helyszínhez és a kompozíciós sajátságokhoz igazodó
hangvolumennel járult a sikerhez. Frankó Tünde szopránjának szárnyalása,
teltsége, hajlékonysága ismét folyamatosan magára vonta a figyelmet, mellette
azonban - a feladatok eltérő nagyságát most nem érzékeltetve - Várhelyi Éva,
Wiedemann Bernadett, Fekete Attila és Massányi Viktor is csak dicsérhető.
Szvétek László fontos helyeken sajnos tartós felfelé intonálással küzdött,
pontosabban nem is ő, inkább a többiek küzdöttek az ebből eredő nehézségekkel.
A partnerek sorában döntő szerepe volt a zenekarnak. Hamarnak a jelek szerint
megvannak az eszközei ahhoz, hogy az adott pillanatban elérhető legjobb teljesítményt
csalja ki belőle, hogy a muzsikusok akár két órán át is töretlen koncentrációval
ügyeljenek a megszólaló hangokra. Ehhez persze neki magának kell világosan érzékeltetett
elképzelésekkel rendelkeznie minden egyes részletről, azok folyamatba illesztéséről,
az esetünkben rendkívül terjedelmes és összetett nagyformák felépítéséről -
e Liszt-mű ilyen szuggesztív és grandiózus kibontása a karmesteri tehetség jelentős
bizonyítéka.
Mit hozhat ezek után a 2000. év nyara Pécsett? Sikerül-e biztosítani a program
ez évihez hasonlatos koherenciáját és sokrétűségét, a figyelemreméltó előadói
teljesítménye) hasonló sorát? Ez szerencsére nem a közönség gondja - akár biztosra
is vehetjük, hogy jövőre is meglepnek bennünket valamivel.
|