A július 10-i nyitóhangversenyen a Szombathelyi Szimfonikus Zenekar élén Drahos Béla félig-meddig beugrásként vállalta a karmesteri teendőket. JEFF HAMBURG holland zeneszerző Schuylkill című darabja esetében maga a mű, Bartók húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára írt Zenéje esetében pedig az előadás szolgált az elfogadhatónál jóval több zavarba ejtő pillanattal. Mégis SZŐLLŐSY ANDRÁS Tristiájának megszólaltatását éreztem a legproblematikusabbnak, amely a látszólag korrekt kottaolvasás ellenére a szerző stílusától igencsak távolinak tűnt.
Másnap az Amadinda űtőegyűttes és Robert Van Sice amerikai marimbaművész koncertje igazi fesztiválhangulatot teremtett. Jóllehet MICHAEL ASKILL, WILLIAM CAHN, PETER KLATZOW és NIGEL WESTLAKE művei inkább csak szimpatikus és ízléses hangszer-szerűségükkel hatottak, HOLLÓ AURÉL Gibbons-átirata és HOLLÓ AURÉL-VÁCZI ZOLTÁN közös műve (Hagyományok I. rész - A nyerő szám...) maradéktalan élményt nyújtott.
Bartók népzenekutatói tevékenysége szolgált az idén először megrendezett folklórműsor apropójául. 12-én az Ökrös Együttes, az egyik legkiválóbb hazai autentikus népzenét játszó csoport és a 78. évében járó, de ma is aktív és kitűnő Fodor "Neti" Sándor prímás nagyszerű produkciót nyújtott. Ez annál is fontosabb, mivel a közönség soraiban nagy számban ültek olyan külföldi kurzushallgatók, akik valószínűleg most találkoztak életükben először Kárpát-medencei népzenével. A nagy közönségsiker biztatást ad a szerkesztőknek, hogy a jövőben bátran nyissanak ebbe az irányba.
A Fesztivál idei külföldi vendégei - a Zágrábi Bíennálé képviseletében -a Zágrábi Gitárkvartett és a Budapesten tanuló fiatal zongorista, Anna Granik voltak (július 13.). A négy fiatal gitáros korát meghazudtoló érettséggel és precíz összeszokottsággal szólaltatta meg VLADO SUNKO, SANDA MAJUREC és ADALBERT MARKOVIĆ egy-egy darabját; Anna Granik magabiztosan játszotta DUBRAVKO DETONI 48 prelúdiumát. A másik szóló zongoradarab, IVO JOSIPOVIĆ Üveggyöngyjátéka számomra az egész koncert legsikerültebb művének tűnt jó arányaival, világos, de nem merev formálásával és talán még nem igazán markáns, de tagadhatatlanul egyéni hangjával.
A július 15-i koncerten Bartók- és Kurtág-műveket játszott Keller András (hegedű), Nagy Péter (zongora) és Vékony Ildikó (cimbalom). Miután Jónás Krisztina énekművész betegség miatt kénytelen volt lemondani a fellépést, a műsor arányai megváltoztak: a kieső Kurtág-darabok helyett két Bartók-kompozíció szólalt meg. Az I. szonáta interpretációja sok kivételes pillanattal gyönyörködtetett, mégis KURTÁG GYÖRGY hegedűre és cimbalomra írt Nyolc duója bizonyult a legemlékezetesebbnek. Kurtág 4. opuszát régen nem hallottam (lehet, hogy régóta nem is volt hallható hangversenyteremben?), s most újra élvezhettem mindent, ami már első alkalommal annyira megfogott. A mű semmit nem kopott az elmúlt évtizedekben.
Aki a nyitókoncertet hallotta, július 16-án nemigen ismerhetett rá a Szombathelyi Szimfonikus Zenekarra. Eötvös Péter az első átolvasás után rögtön az első és az utolsó képre rövidítette Stravinsky Petruska-balettjének 1911-es verzióját. Döntését igazolta, hogy a koncertet indító két részlet szokatlanul színes és ötletgazdag előadásban szólalt meg, amely feledtetni tudta a be-becsúszó, bosszantó technikai hibákat. A mai szerzők közül BALASSA SÁNDOR Tabulae és KURTÁG GYÖRGY Üzenetek című darabja hangzott el. Két igen különböző alkatú szerző igen különböző életszakaszban írt kompozíciójáról van szó: a Tabulae egyike a '70-es évek elején repülőrajtot vett Balassa ötletes és színes, nagy ívű pályát ígérő műveinek, míg az Üzenetek az utóbbi években az összegzés, kikristályosodás és beérés hallható fázisába érkezett Kurtág öt miniatűr zenekari remeke. Azt hiszem, a magas színvonalú előadások után sokan sokféleképp folyathatják a fenti gondolatmenetet. Bartók Négy zenekari darabját Eötvös már másodszor vezényelte a Fesztiválon. Első megszólalása egy '80-as évek végi zárókoncerten életem egyik legmegrázóbb zenei élménye volt. Az azóta eltelt évtized alatt Eötvös még érettebbé és koncentráltabbá vált, s így majdnem teljesen ellensúlyozni tudta azt a hátrányt, amely a mostani, harmadannyi próbaidőből, és a zenekar azóta valamelyest gyengülő egyéni hangszeres teljesítményéből adódóa. Emiatt visszatért az érzésem, hogy a zenekar tulajdonképpen valódi képessége és pillanatnyi tudása fölött teljesített.
Második alkalommal szerepelt Szombathelyen Tran Quang Hai Párizsban élő vietnami etnomuzikológus és énekművész (július 17.). Koncertelemekkel tarkított előadása, illetve előadással egybekötött hangversenye egyszerre volt lenyűgöző és szórakoztató. A felhang- és kombinációhang-éneklés bemutatása - önállóan, vagy különböző tradicionális ázsiai hangszerekkel kombinálva - a Fesztivál igazi kuriózuma volt. Pedig igazán nincs abban semmi boszorkányság, ha valakiben - tágabb értelemben vett szülőföldje énekstílusait megismerve - kíváncsiság ébred az e stílusokban használt mechanizmusok iránt. Persze Tran Quang Hai aligha esélyes arra, hogy a három tenor vele kiegészülve, kvartettként járja tovább a világot, mégis úgy vélem, az a szemlélet, amely produkcióiból sugárzik, rendkívül termékenyítően hatna az európai - s ezen belül a hazai - zeneoktatásra.
A kurzusok közül a zeneszerzés és a számítógépes zene idén is nagyon sok hallgatót vonzott. Örvendetes, hogy a Marco Stroppa, Michael Jarrell és Szigetvári Andrea vezette kurzusra idén először a Zeneakadémia zeneszerző szakos hallgatói is nagy számban jelentkeztek. Ugyancsak sok aktív és passzív résztvevő látogatta - szinte minden korosztályból - Kurtág György kamarazene-kurzusát (asszisztense Szervánszky Valéria volt). Csengery Adrienne és Rohmann Imre immár hagyományos ének- illetve zongorakurzusa mellett idén először tanított - igen sikeresen - Eckhardt Gábor zongoraművész és az Amadinda három tagja, kiegészülve Robert van Sice marimbaspecialistával.
Személyes elfogultságom és sokoldalú elkötelezettségem miatt nyilván alkalmatlan vagyok a szeminárium és Fesztivál objektív értékelésére. Ezért zárógondolatként csak annyit: úgy vélem, a rendezvény jelenleg is az egyik legjobb Lehetőség arra, hogy a hazai zenekultúra összes erényét az érdeklődő külföldiek előtt bemutassuk, illetve - a külföldi vendégprofesszorok és művészek segítségével - e kultúrát tovább gazdagítsuk. A változó körülmények ellenére a feladat 15 éve változatlan - jobban kellene élni ezzel a lehetőséggel. Közhely, de nem lehet elégszer leírni: erre az anyagilag folyamatosan kényszerpályára kerülő és a napi politika hullámain navigálni kényszerülő szakma egymaga nyilván nem vállalkozhat a siker reményében.