Az idei Régi Zenei Napok nyitóestjén az Affetti Musicali Johann Adolf Hasse (1699-1783) születésének 300. évfordulójára emlékezett. Hasse a maga korának egyik leghíresebb, egész Európában népszerű zeneszerzője volt, de neve és zenéje a század végén (a számára oly kedves opera seria műfajával együtt) feledésbe merült. Teljes operát vagy akár részleteket ez alkalommal nem hallhattunk, de a feltehetően ezekhez hasonló stílusban komponált négy szólókantáta alapján most nem látok nagy esélyt Hassénak az évfordulón túlmutató, tartós újrafelfedezésére. E művekben is megnyilvánul az a statikusság és hűség a konvenciókhoz, amely számunkra magát a seria-műfajt kissé émelyítővé teszi; a mi ízlésünk szerint a drámai történést már nem pótolhatja az ahhoz fűzött patetikus kommentár, különösen nem állandó da capo-formában. Igazán váratlan, s ezáltal a mi (a 18. századi operalátogatókénál bizonyára sokkalta érzéketlenebb) hallásunk számára is "kifejező" fordulatokkal inkább csak a koncertet záró Euridice e Orfeo duettban találkozhattunk. Hatását ráadásul nagyban növelte egy egész műsort egyetlen ívbe foglaló szerkesztési ötlet, mely a kantáták előadóapparátusát fokozatosan növelte: egy fuvola, egy hegedű, két furulya, két hegedű, és végül tetőpontként kísérőhangszer helyett két énekhang. Különösebb panaszunk az előadásra sem lehetett. Az énekesek közül mind technika, mint kifejezés terén Kiss Noémit éreztem kissé kiemelkedni, míg a hangszeresek között leginkább Vályi Csilla csellójátéka ragadott meg - ő olyan muzikálisan teljesítette látszólag jelentéktelen feladatát, a basszus vonalának megrajzolását, hogy ezáltal új értelmet adott e funkciónak.
Vasárnap este a Purcell Kórus énekelte Gesualdo nagyszombati responzóriumait. Tavaly tavasszal már hallottam tőlük a másik két (nagycsütörtöki, illetve nagypénteki) sorozatot, de azóta úgy tűnik, tovább érlelődött az előadás, mert a zene ezúttal sokkal mélyebb hatást gyakorolt rám. Vashegyi György a kétnyelvű szöveghez mellékelt rövid ismertetőjében a sebzettséget nevezte meg Gesualdo egyénisége és zenéje kulcsaként - e gondolat hatása alatt úgy fogalmazhatnám meg a különbséget e responzóriumok és a zeneszerző ismertebb madrigáljai között, hogy míg előbbiek esetében egy megkínzott, de felismerhető testen pillantjuk meg a sebeket, utóbbiakat hallgatva mintha már egy alakját vesztett, azonosíthatatlan véres tetem feküdne előttünk. A madrigálok ezért inkább csak meghökkentenek, ezek a művek viszont képesek megrendíteni. Hasse előző este hallott da capói után az is felfedezés volt számomra, hogy a responzóriumok hagyományos ismétlése (amikor a verzus után a főrésznek csupán az utolsó szakasza tér vissza) mennyivel drámaibb és logikusabb az elölről történő újrakezdésnél. Kár, hogy a koncert mindössze háromnegyed óráig tartott. Ilyen színvonalú előadásban szívesen meghallgattam volna ismét a másik két ciklus egyikét, de a hangverseny így is az egész hét egyik legtartalmasabbika volt.
Kevésbé hozott lázba az Aura Musicale hangversenye. Már maga a Pietro Francesco Valentinitől (1582-1649) Giovanni Battista Cirriig (1724-1808) ívelő műsor is kissé lazán szerkesztettnek, koncepciótlannak tűnt; kiváltképp azért, mert az első két szám cseréje még a kronológiai rendet is megbontotta - ami pedig ilyen esetekben utolsó mentsvárnak számít. Az együttes hangzása általában kiegyenlített, de a két hegedűs játéka, vagy talán már maga a két hangszer tónusa mintha nem egészen illene össze. A zárószámban kellemes felüdülést kínált Máté Balázs finom csellójátéka. Három magas vonós azonban (s ez ismét a műsor összeállításának kérdését érinti) a legérzékenyebb szólóval szembeállítva sem keltheti a zenekari tutti illúzióját.
Kedden este a fertődi kastélyban rendezték meg a kurzusokat vezető professzorok koncertjét. A vendégként fellépő Korondi Annának a koncert kezdetén tett bejelentése, miszerint meghűléssel bajlódik, az egész est folyamán nyújtott nagyszerű, minden ízében meggyőző produkciójának fényében inkább dicsekvésenek, mint mentegetőzésnek tűnt. Figyelembe véve a két előadó sok éve tartó közös munkáját, nem okozott meglepetést az énekkurzust vezető David Lutz kifogástalan kísérete, bár játékát kissé beárnyékolta a gyanú, hogy amit hallottunk, valójában nem csembalózás, csupán zongorajáték a csembaló billentyűzetén.
A csembalisták munkáját irányító Jacques Ogg belépője szenzációsan sikerült: D'Anglebert d-moll Prélude non mesure-jében egy pillanatra sem érezhettük biztonságban magunkat. Ogg az elképzelhető legtökéletesebb pókerarccal hitette el velem legalább négy ízben, hogy a legutóbbi már csakugyan a végső zárlat volt, hogy azután éppoly rendíthetetlen nyugalommal mégis továbblendüljön egy következő, éppoly kiszámíthatatlanul befejeződő szakaszra. Némi büszkeséggel mondhatom viszont, hogy végül is sikerült kiismernem D'Anglebert sajátos logikáját, és az utolsó, egészen bizonytalan zárlatot hallva megéreztem, hogy "így nem lehet vége, tehát biztosan nem fog abbamaradni". Ogg ugyanezt a szabad játékmódot próbálta alkalmazni Domenico Scarlatti három esercizijében is, de ez itt - a harmadik, finálészerűen virtuóz darab váratlan mozgásváltásaitól eltekintve - kevésbé tetszett. A záró Christoph Nichelmann-fantáziában aztán ismét helyénvalónak éreztem.
Alkalmi hangversenyek előtt a művészek általában keveset próbálnak. E körülmény ezúttal Simon Standage produkcióját érintette legérzékenyebben: az angol hegedűművésznek állandóan tekintettel kellett lennie két kísérőjére is. Couperin 14. koncertje nem hagyott maga után mélyebb nyomokat, az izgalmas Leclair-szonátában pedig mindvégig a nagy ígéretet éreztem: milyen csodálatosan szólhat ez a mű, ha az előadók alaposabb próbák után még jobban szabadjára engedhetik magukat benne. A zárószámként elhangzott, kevéssé bonyolult, kevesebb váratlan buktatót rejtő Mondonville-szonátában Standage végre kedvére szárnyalhatott, s a szó legjobb értelmében virtuóz játéka magával ragadta a közönséget.
Bizonyára az említett próbálási nehézségekkel magyarázható az a sajnálatos tény is, hogy a teljes koncerten csupán három rövidke szám akadt, melyen legalább két professzor együtt lépett pódiumra (ekkor Standage Händel három német áriájának hegedű-kísérőszólamát játszotta.) Még sajnálatosabb azonban, hogy ez az elszigetelt egymásmellettiség az órák egyidejűsége következtében (mindenki délelőtt tíztől déli egyig tanított) a kurzusokra is kiterjedt, tehát még a legérdeklődőbb énekes résztvevő sem látogathatta, mondjuk, a csembalisták óráig, és fordítva. S bár magam független megfigyelőként nagyobb szabadságot élvezhettem volna, inkább tartottam magam a régi kínai bölcsességhez: "ha mindent meg akarsz tudni, sosem tanulsz meg semmit". Az ide-oda szaladgálás helyett tehát a hegedűkurzus folyamatos látogatása mellett döntöttem.
Simon Standage az órákon, ha lehet, még lenyűgözőbb, mint a pódiumon. Valóban inspiráló személyiség. Legmegragadóbb a lazasága: karjaiban mintha egyáltalán nem volnának csontok és erőkifejtésre alkalmas izmok, csak hihetetlenül hajlékony, minden irányba tetszőleges mértékben mozdítható izületek. Saját használatra, gyermekkori képregény-élményeim nyomán el is neveztem magamban Gumiembernek, aki hajlékonyság szempontjából már nem is egészen ember, inkább afeletti lény volt. Ezt a rugalmasságot persze egészében rendkívül nehéz átadni a növendékeknek (just relax, engedd el magad!) - hangzott az órák leggyakoribb és talán legnehezebben megfogadható tanácsa), de Standage képes a maga harmonikus, teljesen ösztönösen ható mozgásának elemző felbontására és egészen pontos játéktechnikai követelmények megfogalmazására is. Jó néhány érdekes dolgot tudtam meg a bal kéz használatáról (például azt, hogy vibrálni nem tilos, csak ritkán célszerű, mert a belső mozgás "földhöz ragasztja" a hangot, elszívja annak a zene továbblendüléséhez szükséges energiáját), de hagyományos iskolát járt hegedűs szemléletemnek még sokkal szokatlanabb volt a jobb kéz mozgásának szentelt kitüntető figyelem. Standage szerint a hang sorsát lényegében a vonó mozgása dönti el, tehát a jobb kéz bármilyen mozgása előtt tökéletesen végig kell gondolni a megszólaltatandó hangnak a frázisban betöltött szerepét. A helyes artikuláció persze elsőrangú technikával a vonások ellenében is megvalósítható, de hát minek erőlködni, ha lehet természetesen is? Just relax.
Kellemes meglepetés volt az előadás is, melyet Simon Standage Leclair hegedűszonátáiról tartott. Hivatásos előadóművészek hasonló próbálkozásait figyelve ugyanis többször kellett már tapasztalnom, hogy a módszeres, mondhatni tudományos gondolkodás kialakítása korántsem tartozik az általános zenei képzés fő céljai és a jó művészi teljesítmény elengedhetetlen feltételei közé. Standage felkészülten és összefogottan adta elő mondanivalóját: bizonyára valamennyi fogékony jelenlévőben sikerült érdeklődést ébresztenie az olasz és francia stílusjegyek szétválaszthatóságának problémája iránt.
Visszatérve a koncertekhez: 23-án, szerdán az Orfeo Zenekar lépett fel. Standage a pódiumon ezúttal sem tudott annyira magával ragadni, mint a katedrán; Leclair A-dúr hegedűversenyében a briliáns megoldások mellett akadtak hamis hangok is. Sokkal jobban tetszett Bach d-moll kettősversenye, annak ellenére, hogy a Szent Mihály-templom akusztikája a szélső tételek sűrű hangzását alaposan felduzzasztotta, és olykor nem tudtam eldönteni, hogy Standage és Paulik László egymáshoz képest is igen változatos artikulációját vajon kárhoztatandó bizonytalanságnak, vagy épp dicséretre méltó előadói improvizációnak kell-e tekintenem. Az estet keretező két tisztán zenekari Leclair-számban viszont Vashegyi György szuggesztív formálása ismét, immár sokadszor győzött meg arról, hogy az elhanyagolt francia barokk muzsika fontos és érdekes zene, többet kellene megismernünk belőle.
A Régi Zenei Napok utolsó három napjára jó néhány vendég is érkezett: az észt, lengyel, cseh, szlovák és magyar régizenei fesztiválok rendezői, hogy egy holland anyagi támogatással szervezett szimpózium keretében vitassák meg a szorosabb együttműködés lehetőségeit. Bár még nem e tanácskozás közvetlen eredményeként, de az utolsó három esti hangversenyen éppen az érintett országok közül háromból érkezett előadók léptek fel. A tallini Rondellus Együttes szereplése nem sok szót érdemel, Carmina Sanctorum című műsoruk még összehasonlítási alap híján is csupán lelkes, de amatőr előadás benyomását keltette. (Ha viszont tévednék, és a középkori zenét játszók között ez már professzionista színvonal volna, úgy minden fidulázni tudó Olvasónak javaslom, hogy kerítsen egy használható lantost, és maga is sürgősen alapítson ilyen együttest.)
Hallgatóként sokkal több tapasztalatom a furulyaegyüttesek területén sincs, az amszterdami Brisk Kvartett fellépése mégis azonnal meggyőzött róla, hogy ezúttal vérbeli profikkal van dolgunk. Nem csupán a kiművelt egyéni technika és az érezhetően jól végiggondolt, kiegyenlített együtthangzás sugallta ellenállhatatlanul ezt az érzést, hanem legalább ennyire a "körítés": az önmagában manapság talán kevéssé eladható reneszánsz hangszeres zene piacképességét növelni hivatott show-elemek. A hallgatók a szünetben vagy 25 hangszert vehettek kézbe, azt pedig egy a koncert két száma közti átvezető szövegből kellett megtudnunk, hogy a Ferrabosco-fantáziában szereplő, két és fél méteres óriásfurulyából, mely tavaly készült Bostonban, mindössze három példány van a világon. A hangszerek állandó cserélgetése azonban sokkal több volt egyszerű látványosságnál. Egymás után hallva a különböző instrumentumokat, végül tényleg érezni kezdtem, milyen hatalmas a különbség négy reneszánsz furulya énekhangszerűbb, szinte kis orgonát idéző hangzása és a négy barokk hangszer élesebb, jellegzetesen hangszeres virtuozitásra alkalmas tónusa között. És ami az ilyen, kevéssé ismert repertoár előadói számára a legnagyobb dicséret: a koncerten nem csupán általánosságban a stílust, magukat a műveket hallottuk.
Az utolsó nap délutáni kurzuszáró hangversenyén a szép számú hegedűs mellett a csembalókurzus mindössze négy résztvevője közül is sajnos csupán ketten szerepeltek. Az öt énekes kivétel nélkül a David Lutznak tulajdonképpen kevéssé szakmájába vágó Schütz- és Händel-művekkel lépett fel; közülük a svéd Sara Bilenről még bizonyára hallani fogunk. Este a prágai Musica Florea együttesnek a Bach-kortárs Jan Dismas Zelenka műveiből összeállított estjét hallhattuk. A hangversenyt nyitó F-dúr szvit még kifejezetten tetszett, különösen a két hegedű kifogástalan motívumcseréi. Az ezt követő vokális számok szólistájának produkciójában azonban nem sikerült felfedeznem azt az értéket, amely a nehéz művek énekszólamának előadására predesztinálhatta volna. A magukat historikusnak valló előadókat, éppúgy, mint az ambiciózus ifjú filmrendezőket, gyakran megkísérti a bevett sablonoktól és előadói maníroktól mentes, viszonylag képzetlen énekesek (illetve amatőr színészek) alkalmazása. Csakhogy míg az amatőr színészeknek ilyenkor gyakran magukat, de legalábbis valamilyen egyszerű embert" kell eljátszaniuk, a Naturgenie énekesnek többnyire egy nagyon is profik számára komponált szólammal kellene megbirkóznia. Kevesebb vokális szám mindenesetre ezúttal több lett volna.
De minden jó, ha vége jó: a koncertet követő barokk bálon Széll Rita olyan magával ragadón táncoltatta meg az egybegyűlteket, hogy azt még a hozzám hasonlóan reménytelenül tánctalan lábúaknak is öröm volt nézni.