1998 februárjában a Holmi Hasábjain, Mozart hahotázik címmel kritika jelent meg a magyar hangversenylátogatók körében akkor még ismeretlen, szentpétervári születésű zongoraművész, ARKAGYIJ VOLODOSZ bemutatkozó kompaktlemezéről. A recenzens, aki a cikkben a fiatal muzsikus tudását és ösztöneit magasztalta (őt magát a hangszer olyan virtuózaival állítva párhuzamba, mint Rachmaninov, Horowitz, Cziffra, első CD-jének jelentőségét pedig Gould legendás début-jével, a Goldberg-variációk 1955-ös felvételével említve egy lapon) kolléga: KOCSIS ZOLTÁN. Az olvasó sejthette: élve a NEMZETI FILHARMONIKUSOK élén betöltött pozíciója által kínált lehetőségekkel, Kocsis nyilván keresi majd a lehetőséget, hogy zenekarának szólistájaként budapesti vendégszereplésre hívja orosz pályatársát.
Az alkalom egy és egynegyed év elteltével, idén májusban érkezett el. Volodosz a legotthonosabb stiláris közegben, orosz est keretében, tökéletesen testhezálló kompozíció: Rachmaninov 3. zongoraversenyének szólistájaként lépett első ízben - s aligha utoljára - a budapesti közönség elé. Bevezetőül néhány szó a versenymű szimfonikus keretéül szolgáló két zenekari alkotásról. Csajkovszkij Vihar című fantáziájának megszólaltatását nyugtázva a recenzens elsőrendű kötelessége megköszönni a szökőévben egyszer hallható darab műsorra tűzését. E tisztének eleget téve azonban nem hallgathatja el: a produkció tanúsága szerint a 33 éves Pjotr Iljics (Shakespeare-dráma által inspirált) 18. opusza nem véletlenül hangzik el oly ritkán: a Vihar dallam- és gesztusvilága egysíkúnak, hangszerelése vastagnak és differenciálatlannak mutatkozott. A lassú bevezetésben a hangzás alkotóelemeire esett szét - igaz, a gyors főrészben hatásosan érvényesültek az erőteljes tuttik, sőt később, a lírai közjátékban is hitelesen hatott a csellók lágy, lassú dallama és a fúvósok közt kialakuló felelgetés. A kompozíció megszólaltatásának egészét azonban az a törekvés határozta meg, mely azt igyekszik megmutatni, hogy a zenekar - ahogyan a muzsikus-zsargon fogalmaz - tud "nagyot szólni". Ez pedig mint élmény - főként ha a hosszú pórázon kószáló hangerő gyakran válik harapósan differenciálatlanná - kevés.
Sokkal kedvezőbb benyomást keltett a második részt kitöltő mű, Csajkovszkij 4. szimfóniája. Bár a nyitótétel Andante sostenuto bevezetése ezúttal is harsányan indult, a tétel egészére a Moderato con anima kezdetétől az összefogott, feszes formálás vált jellemzővé. A második tétel hallgatásakor meglepetést szerzett a vártnál szonórusabb közelítésmód és a jótékonyan friss tempóvétel - a fúvós szólók azonban ezúttal nem emelték az Andantino in modo di canzona fényét. A szimfónia ziccertételében, a pizzicatós Scherzóban kitűnően sikerült a keretrész, a triószakaszra azonban kidolgozatlanság ütötte a szezonvégi leértékelés bélyegét. A finálé - a hangzás szürkeségét kompenzáló dinamika-túladagolás újból felbukkanó tünete ellenére - ismét jó pillanatban mutatta a nemzeti Filharmonikusokat: Kocsis Zoltán a karakterek gazdagságára, a tétel zenei matériájának sokféleségére irányította a hallgató figyelmét, s közben pillanatra sem engedte lankadni a finálé lendületének sodrát.
Az est főszereplője azonban kétségkívül a két szimfonikus darab közé ékelt versenyműmonstrum, a 3. Rachmaninov-koncert szólistájaként pódiumra lépő Arkagyij Volodosz volt. Zavarba hoz, hogy produkciójáról negatív véleményt kell mondanom - e vélemény kisebbségi: a telt ház a helyszínen elsöprő többséggel az igen gombot nyomta meg. Magam sem vitatom a közönség által tombolva fogadott zongorás triplaszaldók megtörténtét: hibátlanul és fölényes biztonsággal követték egymást. Volodosz hangja sokszínű; billentése, ha kell, különlegesen gyengéd, máskor kelet-Európa ereje hatja át. Oktávmenetei lehengerlőek, futamai briliánsak. Mindent tud, amit zongorán tudni lehet - és persze, mint mágushoz illik, azt is tudja, amit nem lehet. Csak éppen - félek kimondani - játékát hallgatva unatkozom, mert hiába keresem-kutatom, nem lelem a hangzuhatag, a hangszeres virtuozitás mögött az embert. Márpedig a zene (számomra legalábbis) akkor érdekes, ha nem az izmok, hanem a lélek állapotairól szól: emberi magatartásokat közvetít. Értem, hogyne érteném, hogy Kocsis Zoltán lelkesedik Volodoszért: ő zongoristaként figyeli a fantasztikus bravúrokat, vagyis valahogy úgy, mint ebtenyésztő a kutyakiállítást, autótervező a Formula 1-est. Magam azonban zenét, csak zenét vártam - ehelyett zongorázást kaptam.
Még valami, amit nem találok. Rachmaninov zongoraversenyét hallgatva még csak mint gyanú fogalmazódott meg bennem, a ráadásként megszólaltatott két elrettentően külsőséges és öncélú parafrázis hallatán azonban - az első a Rákóczi-induló, a második Mozart A-dúr szonátájának török indulós fináléja elé tartott görbe tükröt - egyértelműen megbizonyosodtam afelől: Volodosznak, ennek a vadon termett, különleges zongorista-tüneménynek nincs ízlése, nincs mértékegysége, nem adott kezébe senki (sem jó sors, sem jó tanár) eszközt, mellyel kimérheti, hány lépés a határ. A határ, ahol az igazi muzsikus megáll, mert onnan már csak a giccs mocsaras területén haladhat tovább. (Május 20. - Zeneakadémia. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok)

Vannak, akiknek megadatik, hogy egy meghatározott korszakban, egy bizonyos szűkebb vagy tágabb - közösség számára egy gondolatot megtestesítsenek. Amikor MALCOLM BILSON - éppen húsz éve, 1979 tavaszán - először érkezett Budapestre, hogy a Zeneakadémia tízes tantermében a szakma képviselőinek kurzust tartson, és ezzel párhuzamosan az intézet nagytermében az érdeklődők szélesebb tábora előtt nyilvános hangversenyen is bemutassa, mi a fortepiano, s hogyan változik meg e 18. századi hangszeren a bécsi klasszikus művek jól ismertnek hitt belső összefüggésrendszere, egycsapásra eldől: ő lesz a Duna-Tisza táján élő értelmiségiek számára a historikus billentyűs játék élő jelképe. Élő jelképnek lenni felelősség: különleges állapot, melyben fogalom azonosíttatik személlyel. Talán ez a rendkívüli státusz fokozza fel azóta is a kritikus várakozását - alighanem ezzel magyarázható, hogy Malcolm Bilsontól ma, húsz év múltán is többet vár, mint más, egyszerű halandótól.
Mintha ezúttal semmi sem akart volna a várakozásnak megfelelően sikerülni: már a Mozart-est nyitószámát, a 319-es Köchel-jegyzékszámú B-dúr szimfóniát is mindvégig csapzottan játszotta az ORFEO ZENEKAR - pedig az együttes az utóbbi időben sokat fejlődött, egyre egyenletesebb színvonalat nyújtva. A nyitó Allegro assai hallgatásakor az élénk tempó, a sok hangsúly és a subito-effektusok ellenére elkedvetlenített a magára maradva szegényesen ható prímhegedű szólam és a piano szakaszok tétovasága; az Andantéban VASHEGYI GYÖRGY inkább a hangzásra ügyelt, mint a téma plasztikus, rajzos megformálására és a határozott karakterizálásra. Ami a fúvósok esetlegességekkel terhelt megnyilvánulásait és a hamis vonósjátékot illeti, e tételben már kifejezetten kínos pillanatoknak is tanúi voltunk. A menuetto nyitótémájában a nagy hangközlépés felső tagja inkább élesen, mint hangsúlyosan hatott - az élesség e tételben általánosan jellemezte a hegedűk hangzását. A finálé hallgatásakor feltűnt, mennyire nem belülről fakad a megszólaltatás dinamizmusa. Egy ilyen pongyola és zilált előadás végén már meg sem lepődtünk a minden poszton (de különösen a fúvósokén) immár általánossá vált gikszereken és pontatlanságokon.
Az igazi csalódást azonban ezen az estén a szólista teljesítménye okozta. Bilson két zongoraversenyt adott elő: az első rész második számaként a K. 459-es F-dúrt, szünet után Mozart versenymű-hattyúdalát, a K. 595-es B-dúrt, a rondóban a Komm, lieber Mai feldolgozásával. Mielőtt a billentyűk mellé ült volna, rövid (magyar nyelvű) beszédben indokolta meg, miért helyezték el a fortepianót testével a nézőtérre merőlegesen, de klaviatúrájával a pódium belseje felé fordítva (Mozart a fennmaradt dokumentumok szerint soha nem állíttatta fel zongoráját úgy, ahogyan az a mai hangversenygyakorlatban szokásos), és arra is utalt, hogy e versenyművek alapvetően szimfonikus fogantatásúak, a szólóhangszer csupán első az egyenlők között. A hangzó végeredmény viszont ez alkalommal korántsem tanúskodott arról az inspirált állapotról, mely Bilson előadásmódját jellemezni szokta: az F-dúr koncertet nyitó Allegróban játéka dinamikus és fordulatos volt ugyan, de nem igazán közlékeny - a személyesség pillanatait mintha kizárólag az Allegretto középtétel lapjaira tartogatta volna. A művet záró Allegro assai sebbel-lobbal szólalt meg, és kifejezetten gépies benyomást keltett. Ugyanez a gépiesség uralta Bilson szólóinak jelentős részét a B-dúr versenymű nyitótételében is (melyben a zenekar ismét nagyon gyengén szerepelt - a vonósok tónusa szürke volt, a fúvósoktól valóságos gikszerparádét hallottunk). A Larghetto hallgatása közben elgondolkodtam: hogyan lehetséges az, hogy egy világhírű muzsikus még egy lassú tételt sem tud melléütések nélkül végigjátszani? Egyáltalán: Bilson zongorázásában a teljes hangverseny során mindvégig jelen voltak a hanghibák és a technikai gondatlanságok. Mivel sokszor hallottam már, s így jól ismerem muzsikusalkatának jellegzetességeit, tudom: tőle nem szokás makulátlan produkciót elvárni. Tudom azt is: nála a zenélés egészének rokonszenves oldottságába beletartozik az a nonchalance, mely kicsire nem adunk jelszóval könnyedén napirendre tér a technika szeplői fölött. Ám van az elnagyoltságnak egy foka, amelyen, úgy hiszem (tartozzék a szóban forgó muzsikus bármely iskolához, rendelkezzék bármilyen impozáns elméleti tudással, s legyen személyisége bármilyen vonzó) nem szerencsés közönség elé állni. A hangverseny sikerületlenségét illusztrálja, ha jelzem: Bilson keze alatt ezúttal csak a cadenzák éltek és kommunikáltak felszabadultan - no meg a két ráadás közül a Mozart-rondó után másodikként megszólaltatott Beethoven-bagatell valóban szellemes, a mű komponálásmódját analitikusan megvilágító előadása. (Május 25. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

Beethoven és Schubert műveiből állította össze közös hangversenyének műsorát KOMLÓS KATALIN és ZÁDORI MÁRIA: mindkét részt a bécsi klasszikus szerző billentyűs művei vezették be, ezeket a koncert első felében négy Beethoven-, a másodikban négy Schubert-dal követte.
Bevezetőül az op. 14/2-es G-dúr szonátát hallottuk: Komlós előadása a nyitó Allegróban a beszédességet hangsúlyozta, kihasználva a rubatto játék minden kínálkozó lehetőségét - ezek közül a legszebb talán a melléktéma előtti érzelmes lassítás volt. A zárótémát viszont pergőn és ritmikusan fogalmazta meg. Az expozíció alapkarakterét a lírai, ábrándos hangvétel adta, a feldolgozási részt mozgalmasabban, ám mégis konszolidáltan értelmezte Komlós, a visszatéréskor pedig úgy éreztem, a színek és hangulatok ezúttal talán még lágyabban és érzelmesebben hatottak, mint először. A variációs andantéban már a témabemutatás is kidomborította a zene eredetiségét (elég, ha csupán az akcentusokra gondolunk); a fináléban ugyanitt, a tétel kezdetén az előadásmód egyszerre nekifutó és önmagát fékező kettőssége hívta fel magára a figyelmet. A teljes zárótétel előadói megfogalmazása a komponálásmód rapszodikus elemeit hangsúlyozta.
A második rész élén megszólaltatott 12 variáció egy Wranitzky-témára című Beethoven-kompozíció (WoO 71.) esetében a kritikus nem tehet egyebet, arra az ismertetőre kell hivatkoznia, melyet maga Komlós írt a Filharmónia műsorfüzete számára, az előadás jellemzése ugyanis tökéletesen egybevág a műelemzéssel: a sorozat megszólaltatása a variációk sokféleségéből építkezett, abból a bőségből, amellyel Beethoven "a zongorafaktúrák szélsőségesen változatos skáláját sorakoztatja fel". Komlós játéka nyomán feltárult a Wranitzky-ciklus konvenciókkal feleselő írásmódja, kontrasztgazdagsága és emocionalitása. A variációsorozathoz csatlakozó G-dúr rondó (op. 51/2) a maga egyszerűbb zenei világával és az ehhez illő előadásmóddal úgyszólván egyensúlyt teremtett, feloldást hozott a bonyolultabb és eredetibb mű után. Zádori szopránján a négy Beethoven-dal közül az Andenken (WoÖ. 136) megszólaltatását kifogástalan kidolgozás, makulátlan orgánum, pontosság és a dal tartalmához tökéletesen igazodó karakterizálás jellemezte. A Lied aus der Ferne (WoO. 137) második részében szép fokozást figyelhettünk meg; a Wonne der Wehmut (op. 83/1) megformálásakor az énekesnő méltó kifejezést adott a fájdalom és a letargia lelkiállapotának. A válogatást záró Sehnsuchtban (op. 83/2) előadása felszabadultan érvényesítette a dal táncos karakterét - a kompozíciót Zádori igen változatos, érzékenyen kidolgozott dinamikával énekelte. Ha Komlós játékát méltatva a Wranitzky-változatok esetében a karakterek és faktúrák sokféleségét érvényre juttató játékról írhatott a kritikus, ezt teheti a koncertet záró négy Schubert-dal esetében is: ahogyan (ismét csak Komlós Katalin szavaival) az ismertető "négy külön világ"-ként írja le e négy kompozíciót, úgy ábrázolta az énekesnő is mindegyik dalt eltérő eszközökkel. A Das Lied im Grünen (D. 917) előadásakor az üde és érzéki daktilikus ritmika szolgált Zádori egyik legfőbb kifejezőeszközeként - az "im Grünen" szavak ismételgetése pedig úgy csengett a dalban, mint messzeségbe ható kiáltás a sziklafalon, örömteli és lelkes hangpróba a szabadban. A Vor meiner Wiege (D. 927) - nagy váltással - a melankolikus elmélkedés bensőséges tónusát találta meg. Az intimitás hangját folytatta, de energikusabban és érzelemgazdagabban a Heimliches Lieben (D. 922), melyet Zádori - akárcsak a Beethoven-csokorban a Sehnsuchtot - igen finom dinamikai kidolgozással, érzékeny hangsúlyokkal, a dal hangnemváltásaira fogékony intonációval avatott különleges élménnyé. A Schubert-válogatást az irónia és szelíd gúny hangján zárta a D. 866/3-as Die Männer sind méchant, ráadásul pedig a Lachen und Weinen fény-árnyék játékát élvezhettük. (Május 26. - Hadtörténeti Múzeum márványterme. Rendező: filharmónia Budapest Kht.)

Nem emlékszem, hogy Budapesten valaha is hallottam volna pravoszláv egyházzenét éneklő orosz kórus koncertjét. A történelem zökkenőivel magyarázható, miért csak 1985-ben, a gorbacsovi glasznoszty idején alakult meg ANATOLIJ GRINDENKO irányításával A MOSZKVAI PATRIARCHÁTUS ORTODOX KÓRUSA, mely nemrég a magyar közönség előtt is bemutatta repertoárját.
Grindenko az énekegyüttes alapító tagságát a moszkvai Szent Szergiusz kolostor szerzeteseiből és kispapjaiból gyűjtötte össze, később azonban felfedező körútra indult, hogy kórusát a Moszkva templomaiban működő legkiválóbb énekesekkel erősítse meg. A kórus célja az orosz egyházi és templomi zene autentikus előadása. Ez a repertoár, mint azt a budapesti koncert is érzékeltette, többrétegű. A hangversenyen visszafelé haladunk az időben, előbb ismerve meg a Dmitrij Bortnyanszkij (1751-1825), Alekszandr Grecsanyinov (1864-1956), Szergej Rachmaninov (1873-1943) és Pavel Csesznokov (1877-1944) neve által fémjelzett klasszikus-romantikus termés néhány jelentősebb darabját, majd a szünet után az ortodox egyházzene archaikus rétegét: azokat a 16-17. századi tételeket, melyek kizárólag névtelen szerzőktől származnak, kifejezésmódjuk és műfaji jellegzetességeik tekintetében pedig a 19. század "neveseinek" munkáinál sokkal szigorúbban illeszkednek a szertartásmód kereteibe.
A 11 énekes az első részben hallott művek megszólaltatásakor világosan érzékeltette, hogy ezek a kompozíciók kétlakiak: a liturgia helyett inkább a hangverseny közegéhez vonzódnak, szerepet juttatva annak a népies megszólalásmódnak és érzelmességnek is, melyet a 19. század orosz vokális zenéjéből jól ismerünk. Remek adottságokkal rendelkező, kitűnően iskolázott - s főként: e jellegzetesen orosz vokális kultúrát pregnánsan képviselő - hangokkal büszkélkedhet Grindenko gárdája: a megszólalásmódra a nyílt, egyenes (olykor a mi hallásunk számára szándékoltan nyersnek ható) hangadás éppúgy jellemző, mint máskor az erőteljes, emocionális vibrato. Úgy tapasztaltam, az együttes legfőbb erősége a férfihang két szélső tartománya: tenoristáik orgánuma érces, a hangzás fundamentumáról pedig egy szólistaként sem lebecsülendő, különleges mélységekbe alászálló basszus gondoskodik. Meglepetésemre az első rész klasszikus és romantikus harmóniáit megszólaltatva korántsem énekeltek mindig tisztán - a szünet után azonban nemcsak a repertoár vált izgalmasabbá, de az intonációs mérleg is kedvezőbben alakult.
Az anonymusok archaikus egyházzenéje - ez számított ezen a koncerten valóban izgalmas tapasztalatnak. Itt az előadásmód a szenvedély egészen különleges fajtáját képviselte: egyszerre volt szikáran fegyelmezett és energikusan odaadó. Maguk a kompozíciók sokféle asszociációt keltenek. A 16-17. század Nyugat-Európában a reneszánsz és a barokk ideje. Természetes azonban, hogy az ortodox orosz egyházi zene ezekben az évszázadokban még egy sokkal korábbi korszak hatása alatt áll: az olyakor szétváló, máskor ismét egyetlen zsongó hangköznyalábbá egybeolvadó szólamokat s az e szerkesztésmódból származó, összetéveszthetetlenül rusztikus hatású disszonanciakészletet hallva önkéntelenül is egy korábbi korszak, a középkor nyugati zenéje jut eszünkbe, sőt előképként akár a Notre Dame-i iskola "álló hatású" darabjaira is gondolhatunk. Úgy látszik, ekkora az időeltolódás Nyugat és Kelet fejlődése között. És persze eszünkbe jut a népzene lehetséges hatása - vagy talán fordítva: az archaikus egyházzene "gesunkenes Kulturgut"-ként való, lassú felszívódása a világ zene talajában, és hatása a népzenére.
Az eddigieket ("mindenevő" hangversenykritikusként, de bevallottan nem értve az orosz ortodox egyházzene nagyon is speciális repertoárjához) óvatosan fogalmaztam, inkább általános élménybeszámoló, mintsem szakkritika írásának szándékával. A ráadásokhoz érkezve azonban biztos lehetek mondandómban: azok a túlcsorduló érzelemvilágú (kevésbé finoman: giccses) folklórfeldolgozások, melyeket Grindenko énekesei a koncert végén szólaltattak meg, az ízlés területén tett súlyos és felesleges engedményként hatottak: a 16-17. századi tételek éppen eléggé különlegesek ahhoz, hogy a ráadásokat is lehetett, sőt érdemes lett volna ezek köréből válogatni.

Claudio Monteverdi 1610-ben megjelent Mária-vecsernyéje, a Vespro della beata vergine a zenetörténet korszakos jelentőségű kompozíciója, megszólaltatásának (részben az előadóapparátust, részben a stílus értelmezését érintő) nehézségei következtében azonban hiányzik a magyarországi hangversenyrepertoárról. A másfél órás kompozíciót az idei Budapesti régi zene fórum záróestje kínálta az érdeklődőknek, adekvát helyszínen: a Mátyás templomban, KLEMBALA GÉZA vezényletével.
A betanító karmester feladatát nehezítette, hogy négy különálló muzsikus-társaságot kellett a produkció keretében egységbe kovácsolni: a Vespro 13 tételének kórusait és szólóhangjait a CANTUS CORVINUS kétszer nyolc énekese szolgáltatta, a vonós hangszereket és a continuót a MUSICA PROFANA (művészeti vezető: SZABÓ ZSOLT) együttese adta a produkciónak, a rézfúvókat a SONATORES PANNONIAE (művészeti vezető: BORSÓDY LÁSZLÓ), a fafúvókat a CAMERATA HUNGARICA (művészeti vezető: CZIDRA LÁSZLÓ) kezelte. Az első kritikusi mondat az elismerésé: a heterogén előadógárda összefogottan, egy akaratot képviselve munkálkodott az előadás sikerén. Csak helyeselni lehet azt a (külföldi régizene-műhelyek gyakorlatából jól ismert) felfogást is, amely nem ismer különálló egységként értelmezett kórust és szólistagárdát, csak énekeseket, akik hol együttest alkotva, hol duettben-tercettben szerepelnek. Ehhez persze rugalmasan alkalmazkodó, kulturált és a stílushoz illő hangképzésű, annak konvencióit ismerő vokális előadókra van szükség. Örömmel állapítható meg, hogy az utóbbi évtizedben ez a gárda Magyarországon, a legfiatalabb korosztály érdeklődésének és öntevékeny munkájának felhajtóerejéből táplálkozva, megszületett. Ma már idehaza is összeállítható olyan tizenhat fős csapat, mely képes a Vesprót elfogadhatóan végigénekelni - s az "elfogadhatóan" ezúttal nem kevés, inkább lelkes dicséret szeretne lenni.
Klembala a tételekhez többnyire megfelelő tempókat választott, ezeknek köszönhetően megszületett és hatott a mű karaktervilága. Hasonlóképpen szinte mindvégig kielégítőnek éreztem a dinamikát és a hangzásarányokat: ez hozzásegítette a produkciót ahhoz, hogy képes legyen érzékeltetni a Vespro színeit. A tételek - ha szabad így fogalmazni - működtek, kisebb-nagyobb zökkenők ellenére.
Néhány konkrét megjegyzés: A Dixit Dominusban kissé zavarosnak éreztem a szólamszövetet, a polifónia nem hatott igazán plasztikusan. Itt és Laudate pueriben úgy találtam: szétesik, mozaikokra tagolódik a forma. A Nigra sum szuggesztívabb megszólalását szolgálhatta volna egy, a mostaninál floridusabban értelmezett, növényi burjánzás által ihletett tenorszóló. Szintén az átszellemült érzékiség intenzívebb jelenlétét hiányoltam a Pulchra es hallgatásakor: a két szoprán nekilendülései nem sűrítettek magukba elég örömöt és energiát, nem sugárzott belőlük az a rajongás, amelyre itt szükség lett volna. Problematikusan kapcsolódtak a szólók és a tutik a Laetatus sum tételben. Az itt megszólaló, gazdagon kolorált szakaszokat egyszerre szabadon és mégis feszesen kellett volna énekelni. Kissé jellegtelenül hatott a Duo seraphim; a Nisi Dominus első 18 üteme zavaros szólamkásaként kavargott, onnan kezdve viszont sokat tisztult, jóval áttekinthetőbbé vált az előadás. Itt az eltérő metrikájú szakaszok összekapcsolását is zökkenőmentesnek éreztem. Az Audi coelum dallamvégi ekhói nem sikerültek igazán hatásosan - igaz, a hosszabb szakaszokat megszólaltató előénekes teljesítményét sem jellemezte az itt nélkülözhetetlen virtuozitás. A sűrű belső mozgás egyhangú ábrázolása következtében keltett álló hatást a Lauda Jerusalem szólamszövete. Jól sikerült viszont az Ave maris stella, sőt a Sonata sopra Sancta Maria, ora pro nobis is - bár ez utóbbira egy idő után a lassanként kifáradó fúvósok gyengébb játéka vetett árnyékot. Szintén a fáradtság tette halványabbá a záró tétel, a Magnificat összhatását - itt azonban már a teljes előadógárda energiatartalékai végéhez érkezett.
A részletekre vonatkozó bírálat nem von le az Egész - a teljes Vespro hiteles, hallgatható megszólaltatása - értékéből. Klembala Géza és muzsikustársai a mai hazai adottságokhoz képest alighanem optimumot nyújtva, s ami a legfontosabb: a mű szellemével azonosulva vitték közönség elé Monteverdi kompozícióját. (Július 2. - Mátyás templom. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)