Muzsika 1999. július, 42. évfolyam, 7. szám, 38. oldal
Sebő Ferenc:
Keleti zene, nyugati tudomány
Kárpáti János két könyvéről
 

Kelet zenéje
(Gemini Kiadó)


Tánc a mennyei barlang elõtt
- Zene és mítosz a japán rituális hagyományban
(Kávé kiadó)

Az ázsiai zenekultúrák átfogó és tudományos képét ma már csak több szerzõ által írt, enciklopédikus mû tudja megrajzolni, mint például az Aussereuropäische Musik címû két vastag kötet a Neues Handbuch der Musikwissenschaft-sorozatban. Kárpáti János nem erre vállalkozott, amikor még 1981-ben Kelet zenéje címmel áttekinthetõ könyvet adott a magyar olvasók - zenészek, egyetemi hallgatók és a keleti kultúrák rajongói - kezébe. A terjedelmet nem önkényes csipegetéssel és kihagyásokkal szabta szûkebbre a szerzõ, hanem a módszer okos megválasztásával: könyvében csupán három kiválasztott, jellemzõ és fontos mûfaj - a liturgikus ének, az udvari zene és a zenés színpad - sorsát követte Ázsia különbözõ országaiban - a Közel-Keleten, Iránban, Indiában, Tibetben, Thaiföldön, Kínában, Koreában, Japánban és Indonéziában. Megközelítése szociológiai indíttatású volt: a zenéket társadalmi beágyazottságukban vizsgálta, és arra törekedett, hogy a vallási, nyelvi, földrajzi határok - olykor nem is egyértelmû - választóvonalait elkerülve a zenélés gyakorlatának hasonló funkcióit tárja fel a Kelet különbözõ, nagy hagyományú kultúráiban.
A Kelet zenéje 1998 végén átdolgozott és bõvített formában jelent meg a Gemini Kiadónál, mivel az elsõ kiadás az utolsó példányig elfogyott, a téma iránti érdeklõdés viszont megmaradt, sõt növekedett. Napjainkban, amikor az úgynevezett "világzene" a keleti kultúrák zenéjét is az érdeklõdés középpontjába állította, hasznos szolgálatot tehet egy olyan könyv, amely a különbözõ kultúrák keveredésével és "globalizálódásával" szemben visszavezet az eredeti forrásokhoz, s amely arra tesz kísérletet, hogy több száz - sõt talán ezeréves - hagyományok múltját és jelenét mutassa be.
Kárpáti az elsõ kiadás óta ismét, többször jár Japánban, és dél-Koreába is eljutott, a kínai-koreai-japán összefüggéseket vizsgálandó. Újabb kutatásai a régebbieket is érlelték, és felhívták a figyelmét azokra a pontokra, mozzanatokra, amelyeket korábban még nem elég árnyaltan tárgyalt, vagy amelyeket figyelmen kívül hagyott. Így az új kiadásban a "Zene és dráma" címû rész az indiai táncdráma, a thaiföldi hõseposz, a jávai árnybábjáték és a pekingi opera mellett a japán bábjáték, a bunraku és a hozzá tartozó zene mélyreható bemutatásával egészül ki.
Azokban az országokban, amelyekben járt, Kárpáti hangfelvételeket és fényképeket készített, zenészekkel és tudóskollégákkal beszélgetett. De olyan országok zenéjérõl is hiteles képet rajzolt, amelyekbe nem sikerült eljutnia. Irodalmukat könyvtárakban, hangszereiket, képzõmûvészeti alkotásaikat múzeumokban ismerte meg, és fõképp sok-sok hangzó anyagot tanulmányozott lemezek, szalagok, videókazetták segítségével. A három választott mûfaj fonalának követése, a tapasztalatok és az ismeretek összevetése, szelektálása, az összefüggések megtalálása, a hangzó anyagok értékelése és lejegyzése, vagyis az "íróasztali" munka ma már igényesebb feladat, mint a helyszíni gyûjtés. Itt jegyezhetjük meg: a kottapéldák jelentõs hányada nem mások által már publikált munkából vétetett át, hanem hangzó forrásból származik, és elõször e könyvben lát napvilágot. A most megjelent, kibõvített munkához egy CD is tartozik, mely gazdagabb anyagot kínál, mint az 1981-ben, a Hungarotonnál megjelent "Kelet zenéje" címû lemez, és az itt megszólaló 2-4 perces hangzó illusztrációk pontosan illeszkednek a könyv fejezeteihez.

A Kelet zenéje panoramikus módszere után Kárpáti az egyetlen tárgyra irányuló módszert, a mélyfúrást választotta, amikor kutatásait a japán zene egyik kevésbé ismert mûfajának vizsgálatára összpontosította. És miután régóta foglalkoztatja a zene és a mítosz kapcsolatának kérdése, szinte magától kínálkozott az újabb téma: a zenével és tánccal egybekötött sintoista szertartás, a kagura mûfaja, mivel annak hátterét és tematikáját épp a japán mitológia nyújtja.
A klasszikus japán mûfajokat, a gagakut, a t és a kabukit - a nemzetközi irodalomnak és az utazó együtteseknek köszönhetõen - csaknem az egész világon ismerik. A kagura azonban, a sintoizmusnak ez a különös szertartása és az abból kifejlõdött népi színjáték mind a mai napig a háttérben maradt, zenéjét pedig még maguk a japán tudósok sem igen vizsgálták.
A könyv címe a kagura eredetmítoszára, a japán mitológia egyik kulcsepizódjára utal. Amikor a Nap istennõje fivérével összekülönbözvén a Magasságos égi Mezõk egyik barlangjába zárkózott, sûrû sötétség borult a világra. A tanácstalan istenek a barlang szájához gyûltek, hogy elõcsalják az istennõt, de minden kísérletük hiábavalónak bizonyult. Végül Ame no Uzume istennõ talált megoldást: felfordított hordóra állt, s azon dobogva groteszk-erotikus táncot adott elõ, amit a többi isten hangos tetszéssel fogadott. Ezt hallván a napistennõ elõjött rejtekébõl, és a világot újra fény borította el. - A japán hagyomány ehhez a mítoszhoz vezeti vissza a sinto vallás egyik legjellegzetesebb szertartását, melyben az emberek zenével és tánccal kívánják elnyerni az istenek jóindulatát. A kagura minden egyes elõadása tehát sámáni akció, Mircea Eliade szavaival élve "örök visszatérés" az õseredeti rítus élményéhez.
A mítosz az emberiség életében ma is fontos szerepet játszik, a mitikus gondolkodás nyomai pedig még ott is fellelhetõk, ahol a világ keletkezésérõl szóló nagy mítoszok a modern élet következtében már háttérbe szorultak. E tekintetben Japán egészen egyedülálló lehetõséget nyújt a kutatónak: a japán nép ugyanis - a nyugat-európai és amerikai civilizáció technikai és gazdasági feltételei között is - makacsul õrzi õsi hagyományait, és arra is képes, hogy mitológiájának egy-egy epizódját nap mint nap újra átélje.
Ezeréves története során a kagura több ágon, több mûfajban fejlõdött, s mind a mai napig él. Egyik ágát a császári udvar szertartásos zenéi és táncai között ápolják a 10. századból fennmaradt, úgynevezett kagura-dalok megszólaltatásával, szigorúan elzárva a profán külvilágtól. Másik ága a sinto szentélyek szertartásai között kapott helyet az évszakfordulók, földmûvelési ciklusok megünneplésére. Egy harmadik ágon pedig népi színjáték lett belõle, melyben kis együttes kíséretével maszkos-jelmezes színészek jelenítik meg a barlang elõtti tánc mítoszát és a japán mitológia egyéb epizódjait. A professzionális japán színház világszerte híres két mûfaja, a no és a kabuki mellett a japán emberek körében talán a kagura a legnépszerûbb, mert rituális emelkedettség és népi egyszerûség együtt, szorosan egymásba fonódva él benne.
A kagura mint vallási szertartás és mint abból kifejlõdött színi elõadás - divatos szóval: performance - legalább négy önálló diszciplína illetékességébe tartozik. A szertartás bemutatásában nyilvánvalóan a vallástörténet és valláselmélet az érintett, amit a bõséges japán és nyugati irodalom is alátámaszt. Tekintettel azonban arra, hogy a kagura-dalok a korai japán költészet alkotásai, az irodalomtörténeti kutatás is bõségesen foglalkozott a témával. Sõt azt is mondhatnánk: az egyetlen teljes és vitathatatlan történeti forrást az irodalom szolgáltatja, hiszen a dalok szövege a 10. századból való, és - bár a kéziratok olvasása filológiai problémákat okoz - a modern japán forráskiadványokban hozzáférhetõ. A kagura mûfaját érintõ harmadik diszciplína a néprajz, mégpedig igen összetett módon, hiszen a népi szertartások keretében használt tárgyak éppúgy a kutatás középpontjába kerülhetnek, mint a szertartásokkal kapcsolatos szövegek, hiedelmek, szokások. A kagurakutatás ezen a téren tudja felmutatni a legjelentõsebb eredményeket, hiszen több japán tudós - közöttük is elsõsorban Honda Jaszudzsi - a népi elõadómûvészet sokrétû kategóriájába illesztve már bõséges irodalmat publikált róla.
A zenetudomány oldaláról azonban a kagurát mindeddig kevesen vizsgálták. A hagyományos zenével foglalkozó japán és nyugati nyelvû alapmûvek szerzõi, Kishibe Shigeo, Eta Harich-Schneider, William P. Malm épp csak egy-egy fejezetet közöltek róla, fõképp az udvari kagura mûfaját érintve. A népi elõadómûvészet keretébe tartozó kagura zenéjérõl pedig még kevesebb szó esett, könyv nem tárgyalja, és tanulmány is csak néhány jelent meg róla. Ez a hiány minden bizonnyal a "népi kagura" köztes helyzetének tulajdonítható: rituális zene, de nem tartozik az udvari mikagura kanonizált repertoárjába, és népzene, de nem tartozik a legjobban elterjedt népdalok - munkadalok, évfordulós köszöntõk - kategóriájába.
Kárpáti János könyve ezzel szemben nemcsak a zenetudomány tartozását törleszti, hanem arra is kísérletet tesz, hogy a kagurahagyomány egymás mellett párhuzamosan futó, de társadalmi szinten elváló szálait összefüggésükben vizsgálja s, ezzel az etnológiai-vallástörténeti képet is árnyaltabbra rajzolja. Hiába élt ugyanis a tudományos köztudatban olyan kép a kaguráról, amely a sámáni eredetek mintegy evidenciának tekintette, az élõ gyakorlat vonatkozásában errõl többnyire megfeledkeztek, és még csak kísérletet sem tettek arra, hogy a képbe bevonják az Észak-Japánban ma is virulens sámánisztikus szertartásokat, vagy összehasonlítsák azokat a Dél-Koreában még erõsebben élõ sámánizmussal.
A szerzõ a kagura mûfaját a zene és a mítosz sajátos összefüggésében világítja meg. Az elsõ rész - zene a mítoszban - arra keresi a választ: hogyan jelenik meg a zene a japán mítoszok világában? Milyen szerepet, milyen jelentõséget tulajdonít neki a mitikus gondolkodástól áthatott õsi japán társadalom? A könyv második része - Mítosz a zenében - viszont azt vizsgálja: miképpen él és alakul át a mitikus tartalom a már létezõ, többnyire szertartásokhoz és agrárünnepekhez kapcsolódó zenei mûfajokban és formákban? Miféle zenei szerkezeteket lehet felfedezni a kagurahagyomány régi és új darabjaiban? Létezik-e a mitológiai vonatkozású zenei szerkezeteknek valami sajátos tipológiája?
A két rész közé - afféle interlúdiumként - egy zeneelméleti fejezet ékelõdik "vázlatok a japán melodika elemzéséhez" címmel. Ebben a szerzõ a japán melódiavilág néhány jellemvonását mutatja be Koizumi Fumio, a korán elhunyt kiváló japán etnomuzikológus hangsorelméletébõl kiindulva, ám azt a magyar etnomuzikológiai iskola tapasztalatával és szemléletével továbbfejlesztve. Erre az elõlegezõ elméleti alapvetésre azért is szükség van, mert a II. részben a zenei struktúrák bemutatása és elemzése bizonyos ismereteket feltételez a japán zeneelmélet tárgykörébõl. Ugyanakkor ezzel az elõkészítõ összegzéssel a szerzõ fárasztó ismétléseket is el tudott kerülni.
A kagura különbözõ típusainak bemutatása, strukturális vizsgálata és összehasonlítása során Kárpáti a legjelentõsebb japán szakértõ, Honda Jaszudzsi osztályozását tekintette kiindulópontnak, ám tárgyalásában új és más szempontok is felmerülnek. Kiderül ugyanis, hogy a népi kagura Honda-féle négy kategóriája, bár a típusok belsõ tartalmát, funkcióját jól ragadja meg, nem elég megkülönböztetõ és ugyanakkor igen sok átfedést tartalmaz. Célszerûbbnek bizonyul tehát Kárpáti új osztályozási javaslata, mely a kagurahagyomány egységébõl, közös gyökerébõl indul ki, s a kaguraszertartás helyszínét tekinti megkülönböztetõ ismérvnek. Ezért a könyvben Kárpáti módszeresen követi végig a kagura útját - a sámánisztikus rítustól, az udvarban és a szentélyekben lejátszódó vallási szertartásokon keresztül a rituális drámákig és népi színjátékokig.
A tanulmány másik újdonsága - és jelentõsége - abban rejlik, hogy a dallamok lekottázásával és szerkezeti analízisével a kagurahagyomány egyik legfontosabb mûfaji összetevõjére irányítja a figyelmet. Ha ugyanis a hagyomány különbözõ ágait együttesen vizsgáljuk, a tánc (mozdulat), a zene (hangzás) és a maszk (színjáték) párhuzamosságát figyelhetjük meg. E három elem kombinációja azonban meglehetõsen különbözõ, és elõfordul, hogy vagy a tánc, vagy a maszk hiányzik. A zene azonban elmaradhatatlanul kíséri a szertartást, úgy is mondhatnánk: állandó tényezõ, mely a szertartás emelkedettségét, az istenséggel való kommunikáció alaphangját biztosítja.
Kárpáti könyvének létrejöttéhez több intézmény segítsége is hozzájárult. A kutatási program elsõ két évét (1986-87), majd a kész munka kiadását az Országos Tudományos Kutatási Alap támogatta, a Japán Alapítvány ösztöndíja pedig lehetõvé tette, hogy a szerzõ 1988-ban és 1994-ben - összesen fél évig - helyszíni tanulmányokat folytasson. Ezek során japán barátai és kollégái önzetlen segítségével hang- és fényképfelvételeket készített Észak-Japántól a déli Kjúsú szigetéig, számos sinto szentélyben és kaguraszínpadon. Míg a kottapéldák sokasága arra mutat, hogy az olvasó tudományos szakkönyvet tart a kezében, a gazdag és színes képanyag a japán táj és a japán vallási gyakorlat világába is bepillantást nyújt, ugyanakkor jól illusztrálja a japán mitológiát és mûvelõdéstörténetet is tárgyaló szöveget.
Nem része a könyvnek, de hangzó illusztrációként szorosan hozzá kapcsolódik a Hungaroton 1991-es CD-je Kagura - Japán sinto szertartások zenéje (HCD 18193) címmel. A lemez ugyanis Kárpáti 1988-as gyûjtõútjának termésébõl nyújt válogatást, a tanulmány tehát lényegében erre a zenei anyagra épül, és a könyv számos itt felhangzó dallamot közöl hangjegyes átírásban.
Kárpáti János nagy érdeme, hogy a keleti zenekultúrák vizsgálatát a nyugati tudományos módszerek alkalmazásával végzi el. Az így megtalált közös nevezõ, azt hiszem, korszakalkotóan fontos ahhoz, hogy az emberiség zenei örökségének ez a fontos része az európaiak számára kibontakozzék a mitikus ködbõl, de, mint láttuk, a keletiek számára is szolgálhat új vizsgálati szempontokkal.
Végezetül meg kell említeni, hogy az értékes tartalmat kitûnõen támogatja a könyvek kiállítása is. Köszönet mindkét kiadónak a jól kezelhetõ, igényes formátumért. A kemény táblák, s a hagyományos fûzött kötés, a jó minõségû papír mind arra utal, hogy felmérték e kiadványok jelentõségét, és ennek megfelelõen tartós, sokak által és sokáig hasznosan forgatható könyvekké formálták õket. Külön dicséret illeti a borítókat tervezõ Környei Anikót.


Jelenet "A mennyei unoka földreszállása" című előadásból


A sintó szentély őstípusa


Ősi japán tánc
Kárpáti János felvételei