Most, hogy már a romantikához visszaforduló posztmodernnek is befellegzett, teljes
a zűrzavar a zenei piacon. Elképesztő a sokféleség; zsibvásárra kezdenek hasonlítani
a modern muzsikának szentelt fesztiválok. Csiricsáré rongyokat látunk az egyik
pulton, gagyi rézkarika kelleti magát a másikon, emitt délkelet-ázsiai műanyag
turbósított glészhabni, amott védjegy nélküli bergengóc cigaretta - már unottan
mennénk haza, amikor ártatlanul mégis szépen megmunkált dísztárgy, igazi ékszer
vonzza magára figyelmünket.
A Magyar Rádió Századunk zenéje című szokásos tavaszi hangversenyciklusa
sem volt idén mentes némi zsibvásár-jellegtől - de hát miért is lett volna? Az
efféle seregszemléknek az a funkciójuk, hogy képet adjanak az áruválasztékról.
A kínálat minőségéről a szerkesztő csak annyiban tehet, hogy igyekszik bizonyos
nívó alatti termékeket kiszűrni a mindenkori felhozatalból. E tekintetben Lázár
Eszter ideális gazdája a sorozatnak. Biztos ízléssel érzi, hol a határ. Nem
ad teret ordas dilettantizmusnak, profi csomagolással leplezett giccsnek - s minden
alkalommal felfedeztet a hallgatókkal jó néhány valódi értéket.
Az első hangverseny műsorszámai közül Soproni VIII. zongoraszonátája és
Schnittke Szeptettje vitán felül ez utóbbi kategóriába sorolható. SOPRONI
JÓZSEF műve nem most hangzott el először - felesleges elismételni mindazt, amit
a Muzsika hasábjain néhány hónappal ezelőtt elmondtam róla. A tavaly váratlanul
elhunyt ex-szovjet ALFRED SCHNITTKE művészete az utóbbi időkben mindenütt hódít
- aki hallotta a Szeptett április 28-i magyarországi bemutatóját, megértheti,
miért. Gondosan megírt, hatásos, a maga titokzatos módján mély erkölcsiséget sugárzó
mű ez. Kezdete szinte ártatlanul egyszerű. Dallamocskákat hallunk, néhány hangnyi
motívumokat fuvolán, klarinéton, vonósokon (Schönberg efféle alakzatokat nevezett
"frázisnak"), miközben egyes hangok tovább zengenek, orgonapontot, bizáncias "izónt"
alkotva. Aztán a csembaló ostinatót kezd. A gépszerű zakatolás fölött-mellett
megjelennek az iménti melódiafoszlányok. Mintha daráló zúzná-forgatná őket. Sosztakovics
drámai pillanatai juthatnak eszünkbe. Az első Csellóverseny zárótételének meccanico
ostinatói. A gépezet, amely mereven ismétel - de időnként elromlik. A háttérből
pedig egyre baljósabban tűnik elő egy ismételgetett hang (az a) Stravinsky
Sacre-jában jelenik meg ilyen félelmetesen az agg bölcs, hogy aztán leborulva
csókkal illesse a Földet... Közben a csembalót felváltja a zongora, majd kis szünet
után az orgona. Lám, Schnittke is osztja azok véleményét, akik szerint az igazi
művészet mindig a halálról, az átlényegülésről szól. Korállal zárja a kompozíciót.
De nem egyszerű hármashangzatokkal. Mi sem áll Schnittkétől távolabb, mint az
olcsó megoldás, a szenteskedés. Az ő koráljának semmi köze Pepsi-érzéshez, gyermeteg
ájtatossághoz, rózsaszín Barbie-szerű angyalkákhoz. Wozzeckre gondolhatunk, aki
szerint a szegény embernek még odafent is segítenie kell majd mennydörögni...
A koncert többi műsorszáma Schnittke és Soproni magaslata mellett bizony dombocskának
vagy éppenséggel lapálynak tűnt. Holott FRANCISCO GUERRERO Kamarakoncertje
nem szellemtelen alkotás. A spanyol komponista választékosan, egyéni ízzel és
fantáziadúsan beszéli azt az internacionális zenei nyelvet, amely nagyjából a
hatvanas-hetvenes évek fordulóján alakult ki. MAURICIO KAGEL, az örökifjú argentin
ugyancsak elszórakoztatott ötleteivel az Orchestrionstraat című egyvelegben.
Kagel többnyire nem mély, de soha nem bosszantóan felszínes. Olyan, mint egy hóbortos
agglegény, akit szívesen látunk olykor nagyobb baráti társaságban, mert remek
vicceket tud, és mulatságosan önti le magát vörösborral.
Alapjában véve kellemes benyomást hagyott maga után SZIGETI ISTVÁN Adria
című szerzeménye is. Mindössze két bajom van a sok részletszépséget felvonultató,
mindvégig áttetsző hangzású darabbal. Az egyik: számomra helyenként túl kiszámíthatóan
épül fel (egy hangot ismételgető kezdet, kromatikus kinyílás), ahol pedig mégsem,
ott néha váratlanul toporzékolósak a fordulatai. Szép, ahogy a hosszú a
hang körül fodrozódó dallamhullámok előkészítik a d-mollt, ám mire megéreznénk
a muzsika léptékét, hirtelen gesztus akasztja meg a folyamatot, mint idegbeteg,
klimaxos anyós. S bár a fugato igen tetszetősen kezdődik, jólesően friss a tükörfordítás,
érthetetlenek a megtorpanások, és semmi sem indokolja, hogy a mű az utolsó pillanatokban
váratlanul tercrokon fordulatot vegyen. Igaz, így sikerül dúr színezettel elérni
a kiinduló a tonalitást - a megoldás azonban erőltetett.
A május 5-i koncert bemutatói közül KIRÁLY LÁSZLÓ Két dala, mint a szerzői
ismertetőből megtudhattuk, egy készülő nagyobb sorozat, az Egerszegi daloskönyv
része. Ha az egész könyv ilyen darabokból áll majd, nem sok sikert jósolok
neki. Királytól ennél lényegesen jobb opuszokat hallottam már. A legfőbb baj -
ki tudja, hányszor a mai magyar zenében - a fantáziátlan, földhözragadt prozódia.
Aki azt hiszi, akkor jár el helyesen, ha dallamait a legapróbb részletekig a beszélt
magyar nyelv ritmusához és hanglejtéséhez igazítja, súlyosan téved. Ebből csak
egy ágáló, nevetségesen patetikus "beszély" keletkezhet. Stravinsky prozódiáját
kellene tanulmányozni, meg a Kékszakállúét.
MADARÁSZ IVÁN új művét (Gyere, súgja Schubertnek a halál) sem tartom a
roppant találékony és termékeny komponista eddigi legjobbjának. A zene egy ügyes,
tonális hegedűkíséretes dalfüzér elektronikus manipulációja, többnyire a jól ismert
recept szerint (tükörben látom, amint tükörben nézem magam), sok szép részlettel
és nem kevés zavaróan süket pillanattal a forma egyes szakaszai közt, amikor a
partitúra szerint ki kell kapcsolni az elektronikát.
DUBROVAY LÁSZLÓ darabjával kapcsolatban a legkevésbé sem merülhetnek fel az előbbi
fenntartások. A cím - Rézfúvós kvintett no. 3 - egyszerű használati zenét
ígér, s az ígéretet a mű maximálisan teljesíti. Remekül hangzik, szerkezete áttetszően
világos, lassú középső tétele költői mélységeket (vagy magasságokat - mily esendő
e tekintetben a kritikai nyelv!) sem nélkülöz, fináléja szellemes, szórakoztató.
FARAGÓ BÉLA Pattern modulációként hirdetett alkotása számomra egy kis csalódást
hozott. Faragó tehetségét különösen nagyra tartom, éppen ezért nem örülök annak,
ha a könnyebb műfajokkal kacérkodik. Ez a kompozíció helyenként veszélyesen hasonlított
holmi PeCsa-beli happeningek hangzó anyagához. Azt sem hiszem, hogy a napi politikai
események elleni tiltakozás leghatásosabb eszköze éppen a naiv programzene volna,
repülőgépzúgás- vagy robbanásszerű, a Csillagok háborúját idéző affektusokkal.
A fiatal BÁNKÖVY GYULÁ-tól az utóbbi években számos szép kompozíciót hallottam,
kamarazenét, elektronikusat egyaránt. Bánkövy legfőbb erénye talán a finom megoldások
iránti érzék. Pompás átmeneteket tud teremteni a fontosabb formaszakok, tematikus
gondolatok közt. Kivételes a színárnyalatok iránti érzéke, s az arányok kialakításával
sem áll hadilábon. Mindezt bizonyította új darabja, a fuvolára, csellóra és elektronikus
eszközökre komponált Ezüstszárnyú lepkék is. Szép befejezése lehetett volna
a május 5-i koncertnek, ha itt marad abba a műsor. Sajnos, nem így történt, jött
még JOSEPH WATERS Szarajevó-concertója. Lázár Eszter ezúttal bizony nem
volt résen. Megtévesztette a rokonszenvet keltő cím, amely azonban egy végtelenül
zavaros, unalmas tákolmányt takart. Nem kellene sok szót vesztegetni rá, ha nem
volna annyira bosszantó, hogy egyesek még az emberiség történetének tragikus eseményeiből
is üzleti hasznot akarnak húzni.
A május 12-i harmadik koncert stílusban, hangvételben, fajsúlyban annyira különböző
műveket állított egymás mellé, hogy vért izzadhat a kritikus, ha objektív értékelésre
törekszik. Hiszen JOHN CORIGLIANO amerikai szerző kétségkívül szellemes, Brahms-stílusú,
zongora-négykezessel kísért énekkvartettjét a költői röptű I love you szövegre
Kurtág Játékai után hallgatni enyhén szólva felér egy jókora pofonnal. S Lendvay
Kamilló csellóduó-ciklusa meg Jeney Zoltán herakleitosz-töredéke közt is nehéz
volna megtalálni a matematikai közös nevezőt. Ha csak azt nem tekintjük annak,
hogy mindkét művet ötvonalas kottalapokra írták.
Ami a LENDVAY KAMILLÓ opuszát illeti, annak minden tétele igen jól megoldott,
tetszetős "Gebrauchsmusik" a maga nemében - egy rutinos mester színvonalas iparcikke.
Bizonyos vagyok benne, hogy szívesen játsszák majd a csellista-növendékek.
Valamikor KURTÁG GYÖRGY Játékok-sorozata is egyfajta Gebrauchsmusiknak,
pedagógiai célt szolgáló gyűjteménynek indult - a most elhangzott darabok azonban
(köztük három olyan, amelyet először hallhatott a magyarországi hallgató) már
igen távol állnak ettől az ideáltól. Igazi musica riservata ez, személyes titkokkal,
a kiválasztottak szűk körének szánt ezernyi utalással, s olyan angol, orosz, német,
latin címekkel, amelyek már maguk is képzettársítások tucatjait hívják életre.
Kurtág minden pillanatban az emberiség közös kultúrájának javára hivatkozik. Félek,
előbb-utóbb kihal az a generáció, amely érteni véli ezeket a hivatkozásokat. Internetkor
gyermekeinek üres nyelvtani formula lesz az, hogy Aus tiefer Not...
JENEY ZOLTÁN Herakleitosz-töredéke érzésem szerint a komponista legjobb
művei közé tartozik. Az alapötlet mélységesen zenei. Jeney olyan rendet igyekszik
teremteni, amely kiismerhetetlen a hallgató számára. Érzékeljük a rend létét,
de nem tudjuk kiszámítani, mi lesz a következő elem. Ismét Stravinsky Sacre-ja
kínálkozik példának: az ismételgetett akkord a váratlan hangsúlyokkal. A Jeney-darabban
mindez sokféleképp valósul meg. Látszólag egyszerű ritmusokkal, amelyekben mindig
van egy apró csavar. Vagy hangsorozatokkal, szekundokban lefelé lépegető skálával
például, amelyben nem tudhatjuk, kis vagy nagy szekund a következő lépés. S mikor
már törvénynek vélnénk, hogy csak ez a kétféle váltakozik, egyszercsak bő szekundot
hallunk. A mű erénye a világos formai szakaszok, stockhauseni értelemben vett
"csoportok" változatos, jóleső kontrasztokat sem nélkülöző egymás mellé helyezése.
Magas regiszterben repetált fúvós hang, illetve hangok után akkordikus jellegű
vonósrész következik, hosszabb szakaszon át csak ütő szól - és így tovább. A befejező
rész különösen emlékezetes. Ugyanaz a hangzat áll össze újra és újra, de mindig
más arpeggiószerű figurával (mint Bartóknál Az éjszaka zenéjének örökké ugyanaz
és mégis mindig más clustere) - az ismétlődés hol ritkább, hol sűrűbb, egyenetlensége
ellenére végső soron az egyenletesség, a nyugalom érzetét kelti.
A koncert második felében elhangzott két kompozíció közül az azeri SZARADZS KARAJEV
műve (Egy szomorú éjszaka hangjai) nem tűnt különösebben jelentősnek. JANNIS
XENAKIS erőteljes Cassandráját hallgatva egy kicsit az ókori görög világba
képzeltem magam. Az akkoriak ízlésétől nem állhatott távol az efféle vad, nyers,
ritmikus, konok zene. Nem csak olyan melódiákat énekelgettek, amilyet Szeikilosz
kereskedő vésetett Tralles városában felesége síroszlopára.
Tudom, roppant méltánytalan vagyok, amikor szokásomhoz híven nem sorolom fel az
előadók teljes névsorát. Aki tisztességgel dolgozott, megérdemelne néhány szavas
méltatást. Csak hát végtelen hosszúra nyúlna a sor. Így kicsit önkényesen ragadok
ki néhány nevet. Mindenekelőtt a szokott színvonalukon teljesítő együttesekét
(Marcato, Matuz Gergely vezetésével, EAR, Sugár Miklóssal az élen,
illetve a Serei Zsolt vezette Componensemble). A szólisták közül
Matuz István fuvolajátékát, Csalog Gábor Kurtág-produkcióját éreztem
különösen emlékezetesnek. És meglepetést szerzett Fellegi Balázs, aki roppant
nehéz feladatot vállalt a Xenakismű részben ókori jósnők rikoltását, részben komor
szertartási éneket utánzó vokális szólamának életre keltésével. (folytatjuk)
|