A nagy hanglemezkiadók egymás mellett dobják piacra a legújabb operafelvételeket és - gyakran olcsóbb áron - távoli évtizedek produkcióit. Természetes igény, hogy minden korszak rögzítse a maga felfogását, előadási stílusát, e stílusban kifejeződő idegéletét, s természetes igény, hogy a közönség is birtokolni kívánja kedves műveit kortársainak interpretációjában. Mégis: nehezen megkerülhető és lelkileg nehezen feldolgozható tény, hogy a régi és az új felvételek közvetlen összehasonlíthatóságából kiderül, a produkciókat többnyire nem csekély formátumkülönbség választja el egymástól a régiek javára és az újak kárára. A konzervatív hallgató sokszor úgy érezheti, egyes műveket bizonyos régi, már-már etalonnal számító előadásuk után nem is érdemes, teljesen céltalan újra felvenni, hiszen a lehetséges produkció úgyis összemérhetetlen lesz nagyszerű elődjével, a kultúra története iránt érdeklődő azonban éppenséggel ezt a hanyatlástörténetet fogja érdekesnek találni. De akár ilyen, akár olyan pozícióból vetjük össze a régi és az új interpretációkat, az újabbakhoz kisebb-nagyobb mértékben frusztráció fog társulni.
Akármelyikhez nyúlunk az alaprepertoár művei közül, ezzel a problémával szembesülünk. Vegyük például A bolygó hollandit. Tucatnál több felvétele van piacon, emeljünk ki közülük hármat: a Teldec megjelentette a mű egy 1955-ös bayreuthi előadásának felvételét, a Decca olcsó, "double" sorozatában hozta ki a maga 1962-es lemezprodukcióját, a Deutsche Grammophon pedig új felvételt készített a darabból. A bayreuthi előadás egyszerre van nyilvánvaló hátrányban és nyilvánvaló előnyben a későbbi felvételekkel szemben. Hátrányban, mert hangzáshűsége nem mérhető a későbbi lemezprodukciókéhoz, másfelől előnyben, mert övé az élő előadás felhajtó ereje a másik kettő művi, hanglemezfelvételi szituációjához képest. A karmester: Joseph Keilberth, a Hollandi: Hermann Uhde, Senta: Astrid Varnay, Daland: Ludwig Weber, Erik: Rudolf Lustig, a Kormányos: Josef Traxel, Mary: Elisabeth Schärter. Joseph Keilberth híre nem arányos érdemével - kiváló dirigens volt, biztos kezű formálóművész és drámai temperamentumú, intenzív előadó, általam ismert Wagner-interpretációi (két Bolygó hollandi és egy Lohengrin) példásan autentikusak. A rögzített 1955-ös előadáson hasonlóan intenzív énekessel találkozott: Hermann Uhdéval a címszerepben. Fatális: később mindketten operaelőadás közben haltak meg. Főként kettőjüknek köszönhető, hogy a mű valóságos arányainak, eredeti élménygörbéjének megfelelően szólalt meg: az első és a harmadik felvonás erős és hatásos elő-, illetve utójáték a kivételes belső súlyú másodikhoz képest. Keilberth kiválóan állítja szembe a darab közvetlenül ábrázolt elemi és démonikus természeti, illetve ironikusan ábrázolt mindennapi-polgári világát, de az utóbbinak is megmutatva természetközeli nyerseségét, hogy a középső felvonásban a fonókar-ballada-Daland áriája-Hollandi és Senta kettőse váltólázritmusával megteremtse a megfelelő előadói és befogadói állapotot a nagy kettős drámai-pszichológiai jelentőségének realizálódásához. Hermann Uhde a Hollandi első felvonásbeli monológját még némi belső bizonytalansággal adja elő (ahol is az énekes hangkeresése szerencsére kifejezőjévé válik a lába alatt hét év után először szilárd talajt érző figura kereső lépteinek), ám a második felvonásban a kettős zenekari kíséret nélkül indító "Wie aus der Ferne längst vergang'ner Zeiten" a lassú feltárulkozásnak, a szorongásnak, feszült várakozásnak, reménynek, bizakodásnak és hitnek olyan nagy ívű és árnyalt, a tragikum legmélyebb mélységéből a transzcendenciáig felemelkedő ívét indítja el, amely a művészi ihletettség és építkezés közös csodája. Ez persze a kivételes képességű karmester és énekes termékeny találkozása mellett sem volna lehetséges még egy méltó partner, a Sentát alakító Astrid Varnay kongeniális együttműködése nélkül. Sentáé kényes szerep. Papírforma szerint fiatal lánynak kellene lennie, de valóságos szerepe, szólamának formátuma és tartalma szerint csak olyan drámai szoprán tudhatja méltóképpen megformálni, akinek lénye és orgánuma mindazon túl van, amit lányosnak érezhetünk. Varnay alkatilag s kivált 1955-ben már ilyen drámai szoprán volt, fel sem merül, hogy Sentáját fiatal lánynak képzeljük - kortalan figura, hangja első megszólalásától kezdve egy végzetes sors hordozója. Fel sem merülhet annak képzete, hogy a Hollandit egy hosszú életen át kitartó hűségével váltsa meg, programját az Erikkel való kettősének végén elhangzó szavai abszolút erővel fogalmazzák meg: "Er sucht mich auf! Ich muss ihn seh'n! Mit ihm muss ich zu Grunde geh'n!" Uhde és Varnay Hollandijának és Sentájának találkozása nem lehet más, mint egy csodálatos affinitás beteljesülése, nagy egymásra találás, majd megváltódás a mindennapi léttől a heroikus közös halálban. Ennek a kettős-egy sorsnak a hatalmas dinamikája égeti ki a darabból a harmadik felvonás dramaturgiai ügyetlenségét: Senta és Erik kihallgatott jelenete nem motiválja elég erősen a Hollandi kétségbeesett szakítását. Ám Uhde Hollandijának és Varnay Sentájának kapcsolata kezdettől fogva olyan mértékben a tragikus szükségszerűség légkörében áll, hogy nyilvánvaló: a közös sors nem konszolidálható, nem illeszthető be a mindennapi élet szférájába, nem lehet más, mint szimbolikus megváltó gesztusban ellobbanó egymásra találás. Az előadásban egyébként a mindennapi világot is jelentős alakítások képviselik. A maga életkörében Ludwig Weber Dalandja is formátumos figura, mindenekelőtt tökéletesen tölti be magát a szereptípust, sűrű, sötét basszusában van valami életkort és emberi viszonyulást érzékeltető atyai színezet, ezen túlmenően azonban a viharedzett hajós, a kapzsi érdekember, a kedélyes polgár és a szószátyár öreg színeinek felidézésével az individuális figurát is megteremti. Erik szerepében Rudolf Lustig igazi Wagner-tenorja a figura kétségbeesettségét hangsúlyozza, fölöttébb értékelendő azonban, hogy ezt nem deklamálva, naturalisztikus énekbeszéddel és állandóan felfokozott hangerővel teszi, hanem énekelve, igényes vokális formálással. Ez utóbbi minőség tünteti ki Josef Traxel éneklését is a Kormányos dalának előadásában. Az 1955-ből felidézett Hollandi-előadás autentikus, erős és ihletett, a második felvonás Hollandi-Senta-kettősében kivételes magasságokba emelkedő interpretációja a műnek.
A Decca eredetileg 1962-ben megjelent, s most olcsó sorozatban újra kiadott Hollandi-felvételét Doráti Antal vezényli, s a darab valódi újraolvasását nyújtja. Doráti viszonylag kevés operafelvételt készített, a Haydn-operák megkezdett és tudtommal nyolc darabig eljutott összkiadásán kívül az Egyiptomi Helénát, A kékszakállú herceg várát, Dallapiccolától A fogolyt és a Hollandit dirigálta lemezre, tehát az alaprepertoárból csak az utóbbi egyet. Nem rutinos színházi karmesterként közelít a műhöz, jól érzékelhetően a zenekart tekintette az előadás legfontosabb szereplőjének, a zenekari textus elfogulatlan, operai hagyományokkal szakító, nagy ívű és mégis kivételesen részletes kidolgozását tartotta fő feladatának. Előadásában van valami kimértség, hiányzik belőle a vérbeli operaelőadások agilitása, de érdekes módon ez mégsem vezet statikussághoz, mert egyrészt az előadás könyörtelen menettel halad előre, másrészt a szólamok és a zenei karakterek kidolgozása annyira erőteljes és plasztikus, hogy a megszokottól némileg különböző feszültségforrásokból ugyan, de a dinamikusan előretörő előadásokénál komplexebb drámaiság születik, és tesz szert szuggesztív hatásra. Az előadás elevenségét fokozza, hogy Doráti különös érzékenységet mutat a partitúra melodikus lehetőségei iránt, s nemcsak a nagy léptékű, széles dallamokat formálja meg feltűnően éneklően, hanem revelatívan fedezi fel és teszi érzékletessé többnyire rejtve maradó részletek tömegének mikromelodikáját is - sohasem tévesztve szem elől a fő zenei történés és az új életre keltő kis részletek mindenkori arányait. Doráti szimfonikus-drámai partitúraolvasása nyomán valósággal újra felfedezzük A bolygó hollandit, és zeneileg-drámailag gazdagabbnak halljuk, mint bármikor máskor. Amit azonban nyerünk a zenekari komplexitás révén a hagyományosabb operaelőadásokhoz képest, némileg elveszítjük az énekesek produkciójának terén. Már a hangzásarányok is kedvezőtlenek valamelyest az énekesek számára, hangjuk a zenekar előtere mögül, a zenekartól egy kissé fedve, mintegy a háttérből szól. A szereposztás sem annyira karakterisztikus, hogy a hangi alakítások adják meg az előadásnak a végső beteljesülést. Pedig a kulcsszerepeket itt is nagy énekesek éneklik. A Hollandi: George London, Senta: Leonie Rysanek. London orgánuma sokkal szebb, mint Uhdéé, tömör, érces, sötét, meleg basszbariton, eleve tragikus színezettel. Csak éppen kifejezésének egységével, nem pedig sokféleségével tűnik ki. Az első hangtól az utolsóig a Hollandi komor végzete hangzik ki az orgánumból, s ezt a végzettséget egy pillanatra sem fényli túl bizakodás, remény, lelkesültség. Súlyosan depresszív hangi alakítás a Londoné, mondhatni pántragikus. Figuraábrázolásának ez a jellege egy 1956-os (ugyancsak Keilberth által vezényelt) bayreuthi előadás fennmaradt felvételén (Myto) még egyértelműbb és szuggesztívabb, de itt is, a zenekar által némileg háttérbe szorítva és elhalványítva is érzékletes és nagyszabású. Rysanek Sentája valamivel fiatalosabbnak és lányosabbnak hat a Varnayénál, s nem annyira a figura tragikus eleve elrendeltségét, mint inkább alvajáró, elragadtatott, látnoki, révült mivoltát hangsúlyozza. Hogy a második felvonás nagy kettőse nem emelkedik az egész előadás csúcspontjává, annak az az oka, hogy a hanglemezfelvételt nem spontán ihletettség élteti, hanem az egyenletesen magas színvonalú művészi teljesítmény. A nyereség tehát némi veszteséggel is jár - mint majdnem mindig. Dalandot Giorgio Tozzi énekli, korrektül, de nem valami karakterisztikusan. Elismerést érdemel viszont Karl Liebl vokalitása Erik és Richard Lewisé a kormányos szerepében - mindkét tenorista példát ad rá, hogy milyen termékeny dolog Wagner énekszólamait szinte a bel canto kantabilitásával megformálni. A Decca 1962-es Hollandi-felvétele egyike a mű legmagasabb fokon kiegyensúlyozott előadásainak - a kiegyensúlyozottság szolid értékeivel és viszonylagos veszteségeivel egyetemben.
A Deutsche Grammophon új CD-jének sorsa tipikus mai történet. Az 1998-ban megjelent felvétel még 1991-ben készült. Csakhogy az Erik szerepére szerződtetett Plácido Domingo a felvétel idején még nem uralta textusát, ezért a produkció Erik szólama nélkül készült el, s azt Domingo utólag énekelte rá a felvételre. Az előadást Giuseppe Sinopoli vezényli, a szélső felvonásokban intenzíven és feszülten, a középső - tartalmilag legsúlyosabb - felvonásban azonban szürkén és szétesően. Ez a görbe pontosan kifejezi Sinopoli művészi világának arányait: kiváló érzékét az erős teátrális hatásokhoz és a művészi-emberi mélység hiányát. A Hollandit Bernd Weikl énekli, a szólamot tüzetesen kidolgozva, árnyaltan, de mégsem igazán felnőve a figurához. Nem az a fő probléma, ami megfogható: a hang enyhe tremolója, hanem az, ami szakszerű terminusokkal nem leírható: a személyes formátum, a nagy hangütés-hangvétel, az autoritás hiánya. Cheryl Studer Sentája még akár újrafelfedezése is lehetne a figurának, hiszen az ő - ma már tudható - végzetesen univerzálisnak vélt orgánuma és vokalitása egyszer mégiscsak egy fiatal lányt idéz fel előttünk, s ennek meg is van a maga varázsa. Csak hát Studernak a szólam néhány fontos momentumához nincsenek meg a hangjai, ilyenkor produkciója kínos visítássá torzul. S még amikor éneklése hibátlan is, akkor sem veszi körül Senta szólamának-figurájának excentrikus, elszánt és felemelő légköre, akkor sem idézi fel mindazt, amivel Senta több szimpla fiatal lánynál. Studer produkciója negatíve bizonyítja, hogy Senta szerepében a fiatal lány és a Wagner-hősnő gyakorlatilag szinte összeegyeztethetetlen, s a figurát nem éri meg visszavezetni a papírformához. A hiányok, melyek Weikl Hollandiját és Studer Sentáját jellemzik, ott összegződnek űrré, ahol a legfontosabb volna minden jelentőségnek koncentrálódása: a második felvonás kettősében. Itt nem az történik, ami Doráti felvételén, hogy a kettős betagozódik ugyan az előadás általános síkjába, viszont egy igen magas színvonalú előadás síkjába tagozódik be, hanem az, hogy a darabnak ez a legkoncentráltabb részlete szétporlad az előadás leszálló ágában. Dalandot Hans Sotin énekli, olyan nemes művészettel, hogy a felidézett figura meglehetősen távol kerül a jóval földhözragadtabb, "emberi, túlságosan is emberi" szereptől. A német kritika a felvétellel kapcsolatos elégedetlenségének indulati töltését Domingóra zúdította, aki nem elég, hogy megint "unidiomatisch" énekel Wagnert, de ezúttal még a mai hanglemezipar művészietlenségét is megtestesíti. Tárgyilagosan meg kell azonban állapítani: ahhoz képest, hogy a tenorista Erik szólamát utólag énekelte rá a felvételre, az eredmény meglepően jó - ha nem tudjuk, hogy mi történt, nem fogunk gyanút. Persze Domingo német éneklésének általános problémái itt is jelentkeznek, s az is igaz, hogy szólamformálását csak technikailag sikerült integrálni az előadás egészébe, "lelkileg" azonban nem, mégis üdítő ezen a felvételen megint kantábilis Wagner-éneklést hallani ebben a szerepben, amit az új Wagner-sztár Peter Seiffert kormányosának kiabálása mellett nagyon is értékelhetünk. A bolygó hollandi legutóbb megjelent felvétele, meglehet, teljesíti az előadóművészetnek és a közönségnek azt a természetes közös vágyát, hogy az alapművek kortárs előadásában is rögzítve s újra meg újra meghallgathatók legyenek, ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy mind az 1955-ös bayreuthi előadás felvételével, mind a Decca most olcsó sorozatban kiadott 1962-es felvételével összemérhetetlen. S akkor még nem vettük figyelembe azt a jó néhány piacon lévő egyéb régi felvételt, amellyel szintúgy az.