|
- Ön túljutott jelenlegi megbízatásának félidején. Engedelmével, szeretném
ez alkalomból néhány - interjúban, sajtótájékoztatón tett - kijelentésével szembesíteni;
többek között arra a nyilatkozatra is támaszkodom, amelyet két és fél évvel ezelõtt,
operaházi fõigazgatósága kezdetén adott a Muzsikának. Ebben az interjúban új -
a tagsági és a szerzõdéses rendszert kombináló - fizetési modellt vázolt föl a
társulat énekesei számára. E szerint létezne egy minimális szociális biztonságot
nyújtó alapfizetés, amelynek nagysága három fokozatú lenne - kezdõ, közepes illetve
vezetõ mûvészek számára szóló -; ez az alapfizetés azonban csak a próbákra kötelezné
az énekeseket, míg minden egyes elõadásért külön fellépti díjat kapnának. Nyilvánvaló,
hogy ez az elképzelés nagyon is kívánatos differenciálást céloz meg a szürke középszer
és a kiemelkedõ színvonal között. Hol tart ma ennek a modellnek a bevezetése?
- Sehol. Ezen a téren semmit sem sikerült elõre lépni. Egész egyszerûen azért,
mert a jelenlegi közalkalmazotti helyzet és állami tulajdonlás nem tett lehetõvé
semmifajta elmozdulást. Hiszem, hogy nagyon sok mindent megváltoztattam az Operaházban,
de a szerzõdtetési rendszerben szinte semmit. Hadd mondjam el példaként: az egyik
- valaha egyébként kitûnõ - énekesnõ elment szülési szabadságra, és amikor visszatért,
többé nem tudott megfelelõen énekelni. A színház fölmondott neki, de a mai napig
nem sikerült elválnunk, mert perek sorozatát folytatjuk a munkaügyi bíróságon.
Erre pedig én alkatilag nem vagyok alkalmas. Viszont ha azt kérdezi, milyen eredményeket
értem el az elmúlt három évben, azt mondhatom: sok mindenre büszke vagyok. Sikerült
a társulatot konszolidálni; azt hiszem, ma az emberek közérzete az Operaházban
összehasonlíthatatlanul jobb, mint három évvel ezelõtt. Sikerült stabilizálni
viszonyunkat a közönséggel, elõadásaink látogatottsága - jelentõsen dráguló helyárak
mellett is - egyre nõ. Vagyis a közönség ezt a mai Operaházat a magáénak vallja.
Sikerült létrehozni néhány kiemelkedõ produkciót - a Turandotot, A bolygó hollandit
-, de a repertoár-elõadások közül is egyik-másik Bohémélet, Otello olyan ünnepi
színvonalú, amilyet bármelyik nyugat-európai operaház elfogadna. Nagy eredménynek
tartom, hogy sikerült a színházat elvinni Japánba: kétszer is nagy sikerrel vendégszerepeltünk
ott. Ugyancsak sikerként könyvelem el, hogy visszahoztuk a mûsorrendbe Kodály
mûveit, és ezzel teljessé tettük a klasszikus magyar repertoárt. Ha ehhez hozzá
vesszük, hogy Farkas Ferencet is játszunk, jövõre pedig Ránki György Pomádé királyát
tûzzük mûsorra, akkor tényleg úgy érzem, hogy e téren sokat értünk el. Új magyar
bemutatók terén pedig az Operaház még soha ennyit nem teljesített. Tehát azt hiszem,
nemzetközi tevékenységben, a színvonal emelésében, mûvészi eredményekben, közönségkapcsolatban
nagyon sokat sikerült elérni, miközben a másik oldalon, amirõl kérdezett, strukturálisan
szinte semmit sem sikerült változtatnom. Továbbra is van 102 magánénekesünk, ami
ahhoz a 124-hez képest, amennyivel az Operaházat átvettem, persze csökkenés, de
hát még mindig az a helyzet, hogy kitûnõ énekesek szaladgálnak a folyosón úgy,
hogy egy félévben van két elõadásuk (vagy éppen egy sincs), nem azért mert rosszak,
hanem mert oly mértékben túltelített a létszám, vagyis oly sokkal többen vannak
annál, mint amennyit foglalkoztatni lehet. Õk azok, akikre nem vonatkozik, amit
az imént az általános hangulat- és közérzetjavulásról mondtam.
- Mekkora lenne az ideális énekesi létszám?
- Hatvan magánénekes lenne ideális, s mellettük még húsz-harminc olyan énekes,
aki nem tagja az Operának, de szükség esetén rendelkezésre áll.
- Ön azt is célul tûzte maga elé, hogy javítani fogja az Operaház költségvetési
helyzetét. Szeme elõtt az lebegett, hogy a bécsi Staatsoper GDP-hez viszonyított
támogatásának harmadát érje el a pesti Opera szubvenciója.
- Ebben sem történt lényeges elõrelépés. Amikor megkaptam a kinevezésemet,
emeltek ugyan egy keveset a költségvetésen, de ez csak a tûzoltásra volt elegendõ.
Hogy mégis felszínen tudtunk maradni, az a helyárak jelentõs növelésének és a
Ház még sokoldalúbb hasznosításának köszönhetõ. 1996-ban, amikor átvettem az intézményt,
bevételeink összesen 200 millió forint fölött voltak. 1998-ban ugyanez a tétel
már 800 millió forint fölé nõtt, vagyis igen jól gazdálkodtunk. Mindamellett jogosan
állapította meg egyszer valaki, hogy a színházak kimaradtak a rendszerváltásból.
Vezetõ énekeseink csúcsfizetése nem éri el a felét annak, amit egy (szükségbõl
fölléptetett) közepes vendégmûvész kap nálunk - egy estéért...
- A magyar énekesek újabb és újabb, ígéretes generációi mellett van-e olyan
ügynöki kapcsolatrendszerük, amely lehetõvé tenné, hogy esetleg fiatal, nagyreményû
külföldiek is itt kezdjék nemzetközi karrierjüket? Mondjuk a bécsi Belvedere-verseny
gyõztesének az lenne az egyik díja, hogy a budapesti Operaházban léphet fel...
- Ezeket az impresszálási lehetõségeket még nem igazán használtuk ki, de vannak
ilyen tervek. Azonban hangsúlyozom: nem az a baj, hogy nincs elegendõ jó énekesem,
hanem hogy túl sok van. Négy kitûnõ Toscával is rendelkezünk, miközben összesen
háromszor megy a darab.
- Persze ha a vidéki színházak meg tudnák õket fizetni...
- Ez az egész magyar operajátszás alapkérdése! Akkor lesznek itt egészséges
és normális helyzetben az énekesek, ha az a néhány vidéki színház, amelyik operát
játszik, rendszeresen és komolyan foglalkoztatja õket. Mint ahogy a német operaéletnek
is a vidéki színházak képezik az alapját.
- Ha másfél évtizeddel ezelõtt kellett volna a budapesti Opera legfõbb hiányosságait
megneveznem, elsõként az elavult szcenikát említettem volna. Idõközben lezajlott
egy generációs váltás, és azt hiszem, ma ebbõl a szempontból sokkal jobb minõségûek
az elõadások. Ami érzésem szerint ma nagyon hiányzik: egy olyan jelentékeny -
akár külföldi - fõzeneigazgató, aki felelõsséget vállalna a Ház zenei minõségéért.
- Számomra fõzeneigazgató az, aki az évi 320 elõadáson rajta tartja a szemét,
és aki a zene- és énekkar ügyes-bajos dolgaival, a zenészek bérével, a darabok
szereposztásával, az énekesek zenei fejlõdésével - tehát az egésszel - hajlandó
foglalkozni. Mivel pillanatnyilag ilyen nincs, a szervezeti és mûködési szabályzatunkat
megváltoztattuk; fõzeneigazgató és fõrendezõ helyett ebben most zenei vezetõ és
vezetõ rendezõ szerepel. Nagyon örülnék is valamifajta zenei vezetõnek, de olyannak,
aki ténylegesen ellátja ezt a sokrétû feladatot. Nagyon kellene valaki, aki "megfõzi
a levest"; olyan azonban nem, aki csak "belekavar".
- Közismert tény: a pesti Opera olyan szép, hogy ide a közönség már csak az
építészeti élményért is bejön. Nem ad ez lehetõséget bátrabb mûsorpolitikára?
Ön többször azt nyilatkozta, hogy csak az új magyar darabok terén hajlandó kísérletezni,
a nemzetközi repertoárban nem. Olyan ez, mint a mókuskerék: ha mindig csak az
alapmûvek körét forgatjuk, sosem jutunk elõre. Ha minden tíz évben a Rigolettót
újítjuk fel, sosem kerül sor - mondjuk - a Szicíliai vecsernyére, amelyik pedig
nem kevésbé csodálatos zene. Nem kár, hogy a - mellesleg amúgy is egyre idõsebb
- közönség teljesen elszokik a kevésbé ismert darabok meghallgatásától?
- Az én igazgatásom elõtt játszott olyan darabokat az Opera - mondjuk Cavalli
Ormindóját vagy Rossini Mózesét -, amelyeket én például nem játszanék. Nekem viszont
fájón hiányzik a repertoárról a Don Giovanni, a Hovanscsina vagy a Szöktetés a
szerájból. Ezek remekmûvek, amelyek jelenleg nem jutnak el a magyar közönséghez.
És ez már világnézeti megközelítés kérdése: létezik egy olyan közönség, amelyik
azért jár operába, hogy mindig ugyanazt kapja, és kikéri magának, ha ez nem így
történik. Van azután egy másik közönség, amelyik azért jár operába, hogy valami
mást kapjon, mint eddig, éspedig mindenáron. Engem ebbõl a kétfajta publikumból
egyik sem érdekel. Engem az a közönség érdekel, amelyiknek nincs semmilyen elvárása,
hanem amikor fölmegy a függöny, tátott szemmel és füllel találkozik az elõadással,
és az aztán vagy tetszik neki, vagy nem. Az opera kicsit olyan, mint a futball.
Klubok veszik körül, drukkerekkel. Én viszont nem ezeket a klubokat akarom elsõsorban
kiszolgálni. Engem sem a szakma, sem a mûvésztársadalom, sem a "modern" értelmiség,
sem a konzervatívok nem érdekelnek. Engem a világ érdekel.
- Hadd tegyem föl újra, sarkosabban a kérdést. Megéri tíz évente felújítani
mondjuk a Figaro házasságát - érzésem szerint az egyik legnehezebb darabot -,
és aztán belátni, hogy ez a produkció már megint nem jobb az elõzõnél?
- Vannak praktikus szempontok is. Ha egy díszlet - a rosszul megválasztott
technológia és anyagok miatt (mint ez esetben is) elhasználódik, mindenképpen
föl kell újítani. Akkor meg már legyen a rendezés is új. Ám a lényeg, hogy az
évi négy-öt új produkcióba csak az abszolút remekmûvek és az új magyar darabok
férnek be. A remekmûvek körébõl azonban a 20. század sem marad ki: így kerül jövõre
a Peter Grimes is repertoárra.
- Mi a helyzet a barokk mûvekkel? Vajon elképzelhetetlen nálunk a berlini Staatsoperéhoz
hasonló modell: hosszú távú együttmûködés valamelyik régizenei specialistával,
régizene-együttessel? Hiszen ilyenek szép számmal mûködnek Magyarországon is.
- A barokk opera egyrészt nagyon hiányzik a repertoárunkról, másfelõl folyton
a terveim között szerepel. Eredetileg a Thália Színházban szerettem volna Händel
Julius Caesarját játszani, de erre ott már nem kerülhet sor, mert a Tháliával
való együttmûködésünk zátonyra futott. Ha viszont az Andrássy úton játszanánk
barokk operát...
- ...amire ez a neoreneszánsz tér igazán alkalmas lenne...
- ...akkor fölmerülne a kérdés: mi helyett? melyik törzsrepertoárbeli bemutató
helyett? Hisz a Carmen vagy a Rigoletto, melyeket a jövõ évadra tervezek, nélkülözhetetlenek.
A Peter Grimesszal egy másik irányba nyitok, és ezzel vége is, mert a többi bemutató
magyar darab. Tehát kellene barokk opera, de mi helyett?!
- A nemzetközi operaéletben évek óta dúl a vita: repertoárjátszás, avagy stagione?
Szoktuk a repertoárrendszert valamiféle kultúrpolitikai érvekkel védeni; hogy
milyen jó dolog ez a nagy választék, meg hasonlók. Amiben persze van némi öncsalás,
hiszen nemhogy a teljes operairodalmat, de még a törzsrepertoárt sem lehet egyszerre
mûsoron tartani. Nem volna becsületesebb bevallani, amit Bécsben nyíltan vállalnak:
hogy tudniillik repertoárjátszásra a turisták miatt van szükség?
- Szempont, hogy a turisták az itt tartózkodásukkor többször eljöhessenek
az Operába, de az is szempont, hogy a hazai közönségnek is nagy választék álljon
a rendelkezésére. Mindamellett mostanában erõsen közelítünk a blokkszisztéma felé.
Az ilyen, sorozatban játszott elõadások mûvészi szempontból jobbak, ugyanakkor
már most jelentkezik káros mellékhatásuk. Azok a mûvészek tudniillik, akik az
illetõ produkciókban nem szerepelnek, munka nélkül maradnak. A blokkosodás tehát
a társulat egy részének alulfoglalkoztatottságához vezet. És mivel a Magyar Állami
Operaház a magyar énekesek "otthona", a blokkosodás máris igen nagy feszültségeket
hoz létre. Ráadásul a blokkszisztéma, a repertoár - önmagában véve - kívánatos
szûkítése mellett a látogatottságot is veszélyezteti: ha a turista öt napot tölt
Pesten, és ezalatt csak két elõadás váltakozik egymással, akkor a turista is csak
kétszer fog eljönni. Ez ilyen egyszerû.
- Néhány évvel ezelõtt komolyan fölmerült annak lehetõsége, hogy a Magyar Állami
Operaház két színháza - az Opera és az Erkel Színház - szétváljék, és két önálló
intézményként mûködjék. Mi a véleménye - és most kérem, vonatkoztasson el attól,
hogy éppen a fõigazgatói székben ül -: megérdemelne-e Budapest, ez a kétmilliós
világváros két önálló operaházat? Hisz a jelenlegi helyzetben az adófizetõ polgár
- hogy úgy mondjam - "kettõt fizet - egyet kap"...
Amikor fölmerült a szétválasztás gondolata, én õszinte híve voltam. Az igazi dilemma
azonban az, hogy egy operaház kevés, kettõ meg sok. A mi közönségünk "másfél"
operaházra van hitelesítve. Az Erkelnek azonban nemcsak az a hátránya, hogy nagyon
nagy, hanem az is - és legfõképpen az -, hogy teljesen lepusztult: föl kellene
újítani. A felújítás után pedig vegyes mûfajú zenés színházként lehetne mûködtetni.
Persze mindehhez tudni kell, hogy az elõzõ kulturális kormányzattól kaptunk egy
ígéretet. Ez úgy szólt, hogy ha felépül az új Nemzeti Színház, akkor a Thália
jelenlegi - befogadó színházi - funkciója a mostani Nemzetibe, a Hevesi Sándor
térre költözik, az Operaház pedig megkapja a Tháliát kamaraszínháznak. Ehhez képest
az újságból értesültem arról, hogy Magyar Bálint - az akkori miniszter - kiadta
a Hevesi Sándor téri Magyar Színház alapítólevelét. Mindeközben a Tháliában napi
120-160 ezer forint bérleti díjat kell fizetnünk... A helyzet tehát megoldatlan,
és el kellene jönnie annak a kormányzatnak, amelyik vesz egy mély lélegzetet,
és végre megoldja.
- Apropó: van ma önnek kultúrpolitikai partnere? Van akivel e gondokat megoszthatja?
- Van is, nincs is. Van, mert a jelenlegi minisztérium az össze problémáimat korrektül
meghallgatja, bólogat rá, egyetért, és azt mondja, hogy tényleg meg kellene oldani.
- És a megoldás a Thália lenne.
- Nem. A megoldás az lenne, ha az Operaház az úgynevezett nagy operarepertoárt
játszaná, míg az Operettszínház a kamaraoperákat és a nagyoperetteket vinné színre,
a Thália pedig musicalszínházként mûködne, pontosabban rock- és kortárs operákat
adna elõ. Az Erkel Színházból pedig azt a koncerttermet kellene megcsinálni, amelyre
a fõváros amúgy is régóta vágyik. Ezzel az elképzeléssel mindenki egyetért, beleértve
a minisztert, a fõpolgármestert és az összes illetékest. Mégis attól tartok, hogy
nem fog megvalósulni. Az kellene ugyanis hozzá, hogy a fõváros és a minisztérium
beszélõ viszonyban legyen egymással.
|
