Budapesten született 1919 május 29-én. A Zenemûvészeti Fõiskolán végzett
ének-zenetanárként 1942-ben, ugyanott Oláh Gusztáv osztályában operarendezõként
1956-ban. Rendezõasszisztensként, majd rendezõként dolgozott a Magyar Állami
Operaházban 1979-ig - ekkor nyugdíjba vonult. 1973-ban Erkel Ferenc-díjjal,
1977-ben Érdemes Mûvész-díjjal tüntették ki. Fontosabb rendezései: Menotti:
A telefon; Pergolesi: Úrhatnám szolgáló; Haydn: Aki hûtlen, pórul jár; Rossini:
Hamupipõke; A török Itáliában; Cimarosa: A titkos házasság; Mozart: A varázsfuvola,
Thamos, Egyiptom királya; Gluck: Iphigénia a Tauruszok földjén.
- Isten éltesse, Mûvésznõ!
- Köszönöm szépen. Ne túl sokáig. Ameddig bírom. Ameddig frissen el tudom végezni
annak a felét, amennyit eddig.
- Hogy van?
- Jól.
- Ön zenepedagógusként kezdte pályáját, de operarendezõként vált ismertté.
- Csak kezdtem volna, de másképp alakult.
- Emlékezzünk!
Adi néni karizmája
A Krisztinavárosban születtem, ott voltam kisgyerek is. Alig tízévesen elvesztettem
édesapámat, ami rettenetesen megrázott. Nem is tudom, hogy vészeltem volna át
ezt, ha a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban, ahová éppen akkor kerültem, nem találkozom
egy csodálatos tanárral: a legendás Sztojanovits Adrienne-nel, mindenki Adi
nénijével. Õ volt Bartók és Kodály muzsikájának egyik élharcosa. Annak az új
hullámnak, amely akkor még nehéz körülmények között próbált kibontakozni. A
tanári kar és a minisztérium sok kellemetlenséget okozott neki. Destruktívnak
nevezték, aki árt a gyerekeknek a kártékony zenével. Sokszor jött be kisírt
szemmel, de a próbán kivirult. Olyan kisugárzása volt, és olyan szeretetet árasztott,
amely átsegített az apám halála okozta megpróbáltatáson. Meghatározó ember lett
az életemben - az a karizmatikus tanár, aki irányíthatja az ember pályáját.
Õ ezt tette az enyémmel.
Kodály néha bejárt a próbákra, népdalversenyekre. Nyilván azért, hogy kiválassza
a zenepedagógusnak alkalmas fiatalokat. A megreformált énektanítást, amely életcélja
volt, valóban új generációra kellett bízni. Engem Adi néni a figyelmébe ajánlott.
Azt is elárulta Kodálynak, hogy népdalfeldolgozásokat írok énekkarra. Persze
primitív kis butaságok voltak. Egyszer aztán Kodály hozzámfordult:
- Maga az a zeneszerzõ?
- Igen.
- Akkor játssza el az egyik szerzeményét.
- Nem tudom kívülrõl.
- Milyen zeneszerzõ az, aki nem tudja kívülrõl a szerzeményeit?
- Bartók is kottából játssza õket - feleltem szerényen.
Így kezdõdött az ismeretségünk. Õ irányított a középiskolai énektanár- és karnagyképzõ
felé. Egyengette az utamat.
Devecseri, Ferencsik és háború
Érettségi elõtt megismerkedtem Devecseri Gáborral. Egymásba szerettünk.
Kodály velem együtt õt is bevette a Biciniák mari kötetének fordításába.
Minden ment szépen a maga útján, de kitört a háború. Ez megváltoztatta az életünket,
Ferencsik János nélkül valószínûleg nem maradtunk volna életben. Az elsõ zsidótörvény
nem érintette Devecserit. De õt más fából faragták. Kitûzött a mellére egy sárga
csillagot, és nekiindult gyalog a belvárosnak. Az Alagútban szembesétált vele
Ferencsik, aki amikor meglátta õt a csillaggal, belekarolt és együtt ment vele
tovább. Akkor már ismertük õt, de nem közelrõl. Gesztusa annál nagyobb értékû
volt. Õ volt az egyetlen, aki (betegség címén) nem ment el, és nem írta alá
a nyilas esküt. Amikor Devecseri veszélybe került, elvitte barátjához, a svájci
követég ügyvivõjéhez. Hamis iratokkal az õ magántitkára lett. Én a kisfiammal
sok kaland után egy csónakházban éltem sok más bujdosóval együtt. Ferencsik
minden héten egyszer csónakkal odajött, elmentünk együtt csónakázni, és beszámolt
róla, hogy van Devecseri, akivel egyébként 1941-ben kötöttünk házasságot. 1944
karácsonyán mi is odamentünk a követségre, hogy együtt legyünk az ünnepen, de
a szovjetek bejövetele miatt ott ragadtunk egészen a háború végéig. Volt ott
sok menekült velünk együtt, mert diplomataház volt, mindenkit befogadtak.
Amikor Háy Gyulát, Zelk Zoltánt és Déry Tibort bevitték, aznap éjjel Ferencsik
idetelefonált, hogy megkérdezze, hogy van Devecseri.
- Mondd meg neki, hogy rám számíthat.
És valóban. Férjemet kilenc hónapos betegsége alatt is mindvégig látogatta a
Kútvölgyiben, és hogy ne legyen feltûnõ, azt találta ki, hogy görögül tanul
tõle. Ferencsik akkor már tudott görögül. Ilyen ember volt.
Londontól Oláh Gusztávig
Diplomámat a háború alatt, 1942-ben kaptam meg. Terhes voltam, szültem,
nem kezdtem hát rögtön tanítani, csak a háború végén. Akkor elmentem egy fiúiskolába,
de a háborúban teljesen elvadult kamaszokkal csak két hónapig bírtam. 1947 elején
kezdtek külsõsöket alkalmazni a Rádióban, ott dolgoztam. Devecserit megbízták,
hogy Londonban alakítsa meg a Magyar Intézetet, engem meg a Rádió kiküldött
a BBC-be, hogy tanulmányozzam a zenei rádióiskolát. Itthon úgy gondolták, õt
nevezik ki elsõ igazgatónak, de nem vállalta. Azzal mentette ki magát, hogy
ennél fontosabb dolga van: Homérosz. Így hazajöttünk. Engem a Rádió státuszba
vett. Megszerveztem a Dolgozók Zeneiskoláját, népdalokat, szolfézst tanítottam.
Akkor! Azzal a mottóval, hogy "Jobb késõn, mint soha." Az volt a célunk, hogy
az embereket jó zenéhez szoktassuk. Késõbb az Ifjúsági Osztály vezetõje lettem.
Mesemûsorokhoz állítottam össze zenéket, így kerültem egyre közelebb az opera
mûfajához. Férjemmel is rengeteget jártunk az Operába, így egyszer csak támadt
egy ötletem. Létre kellene hozni a rádiós gyermekopera mûfaját. A Rádió vezetõi,
Sárai Tibor és Lehel György támogatták az ötletet. Zeneszerzõkkel, mûvészekkel
kezdtem tárgyalni, így ismerkedtem meg Ránki Györggyel, Károlyi Amyval, Weöres
Sándorral. Szervánszky Endre, Farkas Ferenc és más nagynevû szerzõk is felkarolták
törekvéseimet, de a Pomádé király új ruhája volt a csoda, hatalmas élmény
és siker. Sokkal tovább nem is tartott a dolog, mert engem 1951-ben kirúgtak
a Rádióból. Az ürügy az volt, hogy a szovjet vezetés által ránk oktrojált Savergyán-mûvet
ismertettük részenként, míg el nem jutottunk a jazzig. A Szovjetunióban közben
megváltoztak a róla alkotott nézetek, a jazzrõl kiderítették, hogy népzene,
én meg repültem.
Addigra megjelent férjem elsõ Homérosz-kötete. Azt mondta: mostanáig én tartottam
el a családot, mostantól õ. Menjek, csináljam, amihez kedvem van. Akkor, 1951-ben
indult a Zeneakadémián az operarendezõ szak, Oláh Gusztáv vezetésével. Felvételiztem,
és életem legboldogabb idõszaka következett. Bár nagyszerû volt a középiskolai
tanárképzés is - Bárdos, Kodály, Ádám, Forrai, Harmat Artúr tanítottak - az
operarendezõi öt év felejthetetlen. Ötünket vettek föl, engem egyedül nõként.
1956-ban, a diploma megszerzése után az Operához kerültem Oláh Gusztáv asszisztenseként.
Hidegzuhany
Oláh Gusztáv azonban hamarosan meghalt. Ha életben marad, segítette volna
utamat az Operában, így viszont nem volt hátterem. Egyes fontos rendezõk a személyük
elleni támadásnak érezték, hogy Oláh odavitt, pedig nem akarta õket lecserélni,
hanem úgy érezte, több ember kell. A pártkultúra a zenére nem hatott, az Opera
virágzott, a jegyek olcsók voltak, a ház tömve, szükség volt sok új produkcióra.
Õk viszont ellenségesen tekintettek rám; hátrány volt az is, hogy nõ voltam,
fiatal. Nagy hendikeppel indultam. Szerencsére az elsõ munkámat még elõkészítette
Oláh Gusztáv. A nagy büfében csinálhattam egy stúdióelõadást: Menotti: A
telefon címû egyfelvonásosát (akkoriban még azt sem tudták, ki Menotti),
a Serva padronát, és Glucktól az Iphigénia a Tauruszok földjén legjobb
felvonását. Olyan jól sikerült, hogy azonnal kaptam igazi feladatot: a Haydn-fesztiválon
az Aki hûtlen, pórul járt Lukács Ervin vezényelte, én rendeztem,
szintén nagy sikerrel. Hidegzuhanyként ért, hogy utána évekig nem lehetett premierem.
Munkám azért mégis volt: az Oláh-darabok rám maradtak, azokat kellett karban
tartani, új szereposztásokat betanítani. Legalább az emberekkel való bánásmódot
megtanultam. Ez amúgy sem esett nehezemre, hiszen pedagógus voltam. Elsõ nagy
sikerû premierem Cimarosa Titkos házassága volt, olyan pazar szereposztással,
hogy nem is értettem, miért épp az enyém lett: Melis, Maleczky, Bartha Alfonz,
Réti, László Margit, Sándor Judit, Ágay Karola. A mûvészek és a mûszak maximálisan
elfogadott és segített. Új feladatot ismét nem kaptam, így energiám levezetésére
kénytelen voltam olyan területet keresni, ahol kibontakozhattam. Így kerültem
a vidéki nyári fesztiválokhoz. Esztergomban elõvettem egy akkor szokatlan mûvet:
Monteverditõl az Odüsszeusz hazatérését. Mivel nagyon hosszú, a legszebb
részek mellé Devecseri fordította, narrációs részeket illesztettünk. Balassi
Szép magyar komédiája volt a következõ darab - szintén bemutató. A hatalmas
sikerbõl bátorságot merítettem. Szombathely következett: az a 15 év volt pályám
legfényesebb idõszaka. Minden nyáron megrendezték a Claudius-karnevált. A képtár
mostani vezetõje, Gonda György volt az akkori tanácselnök, aki a fesztivált
egy antik darabbal kívánta bevezetni. Így került a képbe Devecseri Gábor. Egy
tönkrement, régi színpadon adtuk elõ a Plautus Amfitruót. Mészáros Ági,
Ráday Imre, Szakáts Miklós játszottak, a zenei betéteket Szöllõsy András szerezte.
Nádasdy Kálmánt - aki végignevette az elõadást - másnap elvittük az azóta feltárt
Ízisz-szentély ásatásához, azaz a sár- és kõrengeteghez, és megálmodtuk, hogy
az lesz A varázsfuvola helyszíne. Így is lett. A következõ év szeptemberében
a szentély nyitóünnepségén felcsendült az opera, amit attól kezdve 15 évig játszottunk,
és mellette mindig színre vittünk egy másik elõadást is. A legérdekesebb a Petró
János által felfedezett Thamos, Egyiptom királya volt. Õ mutatta be zenekarával,
a mai Szombathelyi Szimfonikusok elõdjével Mozart egyetlen kísérõzenéjét, amelyet
egy rettenetes Gäbler-drámához szerzett. Gondoltam, ezt is el kellene vinni
az Íziszbe. Petró megszerezte az anyagot: elõadhatatlan volt. Devecseri segített.
A cselekményvonalat megtartva egy költõi igényû, szép darabot építettünk fel
három kórusra, a zenekari betétekre és a melodrámára. Áriák nem voltak, helyükre
az akkor már nagyon beteg Devecseri írt két szép verset. A fõpróba a temetése
napján volt. Négyszer adtuk elõ két szezon alatt. Fontosnak tartom, hogy megszólalt,
mert noha nem opera, a zenéje nagyon szép.
Szép volt
Ezalatt az Operaházban öt premierem volt húsz év alatt. Dolgoztam, verseket,
librettókat fordítottam, könyvet írtam, vendégrendeztem külföldön, az Irodalmi
Színpadon, a Katonában színpadra állítottam az Odüsszeusz szerelmeit.
Ezekkel vigasztalódtam. Mellõztek, de kárpótoltam magam. Azért mégis bírtam,
mert tele voltam munkával. Sok mindennel én kezdtem foglalkozni, ami azóta divatba
jött. A barokk vagy a kortárs zenével, például Brittennel, Straviskyval. Sajnáltam,
hogy késõbb nem nekem, hanem másnak sikerült, mégis elégedett vagyok a pályámmal.
Ma könnyebb lenne, ma másképp viselkednének egy nõvel. De nincs bennem keserûség.
Szép volt.
|