- A Magyar Zenei Tanács tagszervezetei az elmúlt években többször szóvá tették, hogy egyre kétségbeejtőbbnek látják a közmédiában a zenei műsorok mennyiségét és minőségét, sőt a zenével kapcsolatos megnyilatkozásokat is. Korábban a rádió és a televízió rengeteg lehetőséget adott a muzsikának. Szó sincs arról, hogy valamiféle ostoba nosztalgiával visszasírnánk a letűnt időket, ám a számok megmutatják, hány olyan műsor volt a Magyar Televízióban tíz-tizenöt évvel ezelőtt, amely értékes zenét közvetített, és hány ilyen létezik napjainkban. Vagy azt, milyen volt ugyanennyi idővel ezelőtt a Magyar Rádió zenei nyelve, és milyen most. Úgy láttuk: elékezett az idő, hogy vitát rendezzünk erről a Tanács közgyűlésén, és ezt szerettük volna megtartani tavaly decemberben, "A zene helyzete a magyar közszolgálati médiumokban" címmel. Ám az elnökökhöz küldött meghívásunk nyomán csak Hajdu István, a Rádió elnöke tisztelte meg jelenlétével az összejövetelt, a televíziótól Koltay Gergely főosztályvezető vett részt, a Duna Televíziót pedig Bartalus Ilona képviselte. Mindhárman elmondták, melyek a nehézségeik. Ezeket tulajdonképpen elfogadjuk, megértjük, csak éppen nem nyugodhatunk bele, hogy a magyar zenekultúra a körülmények áldozata maradjon. A beszélgetés során számos új kérdés is előkerült, ezért úgy véltük helyesnek, ha további plenáris üléseket szentelünk e problémakörnek.
- Az az írás, amelyet az elnökség legutóbb mint közleményt adott közre, nem más, mint az összefoglalása annak, amit a Magyar Zenei Tanács erről a kérdésről gondol.
- És a Magyar Televízióval kapcsolatban a véleményünk elég lesújtó. Nagyon érdekes pillanatban beszélgetünk, mert éppen ezekben a hetekben jelentős személyi változások történtek a köztelevízió élén, és nem tudni, milyen következménnyel járnak majd. Mindenesetre nehéz lesz bárkinek is elkendőzni azt a tényt, hogy a MTV megszűnt értékes zenét közvetítő intézmény lenni. A Magyar Rádióban szerencsére nem ilyen borzasztó a helyzet. A két-három évvel ezelőtti - elsősorban a gazdálkodást érintő - mélypontról az intézmény elmozdult, kezd stabilizálódni, tehát számon kérhető, teljesíti-e küldetését: azt, hogy az ország legnagyobb koncerttermeként funkcionáljon. Úgy látszik, ezt a feladatát többé-kevésbé felelősen látja el a Rádió. A "kevésbé" inkább arra vonatkozik, hogy helyes volt-e a régi struktúrát átalakítani úgy, hogy a Zenei Főosztály megszűnjön, s ezáltal a Kossuth- és a Petőfi-adó zenei koncepció nélkül működjön.
- Nemrég a Kossuthon két szombat reggeli magazinműsor sűrű egymásutánban használta ugyanazt a Koncz Zsuzsa-dalt illusztrációnak, ami meglehetős fantáziátlanságra és igénytelenségre vall.
- Ezek az adót zömmel hírműsort közvetítenek, igaz, a Reggeli Krónikában, a parlamenti közvetítések során és a tudományos tárgyú beszélgetések közben is muzsikálnak, s tapasztalataink szerint ezeknek a programoknak a zenei illusztrációiban nem érezni, hogy elszántan törekednének a minőségre. Veszélyesebbnek a Petőfi helyzete látszik, hiszen ez a rádió évek óta "nincs kitalálva", nem tudni, mivé szeretne válni egy olyan közegben, amelyben hemzsegnek az alacsony színvonalú kereskedelmi rádiók. A zenéről csak a Bartóknak van szellemi alapvetése, a csatornának viszont a kimutatások szerint alacsony a hallgatottsága, állítólag néha az egy százalékot sem éri el. Kérdés tehát, elbírja-e egy nehéz gazdasági helyzetben lévő közszolgálati médium, hogy ilyen adót működtessen. Valamifajta - szerintem büszkén vállalható - szellemi arisztokratizmus azt mondatja velem, hogy ezt az úri passziót Liszt, Bartók és Kodály országa igenis megengedheti magának... Arról persze a szakembereknek érdemes beszélgetniük, hogy milyen technikai eszközökkel lehet a Bartók által besugárzott területet növelni. Egyébként úgy értesültünk, hogy a rádiós vezetők jó szívvel fogadták az észrevételcsokrot.
- Az országos közszolgálati médiumok között a Duna Televízió kapott dicséretet.
- Lám, lám, így kell ezt csinálni - mondhatnánk, ha nem tudnánk, hogy a Duna TV sajátos feladatot teljesít, s nem az MTV pótléka. Ez a televízió a határon túli magyarság számára sugároz műsorokat, emiatt az intézmény zenei vezetői szándékosan és tudatosan válogatnak szerzők és művek között. Nyilván nem vállalnak olyan alkotásokat, amelyekről úgy ítélik, hogy az ő nézőik más úton is hozzájuthatnak. Technikai okok miatt a határon belül sajnos csak a háztartások kis hányadában fogható a programjuk - emiatt sem töltheti be az MTV szerepét. Azt kell mondanom, hogy elismerés illeti a Duna TV-t, mert nem szállt be abba a körhintába, amely kiszorítja az értékeket. És most az okok felsorolásakor mindjárt beleütközünk a médiatörvénybe, amely megfosztotta a közmédiumokat attól, hogy hivatásuknak megfelelően működjenek. Hiszen a költségvetési támogatásukat és az odaítélés rendjét a törvény úgy állapította meg, hogy az állami televízióknak kénytelen-kelletlen a kereskedelmi adók versenytársaivá kell silányulniuk. Egyetlen mutatójuk van, és ez a nézőszám (illetve a rádió esetében a hallgatottság), merthogy a hirdetők ennek alapján adnak pénzt az adott médiumnak. Így persze keresztet lehet vetni a kulturális, ezen belül a zenei értékekre.
Abban a reményben fogalmaztuk meg a véleményünket, hogy talán mégis jobbra fordulhat a zene sorsa a közmédiumokban. Vannak ismereteink, ötleteink, és szívesen megosztanánk ezeket, ha valaki megkérdezné, milyen pontokon kellene változtatni a médiatörvényen. Finnországban az állami rádió és televízió - mely szintén részvénytársasági formában működik - egyetlen krajcár költségvetési támogatást sem kap. Ámde tulajdonosai a műsorsugárzó cégnek, az ottani Antenna Hungáriának, ilyenformán hozzájuk folynak be bevételként a kereskedelmi adók és a rádiótelefon-társaságok pénzei, és ebből fantasztikusan értékes és népszerű műsorokat készítenek. És az örök példát, az angol BBC-t is említhetem, amely akárhogy inog is, még mindig ügyel arra, hogy zenei adóján (BBC Radio 3) Beethovent és Bartókot sugározza 17 százalékos hallgatottsággal, s közben ott van vele erős versenyben a kereskedelmi Classic FM is... A német 3Sat Bayreuthból és Salzburgból közvetít, és így tovább. Tehát nem kellene beérni annyival, hogy jajgatunk: nincs pénz - a jó ötleteket igazán átvehetnénk. Dolgozatunkat a közszolgálatiság gondolatkörében fogalmaztuk meg, hiszen mindnyájan adófizetők vagyunk, és úgy gondoljuk, alkotmányos jogunk számon kérni a magyar és az egyetemes kultúra értékeit a közmédiumokon. Valamilyen választ bizonyára kapunk majd.
- A hallgatottsági és nézettségi mutatóknál sosem egyetlen réteget tekintenek egésznek, hanem beleszámolják - mondjuk - a futballközvetítések és horrorfilmek nézőit is. Szerintem az adatok így nem reálisak.
- Nem merek belenézni ebbe a mély kútba, hiszen sokszor megkérdőjeleződött már e jelentések valóságtartalma. Viszont a napokban szembesültem egy furcsa, árulkodó üggyel. Egy kereskedelmi televízió stábja járt nálam (mint a Nemzeti Filharmonikusok igazgatójánál), hogy interjút készítsen zenei ügyekről. Hozzáteszem, a találkozást nem mi kezdeményeztük. Döbbenten kérdeztem: hogy jutottak ide? Azt válaszolták, elfogytak a mosóporok, most jön a kultúra. Úgy tűnik, egyfajta telítettségérzést próbálnak meg ellensúlyozni. Mi tehát a kereskedelmi adókat sem írnánk le. Tudjuk, hogy kik azok a magas szintű vezetők, akiknek igen kifinomult ízlésük van. Számukra is vannak ötleteink, hiszen oly sok a Bernstein népszerűségét közelítő, képernyő- és mikrofonképes, élőszóban is sziporkázóan szellemes magyar muzsikus, miért ne lehetne hát ilyen műsorokhoz szponzort találni, és odacsempészni az értéket a képernyőre?
- Ha valaki elé mindig csak paprikás krumplit tálalnak, a tengeri halat sosem fogja megszeretni.
- Mondok egy klasszikus példát, amelyet Kodálytól szoktak idézni. Mennyi könnyűzenét hallgathat az ifjúság? - kérdezték tőle. Így válaszolt: ha a gyerek cukrot nassol, nem baj. Baj az, ha a cukorevés válik főétkezéssé. Jelenleg a kereskedelmi rádiók és televíziók többsége nemhogy cukrot, hanem agyoncsócsált rágógumit kínál. Ahhoz is hozzá lehet szokni. Úgy gondolom azonban, hogy vissza lehet térni a jó, egészséges és színes házi koszthoz. Ha nem remélnénk, lehúzhatnánk a rolót, hiszen a média iszonyú hatalmat képvisel, a virtuális valóság e pillanatban erősebb, mint az igazi. Nem egymás kezét fogjuk, hanem a képernyőt nézzük. A mi dolgunk - előadóművészeké és zenei szervezőké -, hogy a trendet megfordítsuk. Nagyon szomorúnak tartanám, ha ez a nemzet, amely büszke a szellemóriásaira, és arra, hogy ezer éve az európai kultúra része, most süllyedne a mexikói szappanoperák nívójára. Képtelenség. Nem adjuk föl.