Szenvedő szenvedélyességgel élte meg az operaműfaj varázsos összetettségének apró részleteit- és monumentális teljességét. Szigorúan őrizte a műveket, a palotát, amelyben műsorra kerültek, az éneklés, a zenélés, a játék, az inszcenálás művészi fegyelmét. Hasonlíthatatlanul ismerte az irodalmat, a szerepeket, az énekesek teljesítőképességét, nyilvánvaló és megbúvó tehetségüket.
Főrendező volt az Állami Operaházban. Rangja szerint is, de főleg azért, mert ha mesét mondanék róla, így kezdeném: "volt egyszer egy ember, aki parancsolt, énekelt, világított, festett, utasított, mosolygott, játszott, szeretett, haragudott, tanított, rohant, ült egy helyben, mondott sokat, mondott keveset, átvilágította a házat, a művet, a zenét, a helyzetet; nyugalma nyugtalanságtól volt terhes, a vészhelyzetekben pedig bölcs nyugalommal tudta, mi a teendő. Legtitkosabb vágya az volt, hogy tudásának megfelelően egyszerre legyen karmester, karigazgató, korrepetitor, énekes, világosító, ügyelő, rendező, súgó, zeneszerző, szövegíró, kiadó, fordító... De miután erre csak a Jóisten lehetett volna képes, meg kellett elégednie azzal, hogy Főrendező... Boldogan élte életét, sok-sok örömöt szerezvén azoknak, akik az operát, az operajátszást tekintik a világ legfontosabb és legszebb dolgának..." Márpedig rengetegen vagyunk, akik így gondolkodunk.
Az Oláh Gusztáv, Nádasdy Kálmán, Ferencsik János által teremtett csodavilág örököse, őrzője, hűséges és nagy tehetségű folytatója hatalmas életművet alkotott. Nem illendő most sorolni, még dicsérni sem. Csak annyit tán, amennyi az eszembe villan: Poppea, Falstaff, Parsifal..., Figaro, Otello, Manon..., Wozzeck, Pelléas, Lulu, Albert Herring..., Mesterdalnokok, Kékszakállú...
És aztán a mi műveink. A 20. század második felének magyar operái, idehaza és külföldön, különös gonddal, körültekintéssel, segítőkészséggel, gyakran hősies küzdőkedvvel ezen a nehéz terepen. Nagy képzelőerővel és szinte mindig sikeresen munkálkodott darabjaink színrevitelén.
Szeretett és nagyrabecsült barátomat vesztettem el; őt, aki nem volt a sors kegyeltje, de aki szívesen dolgozott akár ötször is többet csak azért, hogy az általa imádott szépséget briliánssá csiszolva vigye a Nagyérdemű színe elé.
Az Operaházban eltöltött ötven éve felmérhetetlen kincseket tartalékolt a következő ötven évre. Művét és emlékét megőrizzük. Isten veled, Főrendező Úr!