Mintha a zenei interpretáció "szent szörnyetegeinek" hagiográfiáján munkálkodna
Bruno Monsaingeon. E műfajban Fischer-Dieskau és Menuhin után - hogy csak az
újabbakat említsük - az 1997-ben elhunyt Szvjatoszlav Richter portréja méltán
kelti fel mind a szakma, mind a zenekedvelő nagyközönség érdeklődését.
Nehéz volt a megvalósítás (erről maga a rendező vall Papp Mártának a Muzsika
1998 júliusi számában). Nem anyagiak miatt: magyar rendező irigykedve nézheti
a főcímben felsorolt koprodukciós partnerek számát Richtert becserkészni - ez
volt az igazi feladat. A kamera elrejtésén kívül egy másik tényező is közrejátszhatott
abban, hogy a nagy muzsikus végül beadta a derekát: ösztöneivel érezte a hideg
fuvallatot, s rendezett leltár akart hagyni maga után. Elképesztő mennyiségű
kutatómunka áll a film hátterében: szívós utánajárás, búvárkodás a filmtékákban,
magánsufnikban, rejtett szekrényekben.
Az első rész a kezdetektől 1953-ig: Sztálin haláláig tart. Mint mitológiai hősöké
általában, Richter indulása is rendkívüli. Tizenöt esztendős, mikor színrelép.
Mögötte a kórus nyolc aggszűz: a nyolc Szemjonov nővér. Bátorítják a főhőst,
fényes jövőt ígérve. Richter szűkszavúan, de pengeéles pontossággal időnként
naplójából olvas, máskor fejből idéz (bámulatos, néha még önmaga számára is
nyomasztó kivételes memóriája). Partnere, a rendező olyan képsorokat illeszt
a szöveghez, melyek láttán hideg futkos a hátunkon, más illusztrációkkal viszont
megmosolyogtat. Hatásos a "szülők" és a "harmadik" ábrázolása, a tizenkilenc
éves fiatalember vakmerősége, ahogyan önálló koncertet ad: a német követségen
zongorázik Hindenburg halálakor (itt mint német, Sztálin halálakor mint orosz
lép fel). Ebből a kettősségből (apja német, anyja orosz) eredő komplexusa élete
végéig nyomasztja, a legnagyobbal: apja kivégzésének szörnyű fájdalmával együtt.
Ez utóbbi magyarázza, hogy sohasem koncertezett Odesszában.
Suta, de épp ezért hiteles amatőrfelvételek rögzítették a nyakigláb, fiatal
Richter vonásait, mozgását (kétszer még férfidíszt is növesztett az orra alatt.)
Arról tanúskodnak, hogy szeretett játszani, bolondozni, alakoskodni (egyszer,
megvallja, verekedett is). E felvételek mellett félelmetesek a korabeli híradó-
és dokumentumrészletek: az 1933-as templomrombolás, a hagymakupolákat porba
rángató kötelek, a toronyból kilökött s pozdorjává tört harang láttán bennszorul
a lélegzet - e jelenetek nem véletlenül társulnak a náci könyvégetés képeivel.
Azután '35-36-ban az egész Szovjetunión átsöprő bűnbakkeresés dokumentumai.
A "nép ellenségeinek" felkutatása. "Akik közénk férkőztek", s "akik nem férkőztek
közénk, de közénk férkőzhetnek".
Ismerős képek a magyar történelemből is. A felszólaló "becsületes, igaz" vádlók,
"a nép hű fiai". Az önkritika gyakorlása vagy annak műveltetése. S mindenütt
a zsigerekbe lopakodó rettegés, félelem. A koholt vádak, az államvédelmi hatóság
állandó önigazolása, a csengőfrász. Ez az atmoszféra természetesen a színházak
falain belül is eluralkodott - részben ez, részben a katonakötelezettség késztette
Richtert arra, hogy Moszkvába meneküljön. Neuhaustól kér meghallgatást, hogy
a konzervatóriumba kerülhessen - ő, aki sohasem skálázott, soha nem járt zeneiskolába!
A bemutatkozás oly jót sikerül, hogy ettől kezdve nappal tanárának óráit hallgatja,
éjjel annak lakásában alszik, a zongora alatt. "Három mesterem volt -
mondja -: Neuhaus, apám és Wagner"... "Neuhaust azért is szerettem, mert
valahogy apámra emlékeztetett". A film a háborús évek atmoszféráját is meggyőzően
érzékelteti. Richter koncerteket ad a rommá lőtt városokban - olyan épületekben,
melyeknek egyetlen ablaka sem ép, kinn pedig kegyetlen a hideg. Orosz városokban
játszik, melyekből a koncert után sietve küldik el mint németet. S egyszer
csak megadatik a nagy találkozás a hontalan, kóbor igricnek. A "hercegnővel",
az énekes Nyina Doniakkal, akinek 1946-ban lakásába költözik. Közös fellépések
következnek, Richter ekkor lép közelebbi kapcsolatba Prokofjevvel. A művészpár
bátorsága megható. 1948-ban kezdődik a nagy kampány az új zenei irányzatok és
Prokofjev ellen. Richterék a cenzúra ellenére műsorukba iktatják a kiátkozott
zenét is. Szívszorító jelenetek idézik a kort, mely csak az idősebb generációknak
mond sokat.
Sztálin halála. A generalisszimuszé, aki likvidálta a legtehetségesebb embereket,
sok tízmillió egyszerű oroszról nem is beszélve. Dísztribün. Koporsó, körötte
félkaréjban az élemedett korú dauphinek. Egymás méregetése. Magukban
a helyzet és az esély mérlegelése. Egyikük pillantásától ma is lúdbőrzik a hátunk
(ő lett a befutó): volt alkalmunk megtapasztalni tevékenységét 1956-ban.
A diktatúrák törvényszerű velejárója a sok fonák helyzet: a honpolgár szürrealisztikus
jelenetekbe cseppen (ó, Chaplin!). Richternek játszania kell a Vezér temetésén.
Felrendelik Moszkvába. Csakhogy a farkasordító hidegben szünetel a polgári légiforgalom.
Betuszkolják a különféle szervezetek koszorúit szállító repülőgépbe. Látjuk
lelki szemeinkkel, amint egyedüli emberi lényként repül a szovjet légtérben,
a koszorútömeg tömény, fojtó virág- és fenyőillatában vergődve (a virágok miatt
nagy fűtésről aligha lehetett szó). Aztán játszik. A pedáltartó rossz, lehajol
tehát, és egy összegyűrt kottapapírral ékeli ki a mozgó lábat, hogy kezelhesse
a pedált. Csizmadobogás: éber államvédelmiek rángatják el a hangszertől, vélvén,
bombát helyezett e1 a zongora alatt.
"Hinni kell, mint Szent Ferenc, hogy tudunk járni a vízen. Aki nem hisz,
elsüllyed" - mondja Richter a 2. részben. A hite tartotta meg őt is ennyi
viszontagság közepette. Hiszen Sztálin halála után sem lett minden rózsás. Gondoljunk
csak a Paszternak Nobel-díja körüli botrányra '58-ban. Richter csak azért mehetett
Amerikába, mert az akkori művelődési miniszter, Furceva közbenjárt érdekében
Hruscsovnál. Richter egyébként nem szerette Amerikát, s ezt nem is rejti véka
alá.
A második részben főként ismert muzsikusok mondják el véleményüket Richterről.
A sok világhíresség jelenléte nem emeli a színvonalat. Drámai törvény: a hatás
erősebb, ha magát a hőst látjuk cselekedni, mint ha csupán leírják jellemét
s elmondják cselekedeteit. Persze akad itt is szívderítő vagy -szorító jelenet
- ilyen a karácsonyest ünneplése Richteréknél, barátokkal. Vagy Anatolij, a
kullancs, akit a későbbi KGB elődje, az NKVD (a szovjet államvédelmi hatóság)
küldött a zongoraművész után Amerikába, figyelni minden lépését.
Nézzük a Film "tartozik" rovatát: Fölösleges a rendező bevezetője, az emelkedett
hangvételű méltatás: ezt a kétszer 80 percnek kell tartalmaznia. Engedjük a
nézőnek, hogy maga fogalmazza meg az "eszmei mondanivalót". A kevesebb egyébként
több lenne: túl hosszú mindkét rész. A lassítás mint filmes kifejezésmód, kétélű
fegyver. Itt vélhetően a "gyalogfahrt" (kézből, járás közben történő felvétel)
zökkenőit igyekeztek lágyítani - ellenkező hatást érve el. Aláhúzták a lépések
okozta képi hullámzást, s Richter mozgásának is feminin jelleget adtak: olyan,
mintha bógnizna a jeges moszkvai utcákon. Ez a módszer egyetlen részletben,
a Nyina Doniakról készült amatőrfelvételek beépítésekor nyereséges. Mintha Richter
emlékezne vissza - az elektronika jóvoltából seurat-i pointillista látványt
élvezhetünk.
Egy-két alkalommal retinánk sínyli meg az olyan merényleteket, melyekben a rendező
ugyanazon a tengelyen vág az alany közelijére. Ezt még elnézzük: istenem, Monsaingeon
"melléütött". Nagyobb problémát vet fel az elhangzó szöveg képi illusztrálása.
Richter korrepetitorsága idejéből említ egy esetet: "Egy operai karmester
lelőtte a feleségét. Az asszony megsemmisítette a műveit, ő pedig berúgott és
lelőtte alvás közben. De felmentették. Micsoda feleség! Féltékenységből. A műveit!"
Mit látunk ezalatt? Egy mediterrán öltözékű pár civakodását (szemmel láthatóan
a férfi a féltékeny), melynek a végén a hímnemű tőrt ránt, s azt szerelme mellébe
döfi (a tőr rugós). A nő lehanyatlik. A férfi szenvedélyes csókkal zárja le
kedvesének száját - vélhetően a szökni készülő lelket tartaná vissza, ám hiába.
Ez egy régi némafilm-jelenet, grand guignol: tökéletesen más érzelmi
és értelmi szféra.
Más. Neuhaus elmondja, miként került Richter az osztályába. Nem az a baj, hogy
a monológ hosszú. A baj az, hogy a hang nem Neuhaus hangja.
A rendező helye a felvevőgép mellett van, onnan szövi a cselekmény szálait.
Zavaró, ha egy-egy pillanatra beszalad a jelenetbe, mond egy mondatot, s azután
ismét kiszalad.
Gyenge megoldás a "csengőfrász"-jelenet is. Nézzük előbb a képsort:
1. Egy régi lift hullámosan rácsozott ajtaja felé közelít a kamera. Mintha mi
mennénk (szubjektív szemszög).
2. "Lábfahrt" (a már említett módszer: kézből, járás közbeni felvétel). Nagyon
hullámzik. Zárt, végig roggyasztott térddel kellett volna felvenni, ahogyan
a néger teherhordók járnak hegymenetben (szubjektív szemszög).
3. A kamera a felfelé haladó liftkabinban annak ajtaja felé fotografál (szubjektív
szemszög).
4. A liftkabin emelkedik felfelé, ezt a kamera a földszintről fényképezi (objektív
szemszög).
5. Az operatőr a kinyíló, majd becsukódó liftajtóval sasszézik, de a (feltehetően)
liftből kilépő személy sehol (objektív szemszög).
6. A gép közeledik egy lakásajtó felé, egyre nagyobb a csengő, végül egy hüvelykujj
benyúl és megnyomja a gombját (szubjektív).
Ez a képsor önmagában is zavaros, de Richter szövegére applikálva egyenesen
hajmeresztő. Írjuk le, mit mond ezalatt Richter. "Emlékszem egy furcsa álomra.
Csengetnek. Az ajtóhoz megyek. »Ki az?« - Az ajtó mögül egy eszelős
hangját hallom: »Ne nyissa ki. Rabló vagyok!« - Felébredtem, szakadt
rólam a víz a félelemtől. Ez volt a csengőfrász. Hisz ekkor voltak a letartóztatások."
Az álmodó benn van a szobában, s a képsor viszont az elhárító tiszt szemszögéből
mutatja az utat az ajtóig, kívülről. Miért vele akarja az identifikációt
a rendező, s miért nem az "áldozattal"? Ez akkor lett volna hatásos, ha a kamera
bent áll a sötét szobában mozdulatlanul, és a kint megtett utat csak
halljuk, de nem látjuk.
A legsúlyosabb kritikai észrevétel azonban etikai jellegű. Köztudott, hogy a
terapeuta és a páciens között más a távolság a kezelés elején, mint később:
bizalmi kapcsolatba kerülnek. A munka előrehaladtával a páciens egyre több apró
zárat nyit fel a másik előtt, egyre több titok válik közössé. A terapeuta lelkiismeretén
múlik, hogy mindebből mit kezel orvosi titokként. Ilyen viszony alakul ki a
rendező és a riportalany, vagyis a portréfilm főszereplője között. Ilyen lelkiállapotban
a bizalom szinte cinkossá teszi a két felet: a páciens sok mindent "csak neked"
gesztussal mond el partnerének. Meggyőződhettünk arról, Richter mennyire őszinte
és igazságos ítéleteiben. Néhány személyre vonatkozó megjegyzést azonban bizonyára
kihagyatott volna a rendezővel, ha láthatja a nyers összeállítást. Különösen
Karajannal kapcsolatban, aki Monsaingeon Menuhin-filmjében is megkapja a magáét.
Veszélyes ez a gyakorlat: a négyszemközt, fellazult állapotban elmesélt anekdota
vagy elejtett megjegyzés a portréfilm textúrájába kerülve dinamitként robbanhat.
Félő, hogy a rendező ezt nem mérlegelte eléggé. A már említett interjúban Monsaingeon
a következőt mondta: "van jó néhány rész a felvett anyagban, amelyeket, tekintettel
az érintett, még köztünk élő nagyhírű személyiségekre, nem használtam föl, majd
a könyvbe belekerülnek" Szükséges ez az Intim Pista-magatartás? Ez a lényeges?
Lényeges az, hogy Ravel mit mondott Beethovenről?
Úgy tűnik - és sajnálhatnánk, ha valóban így volna -, mintha Monsaingeont vitathatatlan
képességei mellett elkápráztatná az óriásokról rá visszaverődő sugárzás, s emiatt
tisztánlátását elveszítve, kivételes szerencséjét privilégiumnak tekintené.
Ennek ellenére csak örülhetünk, hogy film készült Richterről, a ragyogó művészről
és emberről. Mintegy cirklin át pillanthatunk be Richter maga betonozta zárkájába.
S nézvén az öreg muzsikust, fellázít bennünket a tehetetlenség, a közös sors
kalodája, ahogyan a szellem állványzata korhad, a szembogár fakuló fénye s a
rezignált mondatok: "Valamikor abszolút hallásom volt. A hallószervem teljesen
tönkrement. Már félek játszani." Ezt a szabad lényt, aki csak a Zenének élt,
soha nem tudta csapdába ejteni sem a politika, sem a pénz hatalma. Magának játszott.
Tudta: ha neki tetszik a játéka, a közönségnek is tetszeni fog. Richter sugárzó
példa, személyiségének ereje oly szuggesztív, hogy a film után hiánya egyre
sajgóbb, üresnek érezzük nélküle a körötünk málló téridőt.
Önkéntelenül a szekrényhez lépünk, s kiemelünk egy, a préseléskor hullámosra
sikeredett Melogyija-lemezt. Bach: d-moll zongoraverseny. Hallgatjuk
a Mestert. Lekapcsoljuk villanyt, igaza van, minek ide fény - kezdetben is az
ige vala először. Richter hátraveti fejét, hatalmas, kemény állát előrefeszíti
-, olyan így, mint egy Húsvét-szigeti bálvány. Ahogy szaporodnak az ütemek,
lágyul a kép, bódít a bűvölet. Szláva, a terapeuta vezényel, bátorítón ránk
mosolyog, ujját ajkára téve kér pianissimót, s a zenekar hajlékonyan követi
kívánságát. Mindinkább telítődünk hittel, mely bensőnket feszíti, megemel -
bizony, már a Víz színén állunk, s az első, tétova lépés után egyre biztosabban
járunk. A futamok mint apró csillámok vibrálnak a felszínen, s a lemez sercegésnek
vélt állandó zöreje se más immár: fehér pártás nereidák susogása a lábunk körül.
(Richter - The Enigma. Bruno Monsaingeon filmje. Great Artists of the 20th
Century-sorozat - NVC Arts)
|