Bartók: The 6 String Quartets Takács Quartet Edward Dusinberre (1. hegedű) Schranz Károly (2. hegedű) Roger Tapping (brácsa) Fejér András (cselló) Decca 455 297-2 1998 [felvétel: 1996. augusztus-szeptember]

A hat Bartók-vonósnégyes interpretációjának legújabb kori történetét jobbnál jobb, nagy művészi ambícióval készített, feltehetően kereskedelmileg is kifizetődő hangfelvételek sora dokumentálja. Az elmúlt évtizedekben ez a sorozat gyorsabban bővült, mint a komplett Beethoven-, Mozart-, vagy Haydn-vonósnégyes-bejátszások anyaga, pedig a Bartók kvartett-előadások általában jobban hasonlítanak egymásra, mint a klasszikus mesterek vonósnégyeseinek különféle tolmácsolásai. Hiszen Haydnnál-Mozartnál, ha más nem, a modern vagy korhű hangszer, a hagyományos vagy historikus megközelítés eleve polarizálja az új lemezbejátszásokat. Természetesen jó oka van annak, hogy a Bartók-repertoár értelmezésében egységesebb a világstílus: a részletesebb előadási utasítások révén a szerzői szándék jobban rekonstruálható; néhány művésztanár-egyéniség jelentősen befolyásolja a helyes Bartók-kottaolvasás és -értelmezés nemzetközi elterjedését; végül maguk a fiatalabb kvartettegyüttesek is tisztában vannak azzal, hogy nem lehet ignorálni a tradícióőrző nagy vonósnégyesek hagyatékát. Vagyis a Bartók-kvartettjátéknak van kohéziója, s a trónkövetelők nem annyira a másságra, mint inkább a még tökéletesebb előadásra törekednek.
Ebben az impozáns sorozatban fontos és számomra becses dokumentum a Takács Quartet új Decca CD-felvétele, amely a hagyományőrző - úgy is mondhatnám: historikus orientációjú - Bartók-kvartettjáték legfrissebb produktuma. [Engedtessék meg, hogy a továbbiakban az angol névalakkal hivatkozzam a mára már csak felerészben magyar kvartettre, s a Takács Vonósnégyes nevet akkor használjam, amikor a Takács-Nagy Gábor vezette eredeti formációra utalok.] Ezúttal nem akarom taglalni a Bartók-vonósnégyesek előadási tradíciójának fejlődését, torzulásait, jó és kevésbé jó irányzatait, ahogyan én látom - mindezt megtettem két évvel ezelőtt e folyóirat lapjain, a Keller Vonósnégyes új lemezét bírálva (Muzsika, 1997. január). Most csupán a Takács Quartet friss lemezéről szeretném elmondani benyomásaimat. Tulajdonképpen a Takács Vonósnégyes kontra Takács Quartet összehasonlítással is csínján kellene bánni. A régi együttes Bartók-értelmezését fejlődésében láthattam: ihletett, egyre érettebb előadásokban, itthoni és külföldi hangversenyeken, amelyek sorában az 1984-es Hungaroton-hanglemezt ugyan fontos pillanatfelvételnek tartom, de részben Félrevezető dokumentumnak (az együttes hangzása pódiumon soha nem volt olyan dús, mint ezen a mesterségesen visszahangosított stúdiófelvételen). Ugyanakkor a Takács Quartet mai Bartókját egyelőre csupán a friss Decca-felvételről ismerem (amely lemezként jobb, hitelesebb, mint a régi felvétel). Ez egyébként a kvartett újraszervezésének kritikus pillanatában keletkezett: az új prímhegedűssel már összeszoktak a magyarok, azonban Ormai Gábor 1995-ben elhunyt (szép gesztusként neki szól az album ajánlása), és 1996 nyarán új brácsással kellett a hat Bartókot felvenniük.
A legfontosabb pozitívumnak azt tartom, hogy - miközben a mai kvartettvirtuozitás igazán nehéz terepén teljesen versenyképesnek bizonyul - a Takács Quartet tudatosan őrzi az együttes hagyományait, tovább örökíti a régi Takács Vonósnégyes Bartók-értelmezésének meghatározóan fontos elemeit. Ezek részben a kamarazenélés koncepcióját érintik. Ellentétben riválisaik többségével, ők nem szólista habitusú virtuóz játékkal, monolit ritmikai fegyelemmel, nagy hangerővel, elsöprően egységes stílussal akartak sikert aratni, hanem a lehetséges mértékig megőrizték a klasszikus kamarazene-ideált, amelyben négy rendkívül jó hallású, kiemelkedő intelligenciájú, egymást éberen figyelő muzsikus szüntelenül kockáztatva, a rögtönzés mozzanatát sem kizárva kíséreli meg feltárni igazi mesterművek teljes mélységét. Mintaértékű Bartók-értelmezésük másik meghatározója a Takács Vonósnégyes egy sor fontos kottaolvasási felismerése volt, amelyet a legjobb kútfőktől: Székely Zoltántól, Koromzay Dénestől tanultak, s ezt a mostani csapat is továbbviszi. (A Bartók-glisszandók helyes előadását mára persze szinte mindenki ismeri. De például ma már jószerivel csak ők játsszák helyesen a 4. vonósnégyes fináléjának elején a tétel alapkarakterét meghatározó tenuto akkordokat, vagy az 5. vonósnégyes I. tételében a sempre forte második témát.)
Ami az új Takács Quartet Bartók-interpretációjának egészét illeti, jobb, ha bevallom, hogy én a régit jobban szerettem. Azonban ezt is kiválónak tartom, értékesebbnek, mint a mai konkurencia kínálatának legtöbbjét. Mind a hat vonósnégyes értelmezésében vannak tételek, amelyeket bátran odatennék az általam ismert legjobb Bartók-tolmácsolások mellé. Kétségkívül voltak aggályaim afelől, lehet-e annyi év után meghatározó pontokon átszervezni egy befutott, nagyon sajátos felfogásban játszó vonósnégyest, és hogy annak éppen a polinacionális összetétel-e a legjobb módja. (Ámbár lettek volna-e megfelelő magyar jelöltek?) Az eredmény őket igazolja. Edward Dusinberre kiváló prímhegedűs, Roger Tapping sokoldalú és agilis brácsás, s jóllehet a két új tag játékstílusa elég sok ponton különbözik az alapító tagokétól (mi több, képesek arra, hogy alkalmanként magukkal sodorják a magyarokat), a Bartók-repertoár újratanulása során a magyar mag meg tudta őrizni az eredeti elképzelés alapjait, lényeges vonásait. Ebben, ha jól érzékelem, Fejér András vált kulcsszereplővé. Egyébként a híres cselló-állások (a 4. vonósnégyes magyar lassúja, az 1. vonósnégyes Introduzionéjának monológja, a 6. vonósnégyes Marciájának triója, az utolsó kvartett záró gesztusa) most individuálisabbak, mint a korábbi lemezfelvételen voltak.
A kidolgozás részleteire térve: számos szólammenet és összetett textúra a kvartett mai előadásában tulajdonképpen részletgazdagabb, talán plasztikusabb is, mint korábban volt. Azonban leginkább éppen ezt a helyenként végül is túlrészletezett, továbbá kissé feltölcsérezett előadási koncepciót tartom bírálandónak. Nem titkolom, egyfajta nosztalgiával emlékezem vissza a régi Takács Vonósnégyes játékára. Takács-Nagy Gábor akkoriban valami olyan képesség birtokában volt, ami őt a maga kvartettjében Székely Zoltánhoz tette hasonlóvá: erőlködés nélkül irányított, és ez felszabadította a játékostársakat. Nem hangerővel-hangszépséggel kellett vinnie a prímet, hanem a formálás választékosságával, a természetes egyszerűség varázsával tudott egy-egy ponton prímássá válni (az egyenlők között). Így azután a kvartett akkori dinamikai skálája a pianissimo irányában határozottan tágasabb volt, mint ma (jobban tudtak erőt tartalékolni a tetőpontokra); a hangszínek és játékmódok nagyobb választékát mozgósították (markánsabban képviselték a magyar vonósiskola erényeit); több volt a kottában is kért dolce és semplice (ezáltal valamivel kevesebb és változatosabb a vibrato); világosabb volt, hogy egy-egy dallammenetben mi a főhang és mi a díszítő-átmenő hang; kevésbé zökkentek bizonyos sf akcentusok. Egyáltalán, interpretációjukban akkoriban több volt a transzcendens, elrévült pillanat, másfelől a szellemesség és a fricska, de katarzis erejű érzelmi tetőpontokból is bővebben jutott a hallgatónak.
A mai Takács Quartet játékában az igazi vezéregyéniség híján nagyobb felelősség hárul egy-egy muzsikustagra. Ez óhatatlanul oda vezet, hogy aprólékosabban kidolgozott és rögzített szólammintázásokat választanak; alkalmanként belevesznek a részletekbe (a 6. vonósnégyes mottóinak némelyike jól szemlélteti ezt az akkurátusabb előadásfajtát); az egyéni kezdeményezéseket a társak pedánsan átveszik és továbbviszik - mindeközben szinte észrevétlenül gerjed az előadás hőfoka, zsúfolttá válik a textúra (az 1. vonósnégyes I-II. tétele szenvedi meg legjobban ezt az öngerjesztő játékmódot). Szólhatnék még az új lemez néhány eltúlzottan magyaros rubatójáról (mintha ezek, mint becses relikviák, az új felállásban felértékelődnének); szóvá tehetnék egy-egy túl szabados kottaolvasási mozzanatot (például hogy a 4. kvartett II. tétel 22-23. ütemében a cselló valóban Bartók ritmusát játssza-e még, vagy túl messzire megy a rubato illetve a Poco agitato mértékével). De ezek, legalább csírájukban, tulajdonképpen már a régi lemezen is fellelhetőek, csak most szembeszökőbbek.
Az összkép ennek ellenére egyértelműen pozitív. Megújulva tovább él a Takács-kvartett joggal világhírű, a mai kvartettjátékban bizonyos fokig külön útnak számító Bartók-interpretációja.