|
Európa peremein - így szólt a Wien modern, a világ egyik vezető
kortárs zenei fesztiváljának legutóbbi mottója. Joggal szólt így, hisz a minden
év novemberében megrendezett, kereken egy hónapos eseménysorozat programján ezúttal
Spanyolország, Portugália, Írország, Skandinávia, Oroszország, a Baltikum, Ukrajna
és Románia modern zenei termése szerepelt. A "perem" kifejezést a fesztivál szervezői
mindazonáltal szükségesnek tartották megmagyarázni. Nemcsak az oly sokszor fölemlített
eurocentrizmus rossz lelkiismerete okán, hanem mert még véletlenül sem annak a
nacionalizmusnak kívántak teret nyitni, amely e peremvidékeken imitt-amott, újra
és újra fellobban. "Perem" a konzervativizmusát levetkezett, bécsi kulturális
elit számára - mint annak prominens képviselőjétől, a műsort lenyűgöző tájékozottsággal
összeállító Lothar Knessltől a fesztivál-almanach előszavában megtudhatjuk
- az a vidék, amely megőrizte sajátos színezetét, amely nem olvadt bele egy meghatározhatatlan
eredetű egyenszürkeségbe, és amely nem csupán átvenni képes értékeket az úgynevezett
Nyugattól, de átadni is tud és akar ilyeneket a Nyugatnak.
A "perem" kifejezés éppen ezért - és tegyük hozzá: hál' istennek - ellentmondásos.
Az idei fesztivál egyik illusztris vendége, Spanyolország legnagyobb élő zeneszerzője,
Cristóbal Halffter például úgy gondolja - joggal -, hogy ő a centrum. Mert
ugyan kultúrájának része Kant és Hegel is, ám értük ki kell nyújtania a kezét
- ők e kultúra perifériáján helyezkednek el -, míg a középpontban Cervantes
és Calderón áll. Velük érzi egybeforrottnak magát - annak a jelentős spanyol kultúrának
a képviselőivel, amely oly nagy hatást gyakorolt Európára, vagy ha úgy tetszik:
az európai centrumra. Cristóbal Halffter szerint a mai spanyol kultúra fő problémája,
hogy a spanyol ember, miközben külföldön harmadosztályúnak érzi magát, úgy büszke
a hazájára, hogy nem tudja: a napsütésen, a tortillán és hasonlókon kívül voltaképp
mire is büszke.
Az 1930-ban született Halffter híres spanyol zenészcsalád sarja: nagybátyjai Manuel
de Falla tanítványai voltak, akik Franco uralomra jutásakor elhagyták hazájukat.
A zeneszerző nem emigrált, zenéjével tiltakozott a rezsim ellen. Hiszen a festészeten
kívül a zene volt az a "nyelv", amelyet nem lehetett cenzúrázni. "A kormány
emberei túl hülyék voltak ahhoz, hogy megértsék: Saura vagy Tapies egy-egy festménye
kiáltás a rendszer ellen". Halffter zenéje vörösnek és avantgárdnak számított,
műveinek a nyugat-európai - mindenekelőtt donaueschingeni és darmstadti - modern
zenei műhelyekben aratott sikere azonban megóvta őt a retorzióktól. Ám, mint mondja,
a diktátor idején legalább lehetett tudni, ki az ellenség: "Mindig jó, ha tudjuk:
ki és mi ellen vagyunk" Halffter szerint ma a vulgaritás ellen kell küzdeni,
az élet mélyen lappangó banalitása ellen, amely "sokkal rosszabb, mint Franco
idején volt". Ez a banalitás pedig a zenében is jelentkezik: az éttermekben,
repülőtereken, liftekben szüntelenül duruzsoló, semmitmondó háttér-hangzásban.
Cristóbal Halffter jelenleg operát ír a madridi Teatro Real számára, az ősbemutató
2000 márciusában lesz. Ezen opus summum címszereplője - ki is lehetne más
- Don Quijote, igazi főhőse azonban Cervantes. A búsképű lovag meg is kérdi a
mű végén az írót, miért teremtette őt, ha egyszer sohasem győzhet. Cervantes pedig
így válaszol: "Te nem hős vagy, hanem mítosz. Az emberiség talált ki, mert
az emberek nem élhetnek mítoszok és utópiák nélkül, nem élhetnek a szellem hatalma
nélkül." Halffter szerint a 19. és 20. század spanyol zeneszerzői minduntalan
torreádornak öltöztek be, hogy megmutassák: ők spanyolok. Neki erre nincs
szüksége! Ő egyszerűen zenét szerez, a saját zenéjét, amely "ha az ember spanyol,
úgyis spanyolra sikerül". A Don Quijote már elkészült részletei - melyek a
Bécsi Rádió Szimfonikus Zenekarának konzerthausbeli hangversenyén, a Bécsi
Hangversenykórus, valamint Cervantes szerepében a bariton Raimo Laukka
közreműködésével, a szerző vezényletével szólaltak meg -, mindenesetre a nemzeti
múltat és sajátosságot a nemzetközi avantgárddal ötvözni tudó kompozitorikus világról
tanúskodnak: oly izgalmasan extravagáns muzsikáról, amilyen csakis Európa peremén
születhet.
Ezt a perifériáról a centrumba vezető, halffteri utat - ahogy a Wien modern '98
bizonyította - sokan járják, még ha nem is mindannyian azzal a fölényes biztonsággal,
amellyel a modern spanyol zene "grandseigneur"-je teszi (művészi feladatát maga
Halffter a De Falla-féle modellre hivatkozva fogalmazta meg: "beleoltani az
eredeti spanyol muzsikába a kortárs európai zene vívmányait, hogy művészetünk
általános érvényre tegyen szert"). Létezik azonban a peremlétnek egy még kockázatosabb
formája, amelyből győztesen valóban csak a legnagyobbak kerülhetnek ki. Ez a perem-lét-forma
pedig nem szegül ellen a központ diktátumának, de nem is fogadja el, hanem egyszerűen
nem veszi tudomásul. Mert az 1919-ben Pétervárott született Galina Usztvolszkaja
zenéjében nyilván tényleg fölfedezhetők - mint azt a műsorfüzet esszéírója, Tatjana
Raxroth állítja - asszociatív kapcsolatok Muszorgszkij, Stravinsky, sőt - Usztvolszkaja
mestere, Sosztakovics révén - Mahler műveivel. Ezt a zeneszerzői világot mégis
hasonlíthatatlansága, öntörvényűsége tünteti ki. De "egyáltalán zene ez?"
- teszi föl kérdését egy másik muzikológusnő, Olga Gladkova, akit művészete legfőbb
értőjeként nevezett meg Galina Usztvolszkaja. "Vagy inkább álom és valóság
határán mozgó hangzásmeditáció - folytatja retorikáját a fölkent zenetudós-papnő
-, hisz ki ne ismerné a félálombeli állapotot, amikor a lelkünk sötét és titkos
zugaiban fészkelő furcsa, groteszk képek egyszer csak alakot öltenek. A tudatalatti
zenéje ez? Talán... Néha úgy tűnik, az avantgárd fejlődésének legszélső határát
képezi, amely után a művészet már a »nem-művészet«-be torkollik."
Az Usztvolszkaját övező mítosz egyik alapja zenéjének állítólagos analizálhatatlansága,
amely azonban nem összetévesztendő a komponista jámbor óhajával: "Kérem mindazokat,
akik zenémet szeretik, ne tegyék teoretikus elemzések tárgyává." Usztvolszkaja
zenéjét - mint minden valamirevaló zenét - természetesen lehet és érdemes analizálni,
még úgy is, hogy hatása - mint minden valamirevaló zenéé - analízis útján nem
ragadható meg. Gladkova nagy akríbiával gyűjtötte össze mindazokat a természettudományos,
főként a fizika területéről származó hasonlatokat ("tömeg-sűrűség", "magas feszültség",
"erőtér", "lézersugár" stb.), amelyekkel Usztvolszkaja kompozícióit jellemezni
szokás - egy zeneszerzői világot, melyet "nem fertőzött meg a modern művészet
legfőbb betegsége: a mindenáron való újat teremtés kényszere". Lehetséges
e konok ritmikájú, se nem atonális, se nem tonális (inkább modális) zene közvetlen
spiritualitását, szorongató expresszivitását valamiféle paraliturgikus imához
is hasonlítani, idézvén Usztvolszkaja kijelentését, mely szerint művei "templomi
térben szólnának a legjobban".
Ha nem is templomban, de legalábbis e zeneszerzői világot tökéletesen illusztráló
kiállításon szólaltak meg Bécsben Galina Usztvolszkaja zongoraszonátái - az e
műfajban általa írott mind a hat darab. A vörös szín az orosz művészetben volt
a címe ennek a szentpétervári Orosz Múzeum anyagából válogatott, Bank Austria
Kunstforumbeli tárlatnak amely a 14. századi ikonoktól a 20. századi konstruktivista
és proletkult festményekig demonstrálta a vörös színnek az orosz kultúrában játszott,
kiemelten fontos szerepét. Vörösben tobzódik Alexandr Geraszimov hatalmas, sztálinbarokk
alkotása is, az 1942-ben festett Himnusz októberre, s a koncert rendezői
nem minden irónia nélkül tolták a Bösendorfert épp e (némely "megörökített" elvtársak
időközbeni kegyvesztettsége okán utóbb átpingált... ) pompőz vászon elé. A svájci
Ingrid Karlen előadásában hallott hat Zongoraszonáta pedig döbbenetes
módon érzékeltette e politikailag frivol háttér előtt Usztvolszkaja művészetének
egy tömbből faragottságát, kérlelhetetlen monolit jellegét: a tíz esztendővel
ezelőtti, utolsó darab sem mutat semmilyen "fejlődést, mint ahogy a fél évszázada
született, első szonáta is íródhatott volna akár tegnap...
Galina Usztvolszkaja esztétikai kívülállását a szovjet rendszer nem - pontosabban:
a peremre szorítással - honorálta. Jelentőségét sokáig csak Sosztakovics ismerte
el igazán, akiről azonban a zeneszerzőnő - ritka megnyilatkozásainak egyikében
- így szól: "életemet megterhelte, legszebb érzéseimet kiölte belőlem".
Usztvolszkaja zenéje napjainkban kerül a centrumba többek között olyan, központi
jelentőségű fesztiválokon, mint amilyen a Wien modern is, amelyen mind műveinek,
mind személyiségének originalitását tomboló siker fogadta.
|
