Két égetően fontos kérdéskört tűzött napirendjére a Magyar Zenei Tanács legutóbbi, 15. közgyűlése. Az egyik: a zene helyzete a közszolgálati rádióban és televízióban, a másik: a hangversenyélet fejleményei 1998-ban, különös tekintettel arra, hogy a korábbi Nemzeti Filharmóniából létrehozott utódintézmények már egy esztendeje működnek. A közgyűlésen elhangzottakról Csébfalvi Éva főtitkár és Kovács Géza, az elnökség tagja segítségével tájékozódhatunk.
Az első napirendi ponttal kapcsolatban Kovács Géza hangsúlyozta: "Az elmúlt évek keserű tapasztalata, hogy drámaian csökken, s már-már a nullához közelít a Magyar Televízió komolyzenei produkcióinak száma." A meghívott ügyvezető tévéelnök helyett Koltay Gergely főszerkesztő mondta el, amit tulajdonképpen mindenki tud: az MTV anyagi helyzete tragikus. Ennek ellenére igyekeznek az értékes zenét is megszólaltatni - mondotta -, ám a közszolgálati televíziónak Koltay szerint vállalnia kell valamiféle populárisabb ajánlatot, mert igen éles a verseny a kereskedelmi tévékkel a hirdetőkért. Magas nézettséget komolyzenével elérni nem lehet, a produkciós pénzek viszont roppant szűkösek - jelezte a főszerkesztő, aki arról is beszámolt, hogy a különféle magazinok - népművészeti, komoly- és könnyűzenei, táncművészeti műsorok - idén meghatározott napokon jelentkeznek, tehát a néző könnyebben tájékozódhat majd a műsorfolyamban.
Sára Sándor, a Duna Televízió elnöke kimentette magát, helyette - ám a saját nevében - rokonszenves képet vázolt fel tényekkel alátámasztva Bartalus Ilona, a zenei műsorok főszerkesztője. A tévéállomás nagy súlyt helyez a határainkon kívül élő magyarok tájékoztatására. Műsorválasztása a beszámoló alapján koncepciózusnak tetszik: előnyben részesíti a magyar szerzőket, előadókat, és vállalja a magyar és külföldi kortárs zene közreadását is. Kulturális magazinjai elevenek, életszerűek. A Duna Televízió működése felel meg leginkább a közszolgálatiság kívánalmainak, és olyan ország (talán a valóságosnál is szebb) tükörképét nyújtja, amely magát kulturális, sőt zenei nagyhatalomként határozza meg.
"Érték és választék - e jelszaván a Magyar Rádió nem változtat" - állította az intézmény elnöke, Hajdu István, aki egyebek között azt az érdekes információt is közreadta, hogy Európában az MR nyúl a legmélyebbre az emberek zsebében, vagyis az egy főre eső jövedelem és a fizetendő díj aránya nálunk a legmagasabb. Szirányi János művészeti igazgató más adatot hozott nyilvánosságra: napi egy forintért körülbelül négy-öt órányi zenét hallgathatunk. 1998 őszén igen rossz hírek érkeztek a Bródy Sándor utcából: radikálisan csökkentették a koncertfelvételek számát. A Magyar Rádió azonban nemcsak műsorkészítő hely, hanem a nemzeti hangtár jeles gyarapítója is, működési zavarai tehát egy-egy korszak dokumentálását sodorhatták volna veszélybe. A zökkenőn szerencsére viszonylag gyorsan túljutott az intézmény, a hangversenyfelvételek és -közvetítések száma összességében nőtt az év végére, a rádiós zenei együttesek is számos tartós tárolásra alkalmas, magas színvonalú anyagot rögzítettek. Nincs viszont előrehaladás a hazai operaközvetítések ügyében. (Értesüléseink szerint Ligeti György Le Grand Macabre című operájának magyarországi bemutatóját azért nem örökíthette meg sem a rádió, sem a televízió, mert néhány vezető művész anyagi okokból nem járult hozzá a felvételhez. Úgy tudjuk, Szinetár Miklós főigazgató a Magyar Állami Operaház szervezeti és működési szabályzatának átalakítását tervezi, mégpedig oly módon, hogy a közszolgálati feladat bizonyos esetekben kerekedjék felül a személyes érdekeken)
A zene elsőrendűen a Bartók adóhoz kapcsolódik. Akárcsak korábban, ezúttal is vitát váltott ki a Kossuth és a Petőfi műsorainak szakmai helyzete. A Bartók igényességét nem kérdőjelezték meg, ám többen vélik úgy, hogy a másik két adón gyakran kevéssé felkészült szerkesztők foglalkoznak a zenével.
A közgyűlés résztvevőit nem lepték meg a hallottak. Továbbra is nagy kérdés, hogy a médiatörvény mikor és hogyan változik meg, milyen mértékben vállalja az állam a közszolgálati médiumok finanszírozását, vagy fennmarad ez a koldulásra kényszerítő, az értékválasztást korlátozó, felemás állapot.
Egy esztendeje alakult át a Nemzeti Filharmónia három regionális koncertszervező céggé, és vált külön a volt Állami Hangversenyzenekar és Énekkar - utóbbi Magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Énekkar és Kottatár néven. Sokan gondolták, hogy a változás hanyatlást hoz, az elmúlt év adatai azonban meglepően jók, és nem igazolják a borúlátást. A három közhasznú társaság 1998-ban több hangversenyt (szám szerint 1248-at) rendezett, mint a Nemzeti Filharmónia 1997-ben (1038). A mérleg részfejezetei arról az örvendetes tényről tanúskodnak, hogy nőtt az ifjúsági, a kortárs, azon belül is a magyar zenét bemutató események száma. Az eredeti cél teljesült, a korábbinál olcsóbban és rugalmasabban gazdálkodik a három kht. Igric György, a Filharmónia Budapest kht. vezetője megjegyezte: 1998-ban mindenki bizonyítani akart. Az egyes kht.-k tetemes szponzori összegeket tudtak mozgósítani, nyilván helyi, személyes kapcsolataik révén. Egyelőre nem ismeretes, mennyivel támogatja az idei költségvetés a három hangversenyrendező intézményt, s milyen pályázati forrásokra számíthatnak a Nemzeti Kulturális Alapprogramtól. Ha nem kevesebbre, mint tavaly, akkor a jelek szerint hosszabb távon is beválik a széttagolt szerkezet. Mindkét fél számára jó, hogy a Nemzeti Filharmonikusok együttesei kötelesek meghatározott számban, ingyenes szolgálatban koncerteket teljesíteni a kht.-k programjaiban.
Az átalakulás rendezésre váró következménye, hogy még csaknem száz olyan billentyűs és egyéb hangszer van a Nemzeti Filharmonikusok tulajdonában, amelyeket egyébként itt-ott-amott a kht.-k használnak. Mindenki a minisztériumtól várja, hogy gyorsan teremtsen törvényes lehetőséget arra: a Nemzeti Filharmonikusok testülete elidegeníthetetlen vagyontárgyként a kht.-knak adományozhassa az instrumentumokat. Ugyancsak a művészeti együttesek leltárában szerepelnek a volt filharmóniai szólisták birtokában lévő hangszerek, melyek között márkás darabok, értékes kópiák is találhatók. A kérdés kényes, mert a muzsikusok némelyike az intézmény környékén sem járt évek óta, ám hallani sem akar hangszerhasználati díjról vagy az instrumentum visszaadásáról. Pedig akadnak városok, ahol azért nem lehet bizonyos koncerteket megrendezni, mert nem találnak egy használható pianínót...
A hangszernek, a zenének valahol meg is kell szólalnia. Strém Kálmán, a Magyar Hangversenyrendezők Egyesületének elnöke ismét fölhívta a figyelmet arra, hogy az egyetlen jelentős koncerthelyszín, a Zeneakadémia nagyterme túlterhelt, estéit az ezredfordulón túl is lefoglalták már, s a terem alig szolgálja eredeti hivatását, az oktatást. A hangversenyrendezők persze Lázasan keresnek más helyszíneket is: az egyik nem válik be; a másik jó, de nehéz bevezetni - és így tovább. A kormányzat tehát nem halogathatja tovább a döntést egy új nemzeti koncertpalota megépítéséről. Ugyanakkor a Zeneakadémia nagytermének korszerűsítése és légkondicionálása sem várhat sokáig. Minden információ azt erősíti meg, hogy az idegenforgalmi évadban külföldiek sokasága kíváncsi az élő magyar zenekultúrára. A hangversenyrendező hozzáfűzte: örvendetes, hogy vidéken olyan nyári koncerthelyszínek nyíltak meg, amelyek méltók az ország zenei hírnevéhez - utalt a Földvári, továbbá a Zempléni Zenei Napokra, a fertődi Haydn-sorozatokra, a tiszadobi kastélykoncertekre stb. Strém Kálmán véleménye szerint a kulturális fogyasztás szerkezete megváltozott, úgy látja, ajánlatos lenne a drága jegyek árát nagyobb, az olcsóbbakét pedig szerényebb mértékben emelni. Szóvá tette, hogy a Nemzeti Kulturális Alaptól elnyert támogatásokhoz továbbra is módfelett nehéz hozzájutni. Az adminisztráció bonyolultsága az egyik oka annak, hogy nem hívhatnak nemzetközi sztárokat. A század első felében a nagy muzsikusok szinte kötelezőnek tartották, hogy legalább egyszer játsszanak az igényes magyar publikum előtt - e kijelentést régi plakátok másolataival igazolta. Ma mindennek piaci ára van, nem remélhető, hogy szerényebb honoráriumért is eljönnének azok, akik pályájuk csúcsán állnak. A hazai és a nemzetközi zenei közélet eseményeivel rangjához és értékéhez mérve keveset foglalkozik a magyar írott és elektronikus sajtó - emiatt a közgyűlés támogatta Halmos Béla indítványát: szervezzenek mielőbb konferenciát a zene és a tömegkommunikációs eszközök kapcsolatáról.
Végül négy új szervezetet vettek fel a Tanácsba: az Alkotó Muzsikusok Társaságát, a Magyar Zeneterápiás Egyesületet, a Vántus István Társaságot és a Romániai Magyar Zenetársaságot. Az utóbbi elnöke, DeményAttila mindjárt kéréssel fordult a tanácshoz: működjenek közre abban, hogy Kolozsvárt létrejöhessen a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola kihelyezett tagozata.