Bízom benne, hogy a fenti nyolc tézis így, sorban egymás után, érvelésként is megállja a helyét. Jó néhány pontot érdemes azonban megtámogatni néhány további ténnyel és gondolattal.
Ad 1. Eszterháza rendkívül színes és pezsgő kulturális életének megálmodása egyetlen megszállott személy, Esterházy "Fényes" Miklós érdeme. Az udvari kulturális és vigalmi élet spektruma az építészettől, belsőépítészettől és a kertépítéstől a színházon, zenén, operán és bábszínházon át egészen a tűzijátékig, táncig, lovasbemutatókig terjedt, s annak idején nem csupán a hercegi család, annak királyi és főrangú vendégei vagy a Bécsből Eszterházára kulturálódni küldött testőrtisztek élvezhették, hanem bárki, aki oda betért, a kevésbé magas műfajok esetében le egészen a helyi jobbágyokig. Ehhez jött azután még a könyvtár és a képző- és iparművészeti gyűjtemény. Mindez Esterházy Miklós udvarának nemcsak hazánk, hanem az egész régió kultúrtörténetében is különleges és igen fontos helyet biztosít.
Ezen túlmenően azonban az a tény, hogy Joseph Haydn két és fél évtizeden át (legnagyobb részben) itt alkotta műveit, Eszterházát egy történelmi pillanatra az európai magaskultúra egyik centrumává tette. Magyarországnak ez a pontja 1766 és 1790 Között nem Európa perifériájához, nem Kompországhoz tartozott, hanem - mint Párizs, Velence vagy Bécs annyi évszázadon át - maga is központ volt, ahonnan a zene fejlődését több emberöltőn át döntően befolyásoló impulzusok sugároztak ki Európa minden tájára.
Eszterháza jelentőségének felismerését jóhiszemű, de elterjedt téveszmék is nehezítik. Közkeletű vélekedés például, hogy Haydn idejében az eszterházi zenekar és az ottani zenei élet fontos volt ugyan, de a hely (kulturálisan? zeneileg? általában?) mégiscsak másodhegedűs/provincia/periféria maradt Kismartonhoz képest. A valóság ezzel szemben az, hogy az 1760-as évek második felében "Fényes" Miklós teljesen Eszterházára helyezte át a rezidenciáját, s a kastélytól távol töltött téli időszakban - amely az évek múlásával egyébként egyre rövidebbé vált - elsősorban Bécsben időzött, nem pedig Kismartonban. Hogy csak egy-két példát ragadjunk ki: vonósnégyes-oeuvrejének több mint a felét, továbbá ötvenvalahány szimfóniáját - egészen az úgynevezett párizsi szimfóniákig és az Oxford-szimfóniáig - itt, a (részben) ma is álló muzsika-házban komponálta Haydn, s ezek a művek legnagyobbrészt az itteni zeneteremben hangzottak fel először, nem pedig Kismartonban (és akkor az eszterházi operaház meghatározó jelentőségét még nem is említettük). Hogy Haydn pályájának ez a hosszú, centrális korszaka mennyire Eszterházához kötődik, arról a ma olvasható legtekintélyesebb monográfia, H. C. Robbins Landon ötkötetes műve, a Haydn: Chronicle and Works is tanúskodik: a második kötet címe ugyanis Haydn at Eszterháza 1766-1790. A cím tehát Kismartont nem is említi, s ami még feltűnőbb: nem az Esterházy-szolgálatba való belépés évét, 1761-et tekinti nagy korszakhatárnak, hanem az eszterházi működés megkezdését. Nagyon kevesen vannak tudatában annak, hogy mind Haydn pályáján belül, mind pedig az európai zenetörténet alakulása szempontjából milyen felbecsülhetetlen jelentősége van az Eszterházán eltöltött évtizedeknek. Haydn jó nevű kismester volt, amikor másodkarnagyként az Esterházy-család szolgálatába lépett; kevéssel Miklós herceg halála, tehát itteni működésének befejezése után viszont Angliában már mint a legnagyobb élő zeneszerzőt, a kor zenei Shakespeare-jét ünnepelték. És ha figyelembe vesszük, hogy csupán a szimfónia és a vonósnégyes műfajában itt alkotott műveivel döntő hatással volt Mozartra és Beethovenre, nem túlzás, ha az érett bécsi klasszikus stílus létrejöttét kifejezetten Eszterházához kötjük. Igazolásképpen íme egy idézet Charles Rosennak, a klasszikus zene egyik legkiválóbb ismerőjének mértékadó könyvéből: "A kamarazene drámai szerkesztésmódjának alapvető, messze látó koncepciója ... Haydn géniuszában született meg; az ő elgondolásai és újításai Mozart minden kamaraművében jelen vannak." (A klasszikus stílus, Budapest 1977, Ford. Komlós Katalin, 395.) Hogy pedig mindebben magának a helynek - egészen pontosan Haydn eszterházi helyzetének és lehetőségeinek - milyen meghatározó szerepe volt, arról maga az idős Haydn nyilatkozott életrajzírójának, Griesingernek. Mint mondta, az itteni elszigeteltségben olyan zavartalanul dolgozhatott és kísérletezhetett - anélkül, hogy bárki beleköthetett volna abba, amit csinál -, hogy "kénytelen volt eredetivé válni" ("so mußte ich original werden"). Megint csak Rosen szerint "...kimeríthetetlen, minden más fölé kerekedő szellemesség szinte szenvedéllyé, teremtő és alapvető erőforrássá vált, és Haydn minden 1780 után írt művét meghatározza" (A klasszikus stílus, 219.). Azaz: Rosen szerint itt, az eszterházi korszak derekán kristályosodott ki Haydn igazi, senki máséval össze nem téveszthető zeneszerzői egyénisége.
Ad 4. Nem feledkezhetünk el egy rendkívül kellemetlen csapdahelyzetről: ha a céhbeliek jól tudják valamiről, hogy a szakma keretein messze túlmutató, egyetemes jelentőségű és érdekű érték, attól még lehetséges, hogy a helyi lakos, a politikus és legfőképpen a mindenfajta állami és magán-, nyereségre törő és non-profit támogató és befektető számára adott esetben egyszerűen nem is létezik. Hogy az utolsó kategóriánál maradjunk: egy befektetőnek pontos fogalma lehet arról, milyen haszonra számíthat 45. kastélyának a luxusturizmus kiszolgálását célzó, az előző 44-hez mindenben hasonló átalakításából. Ám fogalma sincs arról, mit várjon egy, az emberiség kultúrája szempontjából bármily jelentős, de példa nélkül álló létesítmény létrehozásától, mert olyat még nem csinált, nem is csinálhatott. Számára ez sötét ló marad, és nagyon valószínű, hogy nem erre fog tenni, hanem a szolidabb, minden fantáziát nélkülöző befektetésre. Lehet ezért a tőkét ostorozni, attól azonban még nem fog megváltozni működésének logikája.
Ad 5. Magától értődik, hogy ha a negyvenes évek óta kialakult egy fertődi identitás, és ehhez a helyiek ragaszkodnak, akkor azt nem csupán jogi, hanem erkölcsi kötelességünk is tiszteletben tartani. Ugyanakkor - bár mára tökéletesen hozzászoktunk - voltaképpen ugyanolyan anakronizmus "fertődi Esterházy-kastély"-ról beszélni, mint az első Haydn-opera előadási helyszíneként Bratislavát emlegetni, ahogy azt az egyébként nagyszerű Új Grove-lexikon teszi. (Természetesen nem a szlovák névvel van baj, hanem azzal, hogy ezt a nevet csak a 20. században alkották meg.) Eszterháza kulturálisan ugyanúgy mindig Eszterháza lesz - indokolni ezt fölösleges is -, ahogyan az Andrássy út voltaképpen mindig is Andrássy út volt és maradt. S ami a fertődieket illeti: az Eszterháza név kulturális kontextusban történő használata ugyanúgy nem volna sérelmes - s a tapasztalat nyilván megmutatná: inkább határozottan előnyös volna - rájuk nézve, ahogyan a budapestieknek sem hátrányos az, hogy a Nagytétényi Kastélymúzeumot nem Budapesti Kastélymúzeumnak nevezik.
Ad 6. Hogy miért nemzetközi ügy Eszterháza reneszánsza? Ugyanazért, amiért a holttengeri tekercsek ügye vagy Velence tengerrel vívott harca is az; azért, mert Haydn életműve az egész művelt világé. Azután azért, mert Haydnt három nemzet érzi többé-kevésbé magáénak. A gyakorlat síkján pedig azért, vert a kastély határvidéken fekszik, és mert a kulturális turizmus nemzetek fölötti, határokon átnyúló jelenség. Mi sem fejezi ezt ki világosabban, mint a kastély iránt az elmúlt bő évtizedben újra meg újra megnyilvánuló külföldi érdeklődés. A nyolcvanas évek végén elindított osztrák Haydn Fesztivál vezetői eleinte kettős: kismartoni és eszterházi színhelyben gondolkodtak, s csak a magyarországi viszonyok megtapasztalása térítette el őket szándékuktól; 1987-ben az emlékezetes zürichi Harnoncourt-féle historikus operaelőadások világhírű rendezője, Jean-Pierre Ponnelle jött ide, hogy puhatolóddzon az opera újbóli felépítésének lehetőségei felől (ezt követően azonban hamarosan meghalt); az 1990-es években pedig a Nemzetközi Mozart-akadémia folytatott szívós, de végül is hiábavalónak bizonyuló küzdelmet azért, hogy megkapja a kastélyt egy Mozart-központ létrehozása céljából (ami körülbelül úgy festett volna, mint egy Händel londoni házában berendezett Bach-múzeum - spongyát reá, meg az irányában eleinte megmutatkozó hivatalos fogadókészségre). Mindebből elsősorban az a tanulság, hogy Eszterháza jövőjére vonatkozóan nekünk magunknak kell elképzelést kialakítanunk, mert túlságosan fontos ügyről van szó ahhoz, hogy tevékenységünk a jobb-rosszabb külföldi érdeklődők ajánlataiból való válogatásban merüljön ki. Ebből pedig az következik, hogy a szükséges anyagiakat magunknak kell (természetesen sokféle - hazai és külföldi - forrásból) előteremtenünk és felhasználását koordinálnunk.
Ad 7. Bármilyen sokszínűek is Eszterházán a kultúra és a szórakoztatás hagyományai, s azok ápolását az idegenforgalmi kínálat bármily széles skálájával egészítsük is ki, a hely csak akkor válhat összetéveszthetetlenné és ezáltal valóban fontossá, ha jövőbeni kulturális arculatának középpontjában az áll majd, amit egyedül és csakis itt lehet megvalósítani: a helyben született, a díszterem akusztikája által ihletett, korszakformáló - egyszersmind pedig ragyogó és elbűvölő - zeneművek in situ történő bemutatása, a lehető legmagasabb művészi színvonalon. Ahogyan Bayreuth sem lenne Bayreuth, ha ott Verdit vagy musicalt játszanának, Eszterháza is csupán úgy válhat azzá a páratlan - és abszolút nemzetközi formátumú - nemzeti kinccsé, amivé válnia kell, ha pontosan tudjuk, melyek azok az adottságai, amelyek sehol másutt, még Kismartonban sem találhatnak versenytársra. (Ezért Eszterháza "megalkotásához" nem elég, ha jeles műemléki szakértők, elsőrangú idegenforgalmi szakemberek, kiváló menedzserek és tapasztalt hangverseny- és rendezvényszervezők veszik kézbe a dolgot: ide egészen speciális Haydn-szakértelemre is szükség van. Ennek megléte pedig úgy biztosítható a kellő súllyal, ha a zenei kínálat - elsősorban pedig a fesztivál - koncepcióját eleve a világ legtekintélyesebb Haydn-kutatóiból és -előadóiból összeválogatott tanácsadó testület bevonásával alakítjuk ki.)
Hangsúlyozni kell, hogy miután a Haydn-életmű Eszterházán keletkezett hatalmas részei a koncertélet szempontjából tetszhalottnak tekinthetők (két példa: a korai szimfóniák java része vagy a barytontriók), ugyanakkor pedig igen jelentős kompozíciókat tartalmaznak, egy itteni Haydn-reneszánsz nem csupán turistaattrakció volna, hanem valóságos, mindannyiunk Haydn-képét befolyásoló, élő kulturális esemény is.
Ad 8. A leégett első opera helyébe épített új, nagyobb (400 főt befogadó), pazar operaház, Miklós herceg talán legambiciózusabb vállalkozása 1781-es felavatásától fogva a rezidencia zenei - és egész kulturális - életének középpontja volt. A prózai előadásokkal váltakozó operaelőadások tervezése, előkészítése és zenei lebonyolítása, saját operák komponálása ettől kezdve Haydn első számú feladatává vált, olyannyira, hogy még a hangszeres zene komponálását és előadását is háttérbe szorította. Ezért az 1780-as évek eszterházi zenei életét operajátszási lehetőség nélkül érzékeltetni nem lehet. Ami pedig az idegenforgalmat illeti, az opera többet jelenthet Eszterháza hírneve és eladhatósága szempontjából (magyar Bayreuth! Glyndebourne! Drottningholm!), mint összes többi erőfeszítésünk, könnyünk és verítékünk együttvéve. A szituáció valóban egyedülálló, hiszen nincs még egy olyan hely a világon, ahol a zenetörténet top tenjének egyike sok éven át folyamatosan operaigazgatóként működött volna (Händel londoni társulatai különböző bérelt színházakban játszottak).
Hallatlan balszerencse, hogy az eredeti kastélyegyüttesből éppen a második legjelentősebb épület, az opera pusztult el teljesen (bár számunkra, a magyar ugar lakói számára egykori léte annyira valószínűtlen és meseszerű, hogy sokszor önkéntelenül is a világ rendjének érezzük, hogy így történt). Kézenfekvő, hogy ha áll az összes többi épület, ha az Országos Széchényi Könyvtárban túlnyomórészt megtalálható az Esterházy-hercegek egykori kottatára (s benne többek között a Figaro fel nem használt előadási anyaga, amelyet Haydn kevéssel a herceg halála előtt szerzett be), akkor az operaépület rekonstrukciója jelentené az operajátszás megteremtésének egyetlen igazán koherens és szerves módját. Szerencsére ez nem csupán kívánatos, de lehetséges is, miután az épületről fennmaradt számos eredeti tervrajz, korabeli külső és belső ábrázolás, valamint részletes leírás. (Összehasonlíthatatlanul részletesebben ismerjük például a 19. században teljesen elpusztult operaházat, mint a bábszínházat, amelynek főfalai - persze számtalan későbbi átalakítással - megmaradtak ugyan, belsejéről azonban csak elnagyolt elképzeléseink lehetnek.) Kétségtelen, hogy az effajta rekonstrukció, ha volt is ilyesmire elég precedens ebben a században - például Frankfurtban, Velencében vagy Varsóban -, műemléki szempontból megkérdőjelezhető, hiszen az 1964-es Velencei Charta szellemében a nem eredeti épületrészeknek - s esetünkben ez maga a teljes épület - "korunk jegyeit kell magukon viselniük". Mégis azt hiszem, hogy ennek nem szabad eltántorítania bennünket az opera rekonstrukciójának gondolatától. Nem elsősorban azért, mert a Velencei Charta szellemét manapság sokan konzervatívként, túlhaladottként bélyegzik meg, hanem inkább azért, mert az eszterházi opera kérdése rendkívül egyedi: nem tisztán műemléki, hanem elsősorban zenei - és csak azután műemléki - kérdés, s így rá a tisztán műemléki szempontok csak másodsorban alkalmazhatók. (Eszterházán végső soron bármi felépíthető, akár egy olyan épület is, amely - külsejében - "korunk jegyeit viseli magán"; a belső akusztikai térnek és a színpadtechnikának azonban korhűnek kell lennie, különben az egész vállalkozás éppen elsődleges célja szempontjából vesztené el értelmét.)

Egy újjáépített 18. századi operaház itt, a bécsi kertek alján - nem Európa földrajzi peremén, mint a híres drottningholmi, ráadásul Haydn nevével fémjelezve -, kulturális jelentőségén túl igen jelentős idegenforgalmi vonzerőt jelentene, sőt döntően javíthatná országunk egész arculatát. Még arra is alkalmas lehet, hogy Magyarország idegenforgalmi képének meghatározó elemévé váljon Budapesttel, a Balatonnal és a csikósgulyás-nosztalgiával együtt. Mert, szögezzük le, az idegenforgalom szempontjai csakúgy, mint a műemléki helyreállításéi, abszolút fontosak. Nekünk, zenészeknek "mindössze" az a feladatunk, hogy világossá és egyértelművé tegyük minden partnerünk - műemléki és idegenforgalmi szakemberek, hivatalnokok, szponzorok és befektetők - számára az eddig elmondottak lényegét: azt, hogy Eszterháza csupán Haydnnal és Haydn zenéjével együtt, sőt csakis azzal a középpontban lehet azonos önmagával. Ennek az önazonosságnak az újrateremtése közös kötelességünk és felelősségünk, örömteli és szépséges feladatunk.