|
"Snitke, Alfred Garrijevics, *1934. XI. 24: Engels: szovjet zeneszerző"
- olvashatjuk a magyar Brockhaus-lexikonban. S rögtön javíthatjuk. Hol van "Engels"
város, hogy hívják ma, az ördög tudja, de biztos nem így. A "szovjet"
szó sem maradhat - legfeljebb azon tűnődhet el az ember, mit kellene a helyére
írni. Milyen nacionáléval lehet jellemezni egy Volga-menti német anyától és
zsidó apától származó, felnőtt korában katolikus hitre tért muzsikust, aki a
"szovjet" korszakban sok évig belső emigránsnak számított, majd a
szó eredeti értelmében is emigránssá vált?
És persze kiegészítésként odakívánkozik most már az 1934 mellé visszavonhatatlanul
egy másik négyjegyű szám. Az idei esztendő, 1998. Alfred Schnittke (igen: a
név is korrigálandó, a németes forma a helyes) életműve immár lezárult, szinte
napokkal, hetekkel azután, hogy a vonósnégyeseit tartalmazó új CD-kiadvány megjelent
a budapesti boltokban.
Néha elkerülhetetlen, hogy a kritikus ismételje önmagát. Nem először vagyok
kénytelen arról szólni, mennyire ismeretlen világ maradt számunkra mindaz, ami
a hajdani "nagy testvértől" jött. Akkor is, ha látszólag áradtak az
információk. Egy egész generáció nőtt föl többé-kevésbé abban a tudatban, hogy
ami "onnan" való, az nem érdekes. A szovjet filmet meg kell nézni,
parancsba van adva, kivonul az iskola. Lássuk hát a hős partizánt, a darvakat,
a fiú arcát öt percig, amint harminc fokos szögben felfelé, a jövőbe tekint.
Végül is némi fojtott kuncogással kibírhatók az efféle másfél órák. Magától
pedig az ember nem megy olyan moziba, ahová ezzel csábítanak. Magától nem megy
szovjet kompozíció előadására sem. Kit érdekelnek a nagy, lírai oratóriumok
és programszimfóniák, mindenféle dátumokról, "novhéttől" május 35-ig?
A lengyelek, az igen. Penderecki. Meg Darmstadt vezérei, Boulezék. Aztán Cage...
Hát nem szánalmas - kérdezgettük ironikus-fölényes mosollyal szájunk szegletében
1965-70-75 táján -, hogy ezek a szegény "szovjetek" még mindig a dúrnál-mollnál,
modalitásnál tartanak?
Ez a generáció mélyen lenézte Hrennyikov elvtársat és kompániáját, s cseppet
sem tartotta figyelemre méltónak Sosztakovicsot. Az előbbiért nincs mit pironkodni,
az utóbbiért annál inkább. Ma hallgatva Sosztakovics utolsó szimfóniáit, két
csellóversenyét, kvartettjeit, dalait, be kell látnunk: ez a nem látványosan
"merész" eszközökkel élő zene többet ad vissza az akkori idők hangulatából,
életérzéséből, mint sok valaha csodált avantgárd opusz.
Schnittke - talán nem túlzás ezt kimondani - Sosztakovics rangú egyéniség. Vonósnégyesei
mindenesetre annak mutatják. Félek leírni ezt a szót, hisz oly sokan visszaéltek
már vele: "mélység". Ha sokat hallgatjuk Sosztakovicsot, egyre inkább
meggyőződhetünk róla: az ő zenéjének látszólag legviccesebb, legkönnyedebb pillanatai
mögött is minduntalan elképesztő keserűség, indulat rejlik. Éppen ez adja műveinek
rendkívüli feszültségét. Ha valahol, hát itt valóban "megszenvedett"
művészetről lehet beszélni. Schnittkére ugyanez áll. A művészet számára sem
játék - vagy ha az, hát halálos komolyan az.
Roppant tanulságos követni, miféle utat tett meg a komponista a négy kvartett
alkotása során. Ami az eszközöket illeti, a négy mű nagyon is különböző. Az
első abból a korból való, amikor a tizenkétfokúság éppen csak tűrt dolognak
számított a Birodalomban. Nem járt érte azonnal Szibéria, de Hrennyikov biztató
pacsija, plecsni és a vele járó ezernyi apróbb-nagyobb előny sem. A harmadik
(hogy csak ezt a példát ragadjuk ki) Lassus-idézettel kezdődik, Beethoven Nagy
fúgájának témájával folytatódik - végig csupa tonális reminiszcencia. Ha tetszik:
"posztmodern". Zene a zenéről. Csakhogy az első pillanatra meghökkentően
különböző felszín sem leplezheti a művészi alapállás, az ars poetica azonosságát.
Schnittke számára a művészet mindenekelőtt erkölcsi kérdés. A művésznek az "igazságot"
kell hirdetnie. Ezen belül a zenésznek a szavakkal kimondhatatlan igazságot.
Fel kell rázni az embereket. Nem mindenkit - a zene ugyanis ebben az értelemben
nem mindenkié. Csak az értőkhöz szólhat, a fogékonyakhoz - s legfeljebb általuk,
közvetve a társadalomhoz. A Schnittke-féle művész a legkevésbé sem populista.
Arra törekszik ugyan, hogy értsék (e tekintetben élesen eltér a véleménye némely
avantgardistáétól), de nem arra, hogy "köz-értsék", hogy a legolcsóbb
eszközökkel arasson tetszést a műveletlenebbek körében (e tekintetben élesen
eltér véleménye a leninista pártideológusokétól). Schnittke zenéje roppant érzelmes-indulatos
zene - de soha nem szentimentális. A komponista ugyanis pontosan tudja, az érzelmek
önparódiává lesznek, ha nem szabunk gátat áradásuknak. A lelkesedésből úttörőpajtásnaivitás
lesz, a szomorúságból egy alkoholista nyavalygása, az elkeseredésből visszataszító
hiszti, a félelemből idegbajos rángás. Az ilyen művészet egészséges "befogadóban"
csak csömört kelthet, semmi mást. Éppen az efféle pitiáner érzelmeskedéssel
szemben válhatott egy időre kifejezetten kívánatossá nálunk is a teljesen "hideg",
aszketikusan egyszerű, minden "üzenetet" nélkülöző muzsika. Schnittke
azonban bámulatos érzékkel teremt egyensúlyt - Schoenberg híressé vált fogalompárjával
élve - heart and brain, szív és ész, jobb híján mondjuk így: "önkifejezés"
és konstruktív fegyelem között. Az első kvartettban például a dodekafónia biztosítja
a konstruktív hátteret. A tizenkéthangú, polifon (fúgaszerű) szövetben azonban
újból és újból glissandók törik meg a fegyelmezett rendet. Mintha a racionális
struktúrát szétfeszíteni igyekezne az ésszel meg nem zabolázható, irracionális
ösztönvilág. A harmadik kvartettben ugyanez valósul meg, csak egészen más eszközökkel.
Itt a Lassus-féle modális harmóniavilág kelti a szenvtelen "rend"
érzetét, s a Beethoven-idézet kifacsart kromatikája válik indulatossá. Ezt a
szubjektív indulatot aztán újból lehűti az archaikus modalitás, vagy más, elidegenített
idézet (például egy Csajkovszkijra emlékeztető, a második rész kezdetén visszatérő,
g-mollban induló dallam). Egyén és közösség konfliktusa is beleérezhető ebbe
a muzsikába. Harc a tradícióval, amely hol nemes, hol bénító. És különösképp:
harc az orosz tradícióval. Amelyet Schnittke végül is minden lázadása ellenére
magáénak érez. Akár jelképes is lehetne, hogy ez a német-zsidó muzsikus, aki
eleinte odahaza németül beszélt, utóbb, felnőtt fejjel az oroszt nevezte anyanyelvének...
A Kronos Kvartettről, e csodálatosan szép művek előadójáról ezúttal elég egyetlen
mondat: minden zeneszerzőnek kívánom, így szólaltassák meg műveit. Illetve,
pardon, dehogy kívánom mindenkinek. Ilyen előadást ugyanis csak a Schnittke
rangú kevesek érdemelnek.
|
