Tóth Aladár két, illetve inkább csak másfél szócikket írt Dohnányi Ernőről. A terjedelmesebb elsőt Szabolcsi Bencével közösen szerkesztett Zenei Lexikonjába (Győző Andor kiadása, Budapest 1930, 231-234.), a másodikat, amely nem új, csupán átstilizált és lényegesen megkurtított variáció, a Szabolcsi-Tóth átdolgozott új kiadása közölte. (Főszerkesztő: dr. Bartha Dénes, szerkesztő: Tóth Margit. Zeneműkiadó Vállalat, Budapest 1965, I. kötet, 494 496.)
A két alapító enciklopédista munkájába - gondolom - nem szólt bele senki. "A forradalom bukásakor" - így datálja Tóth Dohnányi rövid életű első zeneakadémiai direktorságának végét (232• jobb hasáb); nem vörös terrort vagy bolsevista diktatúrát ír. Hanem az amúgy is "megbízhatatlan" Bartha professzornak - 1956-ban a Zeneakadémia forradalmi bizottságának tagja! - ily úri dolga nem volt. Ellátták őt mindenféle okos névsorokkal, kik szerepeljenek, kivált magyarok, s kik ne az új lexikonban. Eléggé közelről figyelhettem e vesszőfutást, mivel egy házban, évekig egyazon szobában működtem volt a lexikonszerkesztőséggel, a '60-as évek elején. A feketelisták gyártói kivált az '56-os magyar muzsikusemigrációra voltak allergiások. Kész csoda, hogy Bartha Dénesnek sikerült becsempésznie Ligeti Györgyöt (2. kötet, 454.), kinek aláíratlan címszava alighanem Várnai Péter munkája volt - tőle való Nono, Stockhausen is. A fekete humor lapjaira tartozik, hogy az Egyesült Államok előkelő egyetemein utóbb oly nagy becsben tartott tudós, az itthon iskolateremtő muzikológus, tompítandó a számára kötelező "névsorok" dilettantizmusából fakadó botrányt, a zenei lexikonszerkesztésben egyedülálló módszerhez folyamodott. A szintén 1965-ös 3. kötet függelékébe "Pótlások, helyesbítések" rovatot illesztett (734-768.); pótlást ugyanis általában évekkel a lexikon kiadása után jelentetnek meg. A főszövegből kimaradt valami harminc (!) vezető operista, közöttük Nádasdy Kálmán, a hivatalban lévő igazgató és olyan óriások, mint Fodor János vagy Losonczy György. E pótlásba Bartha Dénes becsempészte az 1956-ban eltávozottak közül Cziffra Györgyöt, Kertész Istvánt, Kulka Jánost, a két évvel később emigrált Franki Pétert. Ez is kockázatos lehetett, Pauk György vagy Vásáry Tamás nevét már hasztalan keresnők a "pótlások" lapjain. - Bartha Dénes az utókornak is üzent, előszavában "hálás köszönetet" mond "a Művelődési Minisztériumnak, amely az ideológiai lektorálást irányította, és a munka tervezésében (egészen a címszókiválasztásig terjedően) irányító befolyást gyakorolt... " (I. kötet, 16.). Vegyük ezt inkább iróniának, az 1958-ban megkezdett szerkesztői munka körül sertepertélő cenzor megnevezésének.
Mindehhez Dohnányinak persze első olvasatban nem volt köze semmi. A lexikon megjelenésekor öt éve halott. Szellemi halottunk volt tíz hosszú éven át, bár háborús bűnössé nyilvánítását még 1945-ben semmissé nyilvánította az Igazságügyi Minisztérium. 1955-ben a Tátrai Vonósnégyes támasztotta fel a zeneszerzőt, kitől egy évtizedig egyetlen hangot sem játszottak nálunk. "A két világháború között a magyar zenei élet egyik legjelentősebb alakja... " - törte meg Dohnányi-nekrológjában a némaságot a Muzsika.¹ A Bartha-lexikon címszava további, jelentős lépés a jóvátétel felé.
Lényeges különbség van Tóth Aladár kritikai éllel megfogalmazott első és a kritikai elemektől megtisztított második fogalmazása között. Dohnányi "világhírű magyar zongoraművész, korának egyik legegyetemesebb muzsikusa" (1930); "világhírű magyar zongoraművész, zeneszerző, karmester és kiváló pedagógus" (1965). Merőben eltérnek már a két nyitánymondat hangsúlyai is. A második változatból kimaradt az első közlés szövegének majd' a fele, mégpedig a kritikai értékelés, Dohnányi "széplélek"-minősítése, "műveinek könnyed esztétikai kiegyensúlyozottsága", "kifinomult esztétikája". Idézek egy hosszabb passzust is: "Dohnányi művészegyénisége a nyugat-magyarországi zenekedvelő lateiner középosztály intim kultúrkörnyezetéből sarjadt ki, tehát a magyar társadalomnak abból az akkoriban legértékesebb zenekulturális rétegéből, mely mint kész örökséget, minden küzdelem nélkül, tette magáévá a német zenei géniusz nagy harcainak eredményeit. Az »eredményt« kapta a »harcok« nélkül ez a kulturált polgárság, melyet a mindennapi életben nem tüzelt a tettek, az életküzdelmek vágya, mely a szürke hétköznap elől mint valami tökéletesen bebútorozott otthonba vonulhatott vissza álmaival a reászállt zenei tradíciók birodalmába." 1965-re ebből maradt: "Dohnányi művészegyénisége a nyugat-magyarországi zenekedvelő értelmiség talajából sarjadt ki." Tehát nem lateiner középosztály, nem kulturált polgárság; zenekedvelő (esetleg csipetnyit haladó) értelmiség. - Érdemes soronként végigolvasni a Dohnányira írt lexikonvariációkat, mint tűnnek el a robbanószerkezetek a meg nem nevezett aknaszedő közreműködésével.
Előszavában Bartha Dénes tudatja, törekedett az 1. kiadás tanulmányszámba menő címszavainak átvételére, mivel azonban a Szabolcsi-Tóth terjedelmét mintegy 15%-kal haladhatta meg, miközben a címszavak menynyisége több mint 50%-kal gyarapodott, "az első kiadás néhol kissé terjedelmes címszavait valamennyire koncentráltuk" (I. kötet, 13.). A Dohnányi-szócikk zsugorításának azonban nem hinném, hogy terjedelmi takarékosság lett volna a motívuma. Az volt - lehetett - a cél, hogy az öt éve elhunyt zeneóriást kegyelettelen bírálat ne érje. Inkább öröklött tévedésnek minősíteném, semmint kritikai észrevételnek mindkét szöveg ama állítását, hogy Dohnányi 1919 őszén "állását" - a Zeneművészeti Főiskola igazgatói posztját - "átengedte Hubay Jenőnek"; Dohnányit ugyanis felfüggesztették, s Hubayt 1919. november 21-én nevezték ki helyére igazgatónak. Majd, mivel jogilag mindjárt két direktora is volt az intézetnek, Haller István kultuszminiszter Dohnőnyit egy Horthy Miklós által szentesített kormányhatározat alapján 1920. július 31-i hatállyal menesztette.² Összejátszásnak, holmi átengedésnek nyoma sem volt tehát.
De ki volt a "sebésze" Tóth Aladár Dohmányiról írott lexikoncikkének? Lehet, hogy ő maga, bár az újraközlés előkészítésének idején már évtizedek óta csak levelet írt, mást nem. A címszó kiegészítőjeként, szignóval, Barna István neve szerepel. Nem hinném, hogy ő nyúlt hozzá a szöveghez, neki az utolsó 30 év krónikájának összefoglalása volt a dolga. Talán használta Szabolcsi Bence "preparált" lexikonpéldányát is, amelynek lapjai közé az első kiadás szerkesztője hártyapapírt köttetett, s azon gombostűfejnyi betűkkel vezette tovább a lexikális adatokat, mint aki második edícióra gondol. (Ezt a példányt, mely becses zenetudomány-történeti dokumentum, láttam, forgattam is a kézikönyv új közreadását előkészítő kicsiny szerkesztőségben; remélem, nem kallódott el azóta sem.)
A magam emlékeivel egybevág Mona Ilona szíves információja; Bartha Dénes tömörítette a kegyelettel átvett esszészerű zeneszerzőportrékat, s formált belőlük megannyi informatív címszót. Ami azonban Dohnányit illeti, egyszerűen lehetetlennek tartom, hogy az átdolgozó a szerzővel való konzultálás nélkül fordította meg a címszó tartalmát. Bartha Dénes habitusával, tudományos moráljával efféle önkényes eljárás nem volt összeegyeztethető semmiképp! Lehetséges, hogy ő kezdeményezte e "korrektúrát", de éppúgy az is, hogy az Tóth Aladártól indult ki. Róla tudható, hogy amikor - roppant nehezen - beleegyezését adta a Pesti Naplóban publikált zenekritikái egy töredékének kötetbe rendezéséhez,³ feltételül szabta, hogy Bartók- és Kodály-elemzésein kívül ne kerüljenek a gyűjteménybe századunk zenéjével foglalkozó beszámolói. Harci írások voltak ezek mind; a két magyar mester érvényre juttatásának érdekében mondott Tóth kemény ítéletet a 20. századról. Évtizedekkel később, a teljes elismerés korában efféle bírálatra nyilvánvalóan nem volt szükség többé. Vázsonyi közlése szerint "Tóth Aladár soha nem felejtette el azt a napot", amikor Bartók kérte, ne támadja többé Dohnányit⁴ (idéztem e "töredékek" előző közleményében). Soha? - emlékezhetett rá a '60-as években is.
Ha a második lexikoncikket variációnak tekintem, hivatkozom Tóth Aladárnak a Dohnnányi-témára írt "ujjgyakorlataira" is. Budapesten kényszerszünetet tartott volna a hangversenyévad 1920 első felében, ha Dohnányi Ernő nem koncertezik átlagban másodnaponta.⁵ Első nagyszabású tanulmányát a 43 éves művész interpretációiról írja a 22 éves Tóth a Nyugatban.⁶ Feltétlen elismerés és kompromisszumot nem ismerő bírálat ez. "Dohnányi feltétlenül a dekadensek közé tartozik. Mint parnassien l'art pour l'art-ista szereti hangszerét, meghoz minden áldozatot hangszerének. A Liszt-féle temperamentum kényszeríti a zongorát: és az engedelmeskedni kénytelen; Dohnányi úgy játszik, ahogy a zongorának leginkább kényére van: és a hangszer szívesen hajlik keze alá. Ezért játéka ment minden szélsőségtől, a legideálisabban zongoraszerű, hiszen legfőbb problémája: hogy ez és ez a szerzemény hogy hangzik legszebben a zongorán." Ebből a gondolatmenetből emelte át Tóth a lexikoncikkbe: "A legnemesebb »l'art pour l'art« az ő zongorázása, melyben a művész teljesen elvonatkozik a külső élettől... ". Kimaradt 1965-ben ez is, hisz a l'art pour l'art becsületsértéssel felérő szitoknak számított volna.
További "ujjgyakorlat" Tóth Aladár "Dohnányi Ernő kultúrája, művészegyénisége és zongoraművészete" címmel, a Zenei Szemlének⁷ az 50 éves művészt köszöntő számában megjelent nagy tanulmánya (írója akkor éppen főmunkatársa a folyóiratnak). A lexikonban Tóth a lateiner középosztályból eredezteti Dohnányi szellemiségét, születésnapi köszöntőjének viszont egész gondolatmenetét e művészet kispolgári forrásaira és gyökereire fűzi fel a lateiner jelenség egyszeri említése után.
Élből Brecht Weill tandarabja, A kispolgár hét főbűne az, ami eszembe jut, jogosulatlanul persze, hisz a színpadi mű 1933-as keletű. Szociológiában járatlanként is meggondolkoztat azonban, hogy Tóth a "lateiner középosztályt" a "kispolgárral" azonosítja, a "nagy-burzsoázia hatalomra törő küzdelmeinek" (ő írja) ellentéteként. Mintha a Bildungsbürger - a kulturáltsága révén polgár - nem is léteznék. Pedig egy középiskola kinevezett tanára, ez volt Dohnányi pčre, jelentékeny társadalmi presztízsnek örvendett a múlt században, de századunk első felében is, függetlenül attól, hogy nem emelt kastélyt, nem szerzett vagyont, legfeljebb házi könyvtárat, s tartott otthonában rendszeresen házi muzsikálást. A kispolgár: kócos haj, lompos pongyola, áporodott kelkáposztaszag; a pozsonyi katolikus főgimnázium művelt tanárára, Dohnányi Frigyesre mindez aligha volt jellemző. Számomra meglepő, hogy a mestere iránt olyannyira elkötelezett biográfus is a "kispolgári életforma" felemlítését érzi szükségesnek.⁸
"Kispolgári kultúra" - ide tér vissza Tóth újra meg újra. Erre építi fel egész gondolatmenetét. "Ez a kispolgári kultúra, az őt megelőző polgári kultúrához viszonyítva, inkább passzív, befogadó, mint aktív, alkotó... A kispolgári kultúrának passzív, befogadó szelleme kétségkívül kevésbé kedvez az alkotó művészetnek, a zeneszerzésnek; annál többet adhat azonban a reproduktív művészetnek, a zenei interpretációnak... a kispolgári szellem egy csodálatos előadóművész-egyéniségben találta meg a maga zseni-gyermekét: a zongoraművész Dohnányi Ernő egyéniségében." A zeneszerzőről nincs közlendője szinte semmi, a pianistáról, hogy egy csepp keserűt keverjen a magasztalás mézébe, hangsúlyozza: "A zseni, ki egy elpihenő, megfáradt kultúrának gyermekszobájából jött, természetesen nem lehetett a démonikus szenvedélyeknek, a hatalmas érzelmeknek, a vad, víziós álmoknak zsenije: nem lehetett a ragyogó, telivér formákba szökkenő friss, tüzes és bátor életerő géniusza sem. - Aki izzó szenvedélyekkel, intenzív, óriási érzelmekkel kívánja szívét ostromoltatni, az hallgassa meg d'Albert-t, mikor Beethoven utolsó szonátáját játssza; aki lenyűgöző, feneketlen látomásokba akar temetkezni, az kérje fel Fischer Edwint egy Bach-adagióra; s aki a tüzes életerők, a sziporkázó életkedv legnemesebb költői apotheózisára kíváncsi, az táncoltassa meg lelkét Sauer Chopin polonézeiben. - Dohnányi zongoraművészete mindebből csak nagyon keveset nyújthat. A kispolgári gyermekszobából magával hozott fáradtság, a súlyos tradíciókkal terhes műveltségnek ez a bágyasztó öröksége, mint valami őszi kődfátyol borul Dohnányi érzésvilágára."
Másfelől: "Belehelyezkedni valamely műalkotásba, s szigorúan annak keretében önálló egyéni életet élni: Donnányinál nem »probléma«, nem »küzdelem« avagy »törekvés«, hanem természet és természetté vált kultúra, a legközvetlenebb, legtisztább életforma. E sorok írója, Casals Pablót leszámítva, egyetlen olyan előadóművészt sem ismer, aki az előadott művek életében annyira természetesen éli saját, egyéni életét, mint Dohnányi Ernő. Akármit játszik ez a csodálatos előadózseni: lelke azonnal otthon érzi magát a kompozícióban... Ha Donnányit hallgatjuk, teljesen elfeledjük, hogy itt egy lélek egy másik (tőle esetleg idegen) lelken keresztül nyilatkozik meg: előadóművészet és kompozíció teljesen összeolvad, nem érezzük a kettő között a határt. Egyik legfőbb titka ez a Dohnányi játék hihetetlen bensőségének, páratlan közvetlenségének... A d'Albert-ekben, Fischerekben talán mélyebb és gazdagabb szenvedélyeket, érzelmeket ébreszt egy Beethoven-szonáta, de szenvedélyek, érzelmek senkinél sem olvadnak át olyan természetesen és maradéktalanul az interpretációba, mint Dohnányinál."
Jubiláris, 50. tanévében kéri számon Tóth a Zeneművészeti Főiskolán Dohnányi 1917-ben kidolgozott reformprogramjának folyamatos szabotálását.⁹ Terjedelmes publicisztikájában érzékelteti, Dohnányi lenne méltó vezetője a Szendy Árpád halálával 1922-ben elárvult zongora-művészképzőnek (a betöltetlen posztot majd 1928-ban veszi birtokába Dohnányi Ernő). A reformtervet Tóth ismerhette - pontosabban: ismerte¹⁰ -, Dohnányi pedagógiájáról azonban tapasztalata nem lehetett, hacsak Thomán István, kinek Tóth Aladár magántanítványa volt, néki erről nem beszélt.
Visszatérve mármost az 1965-re "megszelídült" lexikoncímszóhoz - ahonnan elindultam -, megemlítem még egy lehetséges aspektusát Tóth Aladár Dohnányi-képe megváltozásának. 1920-ban mit sem hallott egy hatéves leánygyermekről, 1927-ben már számon tartotta Fischer Annie-t mint ígéretet, 1930-ban mint nagy tehetséget. Tollát azonban nem befolyásolta ez. Még házasságuk első éveiben sem. Hanem 1989 tavaszán, amikor a Szófia utca egy parányi szakasza Dohnányi Ernő nevét kapta, s emléktáblája felkerült a Zeneakadémia hátsó bejárat melletti falára, feladatul kaptam, az avatóünnepséggel egybekötött koszorúzásra nyerjem meg a tanítványok már nem éppen népes körének egy tagját. Elsőként - természetesen - Fischer Annie-hoz fordultam a kéréssel akkor. "Ott leszek, Dohnányi a mindenem" - tört fel belőle leírhatatlan emocionalitással, pedig távoli tisztelője voltam csupán, ismerője alig. Hányszor s hányféleképp mondhatta ezt el Tóth Aladárnak, ha nékem ilyen szubjektíven reagált?!

Dohnányi Ernő és tanítványai: Földes Andor, Fischer Annie, Zeitinger (Zolnai) Jenő és Petri Endre