A Kolozsvári Nemzeti Színház 1941-ben nagy kulturális áldozatkészséggel felállított állami operatársulatát 1944 októberében, három nappal Kolozsvár eleste előtt, kilencnapos odüsszeia során Budapestre evakuálták. Bár Kolozsvárott erős hangulat kelt az árulásnak látszó menekülés ellen, a művészszemélyzet nagyobb része mégis végrehajtotta a kultuszkormány rendeletét - talán azért is, mert a fővárosban fellépési lehetőséget ígértek neki. Budapesten valóban rendelkezésre bocsátották a Városi Színházat (akkori nevén Magyar
Művelődés Háza, ma Erkel Színház).¹ Ezt az eseményt a kor egyetlen zenei lapja, A Zene, utolsó előtti számában, hat héttel Budapest ostromának kezdete előtt optimistának szánt, valójában majdnem cinikus tónusban adta hírül és kommentálta: "A Farkas Ferenc igazgatása alatt működő Kolozsvári operaegyüttesnek hajlékot adott a Népművelési Bizottság a Magyar Művelődés Házában. Ezáltal fővárosi zeneéletünk régi baja nyert orvoslást. Ugyanis régóta nyilvánvaló volt, hogy a m. kir. Operaház egymagában nem tudja a főváros nagyközönségének operaszükségletét kielégíteni. A kolozsváriaknak a Magyar Művelődés Házában történő állandó szereplése folytán a főváros tulajdonképpen megkapta a második operaházát. A kolozsváriak 300 tagból álltak, ebből 250-en Budapestre menekültek. A zenekar hiányzó tagjait a Székesfővárosi Zenekar egészíti ki tagjai sorából, viszont a Székesfővárosi Zenekar is kiegészül hangversenyei alkalmával a kolozsvári operazenekar tagjaival. A kolozsváriak november 4-én kezdik előadásaikat a Háryval, melyet Endre Béla vezényel. Egy hónap alatt 8-10 estet terveznek."
A kezdődarab azután végül is nem Háry, hanem "idősebb testvére", János vitéz lett, Szabady Istvánnal a címszerepben; Iluskát Hidy Franciska, a francia királykisasszonyt Páka Jolán alakította. November és december hónapban, haláltáncszerű körülmények között a kolozsváriak összesen 9 zenés előadást tartottak. Nagy sikerrel játszották a Carment, a Rigolettót, a Pillangókisasszonyt és a Traviatát, valamint A mosoly országát; a prózai darabok közül a Csongor és Tündét, Farkas Ferenc kísérőzenéjével. Ha hihetünk Jónás Alfrédnak, aki összeállította a Népopera-Városi Színház műsorának repertóriumát, a kolozsvári operaegyüttes utolsó produkciójaként Budapesten a Szöktetés a szerájból került színre, 1944. december 28-án. E naptól a rendőrkapitány betiltott minden nyilvános rendezvényt az ostromgyűrűbe zárt fővárosban.²
Levéltári források leírják, hogy az ostrom után a kolozsváriak - még mindig magyar állami színház alkalmazottai, olyan városban álló színházéi azonban, amely fölött az állam elveszítette szuverenitását - más fővárosi művészeti intézmények alkalmazottaihoz hasonlóan, maguk láttak hozzá ideiglenes otthonuk, a Városi Színház helyreállításához. Élt bennük a remény, hogy a kultuszminisztérium vagy a város nem hagyja veszni az összeérett együttest, és letelepíti az egykori Népoperában, a későbbi Városi Színházban. Ezzel eredeti funkciójához tért volna vissza az épület, amelyet az első világháború óta sem a magántőkének, sem a fővárosnak nem sikerült tartósan kihasználni operaszínházként. 1945 tavaszán egy ideig arról folyt a tervezgetés, hogy az otthonát vesztett kolozsvári operatársulatra alapítva, a Városi Színházzal mint központtal, végre megteremtik azt a nagy állami utazó operát, melynek megszervezését már 1928-ban javasolta Radnai Miklós, a budapesti Opera akkori igazgatója, a magyar operatörténet legkoncepciózusabb alakja. Staud Géza (Magyar Színészek Szabad Szakszervezete) javasolta, hogy a vidéki városok ne tartsanak saját operatársulatot; az állami stagione székhelye pedig legyen Budapest, hogy a zenekari tagok megélhetése biztosítva legyen. Működési területe elsősorban Szeged és Pécs, később Debrecen, Miskolc, Szombathely, Sopron, Győr lehet.³
Ám 1945 tavaszán egy másik javaslat is született a kolozsvári társulat sorsának megoldására: Szeged városa felajánlotta városi színházát az elveszett kolozsvárit pótló második magyar nemzeti színház céljára, azaz államosításra, és meghívta a kolozsvári társulatot, telepedjék a Tisza partjára. Bármennyire rokonszenvezett is a kolozsvári együttes az utazó opera megoldásával - ez azt jelentette volna, hogy élet- és munkaközpontjuk a fővárosban marad -, az illetékesek többsége, köztük Kodály Zoltán, mint a Magyar Művészeti Tanács elnöke, a szegedi tervet pártfogolta. 1945 augusztus végén azután a tervből valóság lett; a szegedi színházat államosították, Vaszy Viktort felmentették címzetes kolozsvári zeneigazgatói funkciójából, és kinevezték a Szegedi Nemzeti Színház zeneigazgatójának.⁴
A történelem ismételte önmagát: Szeged az első világháború után egyszer már otthont adott egy Kolozsvárról menekülő magyar kultúrintézménynek, a kolozsvári egyetemnek, és vendégszeretetéből nagy művelődési hasznot húzott. A város mostani operaigényét a kortársak s az utókor is legitimnek tarthatja: a trianoni országterületen kétségkívül mindig is Szeged éhezte és élvezte legerősebben a műfajt. Már 1916-ban szubvencionálták itt a színigazgatót, kimondottan azzal a céllal, hogy operaelőadásokat tartson - Almássy Endre tartott is, évadonként harmincat, sőt 1919/1920-ban ötvenötöt, olyan jó énekesekkel, mint Ocskay Kornél, Hilbert Janka, Miksa Ilona. Pár év múlva Andor Zsigmond bérelte ki a szegedi színházat; ugyan tönkrement bele három év alatt, de addig akkora operát vitt, aminőt még nem látott magyar vidék (Kolozsvárt kivéve). Andorral a város valóságos operai mézesheteket élt meg, hatvan tagú zenekarral, amelyben az ő idején lett rendszeresen használt hangszer például a hárfa, s amelynek befogadására korabeli sajtóhíradás szerint kibővítették a zenekari árkot. Egyik legnagyobb feltűnést keltett extravaganciájaként az igazgató új Mascagni-mű magyarországi bemutatóját rendezte meg; "Párizst megelőzve!" - írta hitetlenkedő büszkeséggel a város színházi krónikája. A Piccolo Marat bemutatójára az 1923/1924-es évad végén került sor, Szende Ferenc és Somló József vendégszereplésével.
Andor Zsigmond évadonként 14-15 operát adott 35-44 előadásban, közöttük olyan kevésbé elcsépelteket, mint A bűvös vadász, A bibliás ember, Kienzl másik operája, a Forradalmi szerelem, továbbá Giordano Szibériája. Sietett előadni az ígéretes új magyar operasikert: a Farsangi lakodalom az 1925/1926-os évadban 8 alkalommal került színre Szegeden. Bemutatta a Lohengrint Hubert Lauer, Clair Born, Josef Manowarda, Ernst Fischer együttesével (az első Wagner-előadás Szegeden), majd A walkürt, a budapesti Operaház énekeseivel, Fleischer Antal irányítása alatt. Egy ízben a Faustot állította ki bécsi énekesekkel, máskor Sigismondo Salescit, Antonio Armentanót, Vera Schwarzot, Lotte Schönét, Friedrich Feinhaist, Slezákot fogadta.
1928-ban Szegeden városi kezelésbe vették a színházat, s az operai láz megint magasra szökött. Andor Zsigmond társulatának részben Szegeden maradt, részben most viszszatérő operista törzstagjaihoz - Szász Edith, Bihari Sándor, Lamberg Rózsi - Szórád Ferenc ütőképes hőstenorja, Arany József basszusa, Págerné Gaizler Lola altja csatlakozott. A zenei irányítás az első évadban Mátray Ernő, azután nagyobbrészt a tapasztalt színházi muzsikus, Friedl Frigyes, mellette Beck Miklós kezébe került. Mindennek következményeképpen a szegedi opera az országban példa nélkül álló, magas színvonalú operakultusznak adott otthont, egy évadban (1928/1929) közel 50, a többiben 30 körüli operaelőadással. Többségüket az anyaszínház fogadta, de 1929-es nyári évadában öt operát és egy operai vegyes műsorú díszelőadást vitt a társulat Makóra is, és ott óriási szenzációt keltett.
A gazdasági válság azután egy évtizedre véget vetett a szegedi operaálmoknak. 1932-től egészen 1943-ig havonta csak egy operaelőadást rendeztek a városban, fővárosi vendégekkel. Azonban ebbe a másodrendű státusba Szeged nem nyugodott bele. Az 1942/43-as nemzeti kulturális fellendülés egyik jeleként a városatyák önálló operatársulat megalakítását ehatározták el a korábban Kolozsvárott szerepelt Török Emil karnagy igazgatásával, s a Szegedi Filharmónia fiatal irányítója, Fricsay Ferenc aktív közreműködésével. Budapest és Kolozsvár után az ország harmadik önálló operatársulatának felállítására tehát Szeged tett kísérletet; indokolt büszkeséggel hangsúlyozta ezt a szegedi tanács levelében, amelyben operavállalkozásának állami támogatását kérte. Kapni, úgy látszik, csak ígéretet kapott; az ok pedig csak egy lehetett: Kolozsvár kimerítette a vidéki opera támogatására fordítható keretet. Fricsay Ferenc és Török Emil önálló szegedi operája csak egy évadot élt meg; 1943/1944-ben az operaelőadások száma harminc körül járt, hat műből álló repertoárral; egy-egy művet bérleti rendszerben és olcsó árú munkáselőadásokon hat-hét alkalommal tudtak előadni. Oly biztosak voltak teljesítményük értékében, hogy Pécsre, sőt Budapestre is elmentek vendégszerepelni. Utóbbi alkalommal megérdemelt, nagy feltűnést keltett a Fricsay vezényelte szegedi Bohémélet s a Tosca, Török Emil irányításával.
Szegednek megvolt tehát a jogcíme, hogy jóvátételt követeljen, ha nem is Kolozsvártól, de Kolozsvárért. Ami az egyik oldalon nemzeti kultúrtragédia volt, Kolozsvár magyar operájának elvesztése, az 1945-ben a másik oldalon mégis nyereséggé válhatott az opera szegedi újralapításával. Megkezdődött a kolozsvári állami operatársulat történetének második korszaka, a nagy szegedi opera formájában. Az elsőnél sokkal hosszabbra ezt a második életet sem szabta az irigy sors.
Vaszy Viktor, aki zseniális szervezői képességeit ez alkalommal nem először és nem is utoljára mutatta meg, óriási feladatot vállalt és oldott meg hetek alatt az opera letelepítésével Szegeden. Egy évvel a nagy exodus után rábeszélte az újabb költözködésre azt a mintegy kétszázötven volt kolozsvári operatagot, aki lerongyolódva, demoralizálva, december óta jövedelem nélkül várakozott Budapesten, és reménykedett, hogy a fővárosban maradhat.⁵ Az együttesben a régi kolozsváriak közül ott találjuk Ferencz Anikót, Hidy Franciskát, Pócza Ellát (Vaszy Viktor feleségét), Szabady Istvánt, Turján Vilmát és Virágos Mihályt. Sikerült jó erőkkel kiegészíteni a társulatot: a Szegedre indulók között volt Simándy József és Király Sándor, továbbá a korábban Németországban sikert aratott tenorista, Garay Ernő, a fővárosi operaszínpadokon fellépett bariton, Érdy Pál, valamint Nádas Tibor és Papp Júlia.
A letelepülés nem zajlott zökkenők nélkül. Számos körülmény hátráltatta a munka megkezdését Szegeden. Hogy elősegítse az erdélyi magyar színjátszás újraindulását, a magyar kormány 1945 nyarán elrendelte: a Budapesten tárolt kolozsvári díszleteket és kellékeket adják át a Romániai Magyar Népi Szövetségnek - a kolozsvári magyar színháznak ugyanis, akár az első világháború után, ismét díszlet- és jelmeztár nélkül kellett nekikezdenie a kisebbségi színházi létnek. Ezen kétségtelenül szükséges és dicséretes gesztus következtében a sebbel-lobbal megalapított új Szegedi Nemzeti Színház mindenféle felszerelés nélkül maradt. (A kolozsvári kellékek egy része Budapesten rekedt, ezt a pesti Városi Színház jelmezeinek töredékeivel együtt azután mégis megkapta Szeged.)⁶ Akadályt képezett továbbá a színházépület elhanyagoltsága. Technikai berendezését és ellátottságát nem lehetett a kolozsvárihoz mérni, a zenekari árok csak 40 muzsikusra volt méretezve, az együttes részére azonban 65 zenekari állást biztosítottak az egyelőre nagyvonalú illetékesek. A kezdeti viszonyokról visszaemlékezéseiben borongós képet fest Simándy József: infláció, hideg, éhség rémével kellett a Szegedre költözötteknek megküzdeniük.⁷ Mégis: szinte napra pontosan hat hónappal azután, hogy a szegedi színházat államosították, 1946. március 3-án az operarészleg megtartotta első bemutatóját, a Carment.⁸ A következő évadban 13 zenés művet vittek színre, abból négy volt balett - többek között A fából faragott királyfi első vidéki előadása a trianoni országterületen, és Veress Sándor A csodafurulya című táncjátékának bemutatója. Az operai műsorban is volt Kolozsvárott, sőt, azelőtt bizonyára egész Magyarországon addig nem játszott darab, Muszorgszkij vígoperája, a Szorocsinci vásár. Ezt a művet protokoll-előadáson a budapesti Operaház is eljátszotta később, a szegedi kiállításban.
Kodály Háry Jánosa, a Tannhäuser, Mozart Színigazgatója és a Szöktetés a szerájból az együttes kolozsvári repertoárján is ott szerepelt már. A következő két évadban a szegedi opera- és balettegyüttes a magyar zenés színház addigi történetében valósággal szenzációszámba menő bemutatósorozatot rendezett. A repertoár olyan darabokkal bővül, amelyek a magyar vidékre azelőtt egyáltalán nem, vagy csak véletlenül tévedtek: Otello, Gianni Schicchi, Lohengrin, A windsori víg nők, Hovanscsina, Figaro lakodalma. Bemutatnak egy Jemnitz-balettet, és Kenessey Jenő negyvenes évek elejéről való, nagy sikerű egyfelvonásosát, Az arany meg az asszonyt. Mindennek megkoronázásaként Vaszy magyar vidéki színpadon először előadatja A csodálatos mandarint - azt a pantomimot, amelyet a budapesti Opera is csak 1945-ben mutatott be.
Nem tudjuk, nem ez az avantgárd merészség ásta-e a kolozsvár-szegedi opera útjában feltáruló második sírgödröt, amelyből ebben a formában már nem fog feltámadni. Lehet az is, hogy a "reakciós" múlt, az együttes születési helye és körülményei számítottak megbocsáthatatlan bűnnek. De talán egyszerűen csak költségvetési megszorításról volt szó, bár bizonyára lehetett volna máshol takarékoskodni, például az Operaház agyonreklámozott gördülő operáján, amelynek feladatát a szegedi társulat nagyszerűen elláthatta volna, úgy, hogy egyszersmind az operarajongó vidéki nagyváros sem marad zenés színház nélkül. Tény, hogy 1949 tavaszán, az évad végén feloszlatták a szegedi operatársulatot.⁹ Ezzel különben nemcsak az operaélet került tetszhalott állapotba Szegeden, de gyakorlatilag minden más komolyzeqnei tevékenység is, hiszen az énekeseken kívül a zenekari tagok is felhúzódtak a fővárosba. Tudjuk, ahogy a két háború között, Szeged most sem sokáig viselte az opera hiányát - pár év múlva Vaszy Viktor még egyszer megkapja a lehetőséget, hogy bizonyítsa, varázsütéssel tud a földből működőképes, sőt magas színvonalú operatársulatot előbűvölni. Ám annak ellenére, hogy az egykori kolozsváriak közül néhányan az új szegedi operának is oszlopos tagjai lesznek, a második világháború után másodszor megszervezett szegedi operát már nem tekinthetjük a korábbiak folytatásának: az már a magyar operatörténetnek új fejezete lesz.

Puccini: Turandot.
Varga Mátyás színpadképe (Kolozsvári Nemzeti Színház, 1942)

A Szegedi Nemzeti Színház

Hidy Franciska és Simándy József (Gricko) a Szorocsinci vásárban

Vaszy Viktor 1948-ban

Don José: Simándí József; Carmen: Anday Piroska; Vaszy Viktor; Escamillo: Érdy Pál