- Hogyan született a fesztivál alapgondolata?
- 1968-ban, egy őrjítően forgalmas párizsi főútvonalon, miközben épp egy repülőgép zúgott el felettem, arra gondoltam: a klasszikus kamarazene idegen a nagyvárosi környezettől, sokkal inkább igényli a természet nyugalmát és csendjét, erdőket, madárcsicsergést - mindazt, ami itt tapasztalható körülöttünk. Ez az a környezet, amelyben a hallás és egyéb érzékek kifinomodnak, előadó és hallgató számára egyaránt segítve Haydn vagy Beethoven műveinek tolmácsolását és befogadását.
- Milyen volt a kezdet huszonkilenc éve?
- Első koncertünkön, melyet a templomban adtunk, körülbelül nyolcfőnyi közönség lehetett. Mi, előadók tízen-tizenketten egytől-egyig a szakmában ismeretlen főiskolások. Aztán elterjedt a faluban a hír, hogy valami "zenélés" folyik, úgyhogy a nyolc hangversenyből álló sorozatot végül összesen mintegy nyolcszázan látogatták.
- Fűzte önt Kuhmóhoz valamilyen személyes kapcsolat, vagy egyszerűen ezt a városkát találta legalkalmasabbnak a fesztivál helyszínéül?
- Azért esett a választásom erre a helyre, mert távol esik a repülőterektől, sőt a vasútállomásoktól is. Másrészt gyerekkoromban, az ötvenes években valóban sok időt töltöttem itt apám révén, akit idekötött a munkája. A fesztivál indulásakor, a hetvenes években már semmilyen személyes kapcsolat nem fűzött ide. Aztán a nyolcvanas években érdekes módon mégiscsak megelevenedett néhány gyerekkori ismeretség. Huszonkilenc éve azonban mindenki számára ismeretlen voltam: itt és a zenei életben egyaránt. Ebben persze az is szerepet játszott, hogy a korábbi öt évet külföldön töltöttem.
- Összefoglalná az elmúlt huszonkilenc év történetét, főbb eseményeit?
- Mondanom sem kell, először semmilyen anyagi fedezetünk nem volt. Az alapot az adta, hogy huszonhat növendék jelentkezett: őket taníthattuk, igaz, nagyon szerény tandíjért. Ezek a növendékek főként Finnország északi részéből érkeztek. A tandíjból megteremtett alap ahhoz volt elég, hogy a vendégművészek ellátását fedezze - persze honorárium nélkül. Az utaztatást úgy oldottuk meg, hogy az apámtól kapott autóval, két menetben szállítottam ide a művészeket a Helsinki és Kuhmo közötti hatszáz kilométeres útvonalon, vagyis a négy úton 2400 kilométert vezettem, jóformán egyvégtében. Így csak benzinre kellett költeni. A helyi iskola ingyen rendelkezésünkre bocsátotta a termeit, egy barátom pedig vállalta a szakács feladatát. Egyszóval a kezdetek nagyon szerények voltak. A következő évben kaptunk a kuhmói önkormányzattól mintegy ötszáz dollárnyi támogatást - ezzel szélesedett a lehetőségeink köre. Az évek során nem állt meg ez a folyamat: minden alkalommal tágultak a keretek, egyre nagyobb költségvetésből gazdálkodhattunk. Ehhez persze az kellett, hogy a közönségünk is folyamatosan gyarapodjék. 1976-ban azután bekerültünk a finnországi zenei fesztiválok hivatalos hálózatába, ami sokat segített abban, hogy egyre ismertebbé váljunk, jóllehet az én szememben az ismertség és népszerűség mindig csak másodlagos szempont volt. Legfontosabbnak azt tartottam, hogy a helyi lakosoknak zenéljünk, bizonyítva, hogy a kamarazene bárkihez szólhat, és akár olyan népszerűvé is válhat, mint mondjuk a futball, a baseball vagy bármilyen sportág. Ehhez kapcsolódó nagy élményem: valamikor a hetvenes évek végén egy Vivaldi-koncertet kilencszáz ember hallgatott a templomban, miközben odakint mindössze kétszázan voltak kíváncsiak a baseball-meccsre. Ezzel bebizonyosodott, hogy a kuhmói lakosság jelentős részének vált szinte lételemévé a kamaramuzsika. Természetesen nem mindenkinek, de sokaknak.
- Hogyan reagált a fesztiválra a hivatalos zeneélet?
- Akkoriban még nem szívesen láttuk itt a kritikusokat. Nem akartuk, hogy jelenlétük nyomasztóan hasson az előadókra, esetleg korlátozva őket játékuk szabadságában. Legfőbb célunk a szabad muzsikálás szellemének megvalósítása volt - a művésznek ne kelljen reszketnie amiatt, hogy esetleg hamis hangot húz, vagy nem a legtökéletesebb megoldást választja. A hetvenes évek második felében még mindig nagyon szerények voltak az anyagi lehetőségeink, elismertségünk azonban - hála a szabad szellemnek - nőttön-nőtt. Ezt annak köszönhettük, hogy olyan nagy zenészegyéniségek, mint az akkoriban még fiatal Gidon Kremer, vagy a lengyel származású zongoraművész, Christian Zimmerman eljöttek hozzánk csakúgy, mint a kor sok egyéb pályakezdő hangszeres előadója és együttese - például az Alban Berg Vonósnégyes, melynek tagjai az ezt követő években váltak nemzetközi sztárokká. A '81-es évet teljes egészében Bachnak és Mozartnak szenteltük, ebben az esztendőben hangzott el többek között az összes Mozart-kvintett. Ekkor egyébként fantasztikus nemzetközi előadógárda gyűlt össze Kuhmóban.
- Hogyan tudtak anyagilag lépést tartani ezzel a színvonalbeli növekedéssel, a nemzetközi sztárok meghívásával?
- Az az igazság, hogy a közönség egy idő után már nem nőtt a fesztivál spektrumával arányosan, s így jelentős deficit lépett fel. El kellett gondolkodnom a jövő két lehetséges útján. Az egyik: visszavonulni kisebb, szerényebb keretek közé. A másik: valami nagyobbat, grandiózusabbat tervezni. Arra következtetésre jutottam, hogy a világ egy ilyen távoli pontján megrendezett fesztiválnak csak akkor lehet esélye' ha tovább növekszik, különben szép lassan elfelejti mindenki. Ha viszont nem nő a költségvetés, nem számolhatok azzal, hogy valaki egész évben, egész állásban a fesztivál ügyeivel foglalkozzék. Tehát úgy döntöttem: vágjunk bele valami nagyba és merészbe, létrehozva egy fesztivált, amely olyan magas színvonalat és változatosságot kínál, hogy aki a kamaramuzsika szerelmese, mindenképp eljöjjön ide! Emeltük tehát a téteket - és ez bizonyult a helyes lépésnek: a fesztivál bővítésével a közönség is nagyobb tömegekben indult meg felénk. Egyre több olyan orosz csillagot sikerült felléptetni, mint a hegedűs Oleg Kagan, a csellista Natalia Gutman, vagy a világhírű brácsaművész, Jurij Basmet. Ennek az előadói névsornak a hatására aztán feltűnt egy új típusú közönség, amely japánból, Amerikából és egyéb távoli országokból tette meg az utat idáig. Az egyedüli akadályt már csak az jelentette, hogy nem tudtuk korlátlan számban fogadni a látogatókat. Kuhmóban nincsenek (s nem is akarjuk, hogy legyenek) szállodák, panziók, amelyekben nagyobb csoportokat is el lehetne helyezni. Így továbbra is az egyéni utazók maradtak jellemzőek. Ez egyébként így helyes, mert ezáltal az elkötelezett zenerajongókat nem szorította ki a tömegturizmus.
- Mikor merült fel az új, minden igényt kielégítő koncertterem igénye?
- Ez a nyolcvanas évek folyamatos növekedése során fogalmazódott meg, bár kezdetben a közönség soraiból is sokan vitatták létjogosultságát. Végül azonban sikerült meggyőznöm a kétkedőket: szükség van egy új koncertteremre, nem is feltétlenül akusztikai okból, hiszen a két korábbi helyszín (az iskolai tornaterem és a templom) is kiváló akusztikájú, hanem azért, mert előbb-utóbb mégiscsak kellett egy terem, amelynek előcsarnoka van, ahol tehát a koncertek szünetében a közönség nincs kitéve a gyakran esős kuhmói időjárás viszontagságainak. Hasonló igény merült fel légkondicionált helyiségekre, öltözőkre, gyakorlószobákra. Meg aztán arra is gondoltam, hogy a tornateremnek és a templomnak kell legyen valamilyen alternatívája. Hat év győzködés után felépítettük a kuhmói Művészeti Központot, s ezzel tovább nőtt a fejlesztés lehetősége, nem is beszélve a munkafeltételek javulásáról. A fesztivál 1993-ra érte el mai nagyságát, azóta nem nő tovább, és nem hiszem, hogy valaha is fog. A tizenöt napos eseménysorozat évente 150-200 előadót lát vendégül, a szervezést hat főállású alkalmazott végzi, mintegy kétszáz, társadalmi munkában dolgozó önkéntes segítségével. Az idelátogató közönség száma idén eléri az ötvenezret. Azt hiszem, jelenlegi formájában a fesztivál életképes, és még sok szép évnek néz elébe.
- A fesztivál programja komplex, különböző értékrendek, stílusok keverednek benne. Egyfelől állandó szerepük van Kuhmóban a klasszikus műfajoknak, vonósnégyes- és zongoraesteknek, s ezen belül is megfigyelhető egyfajta súlyozás, amit idén például egy estéről estére folytatódó Haydn-sorozat jelez. Másfelől azonban jelen vannak az alternatív műfajok és ritkaságok is, amit ebben az évadban a brazil népzene vagy a francia romantika képvisel. Kitől származik e bonyolult szerkezetű műsorterv koncepciója?
- Hát nem erre való a művészeti igazgató? Neki kell a programot kialakítania, különben könnyen befolyást nyerhetnek különböző üzleti érdekek, bürokraták, impresszáriók. Ha egy fesztivál szervezői csak abban érdekeltek, hogy nagy neveket, sztárokat nyerjenek meg maguknak, akkor ezek mindegyike azt a műsort hozza majd, amelyikhez éppen kedve van. Ily módon létrejöhet egy nagyon magas színvonalú koncertsorozat, azt azonban semmi nem garantálja, hogy az egyes események harmonikusan, szinte egymás következményeiként illeszkedjenek egymáshoz. Elképzelésem szerint a művészeti igazgatónak szinte műalkotásként kell megterveznie, felépítenie az eseménysorozat egészét, természetesen a zenéből kiindulva. Az egyes műveknek, koncerteknek úgy kell funkcionálniuk, mint egy drámai építmény alkotóelemeinek. A már megszületett mesterművek adják az építőköveket ahhoz az új alkotáshoz, amelyet úgy hívhatnánk: tizenöt nap Kuhmóban. Évről-évre valami másnak kell történnie, valamilyen új és friss élmény kell érje a résztvevőket. Soha nem másolhatjuk az előző évek sikeresnek bizonyult sablonjait. Ez áll a klasszikusokra is: ötévente egyszer műsorra tűzöm az összes Beethoven-vonósnégyest, de ennek mindig új, más- és más interpretációt kell jelentenie. Emellett azonban kutatom az ismeretlen, feltérképezetlen területeket is. Ennek szellemében került terítékre az elmúlt évben az észak-amerikai, idén a brazil népzene, a jövő évet pedig talán a finn zenének szenteljük. Közben persze állandó vendégeink a klasszikusok: Mozart, Brahms vagy Schubert. Nagyon szeretem a műfaji változatosságot - ezért hallható idén a vonósnégyes-műfaj uralkodó szerepe ellenére számos zongora-, dal- és a legkülönbö zőbb összetételű együtteseket felvonultató kamaraest, kiegészítésként és lazításként pedig a brazilokhoz szamba és bossa nova, a franciákhoz sanzon és harmonika, finn népzene és költészet. A különböző témák, műfajok számomra mind-mind ugyanazt a lehetőséget kínálják: kalandos felfedezőutat a zene világában.
- Hogyan kerülnek látókörébe a fiatal tehetségek?
- Ennek talán az a munka a titka, amely az egész évet felöleli. Ezt nem (ehet mellékesen, részidőben végezni. Ennek a feladatnak szenteltem az életemet, s persze, huszonkilenc év tapasztalata birtokában már nem az a probléma, hogyan találjak új együtteseket, előadókat, hanem az, hogyan utasítsam vissza őket. Kis túlzással elmondható: annak idején ötven telefonomba került, amíg egy előadót sikerült Kuhmo számára megnyernem, ma pedig ötvenet kell elutasítanom, amíg egyet kiválasztok.