|
Szkladányi Péter igazgató minden jel szerint szívügyének tekinti a Pécsi
Szimfonikus Zenekar nyári fesztiváljának megrendezését. Az idei hét koncert
- június 25. és július 1. között - világosan megmutatta, hogy az ötlet első
megvalósulása óta eltelt hét év tapasztalatai nem késztették a pécsieket alapvető
változtatásokra. Ma is a zenekar sokoldalúsága, terhelhetősége szolgál a program
fundamentumául, jóllehet vendégművészek és -együttesek olykor - miként idén
is - markánsan hatnak a fesztivál arculatára. A koncepció persze sokat formálódott
az évek során, ami nyereséget és veszteséget egyaránt hozott. A kezdeti 10-11
napos időtartam - kivált az olykor napi két koncert - tarthatatlannak bizonyult.
Próbálkoztak a program széthúzásával, lazításával is, de végül kikötöttek a
mostani egyhetes rendszernél. A kezdet népzenei és/vagy populáris mozzanatai
(például a Zengő és a Szélkiáltó együttes koncertjei) sem férnek be e koncentráltabb
programba. Minthogy azonban idén a zenekari fesztivál a város összetett, széles
kínálatú fesztiváljának részévé vált - benne a 11. Nemzetközi Felnőttbábfesztivállal,
a Pécs Expóval, az 5. Nemzetközi Néptáncfesztivállal és az utcazenészek fesztiváljától
az ökörsütésig minden egyébbel -, immár nem a zenekar(vezetés) feladata, hogy
heroikus és meddő küzdelmet folytasson valamiféle fesztiválhangulat megteremtéséért,
így megengedheti magának a profiljába illő program luxusát.
A szándékos vagy kényszerű profiltisztításnak persze vannak nem éppen
üdvözlendő vetületei is. A koncertek számának csökkenése mi másból adódhatna,
mint a kamaraés szólóestek kiszorulásából? Ezt a kategóriát idén egy árva vonósnégyes
volt hivatva betölteni. Néhány éve e lap hasábjain fenntartásaimat hangoztattam
amiatt, hogy állandó társulások helyett a zenekar muzsikusaiból ez alkalomra
összeállt együttesek lépnek pódiumra. Nos, a problémát sikerült maradéktalanul
megoldani - ama bizonyos vonósnégyes is külföldről érkezett... Én azonban továbbra
is hiányolom a kamarazenei élet azon jeleit, amelyek - legalább úgy-ahogy -
méltóak lennének egy közepesen fejlett és kulturált város arculatához.
Beszámolóm tárgya - hivatalosan -: a 8. Nemzetközi Zenei Fesztivál. Szándékosan
kerültem eddig ezt a megjelölést, ugyanis abból csupán a sorszámnevet lenne
értelmetlen megkérdőjelezni. Fesztivál lehet sok minden, a hatvanas években
milliókat képernyő elé parancsoló táncdalfesztiváloktól az utcai sörsátrakban
lerészegedő derék polgárok derűs és bárgyú együttlétéig. És persze ennél a szintnél
lényegesen magasabban is - művészi zenére korlátozódva is sorolhatnánk a példákat
Edinburghtól Salzburgig. Ha azonban definiálnunk kellene a nemzetközi zenei
fesztivál fogalmát, alighanem ez utóbbiak nívóján igyekeznénk megtalálni
a típusalkotó jegyeket. Az iménti pécsi programfelsorolás halmozott nemzetközisége
persze némileg fel is menti Szkladányiékat: abban a városban, mely a kultúra
ily sokféle ágában szándékozik hetedhét határból magához vonzani a bennfenteseket
és laikusokat, a zenészeknek is igyekezniük kell... Nem szándékom a szóban forgó
hangversenysorozat jelentőségének lekicsinylése - hadd hangsúlyozzam e ponton
is, hogy fontos és értékes, ami történt! -, de ennek rangját végképp nem az
elnevezés adja meg. Az elnevezés részben ízlés dolga - tisztánlátásunk érdekében
mégsem árt felidézni néhány ismert hazai rendezvény (például a Soproni Régizenei
Napok, esetleg a Zempléni Napok) szokásos tartalmát.
A pécsi fesztivál első éveinek útkereséséből a tematikus program gondolata ragadta
ki a szervezőket. Enyhe túlzások e téren is adódtak: tavaly például a teremtés
kulcsszava köré rendezett műsorfolyamban kissé kényszeredettnek érződött a fiatal
teremtések hangversenye. Az idei koncertek összeállításában viszont az ötletesség
természetességgel párosult, erőltetett és hangsúlyozott logikai kapcsolatrendszer
helyett a lehetőségek optimális kihasználása jellemezte a szerkesztést. Túllépve
a fentebb megfogalmazott néhány kifogáson, az általam eddig hallott leghatásosabb,
legkevesebb kompromisszumot magába foglaló fesztiválprogramról számolhatok be,
amely a maga természetes kereteit maradéktalanul, kínos üresjáratok nélkül töltötte
ki.
A program középpontjában Dávid király alakja állt, a hozzá kapcsolódó zene megszólaltatása
nagyjában-egészében négy koncertet töltött ki. Azonban épp a Pécsi Nemzeti Színházban
megtartott nyitóhangverseny az In memoriam 1848 címet viselte. Ehhez
Dubrovay László Magyar szimfóniájának, valamint Bartók Kossuth szimfóniai költeményének
előadása teremtett alapot. A Dubrovayval kezdődő és Bartókkal véget érő műsor
a közbenső kitérő ellenére éles fényt vetett a tavasszal bemutatott kompozíciónak
a századelő (Bartók által is képviselt) magyarságszemléletéhez és programzene-koncepciójához
kötődő indíttatására, hangulatvilágára. Dubrovay rövid műismertetésének részlete
minden kétséget eloszlat ezzel kapcsolatban:... a bevezetés után gyászinduló
következik, amelynek középrészében felragyog a fény, amely az életerőt sugárzó
gondolat segítségével kivezet a gyászinduló hangvételéből. A második rész -
a szonátaexpozíció - a magyar építő szellemet és környezetét állítja középpontjába.
A harmadik rész- a kidolgozás - a magyar valóság szomorúságát ábrázolja, de
a természethez való visszatérés, azzal harmóniában való együttélés ismét erőt
adhat a további küzdelmekhez. A negyedik rész- a reexpozíció - a második rész
témáinak scherzo jellegű metamorfózisával egy boldogabb jövő képét vetíti elénk...
Ha nem is '48, de a múlt század magyar zenekultúrájának képét idézte fel
Szecsődi Ferenc, midőn briliáns hegedűszólójával felhangzott Erkel és
Vieuxtemps közös koncertjének mellékterméke, a Piéce brillante (Huszár Lajos
vonószenekari átiratában). A zene ilyen esetben önmagában abszolút érdektelen,
előadásra méltóvá azok a beépített kaszkadőrmutatványok teszik, melyek véghezviteléhez
még a virtuozitás is kevés: a hegedülés olyasféle természetes könnyedsége, a
személyiség ama derűje szükségeltetik hozzá, amely Szecsődinek közismerten sajátja.
Az aznapi műsor összeállítását szerencsésen befolyásolta az épp akkor kezdődött
4. Weidinger Imre Nemzetközi Fagottverseny, amely miatt Pécsett tartózkodott
a hangszer egyik legkiválóbb megszólaltatója, az ausztriai Milan Turkovic,
aki Mozart B-dúr fagottversenyének spontaneitást árasztó, jó kedélyű, bensőségesen
elegáns bemutatásával, majd Weber Andante és magyar rondójával bűvölte el a
közönséget. Tehette, hiszen Howard Williams karmester - szokásához híven
- a rugalmas kísérés magasiskoláját képviselte.
A következőkben érintendő három hangversenyt csak hangfelvételről volt módom
meghallgatni. A három évvel korábbi fesztiválra meghívott Zimonyi Vonósnégyes
által hagyott kínos emlékek birtokában sokan talán némi gyanakvással tekintettek
a Transylvanian String Quartet Palatinus Szálló-beli fellépése elé. George
Dudeu, Nicusor Silaghi, Marius Suarasan és Vasile Jucan gyorsan eloszlatta a
hallgatóság esetleges kételyeit: felkészülten, rendezetten, minden tekintetben
összecsiszolt, együtt lélegző játékkal szólaltatták meg Hans Peter Türk kortárs
erdélyi német szerző éles kontrasztokra épített egytételes vonósnégyesét, majd
Bartók Negyedik és Dvorák F-dúr, "Néger" kvartettjét. Lehet, hogy csupán felvételtechnikai
okokból, de a kvartett hangzásából mindvégig érezhető volt egyfajta balra tolódás,
a mély regiszter relatív erőtlensége. Az viszont egyértelműen a négy muzsikuson
múlott, hogy impulzivitásuk olykor túltelítette, a szándékos hatáskeltés benyomásaival
itatta át játékukat. Ez - érthetően - legkevésbé a scherzo-karaktereknél, leginkább
a lassú tételekben zavart.
Gesualdo Nagypénteki responzóriumait tűzte műsorára a Pius-templomban az idei
fesztivál sikeréhez hatalmas mértékben hozzájáruló vendégegyüttes, a Purcell
Kórus és karnagya, Vashegyi György. Igazán hasznos volt a kissé egyoldalú
Gesualdo-képet a szerző egyházi stílusát felmutató produkcióval gazdagítani,
főként így, valódi, professzionális énekkultúra talaján kibontva az intonációs
fegyelmet, állóképességet, árnyaltságot követelő, izgalmas zenei anyagot. Néhány
perc erejéig a Pécsi Szimfonikusok tagjai is felléptek Howard Williams vezényletével,
logikus kitekintési irányt szabva Stravinsky Monumentum pro Gesualdo di Venosájának
megszólaltatásával.
Hangzásvilágát, előadó-apparátusát tekintve két különböző program tömörítésének
érződött, magyar zenetörténeti összefüggése révén azonban mégiscsak logikus
felépítésű volt az ugyancsak Pius-templombeli zárókoncert. Az egyik réteget
a Kecskés Együttes és Kuncz László 16-17. századi kalandozása
adta. Nagyrészt a Dávidhoz kötődő magyar zsoltáranyagot (többek közt Szenci
Molnár, Kájoni, Maróthi letéteit) szólaltatták meg, fanfárokkal, tánctételekkel
gazdagítva, kellő változatossággal. A másik - önmagában is heterogén - réteget
Király Csaba orgonajátéka, valamint a Tillai Aurél által vezényelt
Pécsi Kamarakórus és Pécsi Egyetemi Kórus produkciója alkotta.
A súlypontba Kodály Psalmus Hungaricusának Király által készített kórus-orgona-átirata
került, meggyőző tempókkal, szép kórushang zással, Molnár András hiteles,
kiérlelt tenorszólójával. Király évről évre meglep egy-egy lehetetlennek tűnő
átiratkészítő vállalkozása sikerével, a Psalmus esete azonban új kategóriát
hoz a sorozatba. A kórus ugyanis óhatatlanul úgy formálja meg anyagát, mintha
a megszokott zenekar állna mögötte, miközben az orgonaszólamba sűrített zenekari
letét merőben más interpretációs logikára épül - főként mert a dinamika nagymértékben
hangszínfüggő, így a zenekaréhoz viszonyítva behatárolt. Ezért aztán az orgonára
alkalmazás Királytól megszokott virtuozitása ellenére hiányérzetünk támad a
csúcspont építkezésében. A Psalmus megszólalását előkészítve a jeles orgonista
improvizált is a "Mikoron Dávid..." kórustémára, kiváló arányérzékkel, megfelelően
adagolva a reminiszcenciákhoz az önálló elemeket. S bár semmiben nem kapcsolódott
a koncert stílusvilágához, senki nem bánhatta az est nyitányaként Bach E-dúr
toccata és fúgájának (BWV. 566) tolmácsolását sem.
További három, reprezentatív igénnyel kigondolt és előkészített produkció méltatásával
vagyok még adós. A Zsinagógában Hándel Saul-oratóriuma ideális akusztikai körülmények
között szólalhatott meg. Howard Williams ismét nagyszerűen jelenítette meg a
drámai és karakterekben gazdag barokk tempókat, ritmikát, intonációkat - s e
dicséretben benne foglaltatik egy még nagyobb: hogy számára soha nem reménytelen
vállalkozás igencsak leterhelt zenekarának tagjait a stílushűség kritériumaihoz
közelíteni. Tény, hogy gyakran fésületlen volt a hangzás, és borulásveszélyes
pillanatokat is átéltünk. A fesztivál feladattömegében alighanem képtelenség
aprólékos műhelymunkával felkészülni egy teljes barokk oratóriumra, azonban
ez így is jobb kompromisszum, mint biztonságra törekvően, romantikus rutinból
végigdagasztani a Hándelzenét. Ez utóbbi megoldáshoz egyébként aligha talált
volna partnerére a zenekar a Purcell Kórusban és az énekes szólisták többségében,
különös tekintettel a Dávid szólamát éneklő férfialtra, Gavodi Zoltánra,
továbbá Kovács Istvánra (Saul) és Hamvasi Szilviára (Michal).
(A további magánszólamokat Haramza László, Drucker Péter, Bukszár Márta
és Kuncz László szólaltatta meg.)
Nem maradhatott ki a programból Honegger oratorikus műve, a Dávid király. A
Bazilikában rendezett hangverseny Williams koncentrált és szuggesztív vezénylése,
a zenekar fegyelmezett játéka, a Nemzeti Énekkar (karigazgató: Antal
Mátyás) egészséges és erőteljes hangzása és Váradi Marianna üdítően
szép, a zene minden rezdülésére érzékeny szopránja révén vált emlékezetes élménnyé.
Drucker Péter muzikalitása nem vita tárgya, kissé nyers, kevéssé megmunkált
tenorja azonban e feladathoz könnyűnek tűnt. Sántha Jolán nagy vibratójú
altja, fölösleges mellezésektől sem mentes énektechnikája még kevésbé volt meggyőző.
Balikó Tamás narrátori közreműködése pedig kifejezetten zavaróan hatott
a maga külsőséges pátoszával, szinte mondatról mondatra ismétlődő hanglejtésével,
ércesen zengőnek szánt hanghordozásával.
Az idei fesztiválról őrzött legszebb emlékem ugyancsak a Bazilikához kötődik.
Két, különlegességnek tekinthető Mozart-mű hangzott el ezen a hangversenyen:
a Thamos, Egyiptom királya a Pécsi Kamarakórus, a Davidde penitente pedig (ismét!)
a Purcell Kórus közreműködésével. Aki nem számolt az amatőr és professzionális
kóruséneklés különbségeivel, az méltánytalan értékítéletet alkothatott az előbbi
gárda - a maga nemében szép és kulturált - tónusáról, amikor az utóbbi - nem
egészen feleakkora létszámmal felállva - kétszeres erősségű, telt és magvas
hangon szólalt meg. Az élmény létrejötte szempontjából azonban ez mellékes,
ahogyan a négy szólista problematikus viszonya is az. De ne beszéljünk négy
szólistáról, hiszen Drucker Péter és Kovács István egyaránt a helyén volt. A
probléma az enyhén lebegő, cseppfolyós tónusú, a passzázsok hangjait olykor
bizony elkenő Kolonits Klára, és a mellette - azaz inkább vele szemben
- zavaróan nyers, egyenes hanganyagú, dinamikailag kontrollálatlan, de pontosan
intonáló Szutrély Katalin viszonyában mutatkozott. Mondom, mindez nem
játszott döntő szerepet a produkció összképében. Vashegyi György ihletett irányításával
ugyanis a zenekar rendkívüli teljesítményt nyújtott ezen az estén: akcentusokban
gazdagon, artikuláltan, az anyag feszültségét bátran felmutatva, ugyanakkor
puha, oldott hangzásokban tobzódva, a textúra szépségében újra és újra megmártózva
keltette életre Mozart zenéjét, olykor már lemezképes perceket produkálva. Bánom,
hogy nem láttam azokat a próbákat, amelyek a karmester és zenekar ilyen mérvű
egymásra hangolódásához vezettek.
A Pécsi Szimfonikus Zenekar tehát - sok egyéb mellett - egyfajta tömörített
régizenekurzust is kijárt Williams és Vashegyi keze alatt ezekben a napokban,
s ennek mi, hallgatók máris haszonélvezőivé váltunk.
|
