Untitled Document
THE PSALMS OF DAVID FROM KING'S (VOLUME 1)
CHOIR OF KING'S COLLEGE, CAMBRIDGE DAVID WILLCOCKS
EMI CLASSICS
A cambridge-i King's College legendás hírű kórusának egyik régi, éppen harminc
évvel ezelőtt készült felvétele jelent meg a napokban "Dávid zsoltárai" címmel
az EMI gondozásában, s a kiadó a jelek szerint további ilyen lemezek publikálására
is készül. A David Willcocks irányításával eltöltött évtizedeket mindenki egybehangzóan
a cambridge-i kórus hosszú történelmének - legalábbis egyik - fénykoraként emlegeti,
s ezt a vélekedést a CD hangzása tökéletesen alátámasztja. Bár a lemezen elhangzó
"kompozíciókat" - zeneszerzői csúcsteljesítmények szemléltetése céljából - önmagukban
aligha lenne célszerű hangversenyen megszólaltatni, ebben az előadásban mégis
valódi élményt nyújtanak, s emellett természetesen betekintést engednek az anglikán
egyház (az 1549-es Book of Common Prayerben rögzített, s azóta is élő)
zenei gyakorlatába. S noha a lemez kísérőfüzete - egyébként helytelen módon
- ez esetben nem tartalmazza az elhangzó zsoltárok angol szövegét, ezt itt és
most ne rójuk fel hibaként: a kisfiúkból és férfiakból álló kórus ugyanis -
varázslatosan szép hangzása mellett - éneklés közben az angol szövegmondás olyan
felülmúlhatatlan csodáját is nyújtja, hogy a nyelvet valamelyest birtokló hallgató
tökéletesen érthet minden egyes szót. A felvétel így szakmai szempontból is
minden, az angol vokális zenével megpróbálkozó kórus és énekegyüttes számára
kötelező anyag kellene legyen: bizonyítja, hogy angol nyelven is lehet érthetően
énekelni.
GEORGE FRIDERIC HÄNDEL - RODELINDA, REGINA DE' LONGOBARDI (1725)
SOPHIE DANEMAN, DANIEL TAYLOR, ADRIAN THOMPSON, CATHERINE ROBBIN, ROBIN BLAZE,
CHRISTOPHER PURVES RAGLAN BAROQUE PLAYERS NICHOLAS KRAEMER
VIRGIN VERITAS
Az 1724 februárjától a következő év ugyanezen hónapjáig eltelt periódus Hándel
operaszerzői tevékenységének egyik legjelentősebb időszaka volt: e viszonylag
rövid idő alatt a szász komponista három, a többinél lényegesen gazdagabb és
drámaibb operája (Giulio Cesare, Tamerlano és Rodelinda) került - minden
esetben nagy sikert aratva - londoni színpadra. E három művet a librettista
(Nicola Francesco Haym) személye kapcsolja össze, és bemutatásukkor Hándel londoni
életének szinte valamennyi jelentős énekese (például Cuzzoni, Senesino és Boschi)
közreműködött. Méltó korhű olvasataik vonatkozásában viszont nincs elkényeztetve
a mai zenehallgató: a vitatható ízléssel készült René Jacobs-féle Giulio
Cesare-album mellett némiképp kárpótol ugyan minket a Tamerlano Gardiner
által dirigált kölni koncertfelvétele, de a Rodelinda esetében igazi
hiányt pótolt a Virgin Classics lemezkiadó, amikor ez év első felében megjelentette
e mű - tudomásom szerint első - teljes historikus felvételét.
A zenekar neve (Raglan Baroque Players) első pillantásra kissé misztikusnak
tetszik, ám a műsorfüzet 9. oldalára lapozva fellélegezhetünk: csupa jól ismert,
hangszeres angol régizenész nevét fedezzük fel a névsorban, Alison Bury (Gardiner
egyik koncertmestere) irányításával; az itt karmesterként szereplő Nicholas
Kraemer is feltehetőleg azonos Gardiner egykori csembalistájával. Elsősorban
fiatal énekesek adják elő az opera szerepeit: két, általam eddig még nem ismert
fiatal kontratenor (Daniel Taylor és Robin Blaze), s a rendkívül fontos - Hándelnél
szokatlanul összetett pszichológiájú, leginkább a Tamerlano Bajazetjéhez
hasonló - tenorszerepet alakító Adrian Thompson mellett a legfontosabb szereplő
Sophie Daneman, aki az utóbbi években a Les Arts Florissants szoprán szólistájaként
szerzett magának hírnevet. (Christopher Purves neve többek közt Paul McCreesh
"csapatából" lehet ismert, Catherine Robbint pedig, gondolom, igazán nem kell
bemutatni: a kiváló mezzoszoprán Gardiner és Norrington gyakori munkatársa.)
A címszerepet alakító Sophie Daneman viszonylag szépen énekel - jobb (és, sajnos,
elég ritka) pillanataiban hangja egy kissé Sylvia McNairére is emlékeztet -,
ám e vékony, sokszor túlságosan egyenes (és sajnos mindig túlságosan egyforma)
hangot valahogy nem tudom "Signora Cuzzoni"-ként elképzelni. Ne felejtsük el,
olyan énekes sztárról van szó, aki Hándelt felettébb széles érzelmi skálán mozgó,
zseniális áriák (Ho perduto il caro sposo; Ombre, piante; Se'l mio duol non
è si forte, illetve L'empio rigor del fato; Morrai, sì,
l'empia tua testa és Spietati, io vi giurai: hogy csak a szerep három-három
legfelkavaróbb, illetve legdrámaibb tételét említsem) megírására ihlette. Mindez
persze semmit sem von le Daneman egy-egy szép pillanata értékéből (hisz ilyenek
is akadnak), ám zavarba ejtő, ha az angol régizenei mozgalom egy komoly operafelvétel
címszerepére valóban nem talált jelentősebb énekest. (Ilyen szempontból érdekes
itt megemlíteni az egyetlen olyan Hándel-operát, az Orlandót, mely az
utóbbi években két jelentős régihangszeres felvételen is megjelent - Hogwood,
illetve Christie vezényletével: véleményem szerint Christie előadása, részben
jó énekesválasztásával magasan túlszárnyalja Hogwood olvasatát, mely utóbbiban
az egyébként más műfajban kiváló Kirkby énekel - itt sajnos operai - főszerepet.)
Mindez kisebb mértékben vonatkozik a muzikálisan és szép hangon éneklő két kontratenorra
is, míg Adrian Thompson számára e lemezeken a szerepében sajnos meglehetősen
nagy számban jelen lévő koloratúrák alig leküzdhető akadálynak bizonyulnak.
(Ki tudja, miért, valahogy az a "historikus körökben" egy ideje elterjedt pletyka
is eszembe jutott róla, mely szerint egy nagyon híres, de régizenét viszonylag
ritkán éneklő operaénekes nemrég úgy vállalt el egy szerepet egy szintén híres
régizenész karmester produkciójában, hogy ragaszkodott hozzá: szerződése tartalmazza,
díszítések éneklésére nem kötelezhető!) A felvétel két legegészségesebb hangja
Robbin mezzoszopránja és Purves baritonja: mindketten olyan mellékszerepeket
énekelnek, melyek egy-egy pillanatban nem nélkülöznek némi komikus felhangot
sem, s lendületes alakításuk minden szempontból megfelelő.
Az angol régizenei produkciók stílusának és munkamódszerének ismeretében a kísérőfüzet
segítségével könnyűszerrel rekonstruálhatjuk e három CD-ből álló album keletkezését.
Volt egyszer ("once upon a time") egy - jelen esetben félig inszcenált - koncertelőadás
(történetesen 1996. február 12-én, a londoni Blackheath Concert Hallban), melyet
követően előadóink további öt napra (február 13tól 17-ig) elbarikádozták magukat
a koncertterem falai között, s elkészítették a felvételt. Majd' háromórányi
zenei anyag rögzítéséhez aligha optimális menetrend ez, ám angol zenészekhez
méltón - Londont (sok egyéb kimagasló érték mellett) nevezhetnénk a lapról játszás
fővárosának is - megbirkóztak a feladattal. A kapkodás hangulata azonban sajnos
erősen érződik a produkción: sokszor éppen a legjelentősebb zenék - például
Bertarido döbbenetes "Chi di voi fu più ínfedele" kezdetű (b-moll!)
börtönjelenete - esetében sikerült a legelnagyoltabbra az előadás, és természetesen
sok-sok technikai (például intonációs) bizonytalanság is rajta maradt a felvételen.
Az elképzelések sajnos ismét túlságosan (angol módra?) visszafogottak, s egy-egy
jó ötletet (például a continuo-hangszerként használt violonét) leszámítva elmondható:
Kraemer előadása harmóniai, vagy akár artikulációs téren is sok olyasmit nyel
el nyom nélkül, amit Hándel egyértelműen rögzített partitúrájában. (A szerző
művészetének csodálói immár csak reménytelennek tűnő távolból emlékezhetnek
vissza a hetvenes-nyolcvanas évek Harnoncourt- és Gardiner-féle interpretációs
csúcspontjaira: gondolok itt például az Harnoncourt dirigálta Belshazzar-albumra,
vagy Gardiner oratóriumsorozatának legtöbb lemezére.) Nagy kár, hogy jelentős
lemezcégek ilyen fontos mű esetében is néha megelégszenek azzal, ha az opuszt
akár közepes szintű előadásban, de katalógusukban tudhatják.
|